Megjegyzés: Végre volt egy kis időm a következő vizsgám előtt összedobni ezt a részt! Ismételten köszönettel tartozom Bridgycatnek a segítségéért! 

4. fejezet

- Szóval minden rendben nálatok? – kérdezte a szőke férfi mobiljával a fülénél, ahogy félrehúzta a függönyt, hogy kitekintsen az éjszakai New Yorkra.
- Igen. Semmi különös.
- Hogy vannak a gyerekek? Jól vannak?
- Igen. Hiányzol nekik, ha ezt akartad hallani – válaszolta Suz egy kis feszültséggel a hangjában.
Mart elmosolyodott magának és ezt hallva egy jóleső meleg érzés áradt szét benne. – Akkor jó. Nekem is hiányoznak – sóhajtott. Az elmúlt pár hétben kezdett nehezére esni, hogy távol kell lennie a gyerekeitől. És valami másra is rájött: a felesége ritkán jutott eszébe. Először a kemény munkával magyarázta meg az időeltolódással, ami kicsit komplikálttá tette, hogy elérje őket Londonban. De aztán Suz mindig tett valamilyen megjegyzést rá és a munkájára a telefonban, ami minden egyes alkalommal hidegebbé tette a szívét. Úgy tűnt, a nő túlságosan megkönnyebbült attól, hogy távol tudhatja Martot magától. Igen, ez fájt a férfinak, de nem úgy, ahogy képzelte, hogy fog.
- Szóval? Mikor fogják kifizetni a következő részletet? Remélem, szép összeg lesz, mert új mosógépet kellett vennünk, meg pár ruhát a gyerekeknek, úgyhogy kevés pénzünk maradt erre a hónapra… - kezdte, de Martin gondolatai szinte rögtön elkalandoztak.
„Na persze, ruhák a gyerekeknek… Nem neked kellettek azok, édes?” A nő ilyenfajta megjegyzései idegesítették. Egyértelmű volt számára, hogy a felesége a pénzforrást látja most benne. Az igaz, hogy a fizetése több volt, mint jó és annak nagy részét hazaküldte, csak annyit hagyva magának, hogy kényelmesen élhessen NYC-ben, de a nő többet akart…
- Figyelsz egyáltalán?! – hallotta Suzanne türelmetlen hangját.
- Igen, bocs. Nem tudom, hogy pontosan mikor utalnak. Gondolom pár napon belül. Felhívlak amint átutaltam a számládra, oké? Beszélhetnék a gyerekekkel?
- Sajnálom, de Viva az egyik barátnőjénél alszik, Calo-t már lefektettem… de megkereshetem Avát, ha akarod…
- Igen, az jó lenne – sóhajtott újra Mart. És míg a lányával beszélgetett, rájött és kristálytisztán látta, hogy a hátassága kezdett szétesni.

---

„Ez nem ilyen volt. Sokkal otthonosabb volt régen” – szórakozott és unott arckifejezéssel mélázott az ételét turkálva. A feleségével, a lányával és a fiával vacsorázott épp és a csend az agyára ment. Valami nem volt rendben ezzel a jelenettel. Hideg volt. Hol volt az a meleg érzés, ami mindig elöntötte, mikor ugyanezen a helyen ült? Az, amit akkor érzett, amikor a gyerekei beszámolóit hallgatta az iskoláról és az edzésről? Azóta sokat nőttek és Dave úgy gondolta, hogy rendben is van, hogy nem osztanak meg vele mindent.
Mégis, hiányzott neki hogy órákon keresztül a padlón rajzoljon a lányával, egyik papírt a másik után telerajzolva a lényekkel, amiket kitaláltak a történetükhöz; vagy hogy kimenjen a parkba Jimmyvel, hogy játszanak valamit vagy csak panaszkodjanak a lányokról és a nőkről. Szerette ezeket a pillanatokat, mert még inkább összekötötték őket. Ugyan nem volt Jimmy biológiai apja, de nem bánta, fiaként szerette őt a fiú pedig apjaként őt. De megint eltávolodott a gyerekeitől. Megesett már korábban is. Vannak időszakok, amikor az érzelmei és a munkája egyszerűen elhatalmasodnak rajta elvéve minden idejét és lefoglalva minden gondolatát. Mikor magához tér, mindig meg szokta bánni, hogy nem szakított elég időt a gyerekeire, kihagyva dolgokat, amik történnek velük. De mindig meg szokta találni a módját, hogy kárpótolja őket. És hát a gyerekei is fantasztikusak, ismerik őt és azt is, ahogyan dolgozik. Hol is hallotta, hogy a gyerekek baromi rugalmasak? Talán még gyerekkorában? Nem emlékezett rá, de azt tudta, hogy egy dolog biztos: egy bizonyos pontot nem lehet átlépni náluk. Ha túllépsz ezen a ponton, elveszítheted őket. Ezt tapasztalatból tudja és ő nem akarta, hogy ez legyen az ő gyerekeivel is. Igen, valamit ki fog találni, hogy többet legyen velük. Megint közel akar kerülni hozzájuk. Jó apa akar lenni. És az is lesz…
- David, ne játssz az étellel, egyél! – hallotta Jen közömbös hangját.
Ránézett és felsóhajtott. Megint óvodásként kezelte. Most még arra se volt energiája, hogy ezen bedühödjön. Csupán megvonta a vállát és bekapott egy darab húst. A falióra monoton ütései minden perccel egyre inkább elálmosították. Unatkozott és egyáltalán nem volt éhes.

---
 
De másnap reggel valamiféle furcsa izgalom lett úrrá rajta. Sietett, hogy elkészüljön, és a stúdióba menjen, hogy dolgozzon az egyik számon. Úgy gondolta, hogy bizonyára azért érez így, mert mindig is szeretett zenét szerezni meg minden folyamatot, ami kapcsolódott hozzá. De tényleg csak erről lett volna szó? Vagy volt valami más oka is?
Épp a húrokat húzta meg az egyik gitáron mikor egy most már ismerős hangot hallott a háta mögül.
- Reggelt, Dave – üdvözölte Martin letéve a táskáját.
- Ah igen, neked is – mormogta és meglepődött, hogy szívverése felgyorsult a másik férfi hangjától. Mi folyik itt? Mi ütött belé? Eddig neki volt ilyen hatása a göndör férfira, nem pedig fordítva… „Furcsa” – gondolta, de nem nagyon figyelt rá. A feladatukra próbált fókuszálni.

A nap gyorsan telt, ahogy próbálták összerakni az éppen aktuális számot. A hangulat nyugodt és pozitív volt és ezt Chris is észrevette. Andrew épp pár effektet próbálgatott a számítógépén, míg Mart és Dave arról beszélgetett, hogy miként kellene a szám vokáljait felénekelni.
- És ha így csinálnánk? – vett mély levegőt és Mart várakozón nézett fel rá, de Dave következő lépése meglepte. Az énekes az egyik kezét a mellkasára tette és magas lányos hangon kezdett énekelni, kiparodizálva a szöveget. Martin először nem tudta, hogyan reagáljon, de az első sokk után jóízűen nevetni kezdett.
- Te idióta! Huh huh huh! – kiáltott fel.
- Miért??? Így passzolna! Ezek a csöpögős szavak mennek ehhez a hangszínhez! – nevetett ő is.
- Ja, persze… - nevetett Mart megint és észrevette, hogy ez az ugratás sem volt rosszindulatú. Most már mindketten csak simán viccelődtek és ez természetesen feldobta a stúdióban uralkodó hangulatot. Könnyebbé tette a kemény munkát.
- Basszus!!! – káromkodott az egyik kisegítő zenész, aki a szintikkel segített nekik és épp ráöntötte a sört a dalszövegre.
- Igen, ember, eléggé bassza meg!!! – kiáltott rá Dave, a korábbi mosoly már sehol se látszott. Már épp azon volt, hogy jól leordítja a férfit, mikor Mart odasétált az asztalhoz és felemelte a papírt a sarkánál fogva.
- Nyugi, haver. Így elég férfias lett… sör szaga van… huh huh huh…
Először Dave csak nagy szemekkel nézett rá, majd megint felnevetett, majd’ megfulladva Mart viccén.
- Basszus, Mart, eszméletlen vagy! He-he! – vágott rá a hátára és röhögcsélt még egy kicsit mielőtt újra a munkára koncentrált volna.

---

Dave lefekvéshez készülődött egy újabb eseménydús nap után. Elveszve gondolataiban lassan szabadult meg a ruháitól, hogy lezuhanyozzon, úgyhogy először meg se hallotta Jen kérdését. Ránézett, ahogy az ágyukban feküdt könyvvel a kezében.
- Bocsi, mondtál valamit? – mormogta.
- Igen. Azt kérdeztem, hogy mi ez a mosoly az arcodon. Észrevettem, hogy szinte egész este mosolyogtál – ismételte meg. „Boldogabbnak tűnik, mint általában. Mi van vele? Találkozott valakivel?” – kérdezte magát.
- Tényleg? Mosolyogtam? Nem vettem észre – mosolyodott el magának megint.
- Történt valami? Más vagy – ráncolta össze a szemöldökét.
Dave kiegyenesedett miután félrerúgta a zoknijait és ránézett a nőre. Túl jól ismerte már ezt az arckifejezést. – Miért? Talán baj? Nem lehetek boldog? – sötétült el a tekintete.
- Nem ezt mondtam – válaszolta hidegebb hangon.
- Látom, hogy megint kezded…
- Mit? Megkérdezem, hogy mi az oka a férjem boldogságának?
- Megint próbálsz belém kötni.
- Te bolond vagy – sóhajtott.
- Igen, mindig ezt mondod. Több más dologgal egyetemben. Mindig piszkálsz minden kis dolog miatt! Mindig azt mondod, hogy kezdjek valamit magammal. Most dolgozom, és jól érzem magam miatta, erre te elkezdesz így viselkedni?! Hát semmi sem elég jó neked, Jen? – sziszegte a végét felnyalábolva a ruháit. – A pubban leszek Chrisszel – tette még hozzá és becsapta az ajtót egy meglepett és kicsit mérges feleséget hagyott maga után. – Bassza meg! Miért nem ért meg engem senki?! – morogta az orra alatt, amint a hideg levegő az arcát érte.

---

Eközben pár háztömbbel arrébb egy szőke férfi feküdt elgondolkodva a sötétben. Az utóbbi időben elég simán mentek a dolgok és ennek örült is. Azok a viták Dave-vel lefárasztották és feleslegesnek meg energiapazarlásnak tartotta. Most ezt az energiát a szépen alakuló dalokba tudták forgatni. Kidolgozták a módszerüket, mondhatni kiismerték egymás munkaritmusát. Mart egy kicsit meglepődött miután túljutottak a kisebb összetűzéseken, hogy ilyen jól kiegészítik egymást a sötéthajú énekessel. Amint rájött, hogy miként kezelje őt, a háttérből tudta irányítani Dave hangulatváltozásait. Mart rájött, hogy ez egyáltalán nem nehéz… Mindig is megvolt neki ez a képessége, csak sose használta az önbizalomhiánya és az alárendelt szerepe miatt. Vagyis hát Sue nem engedte volna, hogy ezt tegye – sose engedte. Otthon a nő volt a főnök és végre Martin rájött, hogy sokkal több rejlik benne, mint hogy csak megpróbáljon megfelelni a nő elvárásainak. Sue hozzászokott ehhez – csak úgy, mint ő maga. Eddig ez kényelmes is volt, de valami mélyen belül elkezdett megváltozni Martinban és más vágyak kezdtek éledezni benne.
És igen, ezek a vágyak egyre inkább növekedtek minden alkalommal mikor Dave megdicsérte munka közben. Szíve hevesebben kezdett verni, mikor az énekes a maga módján megdicsérte Martin munkáját, s a szőke férfi észrevette, hogy a másik zenész próbálta bátorítani, hogy próbáljon ki új dolgokat és ne ragadjon le a régi megszokásainál… Ez melengette a szívét és valahogy erősebbnek érezte magát tőle. Halkan felnevetett. „Igen, ezt csinálja a maga vagány módján, de értem én…” – gondolta és hálásnak érezte magát. „Remélem, ez így is marad” – sóhajtott fel és magára húzta a takarót, hogy elmerüljön egy békés álomban.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés