Megjegyzés: Még mindig próbálom feldolgozni a budapesti Placebo koncertet…

Special Needs

Égető szemek. Fehér bőr. Elsöprő jelenlét.

Ez ő. Az agyam az első pillanattól kiürül, ahogy meglátom. Ahogy a mikrofonjához sétál… Az állig érő fekete hajának és a fényeknek köszönhetően szemei árnyékban maradnak. De én látom, ahogy fénylenek. Senki más nem látja, amit én, de nem bánom, mivel így valami olyan különleges lehet az enyém, ami másnak nincs. Nem oszthatok meg mindent a körülöttem állókkal. Nem értenék meg. De jól van ez így.

Ahogy figyelem és az első sokk elhalványul, felfedezem a részleteket is. Alacsony vékony teste máris izzadtságban úszik és a levegő körülötte forrni látszik, ahogy kitárja magát és kiereszti mindazt, ami benne lakozik. Tudom, hogy ezt csak a színpadon teheti. Ezt a fajta szabadságot csak a mikrofonja mögött érezheti, ahogy gitározik és kiereszti különleges hangját. Gyönyörű és erős a szemeimben. Egy igazi harcos, aki a világgal hadakozik és az aréna tágas terébe kiáltja igazát.

Néha egyszerűen képtelen vagyok együtt énekelni a szöveget, mint ahogy a többi rajongó teszi körülöttem, mivel a szavainak értelme elsodor. Áthatolnak rajtam és érzem az ironikus, lázadó sorok mögötti fájdalmat. Vannak, akik azt mondják, hogy tudok olvasni a sorok között, hogy megvan a képességem, hogy megérezzem a rejtett jelentéseket bizonyos dolgok mögött. Úgyhogy el merem hinni, hogy értem, hogy mi zajlik benne, mikor tekintetünk találkozik.

Olyan, mintha egy régi barát szemeibe néznék. Ő ősi és abban a pillanatban én is így érzek. Nem hiszem, hogy ez lenne az első alkalom, hogy látjuk egymást. Tudta, hogy itt leszek ma este a többi rajongója között és én tudtam, hogy keresni fog engem az első pár sorban. És most észrevett és egymásnak éneklünk. A szívem összefacsarodik. Annyi minden van abban a pillantásban! Látom, hogy felismer, érzem a megértést és oly sok más érzést, hogy úgy érzem, megfulladok tőlük.

A pillanatnak vége és ő a színpad másik felére sétál. Én csak állok ott kábultan, alig hallva és érezve az ugráló és sikító embereket magam körül, illetve a hangos zenét, melyet a bandával kreál. A fizikai testem ott van, de az elmém egy másik dimenzióban utazik, ahol már találkoztunk. És ez a párhuzamos érzés a koncert végéig megmarad. Sokszor közelebb jön és rám néz, mielőtt ez bekövetkezik. Tudom, hogy látja igazi valómat és ez boldoggá tesz, s valahogy biztonságban érzem magam.

A zene, a jelenléte, az, hogy ilyen közelről láthatom és ez az egész este felkavarja az érzelmeimet. És nem is tudom mindegyiket megnevezni, nem tudom elmondani, hogy pontosan hogyan is érzek. Nem, én nem egy vak sikoltozó rajongója vagyok. Ez mélyebb annál. Kimondhatatlanul boldog és hálás vagyok. Ez ösztönösen jön. Nos, az utóbbi időben amúgy is próbálok jobban hallgatni az ösztöneimre. De nem akarom, hogy bárki is félreértse azt, amiről most beszélek. Ez nem szerelem. Inkább olyan, mintha egy családtagot szeretnél.

Teljesen összezavarodva hagyom el az arénát, a hangja még mindig a fülemben cseng, és szükségem van pár napra, hogy lenyugodjak, és a helyére rakjam az érzéseimet. Ahogy ezeket a sorokat írom, a dolgok kezdenek kitisztulni számomra és most hirtelen csak… üresnek érzem magam. Tudom, hogy ma este is koncertezik és én csak azt kívánom, hogy bárcsak ott lehetnék, hogy megint a szemébe nézhessek, és még egyszer érezhessem ezt a gyönyörű zűrzavart…

Köszönöm, Brian!


Useless-girl
2010/09/18

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés