2. fejezet

A nap lassan felbukkant a horizonton, sugaraival utat találva magának a magas épületek közt, a puha reggeli fényében fürdetve azok ablakait. Majdnem hajnal volt, s a soha véget nem érő forgalom zaja eljutott Dave fülébe, noha már megtanulta figyelmen kívül hagyni azt. Szemei égtek, mivel ismét nem tudott eleget aludni. Sosem volt jó alvó. Egy karosszékben ült az ablak előtt, bögréjében gőzölgő kávéval, ahogy a napfelkeltét figyelte az elmúlt héten tűnődve. Kicsit mérges volt a helyzet miatt. Az a vita Gore-ral… Még mindig nem tudta túltenni magát rajta, még mindig hallotta a szőke férfi megjegyzéseit a fejében.
De most próbálta figyelmen kívül hagyni azt a részt. Inkább azon az információmorzsán gondolkodott, ami kicsúszott Mart száján. „Szóval akkor valószínűleg ugyanazokra a helyekre jártunk anno Basildonban?” – gondolta – „Fat Gadget? Hm… számos klubban felléptek… Még ott is…” – kortyolt a kávéjából és hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai.
Ha őszinte akart lenni önmagához, azért nem kedvelte Martint, mert mindazt testesítette meg, amit utált odahaza és amit otthagyott, mikor az államokba költözött egy szerződésnek köszönhetően. Utált Nagy-Britanniában élni. Olyan korlátozottnak érezte magát ott! Főleg Basildonban, ami egy pokolian unalmas város volt, ahol semmit sem lehetett csinálni, ahol mindenki ismert mindenkit és nem számított mit tettél, a fél város már tudott róla a nap végére. Az emberek, amikor csak tehették, rólad pletykáltak. Úgy érezte, hogy a város, hogy Anglia nem elég nagy az ő személyiségének. Szabad akart lenni és azt akarta tenni, amit csak akart, anélkül, hogy magán érezné az emberek elítélő pillantásait. Ez volt az egyik ok, amiért olyan gyorsan áttelepült az államokba, amilyen gyorsan csak tudott – oda ahol senki sem ismerte őt. Akkoriban olyan fiatal volt! Tele reménnyel és ambíciókkal. Mikor ezeken az utcákon sétált, úgy érezte, hogy övé a világ és senki sem tudja megállítani. De hamarosan rá kellett jönnie, hogy a dolgok nem egészen úgy vannak, ahogy azt ő elképzelte.
Igen, ez egy új kezdet volt. Sok mindent hagyott maga mögött, amikor New Yorkba költözött. Még AZT az oldalát is. Nem volt könnyű, de tudta, hogy biszexuálisként nem fog sokra jutni Amerikában. Hamarosan be kellett látnia, hogy az élet itt más volt, mint amire számított. Minden nap harcolnia kellett, mert ha nem te ütsz először, akkor téged fog arcon csapni az élet. Ezért kellett megváltoztatnia a viselkedését és mélyre eltemetnie a másik oldalát. Szerencsére ez az erősebb „macsó stílus”, ahogy Gore nevezte, mindig benne lakozott, csupán rá kellett fókuszálnia. És egy idő után már megszokta. Segített neki. Noha az a szerződés nem volt akkora siker, mint számította, elég pénzt és kapcsolatokat hozott a konyhára, amiket nem szégyellt kihasználni.
Természetesen az elején nehéz volt – új város, új emberek, új gondolkodásmód. Hamar rájött, hogy legtöbbször be kell fognia a száját, hogy elérje, amit akar. De idővel lassan visszanyerte a magabiztosságát. Legalább a munkáját sosem bélyegezték „meleg zenének”. Ha a dalai és dalszövegei – amiket más együtteseknek és zenészeknek adott el – úgy végezték volna, sosem tudta volna levakarni magáról azt a címkét és senki nem vette volna komolyan a munkáját. És a 80-as években, amikor idejött, annak köszönhetően, hogy az emberek nagyon vallásosak voltak, nagy esély volt rá, hogy ha hagyja, hogy a munkái túl „puhává”, lányossá, ha túl rágógumi-poposakká válnak, akkor csak meleg bárokban fogják játszani. „Egy szelet Európából”. Így hívták néha a zenéjét. Igen, nem tudta letagadni a gyökereit, azok benne éltek – a gondolkodásmódjában, az egész személyiségében, még ha le is akarta tagadni. De legalább hamar sikerült beilleszkednie. Beszédében még meg is próbált kevésbé brittül hangozni. És úgy tűnt, hogy sikerülnie fog a Nagy Almában maradni. Ő is egy lett a kis kukacok közül, amik próbáltak egy falatot kiharapni a lédús gyümölcsből. Nem, ő nem olyan volt, mint a nagy dagadt férgek, amik próbálták az utolsó cseppet is kifacsarni belőle. Elég szerény maradt és csak annyit vett el, ami a túléléséhez szükséges volt. Örült, hogy itt lehet.

És noha keresztülment a személyes poklán, mikor már a zenéje és a dalszövegei elég pénzt hoztak neki a konyhára, túltette magát azon az időszakon. Főleg amikor összekerült a feleségével és hamarosan a nő fiának, Jimmynek, a mostohaapja lett, pár év múlva pedig megérkezett a drága angyalkája, Stella Rose. Pár barátra is szert tett. És végre valaki lett a senkik között. Sosem hátrált meg, amikor arrogánsnak és törtetőnek kellett lennie, hogy elérje a célját. A munkát mindig komolyan vette és próbált mindent beleadni.

Szóval elég messzire sodródott a fiatal meggondolatlan énjétől, aki meleg bárokba járt és teljes mértékben a pillanatnak élt. Ámbár ezek a dolgok halványan még mindig benne lakoztak, mélyen a felszín alá temetve. Nagyon vigyázott rá, hogy ezek ne befolyásolhassák a jelenlegi életét, de nem tagadhatta le, hogy személyisége részei. Néha – mikor egyedül volt, mint most is – hagyta, hogy régi emlékei közelebb jöjjenek a felszínhez. Visszagondolt azokra a régi szép napokra. Szerette őket. Valahol több szabadságot adtak neki, mint az itteni élete. Ahogy öregedett, a kötelességek megsokszorozódtak és neki meg kellett felelnie ezeknek. Néha azt kívánta, bárcsak újra az a fiatal Dave Gahan lehetne. De minden alkalommal, mikor eddig a gondolatig jutott, megrázta a fejét és valami másba kezdett, hogy elterelje gondolatait.

---

Végre ki tudta nyitni az ajtót és nagy nehezen berángatta a nehéz útitáskáit a lakásba. Egy percen belül a férje már ott is termett és elvette a poggyászát.
- Reggelt – mordult vissza miután Jennifer köszöntötte – Ahogy látom, szünet van a forgatáson…
- Igen, körülbelül egy hét. És gondoltam, hazajövök, hogy lássalak téged meg a gyerekeket – tette le az utolsó táskáját is és a férjére pillantott. Igen, megint rossz hangulatban volt. Már hozzászokott a hangulatváltozásaihoz, noha néha nem tudta őket rendesen kezelni. És az igazat megvallva néha túl fáradt vagy elfoglalt volt a saját problémáival, hogy megpróbálja megvigasztalni a férjét.
- Milyen kár… mert úgy tűnik, a gyerekek már eléggé hozzászoktak, hogy a szüleiddel élnek – morogta az orra alatt, de tudta, hogy Jen meghallotta. A nő elcsípte a megjegyzést, de csak felsóhajtott és megforgatta a szemeit.
- Valakinek ki kell fizetnie a számlákat – jegyezte meg, s miközben vetkőzni kezdett Dave-re pillantott, aki visszaült a karosszékébe a nappaliban és duzzogni kezdett. Pár percig, míg Jen kipakolt pár dolgot, csend telepedett rájuk, majd a nő leült mellé.
- Szóval mi minden történt mióta elmentem a forgatásra?
- Nos… míg te napoztál Kaliforniában, kaptam egy komoly munkát.
Bölcsen eleresztette a füle mellett a mondat első felét és még mosolyognia és nyugodtnak is sikerült maradnia – Ez remek. Milyen munka?
Dave a maga arrogáns módján beavatta a részletekbe. Jen tudta, hogy úgysem hagyta volna addig békén, hogy a saját dolgait intézze, amíg nem hallgatta meg amit mondani akart. Mégsem fűzött nagy reményeket férjének ezen munkájához. Élt már át nehéz időszakokat Dave-vel, mikor a férfi tervei visszaütöttek vagy nem hozták meg a várt eredményt. Már belefáradt ebbe, és miközben a férfit hallgatta – vagy legalább is úgy tett, mintha hallgatná – feje még mindig tele volt a saját munkájával. Míg Dave beszélt, megkockázatott egy körbepillantást és a takarítást is hozzáadta a teendők listájához amellett, hogy hazahozza a gyerekeket és elintézzen pár más dolgot is.
- … szóval a munka elég jól halad, noha ha nem lenne itt nekünk az az idegesítő Gore, tudod, az új munkatársunk, akkor jobban menne. Jézus, annak a baromnak fogalma sincs, hogy manapság mi megy a zeneiparban. A saját kis álomvilágában él… Naiv ökör… - folytatta, de nem tudta megállítani gondolatait, amelyek visszatértek korábbi kérdéséhez: vajon ugyanazokat a bárokat és koncerteket látogatták? Ez azóta a vita óta foglalkoztatta. – És az a vicces az egészben, hogy úgy tűnik, ugyanabból a szánalmas városból jöttünk.
- Basildonból?
- Igen… - grimaszolt. További részleteket osztott meg Jennel, aki úgy tűnt figyel, de Dave nem volt meggyőződve erről. A nő csak bólogatott és olyan megjegyzéseket tett csak hogy „aha” vagy „értem”. „Kit érdekel” – gondolta - „Noha Gore dalszövegei elég jók és a stúdióban sincs teljesen elveszve…” – vallotta be magának, miközben valamiről továbbra is fecsegett Jennek; megvolt az előnye annak, hogy egyszerre több dolgot is tudott csinálni. „És… az igazat megvallva nem is csúnya… szép vonásai vannak… az ajkai és az orra… és azok a hipnotikus zöld szemek elég szépek… és a testfelépítése is arányos, jó kis kerek háts…” – mélázott, de hirtelen visszarángatta magát a valóságba – „Mi a szart csinálsz, Dave?! Már nem vagy az a kis brit punk gyerek, aki egykor voltál! Mi a francért gondolok arra, hogy hogyan néz ki?! Nem számít. Inkább meg kéne dugnom Jent, ha ő is benne van…” - nézett a feleségére – „Már egy ideje nem volt időnk rá…” – vallotta be magának, de ahogy figyelte őt, tudta, hogy vissza fogja utasítani. „A francba vele” – vonta meg a vállát.
- Megyek és lezuhanyozok – jelentette be miután Dave elhallgatott, majd még hozzátette: - Nagyon fáradt vagyok. Utána elhozhatnánk a gyerekeket, ha te is akarsz jönni.
- Oké – bólintott és hagyta elmenni a nőt. – „Szóval ma se dugunk, mi?” – ingatta a fejét és felállt, hogy megkeresse a cigijét.

---

A stúdióban a hangulat messze volt attól, mint amikor Martin először érkezett meg, hogy találkozzon a munkatársaival, akik a zongora körül nevetgéltek. A szőke az asztalnál ült pár papírral körülvéve, de csak úgy tett, mintha dolgozna a szövegeken. Ez egyértelmű volt Dave számára attól a pillanattól kezdve, hogy besétált az ajtón. Érezte a feszültséget a levegőben, és ahogy Christian borús arcára nézett, amit nagyon ritkán láthatott ilyennek, tudta, hogy valami nincs rendben.
- Mi van? – ült le a szőke zenész mellé, aki az asztalon dobolt az ujjaival.
- John egy percen belül itt lesz.
- Miért?
- Nem t’om, de elég feszültnek hangzott.
- Értem. Fogadni mernék, hogy a Mr. Álmodozóval történt vita az oka – fújta ki a füstöt, ahogy egy lenéző pillantást küldött a göndör férfi felé.
- Talán… - Chris bizonytalannak tűnt, ahogy összeráncolta szemöldökét.
És Dave-nek igaza volt: abban a pillanatban, hogy Kessler besétált a stúdióban a komoly arckifejezésével, üdvözölte őket, Martint is odahívta egy kis beszélgetésre.
- Nos, uraim, hallottam a nem éppen felnőtthöz méltó vitátokról. És nem örültem, mikor a srácok beavattak. Dave, ne nézz így rám. Tudod, hogy igazuk volt. Tudják, hogy ez a munka fontos. És ezt neked is tudnod kéne. Azért vagy itt, hogy dolgozz, nem pedig hogy civakodj. Nem akarok több ilyen nézeteltérésről hallani, értve vagyok? – nézett a két bűnösre.
Martin úgy tűnt, hogy megértette. Lehajtotta a fejét és bólintott párszor miközben John beszélt. Dave megkockáztatott még egy lesajnáló pillantást felé, látva a bűnbánó kifejezést az angyali arcon, s a szőke göndör fürtök csak még rosszabbá tették a képet Dave szemében. „Nincs tartása…” – gondolta.
- Dave?
- Igen? – fordult John felé.
- Megértetted?
- Ja – mordult fel.
- Remek. Szeretném, ha ez így is maradna, úgyhogy volt egy kis beszélgetésem Christiannal. Ő fog felügyelni rátok, amíg nem vagyok itt. Ő majd kézben tartja a dolgokat, hogy a munka probléma nélkül folyhasson. Szóval kérlek mindkettőtöket, hogy viselkedjetek. Szoros a beosztásunk és nem engedhetjük meg a csúszásokat.
- Igen, John – vetette közbe Mart őszinte arckifejezéssel. Ez a munka fontos volt a számára.
- Rendben, srácok. Nem akarok túl főnökösködőnek tűnni, de valakinek seggbe kell rúgnia titeket, ha szükséges. Most ezt a szerepet Chrisnek adom, mert késésben vagyok – biccentett és mindhármukkal kezet rázott.
Dave figyelte, ahogy a menedzserük eltűnik, majd Martra nézett, aki kerülte a tekintetét és lesajnálón el kellett mosolyodnia, ahogy észrevette az enyhe pírt Gore arcán. „Hihetetlen…” – gondolta és halvány mosolya ott is maradt az ajkain. Chris a barátja, úgyhogy nem lesz semmi probléma. Biztonságban érezte magát és nem vette túl komolyan ezt a kis figyelmeztetést.

---

Miután Phillpott is megérkezett és elkezdték felvenni Martin gitárszólóit, Chris és Dave kiment rágyújtani meg hogy kicsit kiszellőztessék a fejüket.
- Dave, tudod, hogy a barátom vagy, de ezt most komolyan veszem. Hallottad Johnt, mi tudjuk, hogy milyen vagy, ezért akart figyelmeztetni. Nincs időnk a kis játékaidra. Ma még be kell fejeznünk a harmadik számot, a többivel meg még sehogy se állunk. Szóval kérlek, ne provokáld őt. Most az én felelősségem vagy és én nem akarok csalódást okozni Johnnak.
- Hé, hé, nyugi, haver. Nem kell aggódnod – ráncolta a szemöldökét.
- Nem, csak azt akarom, hogy tisztában legyél a szabályaimmal, amik szerint ezt a szitut kezelem. Emellett meg adhatnál egy esélyt Martinnak, mert van tehetsége és az ötletei meg a témái jók. A szövegeitek kiegészítik egymást, erősebbek és összetettebbek együtt. Nem akarom, hogy ezt elcseszd. Eddig jól ment a munka. Úgyhogy ne legyen akkora arcod, csak azért, mert a barátod vagyok, nem fogok melléd állni, ha bunkóként viselkedsz… Segítened kellene neki, nem visszatartani. Eddig olyan keményen próbálkozott. Nem vagy fair vele.
- Oké, oké. Megígérem, hogy nem cseszem el… - sóhajtott, majd rágyújtott még egy cigarettára.
- Jól van. Bent leszek. Miután végeztél, elkezdünk dolgozni a vokálodon a következő számban.
- Jól hangzik.
Miután ismét egyedül volt, elgondolkodott. Chrisnek megint igaza volt. Nem vetítheti ki a negatív érzéseit meg a szülővárosa és Anglia iránt érzett megvetését Gore-ra. Martnak ahhoz semmi köze. És igen, valóban tehetséges dalszövegíró, ezt be kellett vallania. Nem értette, hogy miért hagyta magát elveszni megint ezekben a negatív érzésekben. Jó, hogy itt volt Chris. Ő mindig vissza tudta rángatni őt a földre. És ő pont ezért kedvelte őt, mert mindig számíthatott a szőke dobosra és a véleményére. Az első naptól kezdve jól kijöttek. Gyorsan barátokká váltak, mivel a mindig pozitív Chris képes volt megőrizni a nyugalmát és kezelni a hangulatváltozásait. Dave bízhatott benne. Mindig személyes napjukként látta a szőke férfit, aki mindig mosolyog, kedves és kreatív. Egyfajta támasz volt a nyughatatlan és forrófejű énekesnek. Szóval igen, Christiannak valószínűleg megint igaza volt, Dave túlreagálta a dolgokat. És még ha másért nem is, de Chris miatt megpróbál viselkedni. Nem akarja cserben hagyni vagy problémát okozni neki Johnnal. Vett egy mély levegőt és lassan kifújta. Nem lesz könnyű…

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés