3. fejezet

Úgy tűnt, hogy John kis hegyi beszéde hatott. Semmi probléma nem merült fel Martin és Dave közt és közben már be is fejeztek másfél számot is. Noha Dave még mindig tartotta a távolságot a szőke zenésztől. Most éppen elakadtak egy instrumentális résszel. Valahogy nem akart összejönni. Mart reggel óta különféle dallamokat próbálgatott. Nem tudott aludni, így hamarabb bejött a stúdióba, megpróbálva kitalálni valamit ahhoz a részhez, de nem volt elégedett az ötleteivel. Valahogy nem hangoztak jól, valami hiányzott belőlük. Felsóhajtott és egy pillanatra lehunyta a szemeit, kezeit a combjain pihentetve.  Próbált befelé figyelni, hátha az a furcsa érzés megint felkúszik a gerincén. Az érzés, mint amikor az üzeneteket szokta kapni Valakitől. Istentől? Nem tudhatta, de volt olyan idő, amikor szerette azt hinni, hogy az Ő szavait írja és az Ő zenéjét szerzi. Kedves gondolat volt. Egy mosoly jelent meg a szája szegletében, s anélkül hogy kinyitotta volna a szemeit, kezeit a zongora billentyűi fölé helyezte és játszani kezdett. Nem konkrét melódia volt, csupán improvizált, hagyva hogy ujjai ösztönösen mozogjanak, hagyva, hogy a zene áthullámozzon alakján.
Lemerevedett és kicsit oldalra fordította a fejét, félrenézve a számítógép képernyőjéről, amin Christian magyarázott valamit részletekbe menően. De Dave elvesztette a fonalat, ahogy a fülbemászó dallam elért hozzá. Barátja ezt észrevette és kérdőn nézett Dave-re.
- Mi van? – kérdezte az énekestől és válla fölött Martra pillantott, majd vissza.
- Hm… - Dave csak ezt válaszolta, majd összevonta a szemöldökét, mikor Gore rossz billentyűt nyomott le.
Chris szigorúan nézett Dave-re. Kicsit félt, hogy az énekes valami sértőt fog mondani, de nem tette. Sőt, inkább felállt és szó nélkül ott hagyta a meglepett dobost. Közelebb sétált Marthoz, megállva mögötte és hallgatta, ahogy játszik. „Nem rossz. Egyáltalán nem rossz…” – gondolta, noha arcán nem igazán lehetett látni semmit. Aztán megragadott egy széket és Marté mellé húzta. Leülve csak figyelte, ahogy a szőke férfi ujjai siklanak a billentyűkön. Igen, megint elrontotta.
- Várj – mondta halkan, nem akarva, hogy kizökkentse. – Itt újra meg újra rossz billentyűt nyomsz le… - magyarázta és eljátszotta a kritikus részt – Így kéne csinálnod… - játszotta le könnyedén és most már sokkal jobban hangzott. – És szerintem így folytatódhatna… - mormogta az orra alatt, ahogy folytatta.
Mart majdnem lesokkolt ettől a hirtelen viselkedésváltozástól. Igen, John figyelmeztetése óta Dave egészen normálisan viselkedett vele. Még grimaszolás nélkül is képes volt végighallgatni az ötleteit. Ettől Mart egy kicsit magabiztosabbnak érezte magát és több ötletet vetett fel, mint korábban. De most a kezei ledermedtek a billentyűk fölött és mikor Dave bőre a sajátjához ért, amint gyengéden arrébb tolta a kezét, hogy több helye legyen megmutatni az ötletét, mintha csak elektromos szikrák futottak volna fel az alkarján. Mart szemei elkerekedtek ettől. Tekintetét nem tudta elszakítani Dave hosszú ujjaitól. Olyan volt, mintha táncoltak volna a zongora fekete és fehér billentyűin. Olyan könnyedén játszott! Martin teljesen elámult. Hirtelen nagyon melege lett, hogy ilyen közel ül a másik férfihoz és a lassú romantikus dallam csak rosszabbá tette a helyzetet. Zavarban volt, mint valami fránya tinédzser! Mi van vele? Miért érezte Dave jelenlétét ennyire részegítőnek? Ahogy Andrew visszajött a szobába és kinyitotta az ajtót, a huzat megmozgatta a levegőt és hirtelen Dave illata körbeölelte Martint. Reszketeg levegőt vett és elpirult. Ez az egész teljesen összezavarta. Miért történik ez? Legutóbb, amikor ilyesmit érzett egy férfi jelenlétében, az… nagyon rég volt!
- Érted, hogy mire gondoltam? – hagyta abba Dave a játékot és visszaejtette kezeit az ölébe kérdőn nézve Martinra. Egy kis mosoly játszott a szája szegletében. Igen, párszor érezte az égető zöld tekintetet magán, miközben játszott és észrevette a másik férfi zavarát, de nem mutatta és egy szót sem szólt. Mégis… valahogy örült neki, hogy ilyen hatással van rá.
- Ööö… ja, azt hiszem… - mondta végre, majd megköszörülte a torkát – Jobban hangzik. Azt hiszem, ezt megtartjuk.

---

Martin a hangszigetelt szobában énekelt fején a fejhallgatóval. Nem volt szüksége a dalszövegre, már kívülről tudta. Inkább lehunyta szemeit és hagyta magát sodródni a hangokkal. Chris és Dave a számítógépek és a kontrol panel előtt ült, hallgatva, ahogy Mart énekel.
- Ez remekül hangzik. Tiszta hangja van, tökéletes háttérvokálnak – jegyezte meg Christian és beállított pár gombot a pulton. – Jól nyomja.
- Ja – válaszolt Dave és a göndör férfit figyelte az üvegen keresztül, keresztbe vetett lába észrevétlen mozgott a dal ritmusára.
- Ez nem hangzott túl meggyőzőn… Nem tetszik? Próbáljuk meg még egyszer?
- Nem. Tetszik… - ellenkezett és egy hosszú percig nem szólaltak meg, csupán hallgatták a lassú melódiát. Dave nem tagadhatta, de ahogy figyelte a szavakat formálódni Martin ajkain, elvarázsolódott. Tetszett neki, hogy a szőke férfi annyira el tudott veszni a zenében, mint ő maga. Noha nem mutatta, lassan kezdte megkedvelni. Az a heves ellenszenv, amit eleinte érzett iránta már sehol sem volt. Természetesen még mindig viselte a „macsó maszkot”, de belül… valami megváltozott. Csak nézte az éneklő férfit és nem tudta elnyomni a következő mondatát: - Úgy énekel, mint egy angyal…
Chris megemelte a szemöldökét és Dave-re nézett.
- Oh, ne nézz így rám! Te is jól tudod. De ne merészeld elmondani neki – biccentett Mart felé -, különben halálra kell itatnom téged! – viccelte el a végét, hogy elterelje barátja figyelmét őszinte megnyilvánulásáról.
- Tényleg? Ez múltkor sem sikerült – kuncogott fel és egy pillanatra visszafordult a géphez.
- Előbb vagy utóbb sikerrel fogok járni – vigyorodott el. – Ne mondd, hogy nem akarod! Látom a szemeidben!
- Most megfogtál, haver. Elég rég nem tartottunk görbe estét. Miután befejeztük ezeket az átkozott dalokat, beülhetnénk valahová a srácokkal, nem?
- Igen. Az jó lenne.
- Szuper!
Míg a dobos elfoglalta magát valamivel a gépen, Dave visszafordult a szőke férfihez, aki épp akkor kezdte el az utolsó refrént. Hagyta, hogy zöldes-barna tekintete végigkússzon a másik férfi alakján. Mikor szemei elérték Mart arcát, a szőkeség felnézett és tekintetük egy hosszú pillanatra találkozott, mielőtt elfordult volna, hogy a dal befejezésére koncentráljon. Egy észrevehetetlen kis mosoly tűnt fel Dave arcán. „Megint elpirult…” – jegyezte meg magának.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés