Egész éjjel szakadt az eső, de a másnapi borús hajnal sem foszthatta meg őt a lendületétől. Csak esett és esett, mintha sose akarna elállni. Dave a stúdióba sietett, átugorva a nagy tócsákat, felhajtva kabátja gallérját. Nem voltak járókelők az utcán, ő pedig csak futott tovább, nem is nézve előre. Máris késésben volt. Már majdnem fél tizenkettőre járt az idő. Két utca kereszteződésénél majdnem fellökött a járdán egy idősebb úriembert esőkabátban a fekete esernyőjével. Futás közben kért bocsánatot, hátra sem nézve, rádöbbenve, hogy most már biztos, hogy ki fogják nyírni. Mind a hárman. Kifinomult cinizmussal. Az ajtó kivágódott, őt pedig megcsapta a meleg. A srácok begyújtottak az első emeleten, így a nedves nyirkosság eltűnt. Furcsán csöndes volt minden.

Dave felakasztotta a kabátját a földszinten és felsietett a lépcsőkön nedves haját borzolva. Arra számított, hogy aktív munkafolyamattal fogja szemben találni magát. Alan, ahogy a fejét rázza a fejhallgatóval amint új hangokat gyakorol a szintetizátoron, mivel egyszer meghozták azt a szabályt Martinnal, hogy nem ismételnek egy hangot kétszer egy dalon belül. Martin, ahogy a gitárjával cincog valamit dúdolgatva, s nem törődve vele, hogy mi történik körülötte; a jó kedélyű Fletch a kávéjával és egy újsággal; és Daniel a szivarjával, aki mocskos vicceket mesél pár zenei producerről. Ahogy a telefon egész nap csörög az előtérben, Bruce pedig valakivel folyamatosan veszekszik. De ma olyan csönd fogadta, hogy azt is meg lehetett volna hallani, ha leejtenek egy tűt. Dave kinyitotta az ajtót és belépett a félhomályos, füstös stúdióba. Ketten voltak csak ott. Fletch a földön ült és a kezeit bámulta. Alan egy magas székben ült a lábait lóbálva, egyik cigit a másik után szívva, majd a csikkeket egy kávéscsészébe dobta.

- Bocsi, srácok, hogy késtem – mondta Dave.

Alan elvigyorodott és félrenézett. Fletch Dave-re nézett, de nem mondott semmit. Arcán a depresszió nyomait lehetett felfedezni. Lassacskán Dave kezdett emlékezni rá, hogy mi is történt az előző nap. És lassan arra is rájött, hogy nem rémálom volt.

- Um… hol van Mart? – kérdezte.

Fletch szája megmozdult, de nem volt hajlandó hangot kiadni.

- Még nem jött be – válaszolta helyette Alan.

- Ez fura, általában nem szokott késni… - kezdte Dave.

- Négy és fél órát… - fejezte be Alan Dave mondatát rosszmájúan.

- Felhívtad?

Alan biccentett.

- Én még meg is látogattam – válaszolta hirtelen és sötététen Fletch -, azt mondta, hogy takarodjak, de nem nyitott ajtót.

Dave hangosan felsóhajtott és zsebre vágta kezeit. És végre mindenre emlékezett. – A Helyzet Szokás Szerint Elb-a-a-a-a-szva – mondta.

- Én is pontosan ezt mondtam – biccentett Alan ismét.

- Felvettetek… valamit? Akármit?

- Nincs hangulatunk hozzá.

- Hol van Daniel?

- Elment. Bruce is. Azt mondta, hogy hívjuk, ha van valami.

Dave megdörzsölte a homlokát. – Fejfájás. Átkozott másnaposság… hé, fiúk, nincs kedvetek egy sörhöz?

A srácok arca hirtelen életre kelt. Még Fletch is felállt a földről. – Majd én veszek. Azt hiszem, amúgy is jót tenne egy kis séta.

- Tessék – húzott ki némi pénzt Dave a zsebéből és Alan is hozzáadott, Fletch pedig lesétált az emeletről.

Miután kicsit erőre kaptak, még valamennyit dolgozni is tudtak, noha Dave időről-időre motyogott valami olyasmit, hogy a Maestro majd úgyis mindjárt jön és lehülyézi mindegyiküket, kifejtve, hogy minden, amit csináltak szar, és hogy nem így írta meg a dolgokat, csak hogy aztán minden munkájuk a kukában végezze. A nap a végéhez közeledett. De a Maestro nem mondott semmit, mivel egyáltalán nem bukkant fel.

- Figyelj, Al – helyezkedett el Dave a fal melletti kanapén kinyújtva fényes cipőbe bújtatott lábait. Alan felállt a székből és leült Dave mellé. – Figyelj, haver, szerinted valami rosszat mondtam neki tegnap?

- Nos, mit is mondhatnék…

- A szarba, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém… tudnia kellett volna mindent, nem igaz? – tette bokáját a térdére, amitől kivillant hófehér zoknija – A francba. Tiszta idióta vagyok, nem kellett volna ezt tennem. A barátoknak nem szabadna ilyeneket csinálni.

- Fogalmam sincs – vonta meg Alan a vállait – Valószínűleg. Talán.

- De te. Te a csaj miatt voltál vele? Anna miatt?

Alan megforgatta a szemeit. – Kétlem. Nem mondott semmit róla. De ki tudja… ki tudja…

Hosszas csönd következett.

- Akkor mit csináltatok ott kettesben? – kérdezte végül halkan Dave.

- Mit akarsz tudni, Dave?

- Kíváncsi vagyok.

- A kíváncsiság a macska vesztét okozta – válaszolta Alan kemény hangon.

- Alan, nekem úgy tűnt, hogy te a barátomnak tartod magad. Mi ez a sötét titokzatosság? Tudnom kell. Fél órát álltam az ajtó előtt…

- Nos, akkor semmit sem hagytál ki.

- Mi az pontosan, amit… nem… hagytam ki? – kérdezte Dave lassan.

Alan szemöldök ráncolva nézett rá. Ajkai pengevékonyságúvá váltak. Nem mondott semmit, de arcán megjelent a harag.

- Al? – kérdezte Dave ismét – Muszáj tudnom.

- Biztos… vagy… benne… hogy MUSZÁJ? Olyan kibaszottul biztos vagy benne, hogy tudnod kell miért is voltam vele? PONTOS OKOT kell mondanom? – fordult felé Alan haragtól kitágult orrlyukakkal – Talán először nekem kéne téged kérdeznelek. Tennem kéne valamit valakivel? Huh? Mister Freud? – ugrott fel a kanapéról csípőre téve a kezét. – Vagy meg kéne hallgatnom a tanácsodat, hogy miként is kéne jobbá tennem az életemet? – hajolt Dave fölé megragadva a gallérját – Gyerünk. Csináld, Sigmund. Elemezd ki. Szedj össze három tényt, tudom, hogy képes vagy rá. Két felnőtt férfi és egy zárt ajtó. Nyisd ki a szemed és lásd meg, hogy mi folyik az orrod előtt, Mr. Pszichoanalitikus.

- Nem lehet igaz – suttogta Dave.

Alan még egyszer megrázta, majd hátralépett. Arca vöröslött. Dave továbbra is a kanapén ült, arcán teljes tanácstalanság látszott.

- Fletch, mondd, hogy nem igaz.

Fletch átölelte a térdét az egyik hangfalon ülve és csöndben maradt.

- Fletch – csodálkozott Dave.

Fletch megvonta a vállait.

- Te tudtad? TE tudtad? – ugrott oda hozzá, de végül csak intett a kezével. Szemeiben könnyek ültek – Te is tudtad?

- MIT GONDOLSZ, KI VAGYOK ÉN, HE? – kiáltotta – MINDHÁRMÓTOK?

Dave lerohant a lépcsőn és bevágta maga után az ajtót. Csak mikor a háztömb végére ért, akkor jutott eszébe, hogy a fogason hagyta a kabátját. Felejtsd el, döntötte el magában. Céltalanul kóválygott, az egyetlen dolog, amit nem akart: hazamenni. Bizonytalanul elsétált a kocsma előtt, aztán eszébe jutott, hogy reggel Fletchnek adta a pénzét. Felgyorsított, a hideg széltől összehúzta magát, mivel csak egy inget viselt.

Már háromszor sétált el ott. Csak akkor jött rá, hogy körbe-körbe jár, mikor már harmadszorra rúgott bele a helyi szupermarket ugyanazon szemétkupacába. Dave megállt és felnézett. A második emeleti ablakok sötétek voltak. Még pár percet álldogált ott, és már épp azon volt, hogy elmegy, mikor meglátta, hogy Martin lakásának ablaka félig nyitva van. Balra tőle elég közel erkélyek voltak, ahol a tűzlétra a mélybe ereszkedett. Az ötlet, ami Fletch-nek nem jutott eszébe, Dave-nek rögtön beugrott. Meg amúgy is ismerte már ezeket a trükköket még fiatalabb korából, mikor a haverjaival lógott. Felment a tornácra, könnyedén kinyitotta a zárat, felment a padlástérbe és a tűzlétrán lemászott a második emeletre.

- Mart? – kiáltott be az erkélyről, de nem kapott választ.

Dave előrenyújtotta a kezét, megpöccintve a félig leeresztett nehéz redőny aljánál lévő zárat, majd térdét az erkély korlátjára tette, azt suttogva magának, hogy ez végül is csak a második emelet. Az ablak engedett és hamarosan a másik lábát is átlendítette az ablakpárkányon. Az utolsó pillanatban majdnem leesett a meglepettségtől.

Martin otthon volt. Az ágyon feküdt átölelve saját vállait. Az alkohol szaga masszívan érződött a szobában, nyilvánvalóvá téve, hogy nagyon berúghatott. Szemüvege büszkén trónolt az orrán. Általában túl félénk volt, hogy hordja. Dave leült az ágyra. Martin megmozdult, de nem szólt semmit.

- Miért viselsz szemüveget? – Dave próbálta levenni róla, mert félt, hogy Martin árthat magának vele – Sötét van. Amúgy sem látni rohadtul semmit.

- Én… én… d-d-duplán látok – válaszolt Martin ellökve Dave kezét, visszavéve szemüvegét – Hát, de így is duplán látok… - mondta és megint levette – És így is… b-bassza meg – dörzsölte meg a szemeit és hátat fordított Dave-nek.

- Mart – szólította meg az énekes – Beszélni akarok veled.

- Én meg meg akarok halni – válaszolta színtelenül – Csak egyszerűen meg akarok halni, itt a lakásomban. Vagy nincs jogom hozzá? Királyi Őfelségének tisztességes adófizetője vagyok. Három egész hónapig banki hivatalnokként dolgoztam.

Dave felmászott az ágyra, kezét Martin vállára téve.

- Tűnj el – mondta a szőke férfi.

- Én nem Fletch vagyok. Ne beszélj így velem – kezdett feldühödni.

- Ne… érj… hozzám – mondta Martin, s hangján könnyek érződtek – Könyörgöm.

- Sajnálom… sajnálom… bocsáss meg, kérlek… Mart, Mart… - szólongatta – Mart, fordulj felém. Nézz rám. Szükségem van rá. Mart.

Martin akarata ellenére a hátára fordult és ránézett. Arca elég borús volt. – Most elégedett vagy?

Dave összeszorította a fogát és megrázta a fejét. – Mondd csak, Mart. De őszintén. És kérlek, ne kérdezd, hogy miért akarom tudni, és ne kérdezd, hogy mi az istenért kell elmondanod nekem, oké? Csak válaszolj a kérdésre. Mondd el, Mart. Igen vagy Nem.

- Igen – mondta Martin részeg csuklások közepette – Nem. Nem. Igen. Nem. Akarsz még?

Dave hangosan fújta ki a levegőt az orrán keresztül, kétségbeesetten próbálva uralkodni magán. – Van közted és Alan közt valami?

- M-mi? – kérdezte Martin.

- Kérdeztelek. Igen, vagy Nem.

- Vodka. Ott – mondta Martin. Az üveg hirtelen megjelent a látóterében, ahogy egy polcon, vagy tiszta fa állványon trónolt pont az ággyal szemben – Innom kell – kelt fel váratlan gyorsasággal és az üveg felé indult.

- Nem kéne többet innod – ragadta kézen, de a másik férfi nem engedett neki, így a földön landolt, lerántva Dave-et az ágy széléről, aki a sárga ágytakarót markolta – Ennyit sem kellett volna – mondta Dave – Martin – nézett a szőke férfira, aki az ágy közelében ült a sarkain, előregörnyedve.

- Ne kínozz – szabadította ki lassan a kezét Dave erős szorításából – Mi múlik a válaszomon?

- Minden.

- Semmi.

- Van köztetek valami? – csúszott közelebb hozzá.

- Nem – feszült ellene Martin.

- Hazudsz.

- Mondtam, hogy semmi sem múlik rajta – Fel akart emelkedni, de Dave ismételten nem engedte, s egy rövid dulakodás után mindketten a padlóra estek. Martin bevágta a hátát, s furcsa mód ez valahogy kijózanította.

- Szeret téged.

Dave, mint holmi kérlelhetetlen Végzet, fölé hajolt. Martin lehunyta a szemeit, próbálva nem látni az énekes tekintetét és arcát.

- Nem – formázta ajkaival.

- Te szereted őt?

Martin elfordult.

- Martin, csak egy Igen vagy egy Nem az egész.

- Én…

- Igen vagy nem, Martin?! – kiáltott fel feszülten.

Martin megrázta a fejét – Én… én… nem tudom.

- Miért hazudsz nekem állandóan?!

- NEM TUDOM!!! – sikoltotta Martin – Szállj le rólam, hagyjál és menj el! Nem hívtalak, nem akarlak látni, nincs rád szükségem, Dave – lökte le magáról. Dave sötét tekintettel nézett rá. Hosszú percek teltek el teljes csendben, ahogy csak egymást nézték.

- Megint hazudsz… - mondta végül Dave.

- És mit tennél, ha tudnád az igazat? – kérdezte Mart sokkal értelmesebben és józanabbul, mint ahogy Dave várta volna ilyen állapotban – Mit, Dave? Mit tennél, ha elmondanám neked a teljes igazságot? – nevetett fel, noha könnyek gyülekeztek a szemeiben – Kitüntetést akasztanál a nyakamba? Megvan a saját életed, Dave, és nekem is az enyém. És én valahogy majd megbirkózom a saját igazammal, és neked könnyű lesz átsiklani fölötte, ha nem tudsz róla. Miért jöttél ide? Hogy megnézhesd, hogy milyen elcseszett vagyok mindenféle szempontból? Hogy megbizonyosodhass felőle, hogy tényleg az a testetlen senki vagyok, akinek általában gondolsz? És hogy teljes kielégülésed érdekében tudhasd, hogy min gondolkodom? Jól megnéztél magadnak? Elég volt?

Dave csöndesen figyelte. Szája szeglete remegett, s szemöldökei szinte már az orrnyergén gyülekeztek. Az utolsó kitörés felemésztette Martin maradék erejét és ismét a padlóra esett.

- Ezt az egészet senki sem akarja. Ezt. Az. Egészet. Ez csak valami, ami a fejemben zajlik. És honnan veszed, hogy tudnod kéne ezt? Honnan vetted, hogy engedni fogom, hogy tudd?

Hirtelen Dave megragadta Martin arcát, lassan simítva végig hüvelykujját arccsontján és az állán. – Valóban, miért kéne, hogy érdekeljen? – kérdezte hirtelen. A tekintete és a hangja metszően hideggé vált. Martin ránézett; nem értette, hogy mire céloz. – Nem, most komolyan – mondta Dave -, mit is képzeltem, ki vagyok én neked, hogy elmondd nekem, miként is vannak a dolgok? Ki vagyok én neked, hogy egyenlő félként beszélj velem? Ki vagyok én, hogy megbízz bennem?! És ki vagyok én, hogy egyáltalán beszélj velem? Bassza meg! Csak kérdezni és könyörögni tudok… Mart, adj egy kis időt, Mart, kérlek, beszélj hozzám; mindig én vagyok az utolsó a sorban! Ki vagyok én, hogy figyelembe vegyél egyáltalán?

- Oh, szegény Dave, hadd sajnáljalak… - mondta Gore megvetően – a jelentéktelen áldozat…

Gahan kezével megragadta Martin torkát, erősen elszorítva bárminemű levegő útját, egész testével ránehezedve és a földre szorítva őt. A másik kezével feltűrte a nyakáig a szőke férfi pólóját.

- Nem foglak megkérni, hogy add nekem, amit már nem tudsz – préselte ki Dave rekedten a fogain keresztül. Arca eltorzult túlcsorduló érzelmeitől – Csak elveszem, amit nekem nyújthatsz.

Martin megragadta a torkát szorító kezet, miközben úgy tűnt, hogy kezd elájulni az oxigénhiánytól. – Da-a-ve – nyögte rekedten – baszd meg, hagyd abba.

Nagy nehezen sikerült orrba vágnia, míg a másik férfi szabad keze Martin nadrágjával foglalatoskodott. Dave mindkét kezével az orrához kapott. Martin próbált arrébb mászni tőle, görcsösen kapkodva levegő után és a torkát köszörülve.

- Miért? – ráncolta Dave az orrát, többször ki- és becsukta a száját, megbizonyosodva róla, hogy nem tört el az orra. Miután látta, hogy nincs baj, ismét megtámadta Martin testét – Miért? Mindenkinek szabad, csak nekem nem? Olyan borzasztó vagyok? Rosszabb, mint Alan? Hidd el, hogy tudok olyan jól kefélni, mint ő, sőt annál jobban is… ah… megbizonyosodtak már róla, minden rendben van velem ezen a téren. Miért vagyok rosszabb annál a bunkó Alannél?! – Mindkét kezével megragadta Martin kezeit és a padlónak szorította a férfit.

- Nem teszed meg – mondta Martin.

- Miért? – kérdezte Dave megvetően – Megölsz miatta?

- Nem, te fogsz megölni engem vele – mondta Martin elképesztően nyugodtan, elgondolkodva meredve a plafonra – Már… öltél.

Nem is a szavak, hanem a hangszín furcsasága józanította ki Dave-et.

- Nem, azt nem teheted… - kezdte – nem fogod…

Martin a könyökeire támaszkodott, szívdobbanásnyi idő alatt megragadva Dave nyakát. Arcuk, testük és ajkaik olyan közel voltak, de csupán a fájdalom okozta ezt a közelséget. A lángoló fájdalom, ami zsigereiket szaggatta. Rászorított a tüdőkre, szívet tépett szét, és nem engedte őket mozdulni. Martin megforgatta a szemeit.

- És én… - súgta amilyen hangosan csak tudta, mivel úgy tűnt, hangszálai is elzsibbadtak -… amúgy sem hiszem, hogy meg tudod tenni… hogy megtennéd… Dave – harapott rá saját szájára, hogy visszafogja magát, ahogy remegni kezdett – Te… azt hittem, hogy… hogy van valami… hogy én… nem számít. Talán csak rosszul ismerjük egymást. Ismertük.

Fáradtan ült a padlón eltakarva kezével a szemeit.

- Fáradt vagyok – mondta – És te döntesz, hogy maradsz-e, hogy az agyamon kívül mindent kikefélj belőlem, mert beleőrülök, de úgy tűnik, hogy ez már amúgy is megtörtént… vagy csak simán eltakarodsz és… összességében véve… nem kavarodhatunk egymásba többet, Dave.

Dave kifújta a levegőt és arrébb mászott, hirtelen magához tért. Harmadszori próbálkozás után sikerült lábra állnia és remegő térdekkel az ajtóhoz vánszorgott. Nem érezte, hogy az arcán patakzottak a könnyek, nem látta Fletch-et, ahogy az ajtónak dőlve ült, aki el is lilult attól, ahogy Dave kinézett. Botladozva lesétált az emeletről és végigvonszolta magát az utcán, nem érezve a kövér esőcseppeket, amint összevegyültek könnyeivel.

Fletch szinte berobbant a lakásba, átkozva Dave-et, Martint és Alant együttesen, majd külön-külön is. A fürdőbe vonszolta Martint, kirángatva egy majdnem üres vodkásüveget a kezei közül, majd ruhástól a hideg zuhany alá húzta. Martin nem ellenkezett, sőt, ott helyben, a zuhany alatt próbált elaludni. Fletch kétszer megpofozta, hogy magához térítse, majd hosszú idő és számos kísérlet után térdre nyomta Martint, és most már legalább biztos lehetett benne, hogy a szőke férfi nem fog alkoholmérgezésben meghalni.

Martin meztelenül, egy takaróba csavarva ébredt fel másnap a szobájában. Sokáig nem tudott rájönni, hogy mit keres Fletch az ágyában ruhástól (még a kabátja és a cipői is rajta voltak), a vállának bújva. Nem tudta megkérdezni tőle, hogy miért. Nagyon is biztos volt benne, hogy jobb lenne, ha nem is tenné.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés