2. fejezet
 
Martin és Alan bezárkózott az üvegfalú szobába. A szintetizátor fölött összedugták fejüket – legalábbis Davidnek úgy tűnt – édes gerlepárként turbékolva. Már két órája próbáltak valamit kieszelni.
Dave lába idegesen járt, ahogy határozott undorral megitta hideg teája maradékát. Egész héten próbálta telefonon elérni Millert. Ragaszkodott hozzá, hogy otthagyja az együttest. Miller Berlinben volt és továbbra is azt tanácsolta Dave-nek, hogy próbálja más szemszögből nézni a dolgokat, mielőtt megint felhívná ezzel a hülyeséggel. Ahogy az várható volt, Martin kerülte, mint a pestist, Fletch csupán baromi udvarias volt és Alan… Egyszerűen nem bírta Alant.
Az üvegfal túloldalán látta, ahogy Martin felveszi a fejhallgatóját és közelebb megy a mikrofonhoz. Alan megfordult a székével és a kezével megtámasztotta az állát. Martin lehunyta a szemét. Annyira álmodozónak és elszántnak tűnt az arca! Alan nagyon figyelt. Hirtelen nem bírt uralkodni a vigyorán, de rögtön megpróbálta elrejteni a mosolyát. Martin pont akkor nézett rá, így már mindketten nevettek. Aztán ismét megpróbálták felvenni az egészet. Alan ide-oda ingatta a fejét pár gombot nyomogatva a szintetizátoron. Aztán bólintott és feltartotta a hüvelykujját. Martin elmosolyodott és levette a fejhallgatóját. Alan bekapcsolta a zenét, megforgatta szemeit és tett egy furcsa és igencsak obszcén mozdulatot a levegőben, hogy szemléltesse a mértékét annak, hogy mennyire is élvezte, amit hallott. Ezzel mindkettejüket megnevettette. Dave hirtelen úgy érezte, hogy az ő ideje nem fog elérkezni. Felállt, hogy távozzon, de az ajtó kivágódott.
- Dave…
A hang mely megszólította olyan váratlan volt, mint amennyire szívesen fogadta. Dave hirtelen megfordult anélkül, hogy ideje lett volna eldönteni hogyan is reagáljon.
- Dave - mosolygott Martin intve, hogy kövesse. Nyilvánvalóan kétsége sem volt afelől, hogy Dave követni fogja. Mindenesetre, Dave így is tett.
- Heuréka! – mondta Alan Dave-nek. – Ez azt jelenti, hogy megtaláltuk! Hallgasd csak…
Dave kihasználta az alkalmat, hogy együtt lehetnek az apró szobában. A hármuk számára igencsak szűkös szobában. Így olyan közel állt Martinhoz, amennyire csak tudott. Érezte a teste melegét. Martin csendesen állt nagyon közel hozzá, s ez valahogy Dave szívét irracionális reménnyel töltötte el.
Hamarosan megértette, hogy min is nevetett korábban a másik kettő. Ki tudott volna ellenállni? Az a három hang a szám elején még jobban hangzott, mivel Martin úgy nyögte őket, mintha teljes eksztázisban lett volna. Dave belepirult a hangokba, amit Alan észre is vett.
- Depeche Mode pornó stílusban, mi?
Martin elvigyorodott. Valahogy egy kicsit zavartnak tűnt. Dave idegesen felnevetett. Ő is leginkább saját zavarát próbálta leplezni. Elvvett pár papírlapot az asztalról, utolsó reményként tartva maga előtt az üdvös dalszövegeket és jegyzeteket. Aztán feltette a fejhallgatóját.
A varázslatos zene azonnal magával ragadta. Az érzések átcsaptak felette, a hangok és szavak belülről simogatták megszokottan vezetve őt a legédesebb öntudatlanságba. Dave lehunyva szemeit ugyanabban a lassú és gyengéd ritmusban mozgatta ajkait, ahogy Martin hangja meleg szellőként csiklandozta csupasz idegvégződéseit.
A féltékenység, ami azért szurkálta Dave-et, mert az ötletet, hogy Martin vokálját – vagy jobban mondva eksztatikus nyögéseit – nem vele, hanem ezzel a vörös ördöggel vették fel, elpárolgott utat engedve a szédítő érzésnek, hogy azok a hangok csakis Dave számára szóltak. Miatta keletkeztek és hozzá tartoztak.
- BASSZA MEG! – kiáltott fel – Basszus, nem hallottam egy sort!!! Még egyszer. Gyerünk!
Martin elhelyezkedett az asztalon. Úgy nézte Dave-et, mint a macska, amely az ablakon keresztül lesi a játszó verebeket. Nem látszott konkrét gondolat a tekintete mögött. Intelligens vagy bármilyen más. Egyszerűen képtelenség volt kiolvasni bármit is ebből a tekintetből. De valami nem volt rendben vele. Pislogás nélkül bámulta Dave-et, s noha nem volt agresszió a szemeiben, de látható szimpátia sem. Mégis biztos volt benne, hogy a szemei akaratlanul hipnotizálták az énekest. A kígyó természete már csak ilyen. Dave vállat vont.

I'm not going down on my knees
Begging you to adore me
Can`t you see it's misery
And torture for me 

Dave elkezdte a sorokat dúdolgatni, rögtön ráérezve a dal hangulatára. Majdnem idegesítette a reakció, amit a sorok ébresztettek benne. Úgy érezte, hogy akár ő is mondhatná ugyanezeket a szavakat.
Igen, bassza meg, meddig fog még ez a játék tartani?
 
Here is a plea
From my heart to you
Nobody knows me
As well as you do
You know how hard it is for me
To shake the disease
That takes hold of my tongue
In situations like these 
 
Édes Istenem! Aláírnék mindent, amit mondtál. Igen, egyetértenék. Tűnés a fejemből, te csinos anyaszomorító, tűnés és hagyd abba a megbénult agyam macerálását.
- Érts meg – kérte Martin oly édesen a fejhallgatóban – Érts meg.
A francba. Ha annyira okos vagy és úgy tűnik megérted, hogy mi is folyik itt, akkor mi a fenéért gúnyolódsz rajtam? Dave lecsitult haragja újult erővel csapott fel.
A második versszakot vették fel. Újra meg újra. Minden egyes alkalommal valaki olyan nagyon elégedetlen volt az eredménnyel… Dave biztos volt benne, hogy csak piszkálni akarják őt. Martin azt mondta, hogy az, az a… kettővel ezelőtti volt a legjobb verzió. Alan azt mondta Dave-nek és Martinnak, hogy ők csak két lobbanékony és lusta gazember és hogy az Igazi Művészet születése kemény munka és igyekezet eredménye. Az Igazi Művészet egyenlő a Munkával.
Martin azt válaszolta, hogy Alan munkáját az emberek általában túlhajszolásnak nevezik. Ez az, amit kemény munkával és igyekezettel lehet elérni. Amit pedig Művészetnek hívnak, azt teljes szívből érezni kell, mert azt Isten maga hozza létre. Bármilyen Isten is létezzen. Nem lehet előre megmondani, inkább csak vagy sikerül kifejezed az Ő akaratát, vagy nem.
Alan rosszindulatúan köpte, hogy akkor bizonyára az a daluk, hogy „Hey, you're such a pretty boy, hey, hey what's your name?” valamiféle Isteni Kinyilatkoztatás lehetett. Martin hangosan felnevetett. Alan nyilvánvalóan megsértette, de ezt próbálta nem mutatni, így inkább megkérdezte mindkettejüket, hogy akarnak-e inni valamit. Dave áthatóan nézte őt azt válaszolva, hogy örülne neki, de ma dugni fog. Azt is mondta, hogy az új csaja nagyon kedves és édes, és ha mindketten jobban bánnának vele, akkor talán megpróbálhatná, hogy befűzze nekik a csaj barátnőit. Martin a padlót bámulta és nem mondott semmit. Dave a csípőjét rázva kivonult és hangosan bevágta az ajtót. Nem fogok térdre ereszkedni. Nem fogok könyörögni neked. Nem én. Én nem vagyok olyan. Álmodj csak tovább.
Martin lecsúszott az asztalról. Alan viselkedése azonnal megváltozott Dave visszavonulása után. Megragadta Martin karját.
- Hozzám?
- Én… - mondta Martin – Én… n-nem lehet…
- Oh, ugyan már, Martin, tudod, hogy nem bánnád meg – valamiért Alan összeszorított fogakkal mondta ezt. Egy precíz mozdulattal közelebb rántotta magához Martint. – Játsszunk egy kicsit… na?
- Szerintem – mondta Martin, majd elhallgatott.
Alan türelmesen várt.
- Valószínűleg igen – mondta végül.

Alan kinyitotta az ajtót a kulcsával és felkapcsolta a villanyt. Mindenféle ceremónia nélkül a karjaiba zárta Martint mindjárt ott azon a kicsi és zsúfolt helyen. Martin arcát a folyosó rikító sárga és kék tapétájához nyomta. Alan megvadulva szorította a szőkeség karjait a háta mögé és bezárta az ajtót.
- Kellemetlen számomra, ahogyan ránézel. – Martin képtelen volt levenni a tekintetét egy ultramarin kék virágról a kanárisárga mezőn. Ezek az egyéni sajátossággal bíró rózsák valamiféle fétissé nőtték ki magukat nála. Olyan mély undort váltottak ki belőle, hogy rosszul érezte magát tőlük, noha ugyanakkor ez az undor egyértelmű beteges szexuális élvezetet nyújtott neki.
- Alan, mi nem…
- Kussolj, amíg azt nem mondom, hogy beszélhetsz!
Martin megrándult a férfi nyomása alatt, s durva szavai felbőszítették. Alan Martin lábai közé tolta sajátját szétfeszítve őket, hogy megakadályozza őt a további mozgásban. Látszólag egy „minden az egyben” játékot játszott. Alannek nem volt izombeli előnye Martinnal szemben. Nyilvánvalóan, ha Martin nem engedte volna, semmi sem történhetett volna köztük. Alan szorosan lehunyta a szemét és várta, hogy mi fog következni. Szívverése fájdalmasan lüktetett a fejében.
- Az enyém vagy… - Nem volt benne biztos, hogy állította vagy kérdezte-e. Martin nem válaszolt, csupán felsóhajtott, s Alan érezte, ahogy ellazul a teste. – Az enyém vagy.
Alan gyengéden összekócolta a másik férfi haját és hátralépett. Martin a falnál maradt, szélesebb terpeszt felvéve, s kezeit még mindig a háta mögött tartva. Alan elégedetten elmosolyodott.
- Oh, igen – suttogta Alan mindkét kezével társa vállait simogatva, hogy lenyugtassa. Aztán segített neki levennie a pólóját, s hagyta, hogy hátrább lépjen egyet a faltól.
- Nadrág – mondta. – Vedd le, Mart.
Még a gyér sárgás fényben is látszott, hogy a szőke férfi arca rózsaszínbe váltott. Kezei enyhén remegtek az izgalomtól, s ezért nem is boldogult a nadrágjával. Alan őt bámulta falva minden egyes mozdulatát. Mikor hezitálva és óvatosan a farmeranyag lecsúszott a keskeny csípőről, lehajolva teljesen megszabadult tőle, majd lassan ismét felegyenesedett, még mindig lesütött szemekkel. Alan szíve ismét meglódult. Borzasztóan felizgult, de nem attól, hogy Martin meztelen volt, hanem attól a tudattól, hogy Martin csak is neki vetkőzött le.
Alan teljesen felöltözve állt ott. Mellkasa előtt összefonta karjait; továbbra is birtoklón figyelve társát, külön figyelmet szentelve a félig merev farkára a szőke bozont közt. Kétségtelenül ez a tekintet egyszerre izgatta fel és hozta zavarba Martint. Kezei a tudatalatti vágytól hajtva maguktól mozdultak, hogy eltakarja szenvedései fő okozóját.
- El a kezekkel – határozott Alan – Látni akarom… őt. Talán jobb lenne, ha a kezeid meg lennének kötözve. Nem kellett volna ezt tenned.
Be is váltotta fenyegetését és összebilincselte Martin kezeit. Megfordulva megnézte magát a falon lógó nagy tükörben. Hátulról közelebb hajolt a fiújához, testével fogva közre őt.
Martin lehunyva szemeit élvezte, hogy most valaki akarata alatt állt, és hogy alá kellene rendelnie magát neki, amit egyszerűen nem tudott megállni. Meleg és sima kezek siklottak fel-le meztelen testén, le a combjain, fel a köldökéig és a mellkasáig. A furcsa érzés, hogy teljesen ki volt szolgáltatva, hogy meztelenül meg volt kötözve a teljesen felöltözött Alan mellett, aki szorosan tartotta őt, eszméletlenül izgató volt.
- Nyisd ki a szemeidet és láss – suttogta Alan a fülébe, s a fogaival kicsit meg is harapta azt, arra ösztökélve Martint, hogy a tükörképét nézze, ahogy kezei az édes munkát végezték rajta. A férfi hasát simogatták, lassan haladva felfelé a rózsaszín mellbimbókig, melyek felajzottnak tűntek, még ha gazdájuk nem is. Alan egyre inkább simogatta őt, majd ujjai Martin ajkaihoz értek, jelezve, hogy vegye őket a szájába. Majd ismét a mellbimbót kezdte simogatni nedves ujjával, amitől Martin felszisszent.
Mindenesetre más okból kifolyólag találkoztak itt, gondolta Alan, s úgy döntött, hogy felhagy a gyerekes játszadozással, s fájdalmasan megragadta a bimbót, most már ő is felzihálva saját izgatottsága éles rohamától. Martin váratlan módon reagált. Valahogy sikerült neki annyira előre hajolnia Alan halálos szorításában, hogy megcsókolja a kezét. Alan szó szerint felüvöltött ellökve őt; ez most egy kicsit túl sok volt neki. Martin, ha akarná, nagyon hamar el tudná érni, hogy alárendelje magát a szőkeségnek; képes lenne rá, hogy szűkölő kisfiúvá változtassa, aki elolvad az édes belébolondulástól. De ez nem az a játék volt.
Alan térdre kényszerítette maga előtt, nyom nélkül elfeledve a melegséget, mely mindkettejüket eltöltötte korábban. Agya kiürült. Kényszerítette, hogy a szájába vegye, s ezt egészen cinikusan tette, noha partnere kezei meg voltak kötözve. De ez Alant nem érdekelte, túlságosan unta magát, hogy foglalkozzon vele. Egyszerűen a földre teperte, a mellkasára ült és úgy kezdte dugni Martin száját, mintha csak egy élettelen tárgy lenne a számára. Egyedül azzal foglalkozott, hogy miként sajtolja ki belőle a legtöbb élvezetet, és miként csússzon mélyebbre, amikor csak lehetséges volt. Martin megrándult alatta, mivel ezek a szerelmi ügyködések a fulladás nagy veszélyét hordozták. A béna szabadulási kísérletei úgy tűntek, hogy csak megvadították Alant.
Úgy fordította Martint, hogy a padlót nézze, mohón kirántotta az övét a nadrágjából készen állva, hogy rajta töltse ki kétségbeesését. Megértette, hogy azok a furcsa kapcsolatok Martinnal és a kimutatott cinizmus valódi droggá vált mindkettejük számára. Ezek olyanok voltak, amiket nem lehetett figyelmen kívül hagyni; ezek mozgatták, terelték őket a helyes irányba. Egyszerre tették tönkre őket és érezték jobban magukat tőlük, noha ez valószínűleg nyilvánvaló paradoxonnak hangozhat. Tüntesd el és nem marad más csupán kibírhatatlan veszteségérzet. Mintha csak valakinek elvennénk az egyik érzékszervét.
Alan nem gondolta, hogy elveszítheti, de azok a kezdődő furcsa beszélgetések Martin és Dave között félelemmel töltötték el. Ez a félelem ma éjjel tombolásba hajszolta, mely csak hozzáadott a szexuális élvezetekhez, amik a szokásos együttléteiknél a kétségbeesésük heves elmélyülését jelentette. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom.
Az öv suhintása hangzott fel a levegőben, s az érzékeny combok és fenék bőrén csattant. Martin valahol hálás volt érte, noha mélyen legbelül tudta, hogy ez nem helyes. Furcsa mód a fizikai fájdalom megszabadította a belső mentális fájdalmától, ami megőrjítette óriási nyomásával. Agya úgy fogta fel ezt a fájdalmat, mint vezeklést saját bűntudatáért, bizonytalanságáért és félelméért. Felszabadítva őt és vigaszt nyújtva neki.
Maga az ütés nem hozott semmiféle fájdalmat, csupán csípett, ahogy elzsibbasztotta a bőrt. A fájdalom később jött, úgy húzva fel a testet, mint holmi szexuális stimuláció harmóniában állva az izgatottsággal, arra buzdítva a testet, hogy még többet akarjon. Igen, Martin kétségkívül hálás volt, hogy Alannek volt elég ereje ehhez.
Alan zihált. Csupán fizikailag fáradt ki, noha egyébként több volt, mint felajzott. Tisztában volt vele, hogy hamarabb véget érhet a dolog, mint kellene. De még maradt pár ötlet, amit nem valósított meg. Félrehajította az övét, nem igazán törődve vele, hogy valamit ezzel levert a földre. A hátára fordította Martint, amitől az felszisszent, mikor sebes bőre a padlóhoz ért. Összeszedve magát mindenféle ceremónia nélkül hatolt belé, nagyon gorombán kényszerítve partnerét, hogy hagyjon fel bárminemű ellenkezéssel. Alant egyszerűen elragadták az érzelmei ettől az egésztől, s megfeledkezett magáról. Veszélyesen torpant meg a határán annak, ami még megengedett volt, és ami már nem. Csak azt akarta, hogy Martin emlékezzen rá, hogy jobban érezze őt. Martin nyögött az állhatatos ostrom alatt, saját alsóajkát harapva, hogy elnyomja nyögéseit, amik csak újabb erőteljes támadások lettek volna Wilder szegény elméje ellen.
- Te kis köcsög, sikoltanod kell tőlem, vagy mi?
Erősen arcon ütötte, teljesen kicsúszott belőle majd Martinba lökte magát azt figyelve, hogy a teste megadja-e magát az akaratának. Felkiáltott vad vágtában mozgatva csípőjét, s nem hallotta a sajátját visszhangzó gyönyörkiáltásokat. Csupán a saját testében atombombaszerű robbanást érezte, mely bensőjét elementáris darabkákra szaggatta. Vagy legalább is ő így érezte.
Mikor vége lett, Alan Martin mellé rogyott eltakarva arcát a saját kezeiben. Egy időben azzal, hogy magához tért, megérezte a szégyen visszatértét is. Megpróbált nem Martin arcára nézni, ahogy kiszabadította a kezeit. Valamiféle hálát érzett Martin iránt, amiért egy szót sem szólt az úgynevezett „szeretkezésük” után. De úgy tűnt, hogy megvan az a veleszületett képessége, hogy tudja, miként viselkedjen ilyen szituációkban. Így Martin csupán csendesen felállt, rezzenéstelen arccal és elzsibbadt kezeit óvatosan dörzsölgetve kiment a fürdőbe. Az arckifejezése borzasztóan nemtörődöm volt.

Eközben körülbelül két háztömbnyire Dave minden erejével egy szerencsétlen lányt dugott. Vad őrjöngéssel töltötte ki a felgyülemlett agressziót a szolgálatkész és puha női testen. Elérte, hogy a nő a nevét kiáltsa, ahogy úgy mocorgott alatta, mintha csak ki akart volna törni túlságosan is heves szerelmi öleléséből. Úgy tűnt, hogy a lány már elélvezett, talán nem is egyszer. De még a rejtett büszkeség, hogy ezt ő érte el a lánynál sem segített neki, hogy kiszakadjon furcsa transzából. Így nem igazán figyelt a nő kiáltásaira és karmolásaira, csupán megbűvölten folytatta a kemény lökéseket megragadva a nő lábait a térdhajlatainál.
Mikor a heréiben a belső nyomás már elviselhetetlenné vált, elengedte a lány lábait, kihúzta belőle a farkát és a hasára élvezett.
A lány elégedettnek tűnt a ma esti szólóelőadásával. Mellette feküdt és mindenféléről locsogott. Dave mosolygott és időnként bólintott. Folyton szívemnek és édesemnek hívta a lányt, noha egyáltalán nem emlékezett a nevére. A lány annyira meghatódott Dave viselkedésétől, hogy nem fordult és aludt el rögtön az aktus után, hogy most már valószínűleg azon kezdett gondolkodni, hogy ez szerelem. Dave a plafont bámulva feküdt ott gépiesen simogatva a lány haját, míg az el nem aludt. Aztán az eszébe jutott, hogy mintha látott volna egy üveg viszkit a konyhában.
Felállva felvette a földön heverő alsóját, majd mezítláb kiment a konyhába. Öntött magának egy pohár viszkit, ahogy a mosogatóhoz közel állt, majd kinézett a csap mögötti ablakon.
Fekete ágak lengedeztek fenyegetően, s szakadozott viharfelhők rohantak át az éjszakai égen időnként elrejtve a hold sápadt arcát. A szemben lévő házon egy magányos ablakban villany égett. Valaki lehet, hogy álmatlanságban szenved, csak úgy, mint ő. Dave a hirtelen az eszébe jutó dalt kezdte halkan énekelni.
 
Here is a plea
From my heart to you
Nobody knows me
As well as you do
You know how hard it is for me
To shake the disease
That takes hold of my tongue
In situations like these

Shake the disease by M.L.Gore 
 
Martin hangja. A hang. Martiné. Érts meg… A francba. Erre miért nem jött rá hamarabb? Mi van, ha… ha Martin ezt akarta üzenni NEKI? Dave torkán akadt a viszki a vágytól, hogy azonnal megbizonyosodjon a feltételezése igazáról. Jó pár percig harcolt önmagával a viharfelhőket bámulva, de a rossz ötlet nyert, természetesen. A konyhafalon lógó telefonhoz sietett. Remegő ujjai Martin számát tárcsázták. Először rossz számot hívott, és valaki átkozódva figyelmeztette, hogy szólni fog a rendőrségnek, ha nem hagyja abba az éjjel három órás hívásokat. Sokáig senki sem vette fel Martin telefonját, de a tizenhetedik csöngés után Martin főbérlője korrekt hangon válaszolt neki, miszerint Martin Gore aznap este nem tért vissza. Dave magában morgott, de hálás volt az idős hölgynek a válaszért.
Kétszer is meggondolta, de végül felhívta Wildert. Megint csak sokáig senki sem vette fel, majd mégis meghallotta Alan álmos hangját.
- Mi a fene? – kérdezte Alan ugyanazon a derűs hangon, ahogy más ember a Halló-t mondja.
Dave döntött.
- Add Martint. Most. Szükségem van rá.
Alan Martin fáradt arcára pillantott, ahogy mellette aludt.
- Miből gondolod, hogy itt lehet?
- Megmondtam. Add Martint – ismételte meg Dave csökönyösen.
- Alszik.
- Ébreszd fel.
- Dave, te őrült vagy.
- És kurvára nem érdekel. Hol van Martin?
Alan felsóhajtott és megérintette Martin vállát közelebb téve a telefont a füléhez.
- Dave az – magyarázta a tettét Martinnak még mindig álmosan – Begolyózott.
- Dave? – suttogta Martin a beszélőkébe.
Hirtelen Dave úgy érezte, hogy most az ő torka szűkült össze. Egyetlen szót sem tudott kinyögni. Martin ismét a nevét mondta, de meg sem bírt szólalni, és uram atyám, amúgy is mit mondjon Martinnak? Mikor ott volt Alannel egy ágyban. Édes Istenem, csak egy barom vagyok hülye álmokkal. Kívülálló. Dave elhajította a kagylót és a fal mellett térdre esett. Érezte, hogy könnyek csorognak az arcán lassan és nehezen potyogva meztelen mellkasára, mintha csak a vére lett volna.
Martin kiugrott az ágyból teljesen elfeledve álmosságát. Dave számát tárcsázta, de nem volt ott. Másodszor is felhívta, de felesleges volt. Alanre pillantott, majd lesütötte a szemét, felöltözött és az ajtó felé indult zavarában a nyakát dörzsölve. Alan mindkét kezével a térdeihez szorította a takarót, ahogy őt figyelte.
- Hova mész? – kérdezte Martin hátától.
Martin vállat vont.
- Nem maradhatok itt tovább. Mennem kell… Sajnálom, Alan.
- Kibaszott őrültek – hajított egy párnát utána pont mikor Martin becsukta az ajtót.
 
***

Következő rész

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés