21. fejezet

Carla egy csésze forró teát ivott. Az anyja készítette és adta oda neki mielőtt visszament volna a konyhába, hogy összedobjon valami ételt is. Carla egy kicsit nyugodtabb volt, de a szíve fájdalmasan összeszorult mikor a telefon csörögni kezdett. Felvette és rögtön talpra ugrott. Egy Phil nevű férfi volt, aki Dave öccseként mutatkozott be. Carla lemerevedett Dave nevének említésekor. Meghallgatta Phil történetét, aki azt mondta, hogy Dave Belgiumból jelentkezett és hogy valamilyen balesete volt és egy nő lakásán időzik, aki ápolja őt. Valami bűzlött Carlának, de csak hallgatta ezt a hihetetlen sztorit kibontakozni…

Ahogy kezdett egyre sápadtabb lenni a másodpercek múlásával, az anyja odasietett hozzá. Le is ültette. Dave nem emlékszik rendesen? Nem ismerte fel őt? Nem tudta felhívni? „Mi az isten folyik itt?” – kérdezte magától, ahogy hallgatta Phil hangját. A férfi elmagyarázta, hogy Dave e-mailt küldött Belgiumból és hogy ő már szólt Dave feleségének, aki felhívta a párizsi rendőrséget a hírekkel, hogy megtalálták, mivel ők még mindig keresték az énekest, bár a keresés vesztett a lendületéből. A rendőrségnek voltak meg Carla adatai és megkérték Philt, hogy magyarázza el a történteket Carlának.

Ez túl sok volt egyszerre, de még volt több is, s Carla rosszul érezte magát és majdnem elájult, mikor a következő rész jött: a párizsi rendőrség megadta Philnek Carla számát, de mikor a férfi megkérdezte Dave-et, hogy fel akarja-e hívni Carlát, azt mondta, hogy még nem, hogy tudja, hogy az élete része a nő, de nem emlékszik rá, hogy honnan ismeri. Ez az egész kezdett rémálomba fordulni. Carla felírta Phil számát és biztosította, hogy egy kis idő múlva visszahívja…

Majdnem elájult a fájdalomtól, amit érzett és hangosan feljajdult. Nem érdekelte, hogy az anyja mindezt látja. Ez túl sok volt neki! Dave nem akart beszélni vele, mert nem emlékezett rá, hogy ki ő és hogyan találkoztak!!! Ő meg végig aggódott érte, és a férfi nem is tudta, hogy valaki aggódik érte és várja őt! Az anyja csak átölelte, ahogy sírt, mint egy kisgyerek. Annyira szomorúnak és nyomorultnak érezte magát, mint még soha…

Olyan fél óra múlva, még mindig kimerülten a sírástól, Carla úgy döntött, hogy bátor lesz és felhívja Philt és megpróbálja elmagyarázni neki, hogy ki is ő valójában, és hogy mit jelentettek egymással Dave számára még egy héttel ezelőtt. Reszketett, ahogy felvette a telefont. Phil válaszolt és elképedve hallgatott, hiszen ő csak azt tudta, hogy Dave és Jen szakítottak, de azt nem tudta, hogy Dave-nek új nő van az életében…

- Szóval… szóval ezért kellett nekem egy kis idő mielőtt visszahívtalak volna… - fejezte be szipogva – Ez hiányzik az emlékezetéből, amit úgy tűnt az agya kizárt.

- Oké, most már értem. Ez borzalmas, Carla! Megyek és elhozom őt onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Aztán informállak, rendben?

- Igen… köszönöm Phil. Felhívtál, pedig nem is tudtad, hogy ki vagyok…

Phil megkérdezte, hogy Carla szeretne-e kipróbálni valamit: úgy hallotta, hogy azoknál az embereknél, akik elvesztettek emlékeket, hatásos lehet, ha ismerős hangokat hallanak. Ezért felvetette az ötletet, hogy talán Carlának kéne felhívnia Dave-et, hogy hallja a hangját.

Carla habozott a plafont bámulva, várva valamiféle isteni sugallatra, hogy mit is válaszoljon. Végül úgy döntött, hogy kipróbálja Phil ötletét, aki meg is adta neki Isabelle telefonszámát.

A telefon csúszóssá vált izzadt kezében. Még mindig az anyja karjai közt ült és nem érdekelte, ha ő is hallani fogja a beszélgetést. Támadt egy ötlete, ezért bekapcsolta a laptopját, ami a kanapé melletti alacsony asztalon pihent. A telefonvonal recsegett egyet, majd kicsöngött…

Isabelle hangja szólt bele: - Oui?

Carla próbált beszélni, de egy hang sem jött ki a torkát – mi van, ha ez Dave volt, csak nem értette? – aztán végre sikerült valamit kinyögnie…

- Carla vagyok. Te vagy Isabelle?

- Igen. Szia Carla. Szeretnél Dave-vel beszélni? Phil szerint lehet, hogy jó ötlet…

- NEM! Kérlek, még ne! Figyelj, küldhetnék neked pár képet? Ha egyáltalán nem emlékszik rám, akkor nem hiszem, hogy a hangom elég lenne.

- Ez attól függ, hogy miről beszélsz neki. Próbálj boldog emlékeket felidézni, amiket együtt éltetek át.

Carlából majdnem kibukott, hogy hova is dugja fel ez az idegen az ötleteit, de úgy döntött, hogy egyelőre visszafogja magát.

- Nos, én csak arra gondoltam, hogy ha látná az arcomat miközben beszélek hozzá, az talán sokkal hatásosabb lenne.

- Oké, itt az e-mail címem. Most mindjárt küldöd a képeket? Csak mert itt van és hallgatja a beszélgetést.

Carla szerint ez egy kicsit kegyetlen megjegyzés volt Isabelle-től. Dave ott volt mellette, mikor itt kellett volna lennie vele Párizsban!

Mintha csak olvasna a gondolataiban Isa hozzátette: - Tudod, nagyon gyakran álmodik rólad. A nevedet kiáltja, és kétségbeesetten próbálja kideríteni, hogy mit is jelentesz neki!

Ettől a két mondattól Carla elmosolyodott a könnyein keresztül.

- Tényleg? Rólam álmodik?

- Nos, inkább rémálomnak nevezném: téged keres vagy te elhagyod vagy eltávolodsz tőle. Aztán utánad kiált, hogy várd meg.

Carla reménykedni kezdett, ahogy Isát hallgatta, s elkezdett képeket válogatni, hogy elküldje neki. Egész gyors volt. Csatolta őket, majd vártak pár percet Párizsról, a munkájukról beszélgetve – bármiről Dave-en kívül.

- Oké, itt vannak a képek – tette hozzá Isa – Átadom Dave-nek a telefont… - hallotta, ahogy Belle átnyújtotta a készüléket az énekesnek.

A gyomra pokolian összeugrott. Próbálta lenyugtatni magát és normális hangon megszólalni.

- Szia, David… meg tudod nyitni a képeket? – kérdezte idegesen.

- Carla, te vagy? Ez nagyon zavarba ejtő… ööö… amúgy szia. Mindjárt megnyitja a fotót…

- Figyelj Dave, ne siettesd a dolgot. Lehet, hogy ma nem jön vissza több emlék, de talán a hangom és a képeim felkavarnak néhány emléket…

Rövid szünet következett – Carla úgy gondolta, hogy biztosan a képeket nézegeti, s megint rosszul érezte magát: mi van ha ez a módszer nem működik?

- Oké, itt egy fotó rólad és rólam az Eiffel toronynál naplementével a háttérben… és itt egy közeli rólad… és még egy ahogy egy kanapén ülsz… van még? – a hangja érzelemmentes volt: úgy tűnt, a képek semmit sem jelentettek neki! Carla úgy döntött, hogy addig beszél hozzá anélkül, hogy könnyekben fakadna ki, míg a férfi hajlandó hallgatni őt…

- Nos, jó lenne, ha lementenéd a képeket és néha rájuk pillantanál. Talán idővel emlékezni fogsz rá, hogy mi történt köztünk. Szeretnéd, ha elmesélném, hogy miket csináltunk együtt?

Már ahogy ezt mondta, Carla rájött, hogy már most nehéz kitartania… Az ékszerüzletbe tett látogatásuk leírását választotta, és azon volt, hogy részletesen beszámoljon arról a napról, ami katasztrofális véget ért az autós balesettel. Talán egy traumatikus esemény visszahozza az emlékeit…

De nem számolt Dave fáradtságával, és csak addig a részig jutott el, mikor találkoztak Véroval és Justinnal a vendéglőben, mivel Dave félbeszakította.

- Figyelj Carla… nagyon sajnálom… Hallom a hangodon, hogy ez neked is nagyon nehéz. Folytathatnánk ezt később vagy akár holnap? Annyira összezavarodottnak érzem magam… Talán azért, mert pár dolognak, amit mondtál, még idő kell, hogy feldolgozzam, vagy nem tudom, de… nem bánod?

Pár másodpercnyi csönd következett. Carla nem várt hirtelen csodás változást az állapotában, de szerette volna befejezni azt az eseménydús napot, de nem tehette… Kétségbeeséssel a hangjában válaszolt: - Oké. Nézd, hívj fel, ha visszajön valamilyen emléked, vagy ha úgy érzed, hogy kibírod, hogy megint beszélj velem – csuklott el a hangja és pont az előtt sikerült befejeznie a hívást, mielőtt elvesztette volna az irányítást maga felett – Sajnálom, hogy ezzel raboltam az idődet. Szia.

És újra itt tartott: újra padlón volt. A csontjaiban érezte már a legelejétől, hogy ez a szerelem sokkal jobban fog fájni, mint az előző… És olyan átkozottul fájdalmas volt neki, hogy Dave ilyen közönyös volt vele! Mint egy idegen! Hangosan zokogott az anyja ölelésében, és fogalma sem volt róla, hogy mit tehetne még a várakozáson kívül. De meddig kell még várnia?! Olyan volt, mintha a világa kicsi éles darabokra hullott volna. Minden, amit együtt átéltek, amit csináltak, hiába volt? Nagyon sötéten látta a helyzetet. Annyira elege volt ebből az egészből! Borzalmasan rosszul érezte magát és csak egyedül akart lenni, kikapcsolni az agyát és elfelejteni ezt az egészet!

Dave letette a telefont, szemei pedig a távolba révedtek. Isabelle a beszélgetés alatt a konyhában volt, most viszont visszajött és leült mellé. Megsimogatta a férfi arcát.

- Hogy ment? Hogy van Carla?

- Úgy hangzott, mintha széthullott volna a világa… Mesélt az egyik napról, amit együtt töltöttünk nem rég, és nyilvánvaló volt, hogy nagyon különleges emlék volt a számára, de nem tudtam hagyni, hogy tovább mondja anélkül, hogy elmondjam neki: nem működik a dolog… vagyis azt hiszem, hogy nem működik… - hajolt előre kezeibe fogva fejét. Isa egyik karjával átölelte és simogatni kezdte a hátát. Hogyan vigasztalhatná meg? Hogyan segíthetne neki? Erősen gondolkodott rajta.

- Isa, ez kínzás! Miért nem emlékszem erre a lányra? Azt mondja, hogy szeretők voltunk! Semmi másom nincs csak egy név és azok az álmok, amikben egy olyan nő után futok, akit nem látok tisztán? Biztosan a poklok poklát járja most meg. Talán fel kéne hívnom Philt, hogy vigyen oda hozzá? – nézett kérdőn rá.

- Hát Phil úgy tűnik, úgy gondolja, hogy kedvesebb lenne, ha először a családodat látogatnád meg, még akkor is, ha Jen és te nem jöttök ki, a gyerekekre is gondolni kell.

- Hm, igaz, de egyszerűbb lett volna átugrani Párizsba meglátogatni Carlát, mint hogy elmegyek New Yorkba és aztán visszajövök csak azért, hogy őt lássam…

Dave távozása nem volt könnyű Isának, de tudta, hogy ennek így kell lennie. Annak ellenére, hogy jó kedvűen váltak el, miután Dave visszatért New Yorkba, Isa kedvetlen és szomorú volt, de visszaidézte azokat a napokat, amiket együtt töltöttek.

Dave még mindig zavart volt a történtek és a hiányzó emlékei miatt. Egy kicsit furcsa volt újra belépni a lakásukba. Szerencsére felismerte Rosie-t, Jimmyt és még Jent is. Tudta, hogy kik ők, és majdnem az összes emléke vissza is tért róluk. Lassan rájött, hogy csak az utóbbi pár hét hiányzott az életéről. Carla és a történtek a verés előtt.

A családja boldog volt, hogy visszakapta őt, és gyanította, hogy volt egy titkos megegyezés köztük, hogy nem kérdezik a balesetről és a többi hétről. És ő hálás volt ezért. Nem volt egyszerű újra felvenni korábbi életének fonalát. Egy idő után találkozott Martinnal, Andyvel, Kesslerrel és a többiekkel. Egy kicsit furcsán viselkedett a szemükben. Kicsit visszahúzódó és bizonytalan volt, amik sosem voltak jellemzőek Dave-re, de megértették őt.

De Carla olyan egyedül volt, mint a kisujjam. Állandóan nyugtatókon élt, és még több szabadságot vett ki, mert képtelen volt koncentrálni bármire is. Akármikor, bármit is csinált, rátört a sírás és végül rábeszélték, hogy hívják ki az orvost, aki idegösszeomlást állapított meg nála. Az anyjának hamarosan el kellett mennie, mert más dolgokat is el kellett intéznie. A barátaihoz sem mehetett, mert Véro terhessége nem volt problémamentes. Úgyhogy egész nap csak ült a kanapén kócos hajjal a hálóingében, és hol sírt, hol aludt vagy csak nem csinált semmit. Öngyilkos gondolatok jelentek meg a fejében, és kezdte úgy gondolni, hogy az sokkal egyszerűbb kiút lenne, mint a folytonos és gyötrelmes fájdalom, amit érzett. Egy idő után már nem is érdekelte, hogy mi van vele, teljesen elfásultnak érezte magát. Csak békét akart a fejében, úgyhogy elkezdett gondolkodni rajta, hogy mely módszer lenne a legjobb, hogy véget vessen az életének…

Megint eltelt pár nap és Dave a folyóparton sétált a hidegben, hogy kiszellőztesse a fejét. Hasogatott a kavargó gondolataitól. Pár kép bevillant neki, de nem igazán tudta megfogni őket. Közben az is az eszébe jutott, hogy elfelejtette visszahívni Carlát. De nem is volt biztos a dologban. Arra gondolt, hogy talán csak egy őrült rajongó, mint ahogy azt Isabelle-ről is hitte elsőre. Nem egyszer beszélt Belle-lel ebben a pár napban és most már jó baráti kapcsolatuk volt. Úgy tűnt, hogy Isa megnyugodott és elfogadta, hogy nekik csak az a pár nap jutott. Úgyhogy felajánlotta a segítségét, Dave-nek pedig jót tett, hogy beszélhetett vele.

De ez a Carla… nem tudta, mihez kezdjen vele. Semmi sem jött vissza róla, csak pár kép, amiket semmihez sem tudott kötni. Egy serpenyőnyi odaégett marha teriyaki… egy tönkrement véres fehér ruha… néhány japán szimbólum, talán egy festmény részei… egy kék zafír nyaklánc? Ez nagyon zavarta. Azt akarta, hogy tűnjenek el, de egy idő után mindig visszatértek. Minden alkalommal egyre élesebben.

Később aznap este Belle-lel cseverészett a telefonon, mikor a nő mondta, hogy Párizsba kell megint mennie a munkája miatt, és ha Dave úgy akarja, akkor beszél Carlával, hogy meglátogathatja-e. Dave erősen elgondolkodott, hogy mit kéne tenni. Végül egyetértett, hogy ez egy jó ötlet. Azzal Isa közölte, hogy két nap múlva indul a francia fővárosba.

Isabelle felhívta Carlát, hogy hogy van és megdöbbent a másik nő hezitáló, alig hallható hangjától.

- Biztos vagy benne, hogy nem gond, ha elmegyek meglátogatni? Mindketten szeretjük Dave-et, és arra gondoltam…

- Igen, el kell jönnöd. Most már várnálak, úgyhogy… Mit mondtál, mikor érkezel? Nagyon hideg van itt és ki kell takarítani a lakást is. Találkozhatunk a repülőtérten, ha akarod, Isabelle.

- Carla, vonattal érkezem Brüsszelből. Nem kell kijönnöd elém, ismerem Párizst és a te kerületedet elég jól. Csak vigyázz magadra, oké? – ismételte meg már másodszorra is, és az a sanda gyanúja volt, hogy Carla nem nagyon fogja fel a dolgokat.

- Szóval tényleg el akarsz jönni? Ez szuper. Akkor holnap találkozunk – azzal le is tette.

Ha Susie, a bejárónő, nem lett volna, hogy takarítson és főzzön rá, Carla eddigre már nagyon beteg lett volna. Több mint két hét telt el mióta Dave eltűnt az életéből – pont annyi idő, amennyit együtt töltött vele korábban. Szóval a fájdalma most kiegyenlítette a boldogságát. Csak az volt a bökkenő, hogy ez a fájdalom lerántja magával, lassan irgalmatlanul felemészti.

Furcsa volt, hogy abban a két hétben, amit Dave nála töltött, mennyire magába itta a lakása a jelenlétét. Minden szoba minden része egy-egy emlékkel kapcsolódott hozzá. Minden bútordarab. El tudta képzelni, ahogy az otthona bármelyik részén ott áll a férfi. Néha olyan élesek voltak ezek a képek és érzések, hogy le kellett hunynia a szemeit és meg kellett várnia, hogy lenyugodjon a légzése mielőtt ki merte volna nyitni a szemét, csak hogy rájöjjön, hogy minden alkalommal egyedül volt. Talán el kellene adnia a lakást és elmennie, mielőtt megőrülne. Talán majd miután Isabelle elment, felbecsülteti a lakást és meghirdeti eladásra.

Közben a személy, akinek ilyen hatása volt Carlára, még mindig a régi New York-i lakásában volt. Valahogy furán érezte magát, bár ez az érzés az utóbbi időben nem volt idegen számára. De most megint más volt valami. Nemrég ébredt fel még egy álomból… Carláról, gondolta, mivel megint képtöredékek jöttek vissza neki, most újabb kapcsolódó részekkel, új képekkel: egy vörös és fekete kimonó… egy fehér orvosi köpeny egy rendelőben? Ebben nem volt biztos… És látta, ahogy szenvedélyesen megcsókolja Carlát! Megcsókolta a nő kulcscsontját… a nő letérdelt előtte…

Meg kellett ráznia a fejét, hogy megszabaduljon ezektől a képektől. Még mindig izzadt az álomtól és annak hatásaitól. Mélyeket lélegzett, hogy lenyugodjon. Jen felébredt mellette.

- Mi a baj? – kérdezte félig lehunyt szemmel és észrevette Dave izgalmát. Elmosolyodott és álmos hangon kérdezte: - Szeretnél beszélni róla… vagy…? – csúszott a keze Dave hasára és meg is indult lefelé.

Dave rögtön felült és megfordult, hogy kikeljen az ágyból – Nem, nem szükséges. Bocs! Csak egy álom… - azzal felállt és kiment a fürdőszobába, maga mögött hagyva egy csalódott és kicsit mérges Jennifert.

Nem akarta, hogy a nő megérintse. Ez furcsa volt, hiszen ő volt a felesége! Szóval… mi is történt?! A „normális” dolog az lett volna, hogy hagyja, amit a nő tenni akart. De… Dave egyáltalán nem érzett rá vágyat! Amúgy se érzett semmit Jen iránt! Ez vajon a baleset miatt volt, vagy… valami más miatt?

Hirtelen egy könnyes arc jelent meg lehunyt szemei előtt, mikor hideg vizet paskolt az arcára.

- Jaj ne, már megint! – mormogta és felsóhajtott – Ki a fene vagy te? És miért nem tudok emlékezni? Ki vagy te, Carla? – kérdezte, de nem érkezett válasz.

Észrevette, hogy… valami elkezdett változni benne. Egy másik érzés formálódott a szívében. Talán később majd rájön, hogy az az érzés a szerelem volt, és az is világossá válik számára, hogy miért is jelent meg a szívében… Úgy döntött, hogy felhívja Carlát és kipuhatolja, hogy az álmai kapcsolódnak-e hozzá valamiképp. Miért nem hagyják békén őt ez a név és a képek? Fogalma sem volt róla, hogy miként közelítsen a nő felé. Legutóbb nagyon elszomorította Carlát, de szüksége volt a válaszaira. Megszárogatta az arcát és elment megkeresni a mobilját.

Carla telefonja csörögni kezdett – a korábbi Depeche Mode csengőhang egy egyszerűre lett átállítva.

- Halló? – vette fel egy halk, reszketeg hang.

- Carla? Te vagy az? Itt Dave, Dave Gahan.

- Jézusom, Dave! Úgy érzed, hogy be kell mutatkoznod nekem? Nem tudom, mit akarsz, de azt hiszem, én nem állok kész erre, oké?

- VÁRJ! NE tedd le, kérlek! Szükségem van a segítségedre! Azt hiszem, jön vissza az emlékezetem, de az egész még zavaros… figyelj Carla, azt hiszem, kezdek rájönni, hogy talán egy nagyon fontos személy voltál nekem…

Nevetés hallatszott a másik oldalról – Oh ez naaagyon jó! TALÁN! Szóval, most már egy TALÁN vagyok neked!!! Hé, Mister Rocksztár az emlékezési zavarokkal, nekem nincs erre szükségem, oké? Hagyj békén! Azt kívánom, hogy valaki bárcsak kitörölné az ÉN emlékeimet!! Nincs más, amit mondani óhajtok neked.

A vonal elhallgatott és Dave a száját harapdálva csak állt ott, bután meredve a telefonjára.

Aznap találkozott a fiúkkal a bandából és hosszasan elbeszélgettek az együttes jövőjéről. Dave nyilvánvalóan nem volt még elég jól ahhoz, hogy komolyan dolgozni kezdjenek vagy döntéseket hozzanak. Talán képes lenne végigcsinálni a felvételeket, de az biztos, hogy még nem lenne képes turnézni. Fletch és Martin ezúttal aggódtak, és nem önös érdekekből. David megváltozott. Már nem nevetett, és már eltűntek azok a napok, amiket végigröhögött és viccelődött az ilyen találkozók végén. Aznap ott volt velük, de csak testben. A lelke valahol elveszett. Csak ült ott a kanapén maga elé bámulva, nem is beszélve a többiekkel, csak igennel és nemmel válaszolva, mikor szükséges volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés