Andy-t ismét megcsapta a meleg levegő, ahogy kiszállt a taxiból az ismerős ház előtt. Otthoni pihenését feladva jött most ide, a barátjának, már-már testvérének szüksége volt rá, még ha nem is mondta, de szüksége volt valakire, aki átsegíti ezen az időszakon vagy csak egyszerűen vele van, hogy ne legyen egyedül. A kaput kinyitva és maga után becsukva ment a bejárati ajtóhoz és kopogott rajta.
Pár perc után egy a halántékát dörzsölő, nyúzott Martin Gore nyitott neki ajtót, szemét leárnyékolva a verőfényes napsütéstől. - Andy? Hát te? - kérdezte meglepetten, hogy itt látja barátját.
- Úgy véltem, elkélhet egy kis társaság - mosolyodott el halványan, elrejtve megdöbbenését. Martin szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek és az egykor élettől csillogó zöld szemek tompák voltak és beesettek. Arca gyűrött és hirtelen, drasztikus fogyás nyomait viselte – Hogy vagy? - kérdezte, miközben tekintetét lassan végigjáratta a sovány testen.
- Kurva szarul - horkant fel miközben betessékelte vendégét.
- Reméltem, hogy a nagyján túl vagy - szusszantotta Andy, ahogy végignézett a nappalin – De úgy látom, nem így történt - mondta szomorúan.
Mart követte barátja tekintetét, ami a félhomályos, cigarettaszagú szobában járt, elidőzve az üres és a még kibontatlan üvegeken, a szétszóródott díszpárnákon és ruhákon, valamint a tévé előtt szanaszét heverő DVD-ken, CD-ken és fényképeken. Előző nap Martinnak megint sikerült kiütnie magát, és ezúttal új kínzási módszert talált magának: előkotorta a bandáról készült képeket és albumokat, s azokat nézegette. Főleg a Dave-vel közös fotóknál merengve hosszasan.
Vállat vont, majd mezítláb megindult a konyha felé gyűrött szürke pólójában és boxerében. – Kávét? – kérdezte újra sajgó fejére szorítva egyik kezét.
- Kérek, köszi - felelte Andy - Mart, segítségre van szükséged - váltott komoly hangnemre, immár a konyhában állva és szőke társát figyelve.
- Ugyan ki tudna és hogyan segíteni? - kérdezte hűvös, semleges hangnemre váltva, de nem nézett barátjára, a kávéfőzésre összpontosított tompán lüktető fejjel.
- Te is tudod, hogy vannak erre specializálódott szakemberek. Segítene - vont vállat, bár sejtette, hogy elutasítják ezt az ötletét.
- Megőrültél? - prüszkölt fel megvetően és fáradtan, még mindig a hátát mutatva neki. Időközben már kotyogni is kezdett a kávé, ő meg csak nézte két kezével kimerülten a pultra támaszkodva.
- Akkor legalább velem oszd meg azt, ami emészt téged! Nem bírom nézni, ahogy lassan széthullasz, Martin! - fakadt ki.
- Tejszínt is kérsz? - lépett a hűtőhöz.
- Ne térj ki - kötötte az ebet a karóhoz.
- Nem... tudok... beszélni róla... - szűrte fogai között, majd becsukva a hűtő ajtaját és kerülve Andy tekintetét letette elé a kávét, a cukrot és a tejszínt, hisz tudta, hogy barátja így szereti. Ő fogta a saját bögrényi gőzölgő feketéjét és a konyhaablakhoz sétált, hogy a napsütötte kertet figyelje. De gondolatai messze jártak.
Andy a kedve szerint ízesítette a kávét, majd Mart mellé lépett - Nem bujkálhatsz örökké - jegyezte meg csendesen. - Előbb-utóbb látni fogod őt újra.
Ezt hallva fájdalmasan összeszorította a szemeit, s arca megrándult. De mikor észrevette árulkodó reakcióját, gyorsan kisimította vonásait és halkan fújta ki a fájdalmasan benn akadt levegőt. Nem bírta volna látni őt. Most még nem. Egy jó darabig nem... Vagy képes lesz valaha is újra ránézni anélkül, hogy lelkét szétmarcangolná a kín?
- Tudom - préselte ki ajkai közül, majd egy perc hallgatás után hozzátette: - De nem akarom. Élje csak az életét a családjával és a drágalátos felesége oldalán...
- Nem valószínű, hogy boldogságban él, ezt te sem gondolhatod komolyan - pillantott Martinra.
- Egy szóval sem mondtam, hogy boldogan él velük - jegyezte meg keserűen, majd félig teli bögréjével megindult a nappali felé, hallva, hogy Fletch követi. Nagyot sóhajtott miután leült a kanapéra.
Andy csatlakozott hozzá. Sokáig nem szólt, csak hol a szobát figyelte, hol Martinra sandított, lassan kortyolgatva a kávéját.
Szőke zenésztársa bögréje fülét kapirgálta és pár perc után halkan megkérdezte: - Láttad őt?
- Igen. De ő annyira sem volt hajlandó közel engedni magához, mint te. Nem hiába voltak vitáink a múltban.... - mélázott el - Tudom, mit akarsz kérdezni és a válaszom igen, szarul van és ez látványosan ki is ütközik rajta, de nem, nem tett kárt magában. És épp ezért bíztam benne, hogy te nem löksz el magadtól, hisz Martin.... olyan, mintha a testvérem lennél, szinte együtt nőttünk fel. Kérlek.
Mart elhallgatott és lassan lerakta kiürült bögréjét. Elgondolkodott. Tényleg nem ezt érdemelné barátja. Hisz mindig mellette állt és próbálta védeni akár Alan, akár Dave ellen. Mindig próbálta megóvni a csalódástól és a fájdalomtól, mintha csak a testvére lenne.
- Sajnálom, Andy... Nem akartalak kizárni ennyire, de... nagyon fáj - hunyta le a szemét az utolsó két szónál.
- Tudom. De belülről fog felemészteni, ha magadban tartod - pillantott rá aggodalmasan a vörös férfi.
Újabb hosszas csönd következett, majd lassan bólintott, mint aki nehézkes döntést hozott meg magában. Valóban azt akarja, hogy belülről rágja halálra ez az egész?
- Nem. Nem akarom, hogy felzabáljon ez az új szörny - súgta - Épp elég a sajátommal hadakoznom, ami mint láthattad... megint erőre kapott - sóhajtott fel keserűen az üres üvegekre pillantva - Pedig... olyan jól ment. Egy darabig. Amíg Jen meg nem ölt.
- Tudom - felelte halkan Andy - De újra le tudod őt győzni. Dave hiánya meg nem tudom, hogy elmúlik-e valaha. Valószínűleg nem. De a fájdalom, amit most érzel idővel mérséklődni fog. De mire odáig eljutsz... az pokoli lesz. De azért vagyok itt, hogy segítsek - érintette meg Martin vállát -, amiben csak tudok, legyen az bármi.
- Te... olyan jó vagy hozzám Andy - nyelt egy nagyot megint összeszorítva a szemeit - Pedig nem érdemlem meg. Tényleg nem - nyúlt fel a vörös hajú férfi kezéhez a vállán, hogy megszoríthassa.
- Megint hülyeségeket beszélsz - csóválta meg a fejét - Itt a helyem.
- Andy... kösz - mondta egyszerűen, hisz torka máris összeszorult. Mégis percekig hosszú csend telepedett a szobára, csak az óra kattogását és a távolból beszűrődő kutyaugatást lehetett hallani. Hálás volt neki, hogy barátja időt hagy neki, hogy összeszedje a gondolatait, s nem sürgeti. Ismerte már jól. Nagyot sóhajtva támaszkodott alkarjaival a térdeire, ahogy előre hajolt, s idegesen kezdte birizgálni saját kézfejét. Vett egy reszketeg, nagy levegőt, majd nehézkesen belekezdett: - Még… sosem fájt semmi ennyire, Andy… Se az, amikor ő maga lökött el évekkel ezelőtt, se a válásom… se semmi más. Ha nem zárnám be, akkor folyamatosan üvölteni akarnék. Szétfeszít. Belepusztulok… - mielőtt folytatta volna, szorosan lehunyta a szemeit, hogy visszatarthassa a könnyeket, amik máris feltolultak. Nem hitte volna, hogy ilyen érzelgőssé fogja tenni ez az utóbbi pár hét! – Jen összetört engem. Kíméletlenül. Kegyetlenül rátiport a szerelmünkre. Mert ez szerelem volt, Andy – nézett mélységesen szomorú tekintettel barátjára – Bármilyen furán is hangzik, én… őrülten szerelmes vagyok belé, még ha ezt neki is csak ritkán mutattam ki… - nyelt egyet – Sosem hittem volna, hogy ezt átélhetem… - itt már elkezdtek folyni néma könnyei – Nagyon… nagyon hiányzik… Szinte látom magam előtt… itt van az illata az orromban… érzem az érintéseit és ettől megőrülök! Teljesen be fogok csavarodni! Akarom őt! Szeretem őt! – kezdte kapkodni a levegőt – Én már nem tudok működni nélküle! – szakadt fel belőle, s érezte, ahogy a visszafojtott gyilkos érzelmek kitolulnak ketrecükből, hogy szabadságuk felé vezető útjukon mindent szétmarcangoljanak és elpusztítsanak éles karmaikkal. – Andy! Andy, segíts! – kapaszkodott barátjába szorosan, vörös szemeit rá emelve – Annyi mindenen mentünk keresztül Dave-vel… nem lehet, hogy így legyen vége! Nem lehet így vége! Nem! – csuklott fel, s hagyta, hogy barátja szorosan átölelje. – Nem bírom nélküle… nem bírom… szeretem… szeretem… annyira szeretem! – hajtogatta rendületlenül, már rég sutba dobva tartózkodását. Szüksége volt valakire, aki meghallgatja, akinek kiadhatja bánatát. Olyan volt, mintha csak erre várt volna, s napok óta már a robbanás határán állt volna. Szüksége volt rá, hogy valaki megértse, hogy valaki törődjön magányos és összetört énjével.
Andy csak némán hallgatta a szóáradatot, miközben szó nélkül szorította magához zenésztársát. Tudta, hogy nagyon nagy szüksége van rá, szüksége van arra, hogy valaki ne lökje el magától, aki meghallgatja, törődik vele. Mindig mindenki csak Dave-vel törődik, miatta nem aggódott annyira, mint Martinért, Dave-re figyelnek. De Mart teljesen egyedül van ezzel. Ezért kellett idejönnie.
- Védj meg attól, amit akarok… Védj meg Dave-től, kérlek… - motyogta már nem is figyelve oda arra, ami elhagyta a száját – Tudtam… annyira tudtam, hogy ő lesz a halálom előbb-utóbb! – szipogta – Tudtam, éreztem már az elején… és Berlinben is, hogy ennek rossz vége lesz… ha… ha engedek… És én engedtem… nem bírtam már tovább ellenállni… Kellett nekem… Akartam őt, mindennél jobban… És… és nem mertem elhinni, de ő is engem… Nem csak szórakozásból… később a teljes valómat akarta… és nem borzadt el… elfogadta, aki… ami vagyok. Ismeri a gyengeségeimet, és már tudom, hogy szeret… - keserű monológja alatt lassan felhúzta a lábait is a kanapéra és úgy kuporodott Andy ölébe, mint egy ijedt, reményvesztett kisfiú, aki vigasztalást vár a felnőttektől, aki még reménykedik benne, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt, és mindjárt felébred belőle. – Tudtam… tudtam, hogy ő lesz a halálom… tudtam… tudtam… - nyöszörögte könnyeivel teljesen eláztatva Andy combján a nadrágot.
Andy sokáig nem felelt, csak a hallottakon gondolkodott, miközben öntudatlanul érintette Martin hátát és tincseit, hogy valamennyire megnyugtassa. Megfontolta a szavait, nem akart még nagyobb fájdalmat okozni barátjának, mikor megszólalt.
- Nem lesz semmi baj, átvészeljük. Túl fogod élni - súgta maga elé. Mit mondhatna neki? Élete nagy szerelmének az elvesztése olyan őrült fájdalom, amit szavakkal nem lehet enyhíteni, ezen csak az idő segíthet és ő sem végez teljes munkát. Mert mindig érezni fogják egymás hiányát, tisztában lesznek azzal, hogy mit veszítettek el, sosem lesznek képesek elfelejteni. Soha.
---
A napok teltek és Martin egyre inkább megnyílt Andy-nek, akinek elfogadta a segítségét, így a vörös férfi ott maradt Santa Barbarán. Nem volt különösebb terve, csak Marttal volt, meghallgatta őt és ez láthatóan jót tett barátjának. Rengeteget sztorizgattak a régi szép időkről, idővel Mart rászánta magát arra, hogy elkezdjen mesélni a Dave-el közös kapcsolatukról. Sokat sírt, de ez az emlékek felidézésének a velejárója volt, Andy nem marasztalta el érte, nem a gyengeség jelének vette, sőt. Nagyon nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Martin szembenézzen ezzel a fájdalommal, a szörnyeivel és megossza az egyik legnagyobb titkát vele és ezért sokra becsülte őt. És minél többet hallott a szerelmük mély és összetett történetéről, annál jobban csodálta ezt a bátorságot és azt is, hogy két barátja kiállt egymásért. Sok mindent csak most értett meg utólag, hogy teljes lett a kép, sok olyan dologban megbocsátott Dave-nek, amiket ellene követett el, hisz megértette, hogy mekkora nyomás alatt volt akkoriban.
Annak, hogy ilyen sok időt töltött el Marttal volt még egy hasznos tulajdonsága is: figyelni tudta és csökkenteni az alkoholfogyasztás mértékét. Ámbár minél többet beszélt a szőke férfi a múltjáról, annál kevesebbet ivott, mintha a beszéddel elhalványodnának a szörnyei is.
---
Tikkasztó hőség volt egész nap, mely azért valamennyire mérséklődött így az éjszaka közepére. Jóval elmúlt éjfél is. A levegő édes virágok illatától volt terhes, a csöndet csak a tiszta éjszakának köszönhetően időnként idáig is elérő tenger hangjai és az éjjeli rovarok törték meg. Nem messze pár autó monoton zúgása is felhangzott, de aztán újra minden elcsendesedett. A takaros ház nyitott ablakain túl meglibbentek a függönyök az enyhülést hozó szellőtől, mely beszökve a félhomályos szobába játékosan megmozgatta a szőke tincseket. A férfi egy halk dallamot dúdolt újra és újra, ahogy a kislámpa fényében fürdő papírlap fölé hajolt. Egyenlő hosszúságú sorok futottak végig rajta, s a fekete betűk itt-ott átsatírozva nyújtózkodtak hófehér ágyukon. Golyóstoll sercegése hallatszott időről-időre, majd a kéz, mely tartotta, megpihent az utolsó szavakon gondolkodva. Megdörzsölte fáradt szemeit, s felkönyökölt. Pár percig merengve figyelte a finom szélben lengedező függönyt. Várta az ihletet, mely ott ólálkodott körülötte, mint egy pajkos-félénk fiatal nő, az alkalmat lesve, hogy mikor lehelhet észrevétlen csókot a zenész napbarnított homlokára. Ő verte ki az ágyból is alig egy órányi alvás után, s a férfi engedelmeskedett hívó szavának, mint már oly sokszor a hosszú-hosszú évek során.
Meztelen felsőteste tompán csillogott a nyári hőségtől, de ez most nem zavarta. Mélyen az emlékeiben járt. Most már nem kellett kegyetlen eszközökkel kényszerítenie magát, hogy előhívhassa a tompán sajgó mementókat kalandos életéből. Kutakodott köztük, mintha csak leemelt volna egy fotóalbumot a polcról, hogy átlapozza a színes képeket, keresve, hogy vajon melyik lesz az, amely a leginkább illene legfrissebb munkájához.
Pár perc múlva megkapta a titkos csókot, s az ihletett ajkak nyomával homlokán hajolt újra a papír fölé, hogy gyorsan lekörmölje az utolsó pár sort. Elégedetten dőlt hátra székében, szemével átfutva a kész művet, s újra dúdolni kezdte a fülbemászó, új melódiát. Ezt is neki, róluk írta. Egy keserű kis mosoly futott át az arcán, és mielőtt a megfelelő stóc tetejére rakta volna a papírt, újra kezébe vette a tollat, és a lap tetejére firkantotta:
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés