10. fejezet

- Szerintem tényleg el kéne menned! – dobta Sue a halom magazint az asztalra nagy csattanással, hogy hangsúlyozza véleményét. Annyira elege volt ebből a zombiszerű Martinból! Egy darabig szórakoztató volt, hogy elveszett kiskutyaként tudott parancsolgatni neki, de az utóbbi időben a férfi viselkedése kezdte egyre inkább zavarni.
- Miért? Nem érdekel – vont vállat felpillantva a kukoricapelyhéből.
- Pedig kéne, édes. Lassan elfogy a pénzünk. Tudod, hogy nem fog örökké tartani. Talán jó munkát tud ajánlani.
- Tudom, hogy szereted a pénzt, szívem – morogta a táljába.
- Mondtál valamit, Martin? – kérdezte mézédes hangon.
- Nem, semmit.
- Akkor jó. Szóval… remélem, hogy befejezed ezt a durcás kisgyerek viselkedést és visszahívod Johnt. Az isten szerelmére, mióta visszajöttél az államokból csak egy-két kisebb munkád volt – sóhajtott fel és kisétált a konyhából.
„Mindig ugyanaz a régi dal újra meg újra…” – gondolta a reggelije maradékába bámulva. Felvette a telefonját az asztalról és kikereste a menedzsere számát. Ujja egy darabig még a zöld gomb fölött időzött. Nem volt kedve még egy olyan munkához, ami kapcsán csak egy-két számot kell megint megírnia, de ugyanakkor ez remek lehetőség lenne arra, hogy kijusson ebből a házból és messze kerüljön a nőtől… Felsóhajtva tárcsázta barátját.
- Szia, John. Érdekel a meló. Mikor találkozzunk?
- Szia, Mart. Holnap délelőtt 10-kor. A címet tudod, ugye?
- Ja.
- Remek. A többi részletet majd akkor elmondom. De annyit meg kell hogy jegyezzek, hogy megint egy jó akadt a horgunkra, a csontjaimban érzem! – kuncogott a bajsza alatt.
- Szuper és köszi! Akkor holnap – próbált lelkesnek hangzani, de nem is érdekelte igazán.

---

Martin nyugodtan sétált be John irodájába, de amint körbenézett megállt és a másik férfira bámult. – David? Mit keresel itt? – húzta össze szemeit és csak nézte, ahogy a megszólított energikusan felpattan a kanapéról, amin ült.
- Szia Mart! Most értem ide a reptérről, hogy meghallgassam az új meló részleteit! John azt mondta, hogy nagyon szuper. Hé, hogy vagy mostanság, haver? – nyújtotta kezét egy kézfogásra és egy elbűvölő mosolyt villantott a sokkolt szőke férfira.
„Mi a szar? Miért viselkedik úgy, mintha régi cimborák lennénk?” – gondolta megrázva a kezét, majd ezt a gesztust Kesslerhez lépve megismételte.
- Üljetek le, fiúk. Térjünk a lényegre! – kezdte és megvárta, míg mind a két zenész leült. Martin összezavarodva és szemöldök ráncolva, míg Dave kíváncsi és majdhogynem mohó arckifejezéssel. – Egy német elektronikus zenét játszó együttes menedzsere felvette velem a kapcsolatot miután hallott a lányok albumának sikeréről és azt szeretné, ha ennek a bandának ti írnátok a dalszövegeit az új albumra. Ők megcsinálják a zenét, de nem olyan jók a dalszövegek hozzáadásában. Tudjátok, azok a típusok, akik a vízióikat inkább a hangzással tudják visszaadni. De szöveg nélkül nem lenne olyan kelendő. Tudjátok, hogy okkal hívják „zeneiparnak” amiben dolgozunk…
- Szóval akkor nem kell nekik túl bonyolult szöveg? – kérdezte Mart félretéve a zavart, amit Dave jelenléte okozott, és váltott profi módba.
- Nem. De majd megbeszélitek a részleteket a bandával, amikor találkoztok. Most turnéznak és pár nap múlva pont Londonban koncerteznek.
- Jól hangzik! – kiáltott fel Dave.
- Tessék, ez a két legutóbbi albumuk. Vigyétek haza és hallgassátok meg. Így képet kaphattok, hogy milyen zenét is csinálnak, és még talán pár ötlet is beugrik a hallgatásuk közben – nyújtotta át a lemezeket. – Miután meghallgattátok őket, mindketten hívjatok fel, hogy érdekel-e a meló vagy sem, és ha igen, akkor kapcsolatba lépek a menedzserükkel és elkezdem intézni a szerződést meg a szokásos dolgokat.
- Oké – pillantott Mart a kezében tartott CD-kre, majd ismét felpillantott Johnra – Még valami? – kérdezte nyugodtan.
- Nem, ha nincsenek kérdéseitek.
Tagadólag ingatták a fejüket, így John elengedte őket. Már a liftben álltak, mikor Dave Marthoz fordult.
- És hogy vagy, Mart? Rég nem láttalak.
- Jól, köszi – mondta nem igazán nézve rá.
Ez egy kicsit elbizonytalanította Dave-et, de próbálta fenntartani a csevegő és pozitív hangulatát. – John megadta a hotel címét, ahol megszállok. Megmutatnád, hogy merre van? Sok minden megváltozott mióta utoljára ezeket az utcákat jártam.
- Persze – vette el a papírt Dave kezéből – Közel van. Sétálhatunk is – adta vissza neki a cetlit, próbálva nem felizgatni magát attól, ahogy ujjaik összeértek. Az érintés felidézte azokat a régi emlékeket, amikor a klubban a dobozokat pakolták. Nem, most ebbe nem akart belemenni, úgyhogy inkább elrejtette az érzéseit közömbös álarca mögé.
Csendesen sétáltak egymás mellett – pár perc múlva Dave feladta a csevegési próbálkozásokat, érezve, hogy ez csak még inkább idegesíti Martint. Mindketten furán és valahogy feszültnek érezték magukat.
- Ez az – állt meg Mart a hotel előtt, ami Dave számára túl hamar következett be.
- Oh, igen… Köszi.
- Akkor holnap találkozunk – mondta Mart gyorsan és elfordult, hogy elmenjen.
- Várj, Mart! – kérte.
- Igen?
- Uhm… - hallgatott el. Nem volt benne biztos, hogy mit mondjon neki, ahogy a zöld szemekbe nézett majd végül vett egy mély levegőt – Nem akarsz feljönni?
- Nem hiszem…
- Kérlek – szakította félbe – Komolyan akarok veled beszélni – nézett rá reménykedve és egy kis habozás után a göndör férfi biccentett és követte őt az épületbe.
- Szép szoba… - motyogta Dave az orra alatt, ahogy körbenézett és letette a táskáját.
- Szóval? – kérdezte Mart még mindig az ajtóban állva mellkasán összefont karokkal.
- Előbb üljünk le. Kérsz valamit?
- Nem, köszi. De kérlek, térj a lényegre. Nem érek rá egész nap – ült le egy karosszékbe. Látta, hogy Dave zavarban van, de nem segített neki, hogy ezt enyhítse. Ez ő volt, amint éppen visszafizette Dave-nek a fájdalmat, amit okozott.
- Oké. Szóval… azt akarom mondani, hogy… sajnálom… hogy megbántottalak még New Yorkban. Nem akartam.
- Értem – válaszolta Mart hűvössége mögé bújva.
- Én… én barom voltam, tudom jól. Pöcsként viselkedtem – sóhajtott fel – De… sokat gondolkodtam… azon, amit veled tettem… és az érzéseimről… - nézett bárhová csak ne kelljen Mart hideg kígyószerű tekintetét állnia és érezte, hogy még inkább elpirul – és…
- És? – jött a csöndes kérdés pár pillanatnyi csönd után.
- És azt próbálom itt elmakogni, hogy… én… én azt hiszem, hogy… hiányoztál… És… nem tudlak kiverni a fejemből… - nyögte ki végre.
A szőke férfi csak percekig szoborként meredt rá, alig-alig pislogva és ettől Dave csak még inkább kételkedni kezdett magában.
- Uhm… Martin? Kérlek, mondj valamit… - suttogta és figyelte, ahogy mély levegőt vesz.
- Szóval azt hiszed, hogy ez a kis bocsánatkérés majd megoldja a problémádat? – kérdezte jegesen, felvillanó szemekkel – Hogy ettől majd megkönnyebbül a lelked? Hogy majd nem fogod magad bűnösnek érezni miután azt mondom, hogy elfogadom? Baromság! – ugrott fel rákiáltva, fortyogó dühvel. Ritkán tört ki vulkánként és Dave most szemtanúja lehetett az egyik ilyen alkalomnak.
- Hé, én csak próbáltam őszinte lenni hozzád! – ráncolta a szemöldökét az énekes.
- Igen persze, négy hosszú hónap múlva felbukkansz a semmiből, úgy viselkedsz, mint egy idióta, aki mindent elfelejtett aztán meg felrángatsz ide, hogy mindezt elmondd?! – lépett közelebb és most már Dave is felpattant, ahogy a düh elöntötte az agyát.
- Nehéz volt bevallani magamnak, hogy mit is érzek és még nehezebb volt elmondani neked! Az érzéseimről beszéltem neked, és tudod, kurva nehéz volt! – ordította vissza az arcába most már csak centikre tőle.
- Oh igen… várj, meg kell törölnöm a szemeimet! – jegyezte meg Mart szarkasztikusan és figyelte Dave grimaszát. – Fogalmad sincs… - vett egy mély lélegzetet, amitől érzékei eltelítődtek Dave illatával -… milyen nehéz volt kivernem téged a fejemből… - ragadta meg fél kézzel az énekes bőrkabátját.
Dave nem volt benne biztos, hogy mit akar: ellökni vagy közelebb húzni a férfit. A hőmérséklet megugrott a szobában. – Bassza meg! Tévedsz! – ragadta meg Mart egyik vállát, hogy ellökje, de a keze nem mozdult.
- Oh igen?! – szorította ökölbe a kezét Dave hajában a tarkójánál.
- Igen! Mindenhol téged láttalak… - zihálta majdnem Martin szájára és közelebb lépett hozzá.
- Pont mint én… - suttogta elfúlón és olyan közel rántotta magához, hogy testük összeért. Már nem érdekelte, csak támadni kezdte azokat a baromi csábító ajkakat a sajátjával.
Dave felmordult és fájdalmasan szorosan ölelte magához az alacsonyabb férfit. Nyelveik hamarosan dühösen csatáztak egymással, kezeik markolták és karmolták a másikat, s mindketten a szenvedélyes csókba nyögtek, ahogy ágyékuk egymáshoz dörzsölődött. Nem volt menekvés a vágyaik elől.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés