Placebo a Sziget Fesztiválon (2012. Augusztus 8.)

Useless-girl

Mivel a munka és más dolgok miatt elfoglalt voltam, csak most volt időm megírni a Sziget Fesztiválos Placebo koncert beszámolóját. Íme!

Egy forró augusztusi nap volt (8-ika), amikor Budapestre érkeztem és megvártam a barátnőmet, akivel a 20. Sziget Fesztiválra igyekeztünk. Hamarosan megjelent Edó és Lola is csatlakozott hozzánk, hogy a HÉV-vel, egy boldogan csevegő holland csapattal körülvéve utazzunk a helyszínre. Idén a hírekből valahogy ez a nemzet (a hollandok) tűnt a legpartizósabbnak. Mindenesetre hamarosan besétáltunk a VIP sátorba, ahol ellenőrizték az e-ticketjeinket és megkaptuk a karszalagjainkat. Sajnálatos módon nekem ki kellett cserélnem a sajátomat, mert túl bő lett, de a kiszolgálás gyors volt és hamarosan már a fesztivál kártyáinkra töltöttük a pénzünket. Be kell, hogy valljam, először nem nagyon repestem az ötlettől, de végül bulisnak fogtam fel a dolgot és örültem, hogy a nap végén megtarthattam a kártyát, ami az emlékdobozomba került. ;)

Az első dolog, ami a Szigeten fogadott – a forróságon kívül – az a por volt. Aztán a nagyon színes tengere a fiatal – vagy nem annyira fiatal – embereknek. Őrült kosztümök, egy remek kávét felszolgáló stand, tengernyiféle étel, bárok, bungee jumping, egy hatalmas óriáskerék, kiállítások, különféle sátrak (mindenféle zenét és kultúrát kínálva) és az a bizonyos fesztivál feeling, ami nem igazán jön át a tévé vagy a számítógép képernyőjén keresztül. Pár órát barangoltunk felfedezve egy kicsit, hogy mit kínálhat nekünk a Sziget. Egy étel standnál megpihentünk és megvártuk, hogy Marcsi megtaláljon minket, majd négyesben elindultunk a nagyszínpad előtti hatalmas poros mezőre, mivel a Hurts hamarosan kezdett.

Szerencsére elég jó helyet sikerült találnunk úgy a 15. sor környékén a koncert kezdete előtt, s ott annak érdekében, hogy kicsit lehűtsék a tömeget, a fejünk fölött vízpermetet fújtak. Élveztem a Hurts koncertet, de az igazat megvallva a Placebohoz hasonlítva nem volt valami nagy durranás. Kedvelem a zenéjüket és az albumukat, amit hónapokig hallgattam, amikor megjelent, de élőben számomra nem voltak olyan erősek. Jó showt csináltak, Theo remekül énekelt és a női táncosok is szépek voltak, de mi már türelmetlenül vártuk a következő fellépőt. Most már értem, hogy miként is érezhette magát a Placebo még 2006-ban, amikor a Depeche Mode előtt játszottak, noha itt a tömeg befogadóbb volt a Hurts zenéjére. Körbenézve alig hallottam magyar beszédet, de ez nem igazán zavart, mindig is tudtam, hogy ez a fesztivál inkább a külföldieknek szól – az áraiban is… Hamarosan véget ért a koncert, s nekünk közben sikerült közelebb araszolnunk a színpadhoz. Most már úgy a 10. sorban álltunk és vártunk egy jó órát, hogy kezdjen a Placebo.

Amint a PLACEBO felirat felvillant és a fények kihunytak, az elkövetkezendő kb. másfél órára elszabadult a pokol. A fiúk erős setlistet raktak össze, (számomra) megtűzdelve pár remek meglepetéssel.

Setlist:
1. Kitty Litter 0:02:08
2. Battle For The Sun 0:05:58
3. Every You, Every Me 0:12:04 
4. Speak In Tongues 0:16:32
5. Black-eyed 0:21:06
6. Special Needs 0:24:45
7. For What It's Worth 0:29:33
8. I Know 0:32:34
9. Slave To The Wage 0:37:33
10. Bright Lights 0:43:19
11. Meds 0:47:07
12. Teengage Angst 0:51:10
13. Song To Say Goodbye 0:54:54
14. Bitter End 0:59:46
Encore:
15. Running Up That Hill 1:05:40
16. Post Blue 1:10:47
17. B3 1:14:35
18. Infra-red 1:18:38

Nem fogok minden egyes számon végigmenni a listáról, tényleg csak pár dalt tudok kiemelni, mivel az egész koncert annyira egyben volt, annyira erőteljes és szuper volt. A Kitty Litternél Edóra gondoltam, mivel eszembe jutott az a pár beszélgetés a számról, meg hogy mennyire szereti. És ez még csak az „agyeldobós” koncert eleje volt. A srácok és a közönség energiái már az első perctől kezdve csodálatosak voltak. A koncert alatt észrevettem, hogy Edó eltűnt előlem és a 3. sorban kötött ki valahogy, míg én ott maradtam, ahol voltam, talán kicsit közelebb kerültem a tőlünk balra lévő folyosóhoz, ami kettéválasztotta a közönséget. Stefan később ezt ki is használta a Song To Say Goodbye után – amikor is én már nagyon elszálltam a zenétől és a helyzettől – és a kezével mutatta először a jobb oldalnak, majd a bal oldalnak, meg felváltva, hogy kiabáljunk és tapsoljunk, majd mindezt közösen is megtettük. Wow, még mindig libabőrös leszek, ha rá gondolok!

A Speak In Tongues is kellemes meglepetés volt a számomra, mivel szeretem a második felét és remekül szólt élőben. Mikor a Special Needs jött, teljesen a kis boldogságbuborékomban találtam magamat, mivel ez az egyik hatalmas kedvencem, és noha már hallottam két éve a Papp László Sport Arénában (2010 szeptembere), ugyanazt a varázslatot éreztem a bőröm alá kúszni. De ami számomra igazán megkoronázta a koncertet, az az abszolút kedvenc dalom volt, ami Placebo rajongóvá tett (és ami olyan számomra mint a Useless a Depeche Mode-tól) – az I Know. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valóra válik az álmom, hogy élőben hallhassam. És most valóra vált. Mikor felismertem a zenét, teljesen megőrültem és úgy sikoltottam, mintha az életem függött volna tőle, tele lettem libabőrrel és ugráltam. Szerintem az emberek körülöttem lehet, hogy azt hitték valamilyen rohamom van, de ez egyáltalán nem érdekelt. Nem is tudom igazán leírni, hogy mennyire mélyen érintett meg ez a szám így, s ezt megpróbáltam a színpad felé közvetíteni, Briannek, akivel a koncert alatt többször is összeakadt a tekintetünk. Tényleg „túlvilági” élmény volt. Ezért az egyetlen számért már megérte az egész nap. Azok, akiknek van ilyen hasonlóan különleges számuk és teljesen bele tudnak olvadni a zenébe, mint én, azok érteni fogják, hogy miről beszélek…

Imádtam, hogy a Meds az Angkor Watos akusztikus verzióban kezdődött (mint, ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt is) és csak aztán váltott az albumverzióra. A Song To Say Goodbye ismételten hatalmas élmény volt a számomra, mivel mióta a Meds album kijött, azóta rá vagyok kattanva és néhány személyes emlékem/élményem is kapcsolódik ehhez a dalhoz. Az első másodperctől az utolsóig imádtam. Az, hogy újra hallhattam élőben, több volt, mint csodálatos! A Bitter End alatt a közönség megőrült körülöttem, megkezdődött a lökdösődés és kissé nehezemre esett megosztani a figyelmemet a színpad és a talpon maradás között, meg hogy kivédjem a könyököket, amik a hátamba és az oldalamba vágtak, úgyhogy nem sok mindenre emlékszem abból, hogy ez alatt a szám alatt mi történt a színpadon. Be kell hogy valljam, hogy mindenki hiányolta azt a vízpermetet (amit sajnos a Hurts koncert után már nem is használtak), mivel a hőség kezdett elviselhetetlenné válni és hogy kicsit lehűljünk az egész koncert folyamán időnként feltettük a kezeinket, hogy érezzük a felettünk lengedező hűs szellőt. De a majdnem elájulás azt hiszem velejárója az ilyen nagy koncerteknek és hát túléltük – ez számít, nem? ;)

A ráadást is hamarosan megkaptuk. A Running Up That Hill is különleges dal a számomra és 2006 után újra hallani ismételten felidézett bennem pár kedves emléket. Az új számot, a B3-t most hallottam először és nagyon tetszett, már alig várom, hogy kijöjjön az új album! És az utolsó dal, az Infra-Red is megérkezett, még egyszer megőrjítve minket, ahogy kántáltuk a sorokat, sikoltottunk és ugráltunk ennek az eszméletlen és energetikus koncertnek a végén, régi emlékeket idézve és újakat kreálva. Éreztem, ahogy a hatalmas tömeg mögöttem egyszerre mozog és a mosolyok a banda tagjainak az arcain felbecsülhetetlenek voltak. Egyértelmű volt, hogy ők is ugyanannyira élvezték ezt a bulit, mint mi; meg is dicsértek és tapsoltak is nekünk a legvégén.

Nem fogok belemenni a szokásos technikai boncolgatásokba, amik általában a beszámolókban olvashatók, inkább csak annyit mondanék, hogy a hangzás és a hangerő remek volt – a füleim még órák múltán is csengtek, amikor hazaértem, de nagyon megérte! Brian szerintem tökéletesen énekelt és úgy tűnt, a banda többi tagjával együtt élvezte a koncertet. Még mindig imádom, hogy a hegedűt is beleépítették a dalaikba! Ahogy már említettem, az energiák fantasztikusak voltak és gördülékennyé tették a koncertet, aminek egy nagyon profi, de mégis laza feelingje volt.

Arra, hogy én személyesen hogyan is éreztem magam, hogy (ismét) láthattam Briant, akár szó szerint idézhetném is azt a rövid szösszenetet, amit két éve írtam az akkori koncert után. Azoknak, akiket érdekel, itt megtalálják:

//mesmer-sophie.gportal.hu/gindex.php?pg=16610679&nid=5717944

Miután megtaláltuk egymást a lányokkal a tömegben – amiről fogalmam sem volt, hogy ekkora volt, amíg nem láttam másnap képeket róla – teljes mértékben a Placebo varázsa alatt állva botladoztunk el az óriáskerékig, ahol egy másik lánnyal is találkoztunk pár percre. Ahogy haladtunk arrafelé, nem bírtuk abbahagyni az áradozást arról, hogy ismételten mennyire eszméletlennek találtuk a srácokat a színpadon. Hogy kicsit lenyugodjunk ellátogattunk egy blues sátorhoz, majd Edóval elmentem az értékmegőrzőkhöz, hogy összeszedje a cuccait, de út közben találtunk egy szuper bárt, ahol nagyon jó volt a DJ és alig bírtunk elszakadni onnan, mivel remek számokat adott. Később, miután összeszedtük a másik két leányzót és megnéztünk egy magyar együttest (Belmondo), vissza is mentünk a bárhoz és ott maradtunk táncolni, inni és beszélgetni kifáradva mind testileg, mind érzelmileg, míg haza nem indultunk éjjel 3 körül. Az én ízlésemhez képest kicsit korán volt az a hazamenetel, és gondolom emiatt meg az érzelmi túltöltöttség miatt évek óta először nem aludtam el hazafelé a vonaton, inkább Placebo számokat hallgattam a telefonomon egy idióta vigyorral a fejemen. Teljes mértékben megérte erre a napra várni egész nyáron és Edóval megegyeztünk, hogy jövőre, ha fellép olyan, akit kedvelünk, biztos, hogy ismét ellátogatunk a Sziget Fesztiválra.

Köszönet ismételten, srácok!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés