Dave nem merte elengedni, vagy fogást váltani, csak folyamatosan megnyugtató dolgokat suttogott Carla fülébe, erősebben húzva a kést kifelé a nő kezéből. Élesen kapott levegő után, mikor a kés éle belevágott a köré fonódott tenyerébe. Aztán megszokta a fájdalmat, ami erősödött, majd masszívan lüktetett. A kés belevágott az egyik tenyerébe, és másik kezének ujjaiba.
Carla végül akkor tért magához gyilkos hangulatából, mikor megérezte, hogy valami csöpög az egyik meztelen lábfejére. Lenézve vért látott a lábán. Beletelt jó pár másodpercbe, hogy képes legyen fókuszálni, s meglássa Dave kezeit a kés körül… Rögtön magához tért és eleresztette a kést, ezzel lehetővé téve, hogy Dave is lazítson szorításán, s biztonságba helyezze a tárgyat a háta mögött, hogy ne is legyen szem előtt.
Isa előre lépett és ösztönösen kerülte Dave-et és vérző kezeit, attól félve, hogy bárminemű érdeklődés Dave irányába egy újabb őrült kitöréshez vezethet… Először Carlához szólt: - Hé, Carla, le kéne ülnöd. Gyere! – nyújtotta felé a kezeit segítség gyanánt, de Carla észre se vette őket. Magától ment a kanapéhoz és ült le, míg Dave kirohant a konyhába, hogy beledobja a kést a mosogatóba és lemossa a kezeit. Csak ekkor gondolta Isa, hogy most már biztonságos segítséget nyújtania, de úgy vélte, hogy a legjobb az lesz, ha kommentálja a mozdulatait, nehogy újra kibillentsék Carlát amúgy is instabil állapotából…
A vágás mély volt. Dave csak reménykedni tudott, hogy az ínak és az idegek nem sérültek. Elutasította Belle segítségét – nem merte elfogadni azt. Csak a szemeivel kérte, a fürdő felé biccentve. Isabelle megértve a jelzést kiment az elsősegély dobozért. Mikor visszaért, bekötözte Dave kezeit. Míg a férfi bevett egy fájdalomcsillapítót, Isa azt suttogta, hogy kimegy felhívni az orvost, mire Dave odaadta neki a mobilját.
A doki hamar kiért és meghallgatta Dave-től, hogy mi történt. Aggódva figyelt, majd miután befejezte Dave sebeinek összevarrását a helyi érzéstelenítés beadása után, azt mondta, hogy szerinte Carlának orvosi segítségre lenne szüksége. Dave pedig egyetértett. Mikor az orvos elment, Dave finoman megkérte Isát, hogy menjen el. A nő habozott és sírni kezdett. Dave csak megrázta a fejét és bement a szobába. Megölelte Carlát, aki úgy ült ott, mint egy szobor.
- Mit tettem? Mit tettem…? – ismételgette újra meg újra – Meg akartam ölni őt… meg akartam ölni… istenem… ki vagyok én? És… miért akartam ezt tenni? – mozdult meg végre és a kezeibe temette az arcát. Könnyei hamarosan megtalálták az utat ujjai között. – David… David, annyira sajnálom! Annyira sajnálom! Borzalmas vagyok! Kérlek, bocsáss meg! Kérlek, ha meg tudsz…
- Sssshh! - próbálta megnyugtatni magához húzva őt. Carla csak a mellkasához bújt és sírt.
- Azt… azt hiszem, kezdem elveszíteni a kapcsolatot a valósággal… Láttam őt vérezni a késemtől…
- Carla, figyelj rám! Carla! – fogta kezei közé a könnyes arcot – Segítségre van szükséged! – nézett egyenesen a szemeibe.
- Én… én nem akarok őrültek házába menni! – sírta.
- Nem is kell odamenned, de… orvosi segítségre van szükséged! Nézz csak magadra. Ez nem az igazi Carla! Az árnyéka vagy önmagadnak!
- Honnan is tudhatnád? – kiáltotta az arcába, ahogy próbált kiszabadulni a kezei közül, de Dave még a sebesült kezeivel is erősebb volt nála.
- Mert emlékszem rád! Sok mindenre emlékszem! Figyelj rám, Carla! Nem foglak cserbenhagyni! Segítek neked, csak engedd!
A nő csendben maradt, nem mozdult. Csupán könnyes és félelemmel teli szemei mozogtak, majd csöndesen bólintott és visszahajtotta a fejét Dave mellkasára. A hálóban ültek az ágy végében. Dave Isa zokogását és szipogását hallgatta odakint, ahogy a nő kisétálva a lakásból becsukta maga után az ajtót. Mindketten hallották a lift hangjait elhalni, s mindketten ugyanazt gondolták, ahogy egymásra néztek: Isa elment.
Ülő helyzetükből Dave hátradőlt Carlával a karjaiban és így aludtak el egymás testéhez bújva. Dave megcsókolta Carla könnytől maszatos arcát, ahogy azt suttogta, mennyire szereti őt, és hogy megpróbál ő is meggyógyulni, hogy onnan folytassák a kapcsolatukat, ahol félbeszakadt. Pont mielőtt Dave elaludt volna, ijesztően éles kép villant be a támadásról, ahol még a támadói közül az egyik férfi arcát is látta… Az arc ismerősnek tűnt, de ezen majd később gondolkodik. Most a pihenés fontosabb volt. Dave szíve összeszorult Carla látványától. Csak sötét árnyéka volt korábbi önmagának. A nő zokogása nem csitult, nem számított, milyen szorosan tartotta a karjaiban, csak sírt és sírt egészen addig, míg a fáradtságtól elaludt. Dave-nek is fájdalmai voltak: fájtak a kezei, de inkább felhívta Carla orvosát. Úgy döntöttek, hogy rögtön kórházba viszik a nőt.
Carla egy tiszta és fehér lepedőn feküdt és próbálta kitalálni, hogy mi történhetett, ugyanis nem emlékezett, s a látása is homályos volt. Ahogy elkezdett fókuszálni, észrevette Dave-et, aki kényelmetlen helyzetben aludt az egyik székben. Azon gondolkodott, hogy vajon miért? Forgott vele a világ és hányingere volt. Az ajtó kinyílt, majd fehér köpenyt viselő emberek léptek be rajta. Először csak félig nyitott szemmel figyelte őket. Látta, hogy a belépésük felébresztette Dave-et, aki kiegyenesedett ültében.
- Szóval Miss Sagnier végre magához tért – mondta az egyik orvos.
- Mi történt? Nem emlékszem – kérdezte rekedten.
- Rendben. Ez az úriember a rokona?
- A barátom, együtt élünk – mondta, de ezekre a szavakra elkezdtek potyogni a könnyei. Dave talpra ugrott és átölelte őt.
- És mi az ön neve?
- David Gahan.
- Nos, Mr. Gahan, elmondaná, hogy mi történt pontosan? – kérdezte az orvos.
- Hát… a helyzet egy kicsit komplikált. Részleges emlékezetvesztésem volt egy sérülésből adódóan és nem emlékeztem Carlára.
- Fontos ez a hölgy állapotára nézve?
- Igen, mert halálra aggódta magát értem és… tudja, elkezdett lefelé csúszni a lejtőn… - tette hozzá finoman simogatva a síró nőt – És tegnap meglátott engem az egyik hölgy barátunkkal, és hát… bedühödött. De megállítottam őt mielőtt valami nagy butaságot csinálhatott volna. Így sérültek meg a kezeim, és úgy döntöttem, hogy ide hozom őt – fejezte be.
- Nos, engedje meg, hogy lefordítsam a szavait: Miss Sagnier megtámadta önt?
- Nem, nem engem, hanem az ismerősünket.
- Puszta kézzel?
- Nem, egy késsel.
Carla hangosan felzokogott, s erre Dave még szorosabban ölelte magához.
- Értem – válaszolta a doktor – Meg kell vizsgálnunk őt és konzultálnunk kell a neurológusunkkal.
Dave felállt – Carla is orvos – jegyezte meg.
- Valóban? Rendben. Egy kis időbe fog telni míg meglátjuk, hogy mit tehetünk a hölgyért. Vele maradhat, ha szeretné, sőt azt mondanám, hogy az csak jót tenne. Szüksége van a támogatásra. – Dave csak bólintott. – Rendben. Akkor majd később visszajövünk – mondta az orvos miközben leellenőrzött pár papírt.
- Annyira sajnálom, Dave. Nem akartam… Annyira sajnálom! Borzalmas nőszemély vagyok… - zokogta a férfi nyakába.
- Shhh… Minden rendben lesz. Nem vagy borzalmas csak kimerült. Ők majd segítenek neked és én veled maradok – ringatta őt.
- Nem érdemlem meg!
- De igen. Rengeteg fájdalmas dolgon mentél keresztül miattam. Nem foglak újra cserbenhagyni. Soha többé.
- Dr. Sagnier! Carla, nem kell aggódnia, minden rendben lesz. A barátja magával marad és gondoskodik magáról, úgyhogy próbáljon pihenni amennyire csak lehetséges.
- Rendben, megpróbálom… - sírta Carla újra.
Az orvosok kimentek, helyettük pedig egy nővér jött be, aki intravénás nyugtatókat adott be Carlának. A nő szinte azonnal elaludt. Dave odahajolt hozzá, hogy megpuszilja az arcát, majd az ablakhoz lépve felhívta az otthoni számát.
- Később megyek haza, mert közbejött pár probléma, amit el kell intéznem – mondta egyszerűen a feleségének és letette, mielőtt a nő beszélni vagy tiltakozni kezdhetett volna.
Szomorú és fáradt volt, ahogy bal kezével végigsimította borostás arcát. A másik keze még mindig lüktetett a fájdalomtól. Megfordulva az alvó nőre nézett. Borzalmasan sápadt és sovány volt és Dave újra átkozni kezdte magát. Ő tette ezt vele annak ellenére, hogy nem is tudott róla. Megkérdezte a nővért, hogy meddig fog aludni, aki azt mondta, hogy körülbelül három órát. Hagyott egy üzenetet és visszament Carla lakásába. Haza, a közös lakásukba. Belépve az üres lakásba lehajolt a földre pár levélért, ami az ajtónál hevert, s hirtelen minden visszajött neki. Percekig csak reszketve állt ott, majd a padlóra csúszott, hagyva, hogy könnyei eláztassák arcát. A telefonja rezegni kezdett, mire felvette: Isa volt az, aki közölte, hogy biztonságban hazaért és megkérdezte Carla hogy van. Dave elmondta neki, majd elhallgatott. Isa megkérdezte, hogy mi a baj.
- Nézd Belle, most már mindenre emlékszem. Mindenre. Halálosan szeretem ezt a nőt. Nagyon sajnálom, de soha többé nem találkozhatunk.
Először csönd volt a vonal másik oldalán, majd zokogó hangokat hallott, s végül Belle még képes volt búcsút mondani neki. Örökre. Dave szíve nehéz volt, mint egy kő. Felállva gépiesen lezuhanyozott, evett pár szendvicset – Carlának is készített párat -, összeszedte a nő cuccait – a kedvenc könyvét, a pizsamáját, a fekete hímzett selyem köntöst, s egy pillanatra megállt, hogy beletemetve arcát megszagolja azt. Megint könnyessé váltak a szemei. Aztán a kedvenc Lamb CD-jét, a „Between Wonder and Darkness”-t („Csoda és Sötétség Közt”) is betette a táskába… Csak állt ott egy percig még a bejárati ajtóban és boldog volt, mert most már mindenre emlékezett, amit Carlával átélt, de másrészt meg szomorú volt a történtek miatt. Bezárva az ajtót visszament a kórházba, ahol a nő még mindig aludt. Lepakolta a cuccait és újra az ablakhoz lépett.
Volt itt valami más is… emlékezett… arra az arcra… és ez haraggal töltötte el. Az a szemét! Tim! Hirtelen újra látta a férfi mérges arcát, ahogy belerúg az ő arcába, míg a többiek is rugdossák. Tudta, hogy tennie kell valamit, meg kell tudnia a „miérteket” és a „hogyanokat”, de óvatosnak kell lennie. Úgy döntött, hogy magánnyomozót bérel, hogy megoldja a rejtélyt.
Carla orvosa visszatért, leellenőrizte az infúziót és kihívta Dave-et, hogy beszélgessenek a nőről.
- Nos, Mr. Gahan, megvizsgáltuk őt. Nagyon gyenge testi és lelki állapotban van. Miután lenyugtatjuk, rehabilitációra kell küldenünk.
Hirtelen Dave nem tudott másra gondolni, mint hogy megszerezze az étterem telefonszámát… Elnézést kérve gyorsan a klinika recepciós asztala felé kezdett sietni. Tim vigyorgó arcának képe táncolt a szemei előtt. Az a szemét meg sem próbálta eltitkolni a kilétét, s ezen Dave elgondolkodott. Most már rohant, hisz égetően szüksége volt egy telefonra – nem akarta, hogy lenyomozhassák a mobilját – s azon gondolkodott, hogy mit mondjon, miért keresi személyesen Timet… Majd arra fogja kérni, hogy készítsen elő egy különleges vacsorát és egy ugyanolyan intim környezetett Carlának és neki, hogy megünnepelhessék, hogy újra együtt vannak. A szemét disznó hangja olyan tenyérbe mászóan segítőkész volt, miután talált egy nyilvános telefont és a kagylóhoz hívatta a férfit! Dave nem is érzett a hangján semmit. Remek színész volt. Miután megbeszélték a részleteket, Dave dühösen letette a telefont, és megpróbálta lenyugtatni magát mielőtt visszament volna Carlához.
A nő végre felébredt, de még túl gyengének tűnt ahhoz, hogy mozogjon a gyógyszerek hatásától. Dave szíve összeszorult a sötét karikák látványától Carla szemei alatt.
- El kell menned, igaz? – kérdezte rekedten a nő.
- Honnan veszed?
- Nyugtalan vagy… Ismerlek… Valami zavar téged… és menned kell – hunyta le a szemeit.
- Igen, de csak egy kis időre. Valamit el kell intéznem a verésemmel kapcsolatban – ülte le és kezeibe fogta Carla hideg kezeit – Próbálj meg pihenni vagy aludni, szerelmem.
- Mit mondott az orvos? – nézett rá kérdőn, félelemmel a tekintetében.
- Nos… hogy lenyugtatnak. Aztán azt mondta, hogy azt szeretnék, ha rehabilitációra mennél, hogy kipihend magad és meggyógyulj.
A tekintetéből még inkább sütött a félelem, ahogy a könnyek is feltolultak benne, de csak bólintott és lehajtotta a fejét. – Érted… - suttogta erősebben megszorítva a férfi kezeit.
Miután kisietett a kórházból, a harag ismét elöntötte, ahogy eszébe jutott Carla. Részben Tim hibája volt, hogy a nő most a romokban hevert. Miért tette ezt? És miért viselkedik úgy, mintha semmi sem történt volna?! Szemét állat! Most majd kihúzza belőle az igazságot, még ha ezért halálra is kell vernie!
Hamar odaért a Timmel való találkozóra. Semmi nyoma nem volt az arcán a bűntudatnak, ahogy megkérdezte, hogy van Dave. Dave azt mondta neki, hogy szeretne beszélni vele egy különleges ajándékról és megkérte, hogy szálljon be a kocsiba. Tim nem gyanakodott és vele tartott. Dave egy kicsit messzebbre hajtott, míg meg nem találta az ideális helyet egy parkolóház és egy vágóhíd között Párizs egyik régebbi negyedében. Kiszállt és rágyújtott egy szivarkára, s türelmesen várt. Tim azon gondolkodott, hogy mit csináljon, végül pár perc múlva ő is kiszállt. Dave bólintott, elhajította a cigit, s minden további késlekedés nélkül elkezdte verni a pincért. Nem mondta, hogy miért, de persze Tim tudta. Miután eltört az orra, felszakadt a szája és bedagadt a szeme, könyörgött neki, hogy hagyja abba. De Dave nem hagyta abba. Tim már a földre került, nyöszörgött és véres nyálat köpött.
- Állj, állj! Kérdezz és én válaszolok!
Dave öklei ellazultak és megragadta Timet a gallérjánál fogva. Felhúzta és a vágóhíd falának vágta, olyan közel hajolva hozzá, hogy arcuk csak centiméterekre volt egymástól. Mindketten nehezen kaptak levegőt. Dave a fogai közt kezdett sziszegni: - Most már tudod, hogy milyen érzés, te kis pöcs! Most bezzeg egyedül nem vagy olyan nagylegény, igaz, Timmy fiú?
Time elkerekedett szemekkel bámult Dave-re. – Miről beszélsz? Miért támadtál meg így? Én nem…
- Fogd be a pofád és figyelj rám! – A tény, hogy Tim úgy tett, mintha fogalma sem lenne róla, hogy mi ez az egész, annyira felidegesítette Dave-et, hogy szinte érezte forrni a vérét… Két alattomos ütést vitt be Tim hasába, majd megtartotta, mikor a férfi elkezdett lefelé csúszni a fájdalomtól felnyögve. – Miért támadtak meg a köcsög barátaid és te a parkban? Elég világos a kérdés?
- Hagyj… békén… - zihálta – Nem tudom, miről beszélsz…
- Ne játszd a hülyét! Mondd el! – vágott újra bele a gyomrába.
Tim nem tudta visszatartani a vért a szájában és a vörös folyadék Dave cipőin landolt. Egyelőre azonban az énekes nem foglalkozott vele. Most fontosabb dolga is volt.
- Gyerünk! Miért tettétek ezt velem? He? Mondd el az igazat, vagy addig ütlek és rugdoslak, míg mozogsz! – sziszegte az arcába.
- Én… én… én csak… azt tettem, amire az a nő kért, amiért fizetett… - hajtotta le a fejét és megint véres nyálat köpött a földre.
- Ki? Ki akart holtan látni engem? Ki? Mondd el, Tim! – üvöltötte.
- Azt, azt mondta, hogy nem kell tudnom, de egy férfival volt… A szőke pasas Jennek hívta.
Dave ledermedt. – Hogy nézett ki? – És Tim részletesen leírta őt. Dave szíve elnehezült: a felesége fizetett azért, hogy megverjék. – Rendben. Most azonnal elviszel a pasashoz, hallod?!
- De én nem… nekem… - Tim reménytelenül hazudott és Dave-nek csak erősebben rá kellett szorítania a torkára ahhoz, hogy végül bólintson, jelezve, hogy elmondja Dave-nek, amit hallani akar. – Felhívhatom. – Tim hangja vékony és remegő volt, sehol sem lehetett azt a rekedtes nevetős tónust hallani benne korábbról. – Adott egy telefonszámot, ha később újra neki akarnék dolgozni. Felhívhatom… csak… kérlek, engedj el… fáj!
Erre Dave felnevetett – És azt hiszed, hogy azok a bakancsok NEM fájtak? No lám, nézd csak a puha cipőimet… Az első, amit észrevettem mikor felébredtem, azok az acélbetétes bakancsok nyomai voltak a testemen. Milyen kedves volt tőletek! Látod, én meg felkészületlenül jöttem ma este. Olyan kibaszott szerencsés vagy, te kis pöcs!!!
- Kérlek, ne bánts…
- És miért ne? Megérdemled! A döntésed nem csak rám hatott ki, hanem a „barátodra” is. Carla majdnem belehalt az aggodalomba! Mit gondoltál? Mit követett el ellened? Azt hittem, barátok vagytok!
- Em…említettél engem neki? Hogy én…?
- Még nem – mordult rá – Túl gyenge hozzá, hála neked!
- Mi van vele? – kérdezte Tim remegő hangon.
- Miért akarod tudni? He? – rázta meg.
- Csak mert, mert…
- Oké, ne is mondd, nem akarom tudni. Ki volt a szőke pasas?
- Nemtom, úgy tűnt, mintha a férje lenne, legalábbis úgy viselkedett.
- A férje? Na hát ez érdekes, nagyon érdekes… - és arra gondolt, hogy éppen ideje lesz felhívnia a feleségét. Biztosan már aggódik érte, hah!
A szőke pasas nem volt olyan vészes, mint azt első látásra hitte. Fizetett neki az információért. Dave most már tényleg nagyon mérges volt. A „szeretett” felesége egy rohadt kis kurva volt, aki nem tudott veszíteni!
- Mr. Gahan…
- Mit akarsz? – vakkantott a még mindig vérző Timre.
- Én csak… azt akartam mondani, hogy sajnálom.
- Nem érdekel!
- De be kell vallanom, hogy azért tettem, mert én már… nagyon régóta… szeretem Carlát… És fájt mikor ti… csináltatok dolgokat a magánszobában… és… én csak…
- Igen? – lökte újra a falnak szikrázó haraggal a szemeiben – Meg akartál ölni, abban reménykedve, hogy majd te vigasztalhatod őt, és hogy majd a te kibaszott válladon fogja kisírni magát?! Tűnj a pokolba te pancser! Soha többé ne merészelj a közelünkbe jönni, vagy különben elmondom mindezt a rendőrségnek, de nem hiszem, hogy időben megtalálnának téged! Takarodj! – üvöltötte ellökve őt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés