15. fejezet

Másnap reggel Carla egyedül ébredt az ágyban. Egész teste merev volt az előző napi eséstől, lüktetett a feje és a lába is nagyon érzékeny volt. Késő délelőtt lehetett a sötétítőkön átszűrődő napfényből ítélve. Az ébresztőóráján 11:30 állt – a nyugtatónak és a féjdalomcsillapítóknak hála mélyen átaludt majdnem 12 órát.

Ahogy átfordult az oldalára, arca megrándult a fájdalomtól, ami akkor hasított a halántékába, mikor megmozdította a fejét. Az éjjeliszekrényre nézve látta, hogy már oda is volt készítve két fájdalomcsillapító, egy pohár víz és egy kis üzenet Dave-től: „Csak kiálts ha felébredsz – a kanapén vagyok. Csók!”

Mielőtt Dave-ért kiáltott volna, bevette a gyógyszereket és megitta a vizet. Egy ideje már biztosan fent volt, mert ahogy belépett a szobába felöltözve és frissen borotválva, magával hozta a fövő étel illatát is. Félig kinyitotta a sötétítőket, hogy a fény finoman megvilágítsa a szobát, majd leült mellé az ágyra, hogy előre hajolva gyengéden megcsókolja.

- Hogy van a betegem? – mosolyodott el – Eddig aludtál?

- Igen, ezek szerint. Köszönöm, Doktor Gahan – válaszolta mosolyogva, s megsimogatta az arcát – Mikor keltél fel, mon amour?

- Korán, hajnalban. Elfelejtettem becsukni a lakásban a többi sötétítőt, úgyhogy a napfény elárasztott mindent hat körül. Úgyhogy bejöttem ide és néztelek, majd elmentem, hogy szerezzek finom reggelit nekünk. Éhes vagy, szívem?

- Nagyon is! Mit vettél, édes? – ült fel összedörzsölve kezeit.

- Csak croissantot és brióst. És készítettem kávét is. Itt szeretnél belőlük, vagy szeretnéd inkább kinyújtóztatni a lábaidat?

- Mmmm… azt hiszem, felkelek, és megnézem, hogyan gyógyul a lábam. Nagyon csúnyák a horzsolásaim?

- Annyira nem. A homlokodat ütötted meg, és ott nincs sok bőr, ami felduzzadhatott volna. De a sebed körül vöröses-lilás a bőröd.

Dave segített neki felvenni egy puha meleg köntöst – a kimonó helyett – és elköltöttek egy csendes reggelit a napfényes konyhában. Utána Carla csak dédelgette bögréjét kezei közt, és figyelte, ahogy a napsugarak az asztalra esnek. Egész reggel csöndes volt. Lábát egyenesen kinyújtva tartotta, haja kócos volt, de nem érdekelte. Dave figyelte őt, de nem akarta megzavarni, úgyhogy ő is csendben maradt. Furcsa pillanat volt. Nem tudta, hogy mi jár Carla fejében, és alig tudta megállni, hogy meg ne kérdezze. Inkább elkezdett elpakolni. Carla nem mozdult. Erősen gondolkodott. Borzalmasan fájt a feje. A lába pedig merev volt és lüktetett. Felnézett a fali órára és felsóhajtott. Dave épp kérdezni akart valamit, mikor hirtelen megszólalt:

- Mennem kell dolgozni.

- Megőrültél? – kérdezte odasietve és leülve mellé – Tegnap elütött egy autó, és túlságosan gyenge vagy ahhoz, hogy megpróbálj dolgozni! Légy ésszerű, édes. Szeretnéd, ha felhívnám az orvosodat, hogy megvizsgáljon? Szerintem kéne egy másodvélemény is – hangja határozottan csengett, és remélte, hogy Carla nem is fogja megkérdőjelezni őt, de aztán valahogy elbizonytalanodott és kereste a szavakat – Mellesleg… ööö… felhívtam Nathalie-t reggel, és mondtam, hogy nem mész be egész nap. Már biztosan lemondta az időpontjaidat, úgyhogy nincs értelme…

Carla hangosan levegő után kapott és félbeszakította: - Szóval most már te intézed a dolgaimat is? Hát köszönöm szépen, hogy felvilágosítottál a helyzetről! – bicegett dühösen a szobájába és bevágta maga mögött az ajtót.

- De édesem, teljesen ki voltál ütve és nem tudtalak felkelteni! Próbáltalak, de bevetted a pirulákat, emlékszel? – Dave most már a háló ajtaja előtt szobrozott lenyomva a kilincset, de Carla bezárta magát.

- Oké, nyertél. Hívd fel kérlek az orvosom – jött a szobából. Sebzettnek hangzott, mint aki a sírás határán áll. Elfordította a zárat, de nem nyitotta ki Dave-nek míg telefonált. Csak visszaült fürdőköntösében az ágyra kinyújtott lábbal, hátát a párnájának vetve és megint rágni kezdte a körmét. Ezt nagyon ritkán tette, csakis akkor, mikor a padlón volt.

A tiszta, majdnem fehér napsugarak ebbe a szobába is megtalálták az utat. Carla érezte az érintéseiket, a melegüket, meztelen lábán, s arcát az ablak felé fordította lehunyt szemmel. Furcsa gondolatok viaskodtak borzalmas fejfájásával. Hallotta, ahogy Dave kikeresi a telefonja melletti kis noteszből a megfelelő számot, majd pár pillanat múlva a hangját is hallotta, ahogy elmagyarázza az orvosnak, hogy mi is történt. Hosszú csend következett, melyet Dave „köszönöm”-je tört meg. Hangja most már az ajtó elől jött.

- Szívem, fél óra múlva ideér. Kérlek, nyisd ki!

- Nyitva van. Bejöhetsz – mondta, hangja elárulta fáradtságát, mint ahogy a kimerült tekintete is.

Dave újra megpróbálta a kilincset, majd mikor az ajtó kinyílt, egyenesen Carla mellé sietett.

- Hé! Minden rendben lesz, ugye tudod? De türelmesnek kell lenned. Add meg az időt a testednek és az agyadnak a gyógyulásra. Rendben?

- Tudom. Csak úgy érzem, hogy olyan sok embert hagytam cserben! – azzal átölelte Dave nyakát és szorosan tartotta.

- Senki sem hibáztathat senkit a történtekért. A balesetek megtörténnek. Fogadni mernék, hogy a sofőrt is legalább annyira megrázta az eset, mint téged! Hirtelen egy gyönyörű nő a kocsija elé veti magát!

- Istennek hála, hogy ott voltál! Drága Dave-em – suttogta a nyakába – Nagyon szeretnék visszamenni aludni. Remélem, nem fog késni az orvosom! Amint elmegy, visszaalszom.

- Ez a legjobb, amit tehetsz. Hallgass a testedre. Az tudja jól, hogy mi kell ahhoz, hogy jobban érezd magad.

- Mmm! Alvás és nagy adagok… belőled! – kuncogott fel.

Gyengéden megcsókolták egymást, a másik arcát, nyakát, haját simogatva. Lassú, sóvárgó csókokat váltottak, míg Carla reszketni nem kezdett, s Dave leszállva az ágyról hagyta, hogy kedvese a takarók alá csúszhasson.

- Tartsd magad melegen. Meg kell néznem, amit ebédre kezdtem főzni. Mindjárt visszajövök, jó? – kérdezte, majd egy gyors homlokcsók után már ott sem volt.

Carla újra egyedül maradt a sötét gondolataival. Érezte, ahogy a depresszió felerősödik benne. Régen érezte utoljára. Mikor az exe elhagyta. Még nem említette, hogy néha ő is olyan sötéten látta a világot, mint Dave. Felfedezett pár gyógyszert és pirulát, ami Dave-é volt. Tudta, hogy Dave szedi ezeket a kedvjavítókat és antidepresszánsokat a visszatérő depressziója miatt. De mióta együtt voltak, egyszer sem látta, hogy szedné őket.

Az intercom csörgött. Az orvos megérkezett, úgyhogy gondolatai félbeszakadtak. A doki alaposan megvizsgálta őt. Jó egészségben találta, de egy enyhe post-traumás stresszt diagnosztizált nála, ezért felírt még nyugtatót és erősebb altatót. Leellenőrizte a sebet a lábán is. Annak ellenére, hogy meg volt dagadva, úgy tűnt, minden rendben van vele. Dave a bejárati ajtónál fizette ki, megköszönte, majd kezet rázott vele. Visszatérve a konyhába ránézett a raviolira, amit készített.

Olyan tizenöt percet maradt távol, de mire visszament a hálóba egy tálcán a finom saját kézzel készített raviolival és a szósszal, már alva találta Carlát. Átkozta magát, amiért nem kiabált be a konyhából időnként. Nos, akkor majd máskor fogja megkóstolni a ravioliját. Becsukta a sötétítőket, majd betakarta kedvesét. Nyitva hagyva az ajtót kiment, hogy egyen valamit.

Órák múltán Carla még mindig aludt. Dave pedig megint nagyon feszült és ideges volt, így úgy döntött, hogy elmegy kocogni. Az utóbbi időben erre nem igazán volt ideje. Számára ez remek alkalom volt a lazításra. Úgyhogy írt egy cetlit Carlának és kilépett a lakásból.

Mikor visszaért, az üzenete és a pohár víz, amit ott hagyott, érintetlen volt. Megfogva Carla kezét gyengéden fel akarta ébreszteni, hogy egyen és igyon valamit, de a gondolatot elűzte, amint megérezte, hogy milyen hideg kedvese keze… Próbált nyugodt maradni és megkeresni a pulzusát, és mivel elég tapasztalatlan volt ezen a téren, aggasztóan gyengének érezte. Úgy döntött, inkább felhívja megint Carla orvosát, s gyorsan meg is osztotta vele, amit tapasztalt. Még mindig beszélt vele, mikor meglátta a saját nyugtatójának üres dobozát Carla egyik komódjának tetejére dobva…

- Doki, azt hiszem, hogy rosszabb a helyzet, mint azt hittem. Kérem, siessen!

Az orvos tényleg sietett – negyed órán belül ott is volt – megnézte Carla pulzusát és csinált egy EKG-t.

- Nos, Mr. Gahan, vagy kórházba visszük, vagy most hánytatjuk meg.

- Az utóbbit, doki, az utóbbit, kérem. Nem értem, hogy ez hogyan történhetett. Nem is volt kétségbeesett vagy ilyesmi. Nem hinném, hogy öngyilkos akart volna lenni, talán csak túladagolta magát.

- Igen, valószínűleg – mormogta és pofozni kezdte Carla arcát, miközben kiabált neki.

Carla lassan és nagyon nehezen magához tért pár másodpercre, majd visszaesett bódultságába. Dave hangosan felkiáltott és térdre rogyott, könyörögve neki, hogy keljen fel. Az orvos, hagyta, hogy azt tegye, amit tenni akart. Dave teljes erejéből rázni kezdte őt és páni félelemmel üvölteni kezdett neki. A másik férfi elcsodálkozott rajta, hogy milyen mély a szerelmük: sosem látott még senkit ennyire rettegve és kétségbeesetten. Könnyek futottak le Dave arcán, s nyíltan sírt, nagyokat nyelve, s könyörögve Carlának, hogy ébredjen fel. Végül nehezen sikerült is neki.

Kinyitva szemeit öröm és fájdalom keveréke tükröződött bennük. Látta, ahogy szerelme érte sír, és most már erősen próbálkozott, hogy magánál maradjon. Mivel ébren volt, a dokinak sikerült valamit beadnia neki, amitől hánynia kellett. Tizenöt percen keresztül hányt a fájdalmas görcsöktől, míg már nem maradt semmi, amit kihányhatott volna. Az orvosa gyorsan beadott neki némi ellenszert a nyugtatókra és Dave-vel elhagyta a szobát.

- Rendben lesz, de kérem, vigyázzon rá. Szüksége van a szerelmére.

Dave szorosan átölelte a doktort, s bevallotta, hogy még sosem érezte magát ennyire tehetetlennek, s hogy Carla életét az idősebb férfi gyors intézkedéseinek köszönheti. A doki megkérdezte, hogy Dave rendben lesz-e és azt javasolta, hogy hívjon valakit, akivel vigyázhatnak Carlára az elkövetkezendő 48 órában. Dave rögtön Vérora gondolt, és biztosította a dokit, hogy megfogadja a tanácsát.

Mikor elment, Dave visszament Carlához, aki grimaszolva fogta a hasát – valószínűleg a görcsök okozta fájdalomtól, amitől korábban hányt, illetve a rossz íztől a szájában, amit ez okozott.

- Hé, úgy tűnik mégiscsak úgy döntöttél, hogy velem maradsz! – Dave úgy döntött, hogy megpróbálja könnyen venni a dolgot – Azért volt az egész, mert nem ettél reggel a raviolimból?

Carla kinyújtotta a karjait, hogy közéjük zárhassa Dave-et, s fejét a férfi nyakába temette.

- Sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. Kérlek, bocsáss meg! Még csak arra sem emlékszem, hogy pontosan mit is vettem be!

- Nos egy elég ütős mixe volt az én és a te gyógyszereimből, és egyfajta hibernációba kerültél tőlük. Abba a fajtába, ami örökké tart, ha valaki nem ér oda időben. Figyelj rám… - vált halálosan komollyá az arckifejezése, ahogy kezeit a nő vállain tartotta mélyen a szemébe nézve - … soha többé ne csinálj ilyesmit, hallod? Mit gondolsz, hogy érzem magam, hogy nem hozzám fordultál először?

- Sajnálom, David, annyira sajnálom! Egyetlen normális gondolatom nem volt a baleset óta. Talán még nem tudod, de időnként mély depresszióba esem. Olyankor alig látom a napot akár hetekig, csak egy hatalmas szürke felhőben létezem. Néha erősen beüt ez az érzés, de észrevétlen marad.

- El tudom képzelni, hogy milyen rossz lehet, Carla, hidd el, tudom, miről beszélsz. Én is visszatérő depressziótól szenvedek, ezért a pirulák a zsebemben. De a remény még nem úszott el, együtt megküzdünk vele és legyőzzük. Mi ketten elérjük a csillagokat, ígérem. Szeretlek, és mikor azt hittem, elveszíthetlek… Istenem… - hajtotta le a fejét elhallgatva.

Egyikük sem volt éhes, csak szomjas, így ittak némi vizet és összebújva várták, hogy az álom eljöjjön értük.

Ahogy Dave ott feküdt Carlával a karjaiban, a mobilján felhívta Vérot.

- Szia Véro, itt Dave. Igen AZ a Dave. Ööö… figyelj, szeretnék egy szívességet kérni tőled: át tudnál jönni holnap a barátnődhöz? Nem érzi túl jól magát, tudod, a baleset után… Igen, nem volt idő rá, hogy meglátogasd mielőtt kijött a kórházból. Igen, emlékszem, ahogy próbáltál áttörni a nézelődők gyűrűjén… a hangod meg Justiné… Igen, azt hittem, hogy elvesztette az eszméletét… aha, két seb, de nem volt agyrázkódása, úgyhogy hazaengedték – megcsókolta Carlát, majd visszatért a beszélgetéshez – Majd holnap elmondja… nos van pár dolog, amit el kell intéznem és ami már nem várhat tovább, és nem akarom őt egyedül hagyni. Kilenckor? Igen, az szuper lenne… Nos most már álmos, úgyhogy átadom neki az ölelésed, jó? Ha ti ketten most elkezdetek csacsogni, ki fog menni az álom a szeméből… Oké, köszi, Véro. Kilenckor találkozunk… Igen, szia, édes.

- Ez édes volt tőled, mon amour.

- Nem kockáztatok veled. Még a végén elesel a sérült lábaddal – próbálta eredménytelenül leplezni aggódásának igazi okát.

- És ez azt is jelenti, hogy nem kell átkutatnod a lakást további gyógyszerekért, hm? – fordult át Carla a hátát mutatva neki.

- Hé, ez meg mi? Azt mondtad, sajnálod, és nem fogsz többé hülyeségeket csinálni. Én hiszek neked! Ha nem tudunk bízni egymásban… nos… - hagyta nyitva a mondatot.

- Oké, oké! Sajnálom. Gyere ide! – csókolta meg egyik kezével beletúrva a férfi hajába – Szeretlek. Nagyon szerencsés vagyok, hogy itt vagy nekem!

Összebújva az ágyon hamarosan mély álomba merültek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés