Megjegyzés: Ez a darab már egy ideje ki akart íródni belőlem és az egyik szerepjátékos barátomnak (BJ) az írása múlt éjjel megadta a hiányzó löketet. Köszi.

Ajánlott szám: Schiller feat. Colbie Caillat – You.

On the Road
(Úton)

A reggeli szellő belekapott a hajába, ahogy végigsietett az utcán. Egyedül volt – ezen a korai órán még mindenki aludt. A toronyban, amit épp elhagyott, megkondult a harang, tudatosítva a csicsergő madarakban, amit már amúgy is tudtak: a közelgő reggelt.

Egy perc múlva ismét úton volt. Régi furgonját vezetve az ablakpárkányra könyökölt beletúrva a hajába. A nem tudni hova vezető út hosszú fekete csíkként terült el előtte. Izgalommal töltötte el. Egy új nap, egy új kaland. Mint annyiszor már, most is maga mögött hagyta a tegnap estét. Mindig elfutott. Nem tudta, miként kezelje a reggeleket. Jobb szeretett kislisszanni és otthagyni őket. Hátrahagyni mindent, ami ezek alatt az éjszakák alatt történt. Csupán néhány fotó maradt, amit a gépével készített. Néhány belőlük szét volt szórva a furgonjában. Múló fiatalságának, vadságának és érzelmeinek a mementói.

Soha senkihez sem tartozott. Sosem érezte azt a mindent felemésztő szerelmet. Volt része vágyban, szexben, szenvedélyben, de nem szerelemben. Csupán a szerelem gondolatát szerette. Nem volt még olyan, aki ezen a téren meg tudott volna felelni az elvárásainak. Még amikor úgy gondolta, hogy na most… most majd működni fog, és hogy az éppen aktuális partner az „igazi”, előbb vagy utóbb úgyis rájött, hogy tévedett. Úgyhogy a reggel első derengésével egyszerűen lelépett.

Szerette ezt a napszakot. Minden újnak, ártatlannak, frissnek hatott és még nyoma sem volt a napi szennyezésnek, ami hatalmas súllyal terhelt minden napot mire a fény utat engedett a sötétségnek. Annyira volt tiszta, amennyire csak lehetséges volt. Szerette ezt a csontig hatoló érzést, amitől minden egyes alkalommal, amikor rágondolt úgy libabőrödzött, mint holmi tinilány. Úgy érezte, kapcsolatban áll a hajnallal, a kislisszanásokkal és a kora reggeli madarakkal, amik az ő dalát énekelték, hogy ideje kikelni az aktuális partner ágyából és útra kelni ismét az ismeretlen felé vezetve.

Feltéve napszemüvegét slukkolt az időközben meggyújtott cigarettából. A rádióból szóló puha bariton megnyugtatta érzékeit, ahogy felfelé hajtott egy kisebb dombon, s a hűs nyári szellő mosolyt csalt az arcára. Már tudta, hogy később meleg napjuk lesz, amit valószínűleg egy olcsó félhomályos motelszobában alvással fog eltölteni, csak hogy utána keressen egy bulit és egy partnert aznap estére időtöltésképp. Ez volt az élete és szerette. Szabad volt, mint a madár. Megsimogatva a fecsketetoválásokat a mellkasán ismét slukkolt a cigarettájából. Ő is olyan volt, mint ezek a madarak: ha közelgett a tél, útra kelt.

Az ő tele az érzelmi és financiális kötődéseket jelentette. Ő is olyasmi volt, mint azok a hippik, akikről hallott és akikkel egyszer találkozott is. Egy darabig még élt is velük az egyik közösségükben. Élvezte, de nem igazán az ő világa volt. Ő más volt. Annyi megnevezhetetlen módon. Még mindig önmagával ismerkedett. Tudta, hogy ez egy életen át fog tartani, mint a legtöbb embernél, de készen állt erre a kihívásra.

De miközben így tett, továbbra is próbált hű lenni önmagához és az értékeihez. Senki sem bilincselhette meg szabad lényét. Tett olyan megállókat, mint amire most is készült, ahogy lehajtott a poros útról leparkolva egy régi étkezde előtt, hogy reggelizzen egyet. Tudta, hogy számtalan – néha rázós – megállója lesz az életében, de felkészült rájuk és a lehetséges meglepetésekre, amiket magukkal hozhatnak. Teljesen nyitott volt mindarra, amit a világ ajánlhatott neki. A világ, amivel még csak ismerkedett. A világ, ami otthont adott neki a végtelen útjaival, városaival és embereivel. Talán egyszer elér majd egy olyan megállóhoz, ahol átértékeli az egész addigi életét, és megtalálja azt, amit eddig tudat alatt keresett.

Ismét úton volt…

By: Useless-girl

2013/03/01

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés