teljes méret : http://fc00.deviantart.net/fs70/f/2010/111/c/4/An_aching_to_be_free_1_by_Useless_girl.jpg

1. fejezet


2000, London

Telefon csörgött a viszonylag kis lakás nappalijában. Mart felállt a zongora mellől és átlépett pár padlón heverő papíron, amik mindent beterítettek, mivel ismét a dalszövegein dolgozott. Párat újra akart írni, hogy tökéletesíthesse őket, illetve abban reménykedett, hogy talán ezúttal el fogja őket fogadni a menedzsere, hogy aztán el is adhassa őket egy együttesnek. Felkapta az asztalon lévő telefonját és a kijelzőre pillantott. Abban a pillanatban reménykedő kifejezés terült el arcán. Emlegetett szamár…
- Szia John. Mi a helyzet? – kérdezte, próbálva nyugodt maradni. Mindig idegessé vált, ha a menedzsere hívta.
- Szia, Mart. Jó híreim vannak. Beszéltem pár emberrel és szereztem egy lehetőséget neked.
- Wow, ez szuper! – válaszolta és hagyta, hogy két kisebbik gyereke, Ava és Calo, elrohanjon mellette – Mi lenne a meló? – ült vissza a zongorához.
- Dalokat kéne írnod egy másik ügyfelemmel egy bandának New Yorkban.
- New Yorkban? Ez azt jelenti…
- Igen, hogy oda fog kelleni menned.
- És ki lesz a partnerem?
- Egy tehetséges férfi, David Gahan. Ismered?
- Nem, sajnálom, nem ismerős a neve.
- Mindegy. Ez akkor is jó lehetőség neked.
- Értem. Érdekesnek hangzik. És mennyi ideig kéne ott lennem?
- Úgy néz ki, hogy két hónapig.
- Uhm, nos, az elég hosszú idő…
- Tudom, hogy családod van, de talán ez az a lehetőség, amire vártál. Az áttörés. És jól is fizetne.
- Mennyire jól? – kérdezte, elgondolkodva leütve egy billentyűt a zongorán, de mikor meghallotta az összeget, levegő után kapott.
- Nos, ez megoldaná pár problémám, de először át kell beszélnem a feleségemmel a dolgot. Holnap felhívlak a válaszommal, oké?
- Persze! De ne várj túl sokáig. Szia” mondta John és letette.

Martin a gondolataiba merülve meredt a zongorabillentyűkre. Ez remek alkalom lenne, hogy megmutathassa, mire is képes. Talán ez lesz az a munka, amire várt, ami meghozhatja a régóta várt sikert. De itt tudja hagyni a családját? Mit fog Sue, a felesége mondani erre? És a gyerekek? Szerette őket. Szüksége volt rájuk. Ők tették elviselhetővé az életét megannyi csalódás után. Hol volt ő már attól a naiv fiatal fiútól, aki azokat a mondatokat vágta a barátai képébe még 1979-ben? Azóta sem lett híres a dalszövegeivel. És nem tudta, hogy miért nem. Mert a menedzsere és a felesége is azt mondta, hogy jók. De úgy tűnt, hogy még mindig nem elég jók. Csak párat tudott eladni különféle együtteseknek, de ez nem volt elegendő ahhoz, hogy megteremthesse azt a biztonságos anyagi hátteret, amit a három gyerekének és a feleségének akart biztosítani. Az ő szépséges Suzanne-ja volt a család kenyérkeresője, ő meg csak… nos, ahogy a szólás tartja, ő volt a „meg nem értett művészlélek”. Gyakran érezte magát egy senkinek, aki nem tud semmit sem normálisan csinálni. Korábban volt egy munkája egy bankban, de utálta. Halálosan unalmas volt és úgy érezte, hogy megfullad az irodában attól a sok szabálytól, amihez tartania kellett magát. Az a hely lassan megölte szabad és művészi oldalát, a kreativitását. Minden nap ugyanolyan volt és egy idő után fel kellett mondania. Nehéz volt megmagyaráznia a feleségének, aki kikelt önmagából, még úgy is, hogy Martin azt mondta, hogy kirúgták. Azóta volt pár másik munkája is, de azok nem fizettek túl jól. És aztán sokáig munkanélküli volt. A menedzserét az egyik munkája kapcsán ismerte meg, s úgy tűnt, hogy ő megérti Martint – ezért vette a szőke férfit a szárnya alá. Kesslernek megvolt a szeme rá, hogy meglássa a lehetőséget az emberek képességeiben, és megígérte Martinnak, hogy segít neki teljesíteni az álmait. Úgyhogy azóta próbálják megtalálni AZT a bizonyos lehetőséget. Persze azóta évek teltek el, és minden alkalommal, mikor felhívta a szőke férfit, az reménykedni kezdett, hogy ezúttal sikerülni fog nekik. És minden egyes csalódás után Martin egy kicsit hidegebbnek és sebzettebbnek érezte magát, de ezt senkinek sem mondta. Csöndben maradt és eltemette az igazi érzéseit. De Suzanne és John jól ismerték és a maguk módján próbáltak segíteni neki. Így sikerült túlélnie és folytatnia az életét, de minden egyes kudarc után egyre kevésbé reménykedett. Ennek ellenére ezúttal egészen lázba jött. Ezt az érzést munkával kapcsolatban már rég tapasztalta. Alig tudta kivárni, hogy hazaérjen a felesége és legidősebb lánya a vásárlásból, és hogy elújságolhassa Sue-nak a híreket. Nem volt biztos benne, hogy a nő miként fog reagálni, de ezt majd hamarosan úgyis meglátja.

És igaza volt. Sue és Viva pár perc múlva meg is érkezett a nehéz zacskókkal, amik tele voltak zöldséggel és ennivalóval.
- Köszönöm, kicsim, most már mehetsz, majd én ezt elintézem anyáddal – mosolygott Martin legnagyobb lányára, aki boldogan vonult a szobájába a fárasztó vásárlás után.
- Van valami, amiről beszélni akarsz? – kérdezte Sue oda sem figyelve, a kezében tartott tömött nylon szatyrokra koncentrálva.
- Igen, de előbb add ide azt – nyúlt az egyik zacskóért és követte feleségét a konyhába, hogy mindent lepakoljanak a pultra. Visszahúzódott és megállt a konyhaajtóban. Hirtelen elbizonytalanodott. Mi lesz, ha Sue nemet mond? Mi van, ha ki fog borulni az ötlettől? Elég ijesztő tud lenni olyankor… A kapcsolatukban mindig a nő hordta a nadrágot és ő alárendelte magát az akaratának. Hálás volt feleségének, hogy megmentette a nyomorúságától, ami eluralkodott rajta a megismerkedésük idején, és persze azért is, hogy megajándékozta őt a gyerekeivel. Néha még mindig nem tudta megérteni, hogy Sue mit szeretett benne, vagy hogy miért maradt vele. Erős és gyönyörű nő, aki modellként dolgozott és sokat utazott kapcsolatuk korai éveiben, míg teherbe nem esett Vivával. Később, mikor visszanyerte alakját és Martinnak épp nem volt munkája, az övé lett az „anyaszerep”, mivel ő maradt otthon a kicsi Vivával, míg az anyukája dolgozni ment. Ez csak azután változott meg, hogy felajánlottak neki egy remek állást Londonban és le tudtak telepedni a másik két gyerkőccel is. Sue erős akaratú nő, aki tisztán látja a céljait az életben. Arról nem is beszélve, hogy tökéletesen ismerte Martin szükségleteit. Az igazat megvallva az Úrnője, a férfi pedig az alattvalója, s Martin sosem érezte szükségét, hogy ezt megváltoztassa. Ehhez szokott hozzá.
- Nos? – kérdezte a nő fáradtan, miközben elkezdett kipakolni háttal a férfinak.
- John nemrég hívott és felajánlott egy munkát, de nem vagyok biztos benne, hogy elfogadhatom-e. Holnapra választ kell adnom neki – kezdte halkan s összeráncolva szemöldökét figyelte feleségét.
- Miféle munka? – kérdezte, nem nagyon figyelve férjére. Fáradt és feszült volt a munkahelyén felmerült problémáktól, és most nem volt túl sok türelme a férje dolgaihoz.
- Szöveget és zenét kéne írnom egy másik zenésszel egy bandának. Amolyan együttműködés – figyelte a reakcióit.
- Oh. Ez jól hangzik – válaszolta betéve pár dolgot a hűtőbe.
- És jól is fizetne, és talán ez az a nagy lehetőség…
- Tudom, tudom… - forgatta meg a szemeit és felsóhajtott.
Mart még inkább elbizonytalanodott – És tudod, a pénz, amit felajánlottak, sok pénzügyi gondunkat megoldaná. És csupán két hónapról lenne szó, ahelyett hogy fél évet kéne dolgoznom, hogy megkeressek ugyanennyit. Tudom, hogy így is hosszú idő, de…
- … elleszünk nélküled, ne aggódj – mondta semleges hangon.
Persze ez valahol fájt Martinnak. Egy pillanatra még inkább érezte saját hasztalanságát, de lenyelte büszkeségét és bizonytalanul megkérdezte: - Szóval… mit gondolsz? Akkor fogadjam el? Vagy azt akarod, hogy maradjak?
Suzanne megfordult, hogy férje szemébe nézhessen a pultnak támaszkodva, s keresztbe téve kezeit. – Nos, a renomédnak jót tenne… - „ha van ilyened egyáltalán” – gondolta magában. – Ha bármit is akarsz kezdeni a művészi oldaladdal – mondta megemelve egyik szemöldökét.
- Igen… - vakarta meg fél kézzel a tarkóját és a lesütötte szemeit.
- Tudod, jól jönne egy kis pénz.
- Akkor szerinted meg kéne próbálnom? – nézett fel majdnem félénken.
- Mit gondolsz? IGEN, ha tényleg kezdeni akarsz valamit az életeddel – fordult meg ismét felsóhajtva – Légy férfi, Martin. Belefáradtam, hogy én hozom meg a döntéseket helyetted – tette hozzá egy rövid hallgatás után. A férfi összeszorította a száját, hogy ne mondjon semmi butaságot.
- Akkor… nem lenne probléma a gyerekeknek…
- Nem, majd én megoldom. Csak kérlek, haladjunk és segíts a zöldségekkel, ahelyett hogy csak idiótaként állnál ott! – mordult rá, elveszítve türelme maradékát is.
Martin elnyomott egy sóhajt, és mint egy engedelmes kiskutya odasétált hozzá és tette, amire utasították.

---

Ahogy kilépett a John F. Kennedy repülőtér modern épületéből, a felkelő nap felszikráztatta az öböl vizét. Martinnak fel kellett vennie fekete napszemüvegét, ha nem akart megvakulni. Körbenézett egy taxit keresve, és szerencsére hamarosan talált is egyet. Végre itt volt. Most először utazott ilyen messzire egyedül. Egy kicsit bizonytalannak érezte magát az ismeretlen nyüzsgő városban, ami sokkal nagyobb volt Londonnál… Megköszörülte a torkát és megadta a címet a sofőrnek.

Ahogy a taxi elindult, Martin visszamerült kusza és izgatott gondolatai közé. Képes lesz elvégezni ezt a munkát? A többiek el fogják fogadni az ötleteit, vagy megint ő lesz a szánalmas álmodozó? A rossz viccek célpontja? Hagynia kellene ezt? Nos, ez a munka nagyon fontos volt neki, s fel is készítette magát a legrosszabbra. Nem engedheti meg magának, hogy elveszítse ezt a lehetőséget. És persze kíváncsi is volt már az új munkatársaira. John nem rég hívta, hogy megkérdezze, minden rendben zajlott-e az utazása körül és tájékoztatta őt az első találkozó időpontjáról, mikor is be fogja mutatni Martint a többieknek. Felsóhajtott és addig nézett a napba, míg szemei bele nem könnyeztek a napszemüvege mögött, pár pillanatra megvakítva őt. Lehunyta szemeit és hagyta, hogy gondolatai magával ragadják még egy kicsit, míg a taxi meg nem állt a hotel előtt, ahol John foglalt szobát neki.

---

Pár óra múlva egy magas épület előtt állt felnézve a házszámra, majd felsóhajtva kinyitotta az ajtót. Kilépve a liftből egy sötét folyosón találta magát, de mielőtt megállhatott volna, hogy megpróbálja kitalálni, merre is kéne mennie, halk nevetést hallotta a folyosó másik végéről. Úgy döntött, hogy a fényt és a hangokat fogja követni, s hamarosan be is sétált a megfelelő ajtón. A hangulat remeknek tűnt – pár férfi ült és állt egy zongora körül és egy újabb hangos nevetés harsant fel, ahogy Martin az ajtóból méregette őket. Nem tudta, hogy mi lehet olyan vicces, de egy kicsit megkönnyebbült, hogy nevető arcokat lát szigorú és borúsak helyett.
Kessler észrevette őt és egy mosoly ragyogott fel arcán – Martin, hát itt vagy! – mondta mindenki figyelmét a szőke férfira vonva, aki ettől egy kicsit kényelmetlenül érezte magát. A menedzsere odasétált hozzá és megrázta a kezét. – Fiúk, hadd mutassam be nektek az új munkatársatokat, Mr. Martin L. Gore-t – vezette a csöndes férfit a többiekhez. – Most érkezett Londonból és részt fog venni a dalszövegek és a zene írásában a lánybanda számára, de ezt már említettem korábban is.
Azzal be is mutatta az összes többi férfit Martinnak, noha ő próbálta csupán a jövendőbeli munkatársai nevét memorizálni – David Gahan, Christian Eigner és Andrew Phillpott – a többi zenész nem volt fontos. Az igazat megvallva jobban inkább csak Dave Gahant nézte meg magának, akivel majd dolgozni fog, de nem volt sok ideje felmérnie a másik férfit, mert John máris egy másik pasas felé húzta.
Körülbelül fél óra múlva még mindig nem találta a helyét, mikor már végre abbahagyhatta a könnyed csevegést a többiekkel és egy kevésbé zajos sarokba vonult, hogy kipakolja a dalszövegeit. Tudta, hogy legalább pár napig így fogja érezni magát, míg hozzá nem szokik az új helyhez és emberekhez maga körül. Meg amúgy is elég visszahúzódó volt. Furán érezte magát – mintha valaki figyelné – és igen, ahogy felnézett a papírjaiból, Gahan lenéző tekintetével találta szemben magát. Összezavarodott és félrenézett, nem bírva a szikrázó sötétséget a férfi szemeiben. Furcsa volt. Martin nem tudta, hogy miért nézett így rá. Nem csinált semmi rosszat, vagy igen? Talán a barna férfi egyedül akarta megcsinálni a munkát? Martin nem tudta, de úgy döntött, hogy megpróbálja ezt figyelmen kívül hagyni és a feladatára koncentrálni. Azt akarja, hogy működjön ez az egész. Muszáj elérnie, hogy működjön.
Mikor Martin legközelebb felnézett a papírjaiból, a többiek már leléptek és John is elbúcsúzott. Csak Chris és Andrew maradt, de ők nagyon elfoglaltnak tűntek az egyik számítógépnél, valami új programról beszélgettek. Mart nem hallotta tisztán a beszélgetést, de a zene vágásához és mixeléséhez vették. Figyelme Davidre kalandozott, aki kezében cigarettával őt figyelte időnként kifújva a füstöt. Ez a csönd kényelmetlen mocorgásra ösztökélte Martint, és mikor valamit kérdezni akart, pár papírja kicsúszott a kezéből és a padlón landoltak. Ez egy újabb lenéző pillantást eredményezett a sötéthajú férfitól, aki lassan odasétált hozzá, de nem segített felszedni a papírokat.
- Szóval… Martin. John azt akarta, hogy beszéljek még egy kicsit a munkánkról. Ugye tudod, hogy kinek fogunk dolgozni?
- Nem. John erről nem világosított fel – pillantott fel rá és észrevéve az egészen hideg tekintetet gyorsan felvette az utolsó lapot is és felállt – Beavatnál, kérlek?
Egy pillanatra a férfi nem szólt semmit, csupán egy újabbat slukkolt a cigijéből. Az arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy nem tetszett neki a közös munka ötlete. – Nos, egy lánybandának kell dalokat írnunk. Goth-rock stílusban. Leginkább romantikus számokat, de nem túl csöpögőseket.
- Értem – bólintott – És a zene?
- Nos, inkább alternatív rockról lenne szó. Remélem, tudod, hogy ez mit jelent manapság.
- Persze – biccentett szemöldök ráncolva.
- Amúgy meg valami ilyesmire gondoltam – adott oda egy CD-t Martnak – Hallgasd meg ezt a válogatást.
- Oké.
- Valami ehhez hasonlót akarok csinálni. Mármint a hangzásra gondolok.
- Értem – bólintott.
- Holnap arról is fogunk beszélni.
- Rendben… - mondta elgondolkodva, ahogy megnézte a tokban található papírt a számok listájával és az előadókkal. Felsóhajtott és az orra alatt motyogta: - Istenem, de utálom ezt a rock-macsó stílust… - Rögtön, ahogy ez a megjegyzés kicsúszott a száján, felpillantott Dave-re, és azonnal látta, hogy valami rosszat mondott. Egy pillanaton belül a másik férfi tiszta undorral nézett rá, de szerencsére nem mondott semmit, csupán az orra alatt káromkodott valamit, amit Martin nem értett, s ott hagyta őt a szintetizátor mellett, hogy elrendezze a dolgait. A szőke férfi a szeme sarkából figyelte – a barna hajú férfi még mindig nem tűnt túl boldognak a jelenlététől. „A francba! Gratulálok, Martin, máris elcsesztél valamit… Nos, úgy néz ki, hogy kemény menet lesz… természetesen… mint mindig” – gondolta.

---

Épp harapnivalót készített a stúdió kicsi konyhájában. Elfelejtett enni mielőtt elkezdték volna a munkát a dalszövegeken és a demókon. Pár nap már eltelt azóta az első este óta. Annak ellenére, hogy Dave pofákat vágott, ha mondott valamit, vagy csak rajta felejtette a tekintetét, Martinnak tetszett itt. Christian és Andrew remek fickók voltak és munkamániások! Sokat segítettek a zenével. Martint elképesztették, mert mindig úgy tűnt, hogy rengeteg ötletük van és azok általában jók is voltak. De persze Dave is kivette a részét a munkából.
Martin kivette a tányérját a mikróból és leült a kis asztalhoz. Onnan figyelemmel kísérhette, ahogy a többiek dolgoztak és valamin nagyon nevettek. Nem hallotta, hogy mi az, csupán a hangjuk mormogása jutott el hozzá, de nem bánta. Megint elveszett a gondolataiban. A többieknek is hozzá kell szoknia az ő természetéhez, de úgy tűnt, hogy Chris és Andrew jól boldogult ezzel – Gahan volt a keménydió.
Gahan… Mart tudta, hogy ő is brit, de azt nem, hogy honnan jött. Sosem beszélt róla, mintha csak szégyellné, vagy valami hasonló… A neve írül hangzott, de amúgy meg olyan… arabos volt. Rövid sötét haja és barnás-zöld szemei voltak, melyek gyakran váltogatták a színüket. Néha sötét feketére váltottak némi kísérteties csillogással. Főként akkor, amikor mérges vagy türelmetlen volt – és nem volt ritka, hogy Martinra fókuszálódott ez az elnyomott harag, noha még mindig nem tudta, hogy miért. A nyúlánk testet figyelte – Dave még mindig úgy nézett ki, mint egy kamasz, noha Mart tudta, hogy negyven körül járhat. Elég jóképűnek találta – ha Martin a régi önmaga lett volna, mondjuk rákacsintott volna. Ettől fel kellett nevetnie. Igen, a másik zenész megint azt csinálta! Mart nem tudta nem észrevenni, hogy Dave-nek elég lányos mozdulatai voltak, mikor nem figyelt oda. A szőke férfi jó megfigyelő volt, úgyhogy általában észrevette ezeket a kis gesztusokat.
Ahogy a mini pizzáját rágcsálta, hagyta, hogy gondolatai még messzebb kalandozzanak, ahogy a másik férfit figyelte. Most felállt és valamit élénk mozdulatokkal magyarázott Eignernek – a csípőjét oldalra ejtette, hosszú kezei és vékony ujjai pedig segítettek neki kifejezni, amire gondolt. És az is eszébe jutott a szőke férfinak, ahogy Dave járt – néha szinte légiesen, mint egy macska vagy egy nő. Még a karcsú alakja a kerek fenékkel is egy fiatal lányra emlékeztette Martint. Nem tudta megérteni, hogy Dave miért játssza a kemény macsót, hogyha ilyen finom gesztusai vannak. Miért volt olyan fontos neki, hogy erősnek tűnjön? Lenne valamiféle titka? Miért akart megközelíthetetlennek tűnni? Elég arrogánsan viselkedett, ami néha zavarta Martint, de próbálta ezt figyelmen kívül hagyni és a munkájára koncentrálni. Vagy lehet, hogy az énekes azért viselkedett így, hogy ellensúlyozza a nőies megnyilvánulásait? Mit rejteget? Lehetséges, hogy…? Nem…
Mart megrázta a fejét, sóhajtott és kortyolt az ásványvizéből, majd újra beleharapott a pizzájába, egy kicsit még figyelve Dave-et. Martin számára nyilvánvaló volt, hogy egy energetikus, szenvedélyes férfiról van szó, aki figyel a megjelenésére, és ami a szívén, az a száján – s gyakran hamarabb beszél, mint gondolkodik. Egy igazi meggondolatlan ember. Könnyen lehetett olvasni a szívében, még ha ezt a tényt erősen igyekezett is titkolni. De valahogy Martin átlátott rajta. Persze nem szerette, ha Gahan azt éreztette vele, hogy betolakodó az ő területén. Mart néha úgy látta őt, mint egy ragadozót, ami a zsákmányát védi. De ha ennyire menőnek tartja magát, akkor miért foglalkozik Martinnal, akit csak egy angol senkinek tartott hozzá képest? Úgy tűnt, Dave tartja a távolságot vele, és egyetlen lehetőséget sem hagyott ki, hogy kigúnyolja az ötleteit, csak hogy a többieket megnevettesse a béna vicceivel… megmutatva, hogy ki a „főnök”. De Mart arra jutott, hogy nem hagyja, hogy Dave zavarja őt – még ha nem is tetszettek neki az ötletei, a lényeg az volt, hogy eddig jól haladt a munka.
- Hé, Martin, kész vagy? – hallotta hirtelen Chris hangját – Elkelne a segítséged itt egy-két gitár témánál.
- Persze. Mindjárt ott vagyok – válaszolta, s félretéve gondolatait a munkára koncentrált, ami miatt itt volt.

---

A következő héten is folytak a munkálatok. De valamiféle alig észrevehető feszültség volt a levegőben. Mart érezte, de nem mondott semmit. Nyugodtnak kellett maradnia, s félre kellett tennie a felgyülemlő sérelmeket, mivel nem akart semmiféle problémát okozni. Éppen Dave-vel volt a stúdióban. Dave a mikrofon előtt ült, egyik kezében egy papírt tartva, amin a dalszöveg volt; Mart pedig egy lassú melódiát gitározott. A szőke férfit titokban elvarázsolta Gahan telt baritonja, ahogy a szerelmes dalt énekelte – teljesen elveszett benne. Tetszett neki, hogy olyan szenvedélyesen és kifejezőn énekelte. Martin szerint nagyon jól és sokféleképpen tudta használni a férfi a hangját, és ez meglepte a másik zenészt. Úgy tűnt, hogy az énekes sokkal több a felszín alatt, mint ahogy gondolta.
Hirtelen visszazökkent a valóságba, mikor Dave intett a kezével és abbahagyta az éneklést.
- Állj, állj!
- Mi a gond? – kérdezte Martin szemöldök ráncolva.
- Nem bírom tovább olvasni vagy énekelni ezt a marhaságot! Nézd! – tartotta fel a papírt a sarkánál fogva és kicsit megrázta – A papír csöpög a nyáltól!
A srácok a másik szobában elég hangosan nevettek ahhoz, hogy hallani lehessen onnan, ahol próbáltak. Mart először meg sem tudott szólalni, csupán kissé elnyílt a szája. De miután a nevetés elhalt, halkan megjegyezte: - Végül is John lassú és szenvedős számokat kért tőlünk…
- Igen, igaz, de nem régi tündérmesék álmodozó dalait kérte. Ne hagyd, hogy megtévesszen, hogy ez egy lánybanda. Kemény rockerek, nem édes ártatlan kislányok! A képünkbe fognak röhögni, ha ilyeneket mutatunk nekik!
Martin érezte, ahogy az a bizonyos harag buzogni kezd benne. Utoljára azon a basildoni estén érezte utoljára ezt a meleg bárban, ahol a társai gúnyolni kezdték őt és a szövegeit. Elege lett Dave-ből és összeszorított fogain keresztül sziszegte: - Nem tudom, mire vágsz így fel. Te vagy, aki úgy igazgatja a haját, mint valami top modell és úgy jársz, mint holmi díva! – Nem gondolkodott, csak hagyta, hogy ez kicsússzon a száján, de már nem érdekelte. Elege volt. Ez volt a NAGY lehetősége, az áttörés ezzel az együttessel, és nem fogja hagyni, hogy elússzon. Meg fogja ragadni, és a legjobbat hozza ki belőle, még ha ki is kell állnia magáért. Nem fogja hagyni, hogy holmi barom viccelődjön a műveivel. Elege volt abból, hogy mindig mindenkinek alárendelje magát. Igen, régen azokban az időkben szerette, és otthon is ezt teszi a feleségével szemben, de ez most véresen komoly munka volt, ami befolyásolhatja a jövőjét. Nem maradhat mindig csöndben, lenyelve a néha durva megjegyzéseket. Ha valamit kezdeni akar az életével, akkor el kell kezdenie dolgoznia rajta. Sehová sem fog jutni a mindig visszafogott viselkedésével.
Dave elképedt. Ez volt az első alkalom, hogy Mart felemelte a hangját és amúgy sem volt hozzászokva, hogy ilyen megjegyzéseket kapjon. És amúgy is hogy merészeli?! A harag rögtön fellobbant benne – jól tudjuk, hogy ez nála könnyen ment.
- Oh igen?! Nem is tudom, hogy ki az, aki ezeket az édes kis csöpögős dalokat írja, mintha csak egy kibaszott lovag lenne a középkorból! Ébredj már föl, ember! – ugrott talpra ökölbe szorított kezekkel és nem érdekelte, hogy ezzel összegyűrte a papírt.
Mart hűvös maradt és sokkal nyugodtabb hangon folytatta: - Ha jól emlékszem, te voltál az, aki az utóbbi napokban velem dolgozott ezeken a dalszövegeken. És korábban elfogadtad őket… Mi változott meg azóta? – nézett rá hideg tekintettel és oda sem figyelve hozzátette: - Menstruálsz, vagy mi?
Chrisnek és Andrewnak most már nehezére esett, hogy elnyomják a röhögésüket Mart megjegyzésétől. Egyértelmű volt, hogy Dave feje majd’ felrobbant és minden erejére szüksége volt, hogy visszafogja magát és ne verje szét ezt az idegesítő pasast. Barátai már az ajtóban álltak, készen rá, hogy közbeavatkozzanak, de még mindig ott játszott a vigyor a képükön. Ettől Dave csak még mérgesebb lett. Ő volt hazai pályán, ennek a kis betolakodónak semmi joga, hogy így beszéljen vele!
- Nem, csupán elegem van abból, hogy visszafogjam magam és ne sértsek meg valakit, aki valószínűleg Modern Talkingon nőtt fel a messzi Albionban!
- Csalódást kell, hogy okozzak: Basildonban punk voltam és Fat Gadget showkra jártam, a Modern Talking sosem volt az én asztalom – mosolygott hidegen és lenézett a gitárjára, belekezdve egy fülbemászó dallamba, ezzel jelezve, hogy részéről lezárta a vitát.
Erre Dave nem tudott mit mondani, túl mérges volt ahhoz, és az igazat megvallva kicsit megdöbbent ettől az információmorzsától. Valamit mélyen felkavart benne, de elnyomta az érzést, majd az összegyűrt papírt a sarokba vágva kiviharzott a szobából, valami olyasmit motyogva a barátainak, hogy rá kell gyújtania.

Következő fejezet

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.04.13. 20:25 Useless-girl Köszi drága! Remélhetőleg hamarosan le tudom fordítani a következő részeket is :) Usi

2011.04.13. 20:22 Házisárkány Ez frappás volt hölgyeim :o)