Ajánlott szám: A Perfect Circle – The Noose (Teljesen bele vagyok szerelmesedve!)

5. fejezet

Friss kávé illata töltötte meg lassan a stúdió kis konyháját, ahogy Christian a pulton dobolt az ujjaival, a ködös reggelt figyelve az apró ablakon keresztül. Dave félig feküdt az asztalon, még mindig reggeli kómájától szenvedve. Ahogy barátja rápillantott, el kellett mosolyodnia.
- Még mindig az egész világ fájdalmával küzdesz? – nevetgélt.
- Kopj le… - jött a fojtott válasz.
- Mint mindig – kuncogott fel megint, majd egy bögre erős fekete kávét tett le az énekes elé, aki mintha kicsit jobban felébredt volna az ismerős illattól. Szinte már dorombolt, ahogy a kezei közé fogta a bögrét és óvatosan kortyolt belőle. – Apropó Dave…
- Mi van?
- Reggelt, srácok! – bukkant fel egy kócos szőke fej, ahogy egy boldog Martin masírozott be a stúdióba.
- Reggelt – rázott vele kezet Chris a szokásos mosolyával, de Dave csak mordult egyet.
- … szóval, épp Dave-vel akartam beszélni, de jó hogy te is itt vagy. Szóval a kis „privát akciótok”, nevezetesen a viccelődésetek után, kicsit elmaradtunk két dallal és a határidő vészesen közeleg, és mi még messze vagyunk, hogy kész legyen a mixelés, szóval…
- Bent tudok maradni sokáig, ha szükséges! – mondta Dave azonnal és Mart is bólogatni kezdett.
- Persze, nem probléma. Be tudjuk fejezni Daviddel.
- Ahh, oké… Ez remek. Ma nem lesz időm ezzel foglalkozni, úgyhogy köszi! – méregette őket talán kicsit gyanakvóan, de mosolya hamarosan újra felvillant.
- Simán. Akkor ez el van döntve. Én is kaphatok? – biccentett Mart a Chris mellett lévő kávéfőző felé, és míg a dobos töltött neki is, Mart Dave-re pillantott, aki gyorsan visszafordult a bögréjéhez úgy téve, mintha nem is bámulta volna a munkatársát.

---

- Kérsz egy kis kávét? – kérdezte Dave Martot este nyolc körül a konyharészleg felé tartva.
- Ja. Úgy tűnik, itt maradunk még egy darabig – dörgölte meg szemeit és elnyomott egy ásítást. – Szerintem fel kéne hívnod a feleséged.
- Oh, igen. Jó ötlet – ráncolta a szemöldökét Dave és megfordult, nem véve észre a Martin arcán játszó furcsa kifejezést, ami csak még inkább láthatóvá vált, ahogy hallotta Dave miként beszél a telefonba.
- Ne várj meg, sokáig bent leszek… Aha… Mindegy. Szia – bontotta a vonalat és felsóhajtva a pultra dobta a telefonját. Hirtelen hidegnek érezte magát belülről. Nem bánta, hogy így beszélt a telefonba, mivel az utóbbi időben ez elég megszokottá vált. Az érzés, hogy senki nem várja otthon elhatalmasodott a szívén, ahogy azt figyelte miként csorog a fekete folyadék a kávéfőzőből. Összehúzta a szemöldökét, megrázta a fejét és egy gondtalan mosolyt erőltetett az arcára. „Mindegy!” – gondolta. Ahogy két gőzölgő bögrével visszatért a másik szobába, gyorsan rájött, hogy munkatársa is valószínűleg az asszonnyal beszélget éppen.
- Szóval hogy van a keze? Jól gyógyul? – kérdezte Mart Suzanne-tól aggódva, majd megkönnyebbülten felsóhajtott – Szóval akkor jövő héten a doki végre leszedi a gipszet? Az jó. Add át neki meg a lányoknak a csókjaimat… Igen, neked is – tette hozzá egy kis habozós szünet után. – Figyelj, most mennem kell, még dolgozunk. Oké. Igen. Szia.
- Tessék – nyújtotta az egyik bögrét Martinnak, aki hálás mosollyal el is fogadta.
- Köszi – biccentett Dave-et figyelve, amint a férfi leül az asztalhoz néhány papírt nézegetve.
- Az asszony?
- Ja – forgatta meg a szemeit.
- Ki sérült meg?
- A fiam, Calo. Eltörte a karját gördeszkázás közben, de már jobban van.
- Hány gyereked van?
- Három. Viva, Ava és Calo. Viva a legidősebb, ő idén fejezi be a középiskolát, Ava máris lázadó tinédzser és Calo a legkisebb.
- Akkor gondolom, nagyon szereted őket – mélázott el Dave a szőke férfi arcára kiülő büszke kifejezést figyelve.
- Igen. Mindennél jobban. Tudod, sokat segítettek nekem túlélni a bukásaimat. Beléjük kapaszkodhattam, mindegy mi történt.
- Oh igen, ismerem az érzést. Nekem is van két kölköm. Jimmy Jen előző házasságából és a közös lányunk Rosie. Fantasztikusak mindketten és ők is sokat segítettek nekem. Szerintem a gyerekeinknek fogalmuk sincs, hogy mennyit köszönhetünk nekik.
- Abszolút egyetértek – nevetett fel Mart. – És hogy ismerted meg a feleséged? – kérdezte. Most már kíváncsi volt, mivel látta, hogy Dave hajlandó beszélni kicsit az életéről.
Egy hosszabb szünet után, miközben Dave próbálta eldönteni, hogy mennyit mondjon el a másik férfinak, folytatta: - Azután találkoztam vele, hogy elhagytam Basildont és az államokba jöttem. Valami partin találkoztunk, ami tele volt zenészekkel, színészekkel, színésznőkkel meg más emberekkel. Sorozatokban játszik. Akkoriban nem régiben vált el az első férjétől egy pár éves kisfiúval.
- Gondolom, nem volt egyszerű megnyerni Jimmy bizalmát.
- Dolgoznom kellett rajta, de már szeretjük egymást. Noha… az utóbbi időben kicsit eltávolodtunk.
- Gondoltam.
- Miből? – nézett fel rá Dave.
- Abból, ahogy a telefonban beszéltél.
- Szóval elcsípted, mi? – sóhajtott fel és lepillantott az előtte heverő papírokra, kerülve a szemkontaktust. Nem szívesen beszélt a kudarcairól. – De gondolom az természetes, hogy megnőttek és le se szarják, hogy mi van velem, ha-ha! – erőltetett egy nevetést, de Martin átlátott rajta. Nem mondott semmit, csak egy darabig figyelte Dave-et, majd leült vele szemben.
- Figyelj, Dave… én megértem, hogy mit érzel.
- Valóban? – fújtatott és hátradőlt a székében.
- Pont ugyanezen megyek épp keresztül. Sajnálod, nem igaz? Mert én igen.
- Igen – suttogta az asztalra szegezve tekintetét.
Martin csak együtt érzőn hümmögött és kortyolt a kávéjából. Pár percig csöndben maradtak, majd ismét a szőke férfi kezdett beszélni: - Szóval basildoni vagy? Az az én szülővárosom is, csak azért költöztem Londonba, mert reménykedtem, hogy jobb munkákat kapok.
- Igen, kitaláltam, hogy te is onnan vagy. Tudod, abból, ahogy olyan arrogánsan visszaugattál és összetörted a lelkem – nevetett, próbálva javítani a hangulaton és talán az is benne volt, hogy így rejtse el kíváncsiságát.
Mindketten felnevettek az emléken, majd Martin összeszedte kissé a bátorságát és vállat vont. – Noha halálosan unalmas város volt, azért volt pár jó buli a Bridge House-ban. Sokat jártam oda, akkor is, amikor még csak egy sima meleg bár volt – tette hozzá kicsit bizonytalanul, figyelve Dave reakcióit.
- Ja – bólintott és úgy tűnt, elveszett az emlékeiben. – Menjünk vissza melózni. Ezt ma be kell fejeznünk – állt fel és anélkül hagyta ott a szőke férfit, hogy ránézett volna.
A másik férfi csendesen követte és felkapta a gitárját, hogy Dave hangját kísérhesse az átvezető rész közben. „Talán hiba volt azt megemlítenem” – mélázott.
Pár perc múlva szünetet tartottak és az énekes a kezében tartott szöveget babrálta. – Tudod, én is jártam oda – pillantott fel jelentőségteljesen Martra – És a tulaj, Doug barátja voltam…
Mart szemei elkerekedtek meglepettségében, mivel tudta, hogy a tulaj híres volt arról, hogy… pénzelte a fiatal köcsögöket… Lehetséges, hogy Dave egy volt közülük? Vagy valamilyen módon tényleg csak barátok voltak? Mart érezte, hogy egy halom kérdés fogalmazódik meg benne, de képtelen volt kinyitni a száját és meg is kérdezni azokat.
Dave figyelte őt és látta, hogy felfogta. El kellett magának vigyorodnia, ahogy elkezdte kérdezgetni Martot a klubbéli ismerőseiről. Párszor biccentett, amikor olyanok kerültek szóba, akiket ő is ismert. Időnként felnevettek egy-egy régi emléken, miközben a Dave által hozott sörökből kortyoltak. Míg a szőkeség kiment a konyhába a következő körért, Dave-nek volt ideje, hogy „úgy” mérje fel őt. Édesnek találta a göndör szőke hajával és az alacsonyabb, vékony, de mégis izmos testével. És be kellett látnia, hogy tetszettek neki azok a nagy zöld szemek. Míg azt figyelte, ahogy beszélt hozzá, párszor elkalandoztak a gondolatai, találgatva, hogy azoknak a szépen ívelt ajkaknak milyen ízük is lehet, de mindig megrázta a fejét és arra próbált koncentrálni, amit Mart mesélt neki. Igen, ha még mindig a régi énje lett volna, akkor biztosan rámozdult volna a helyes göndör férfira. Nem volt pont az esete, de… Felsóhajtott és ismét a fejét ingatta, elszakítva tekintetét Mart formás fenekéről. – Régi szép idők, mi?

Miközben visszatértek a munkához, Martnak is volt ideje gondolkodni. Megint csinálta – Dave megint rávillantotta azt a gonosz kis mosolyt. Öntudatlan gesztus lett volna, vagy direkt csinálta, hogy összezavarja őt? Először idegesítette és zavarba hozta, mert nem tudta, hogyan is reagáljon. De aztán… kezdte várni a hasonló kétértelmű megnyilvánulásokat. Nem tudott tovább hazudni önmagának: egyszerűen szerette azt a mocskos mosolyt és máris érezte a veszélyét, hogy többet akar majd. Egy kérdés kezdte rágni belülről és végre éjjel három körül egy újabb kávészünet közben kibökte:
- Magad mögött hagytad „azt” az oldaladat, mikor otthagytad Angliát?
- Miért akarod tudni? – kérdezte csendesen, keménykedő viselkedése már rég leolvadt róla.
- Csak kíváncsi vagyok.
- Igen. Muszáj volt. Azt akartam, hogy az emberek elfogadjanak. Nem akartam, hogy úgy nézzenek rám, mintha valami őrült lennék, noha még mindig úgy hiszem, hogy az vagyok. De ők ezt nem tudják és ennyi nekem elég is. És… új életet akartam kezdeni hátrahagyva mindent.
- És sikerült ezt az oldaladat teljesen magad mögött hagynod? – nézett kétkedve Dave-re zöld szemeivel.
- Ahogy mondtam, muszáj voltam. Mélyre eltemettem magamban és eldobtam a kulcsot. Idővel jobb lett, ahogy a munkámra és a családomra fókuszáltam, főleg miután Rosie megszületett – ráncolta a homlokát. – Noha kicsit azért meglepődtem, mert kiderült, hogy NYC elég nyitott ezzel a kérdéssel kapcsolatban, de nem akartam belekeveredni ilyenbe, mert ismerem magam. Nem lettem volna képes abbahagyni, ha mégis – mondta egy keserű mosoly kíséretében és Mart egészen biztos volt benne, hogy némi szomorúságot is hallott a hangjában. – Csak Chris tud a múltamról – nézett fel a másik férfira, hogy a reakcióit figyelje.
Martin csupán mindent értő arckifejezéssel bólintott. – Ő is…?
- Nem, Chris hetero. Csupán egy jó barát, aki segít elviselhetővé tenni számomra a dolgokat a legrosszabb időszakjaimban.
- Értem – vakarta meg az állát – És megértem.
- És veled mi a helyzet? – kérdezte.
Hirtelen nem tudta, hogy mit válaszoljon és Dave édesnek találta, ahogy enyhén elpirult. – Nos, mivel őszinte voltál hozzám… A feleségem az Úrnőm, hogy úgy mondjam. Általában a tinédzserkorom óta az alárendelt szerep volt az enyém. És miután találkoztam vele, családot alapítottunk és nem is vágytam rá, hogy megváltoztassam ezt a felállást. De…
-… most már kezdesz kételkedni…
- Honnan…? Nos, igen. Most távol vagyok tőle és… valahogy nem hiányolom annyira, mint kellene. A gyerekek borzasztóan hiányoznak, de ő nem.
- Túlságosan elnyomott?
- Gondolom.
- Látszott rajtad. Figyeltelek.
- Igen? – ráncolta a szemöldökét Mart.
- Igen. Könnyű észrevenni, hogy minél több időt töltesz velünk, annál inkább megnyílsz és kiállsz magadért és az ötleteidért. Sokkal több rejlik benned, Martin. Csupán félsz felfedezni ezt az oldaladat.
Nem tudott mit válaszolni. Érezte, hogy Dave-nek igaza van, de azt nem tudta, hogy a férfi ilyen jól belelát másokba. Egy bizsergető kis érzés áradt el mélyen benne. Próbálta kitalálni, hogy mi lehetett az. Talán a remény, hogy végre van valaki, aki megértheti őt? Végül is Dave hasonló dolgokon ment keresztül. Sok mindenben olyan volt, mint ő. És most már elkezdte megérteni, hogy miért próbált elbújni a laza, gondtalan viselkedése mögött. Ez csupán egy kép volt a külvilág számára, hogy megvédje valódi érzéseit és énjét. Azt az ént, amit Martin egyre inkább kezdett megkedvelni.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés