One night in Paris

(befejezetlen)

Itt állok a színpad mögött és Anton Corbijnnal beszélgetek. A többiek már rég bementek az öltözőbe, kihasználva hogy  kedvenc image-ünkért felelős emberünk engem szemelt ki áldozati báránynak... Lassan elcsendesedik az aréna és rajongóink belenyugszanak a koncert végébe. Gyönyörű pillanatok részesei lehettünk, örülök, hogy Párizs lett a jövőben megjelenő promóciós anyagunk helyszíne. Anton sűrű gratulációk közepette meséli izgatottan a sikeresen felvett anyag részleteit. Valahol a távolban hallom csak a hangját, mert gondolataim máshol járnak. Dave neve hallatára azonban mindig felkapom a fejem. Elmosolyodok, mikor megdicsér kettőnket.

- Tökéletesen játszottatok össze! Élvezet volt kamerázni titeket!

- Kösz, Anton. De ha megbocsátasz, én most...

- Na és a közönség! A Freelove-nál nem lehetett szétválasztani a zenét az éneklésüktől... –hajthatatlanul mondja tovább. Nem haragszom rá, hiszen már 15 éve ismerem és tudom, hogy ha izgatott, nincs az az Isten, aki leállítsa. Más helyzetben szívesen hallgatnám végeláthatatlan monológját, de most más elintézni valóm van...

- Ne haragudj Anton, de most megyek. A bulin még biztos találkozunk.

- Jó, jó! Persze, bocs, de nagyon lelkes vagyok és...

- Semmi gond. Na viszlát később! – minden további szó nélkül ott hagyom.

Az öltöző előtt állok és kezem a kilincsre helyezem. Furcsa, mennyire a nehezemre esik, hogy bemenjek. Szerintem már mindenki átöltözött, és biztos, hogy csak rám várnak. Mindig együtt hagyjuk el az arénát, ez íratlan szabály nálunk. Bemegyek. Pont ahogy elképzeltem. Azaz majdnem. Andy hátrahajtott fejjel terpeszkedik a kanapén, Peter a szokásos Daily News-t olvassa mellette, Chris a fotelban ülve dobol térdén az ujjaival és Dave... itt meg áll a gondolatmenetem. Dave mindig újdonsággal szolgál, akármiről is legyen szó. Róla sosem tudok egy konkrét képet kialakítani. Mindig más és más, nagyon kevés rögzült szokással rendelkezik. Jelenleg háttal áll a többieknek és a távozó tömeget kémleli az ablakon át. Még nem vett fel pólót, felsőtestén apró izzadsággyöngyök tükröződnek. Ahogy becsukom az ajtót, az ő kivételével mindenki csak egy pillanatra fordítja felém a fejét. Mélyen a szemembe néz,  elmosolyodik és ismét kinéz az ablakon. Tudom, hogy mire gondol. Elég volt ez a pár másodperc, hogy gondolatcsápjaim beférkőzzenek az agyába. Még mindig a koncert jár a fejében, az ahogyan ott viselkedtünk egymással... Hmm... Lepörögnek előttem is a filmkockák. Minden alkalmat kihasznált, hogy hozzám érhessen. Különös, ahogy ezek az érzések újra előjönnek.

A szekrényemhez lépek és leveszem a pólóm. A testemet borító nedvesség egyik ruhadarabot sem kímélte. Kiveszem az egyik törölközőt és lassú mozdulatokkal felitatom az izzadságot. Oldalra sandítok és látom, ahogy Dave mohón falja a látványomat. A szemébe nézek ugyanazzal az elszántsággal, mint a koncerten a The sweetest condition végén. Arcizmai megrándulnak a felfokozott érdeklődéstől. A meghitt pillanatot azonban megtöri Andy hangja. Lebukott kisgyerekként viselkedve kapom el a fejem.

- Na mit mondott Anton? Jó lett az anyag Martin?

- Tökéletes – felelem kurtán. Valahogy most mindennél jobban idegesít a jelenléte.

- Meghiszem azt! Hiszen beleadtunk apait-anyait! – mondja vigyorogva. „Hát mi Dave-vel biztos...” - gonoszkodok magamban.

Matatni kezdek a szekrényben, hogy kitérjek egy újabb kérdés elől. Nincs kedvem az ilyen semmitmondó beszélgetésekhez. Egy kicsit meglep ez az érzelmi kitörés Andy irányába. Nagyon ritkán szokott csak az agyamra menni, de azért előfordul, pláne ha figyelembe vesszük, hogy gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Szerencsére most is észrevette, hogy mentálisan teljesen máshol járok, és nem is kérdez többet. Ez az, amit nagyon szeretek benne. Mindig megérzi a hangulatingadozásaimat.

Kicsatolom az övem és leveszem a nadrágom. Mindkettőt behajítom az utazó ládába. A boxeralsó, ami eredetileg is az a feszülős fajta, teljesen rátapadt a bőrömre. Szívesen megszabadulnék tőle más körülmények közt... Dave leplezetlenül nézi a mozdulatsort, amivel megtörölközök. Néha mosolyogva rápillantok.

*

Mint kiderült, party helyett csak lightos összejövetelt szerveztek a hotel bárjában. Ennek most igazán tudok örülni, hiszen akármennyire nem látszik rajtam, de fáradt vagyok. Kimegyek a balkonra és rágyújtok egy cigarettára. Kilátok a bejáratra, ahol néhány lelkes rajongó várakozik. Úgy helyezkedek, hogy ne vegyenek észre  Valószínűleg úgyis beinvitáljuk őket a bulira, akkor eleget bámulhatnak. Ez is tradíció már lassan húsz éve. Jézusom, már több mint húsz év eltelt, hogy megalapítottuk a bandát. És több mint húsz éve ismerem Dave-et. Hmm... Ő már biztosan lement bulizni. Szokás szerint én váratok meg mindenkit... Hányszor cukkolt már ezzel! Elmosolyodok a kellemes emlékképekre gondolva. Valamiért mégis félek lemenni a bárba. Mostanában megint „úgy” viselkedünk egymással, és ez összezavar. Dave az a fajta személyiség, aki teljes erővel tud hatni az emberre, és ez alól én sem vagyok kivétel. Főleg mostanában érzem ezt a kisugárzását, ah szinte az őrületbe képes kergetni vele! Lehajtom a fejem és arra az éjszakára gondolok, amikor elkezdődött ez a különös vonzalom kettőnk közt. Szeptember 12-e után volt Budapesten. Tartottunk egy fergeteges koncertet, annak ellenére, hogy egy nappal azelőtt megtörtént az a szörnyű merénylet Amerikában a World Trade Center ellen. Dave rettentően ki volt borulva, hiszen órákig nem kapott életjelet a családjától, akik ugyebár New Yorkban laknak. Végül is aztán minden megoldódott, feleségének és gyermekeinek sem lett semmi baja. A hatalmas megkönnyebbülés ellenére éreztem, hogy nem fogja magát túltenni rajta, ha nem segítünk neki. És valahol tudat alatt féltem attól, hogy hülyeséget csinál. Megint rászokik valamilyen szerre... Utólag belátom felesleges volt az aggodalmam, mivel Dave még alkoholt sem ivott ezekben a napokban. Próbálta leplezni előttünk kedvtelenségét, de engem nem tudott becsapni. A koncert utáni nap estéjén a szokásos csapattal csocsóztunk a szobámban. Néhány óra játék után takarodót fújtunk és mindenki lelépett az ő kivételével. Nem felejtem el soha azt a nyúzott arcot, ami akkor visszanézett rám. Szó nélkül átölelt és erősen magához szorított.

- Basszus Mart! Én annyira féltem! Tudod milyen a félelem? Ez nem a kibaszott gyengeség jele!

- Dave nyugodj meg! – suttogtam a fülébe.

 Dave elhallgatott és engedett a szorításon. Mélyen a szemembe nézett és megsimította az arcom. Mondani akart valamit, de aztán elharapta a mondatot és helyette a nyakamba fúrta az arcát. Lehelete égette a bőrömet és ettől libabőrös lettem. Átkaroltam a derekát és egészen lágyan simogatni kezdtem. Különös és újszerű érzés volt, ahogy a teste megfeszült az érintésemtől. Fejét felemelte és pár pillanatnyi mozdulatlanság után, bizonytalanul közelített ajkaival az enyéimhez. Kínzó lassúsággal tapadt össze a két felület. Nyelve esetlenül mozgott eleinte, úgy csókolóztunk, mint két tinédzser az első randiján. Fogalmam sem volt arról, hogy mit teszünk, vagy hogy mit kockáztatunk ezzel a pár percnyi élvezettel.  Jól esett a gyengédsége és hiányzott már ez a fajta testi kontaktus. Elködösült elmével, önző módon használtam ki a lehetőséget, és nem törődtem az esetleges következményekkel. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy életében ez az első alkalom egy férfival. Ettől a gondolattól még jobban beindultam. Éreztetni akartam vele mindazt a gyönyört, amit ezen az úton keresztül át lehet élni. Nem akartam csalódást okozni. Szenvedélyes csókokat leheltem ajkaira, miközben kezeimmel felcsúsztattam hátul a pólóját. Ott karmolásztam ahol értem, elmémet teljesen elbódította ez a tudatnélküli ösztönjáték. Csípőmet az övéhez dörgöltem, és amint megérezte férfiasságom, elhalóan felnyögött. Felhőtlen boldogság öntött el, amikor teljesen nyilvánvalóvá vált a kölcsönös vágyakozás. Egyik kezével benyúlt fekete pólóm alá és ujjaival játszadozni kezdett a szabaddá vált felületen, míg másik kezével megragadta a nadrágom szélét. Hátrahajtottam a fejem az élvezettől és mohón kaptam egy újabb csók után. Mosolyogva tért ki a próbálkozástól, és még szorosabban megragadta a nadrágomat. Gyönyörű hosszú ujjai egészen a hímvesszőm kezdetéig leértek. Minden porcikám a feloldozásért könyörgött, de Dave tovább csigázott. A nyakamhoz hajtotta a fejét, és apró csókokkal kényeztette. Nem bírtam tovább. Annyira felizgatott, hogy vissza akartam neki adni az érzést, mely egyszerre volt mennyei és könyörtelen. Egyik kezemet becsúsztattam a nadrágjába és belemarkoltam feszes fenekébe. Hangos sóhaj szakadt fel belőle, és kihasználva ezt a pillanatnyi mozdulatlanságát, érzékien beleharaptam duzzadt alsó ajkába. Fogaimat lassan húztam végig a nedves felületen, majd elszakadva attól, nyelvemmel behatoltam a szájába. A szenvedélyes csókcsaták közben, felgyűrtem a felsőtestét fedő puha anyagot, majd egy pillanatra elszakadva egymástól, közös erővel lehúztuk azt. Mosolyogva néztem azokba a csodás szembogarakba. Zavartan elkapta a tekintetét, de én ezt akkor még nem fogtam fel apró jelzésnek. Simogatni kezdtem a szabaddá vált bársonyos bőrét, ujjaimmal körbejártam minden izmát. Éreztem, ahogy teste megfeszül, majd ismét elernyed. Teljesen eszemet vesztettem ettől a tudattól és ujjaimat ajkaim követték. Beletúrt szőke fürjeimbe és szaggatottan kezdett lélegezni. Medencecsontjánál megálltam és kéjes tekintettel felnéztem rá, mint egy engedélyt kérve az öve kicsatolásához. A pillantás nem nyert viszonzást a részéről, hisz ő lehunyt szemekkel várta a folytatást. Legalábbis akkor ezt hittem...  Kínzó lassúsággal szabadultam meg az övétől és húztam le a cipzárját. Néhány másodpercig mozdulatlanul szívtam magamba a belőle áramló forróságot. Férfiassága mereven várta, hogy végre megkapja a neki járó kényeztetést. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, annyira vágytam arra, hogy örömet szerezzek neki. Boxerjával együtt lejjebb toltam nadrágját és ajkaimat a lüktető férfiasságára tapasztottam. Hirtelen fájdalom hasított belém. Valami olyan erővel szorította meg a hajamat, hogy azt hittem menten felordítok. Felnéztem Dave-re, és látva arckifejezését, meglepődve tántorodtam hátra. Megbánta. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsem, olyan erősen szikrázott belőle. De volt még valami a tekintetében, ami rosszabb volt ennél: a megvetés. Megszégyenülve keltem fel a földről. Nem tudtam, mit mondjak. Kérjek bocsánatot? Ne kérjek? Egyáltalán mit lehet ilyenkor mondani? Semmit. Legalábbis ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, ami akkor az eszembe jutott. Úgy tűnt ő is ezen az állásponton maradt, mert úgy álltunk egymással szemben, mint két üres kuka. Az a pár percnyi kínos pillanat, amivel felmértük a helyzetet, rosszabb volt az örökkévalóságnál. Szeme alatt gondterhesen gyűrődtek a ráncok. Felhúzta a nadrágját, és gyorsan felvette pólóját a földről. Elindult az ajtó felé, ám mielőtt kiment volna, visszanézett, mert mondani akart valamit. Nem jött ki hang a torkán. A következő pillanatban már csak az ajtócsukódásra emlékszem. Így maradtam ott kielégületlenül, teljes megalázottságban.

Azokban a könyörtelen órákban úgy éreztem, nincs tovább. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, mert folyton lejátszódtak előttem a történtek. Szégyelltem magam és rettegtem a gondolattól, hogy elveszítem az egyik legjobb barátomat. De ami még ennél is jobban aggasztott, hogy mi lesz életem értelmével, a Depeche Mode-dal? Tudom, mindenki a szeretteit sorolná az első helyre, de magamnak bátran bevallhatom, hogy ez az együttes az én földi küldetésem. Szívem-lelkem beleadtam ebbe a zenébe, és én hülye mindent kockára tettem. Féltem, hogy olyan sérülést okoztam Dave-nek, ami megbocsáthatatlan.

Nagyon sokáig ostoroztam magam, de aztán a semmiből hirtelen bevillant a kép, ahogy ajkaival megérintett. Ahogy esetlenül megtette az első lépést. Az első lépést... Tehát szó sincs arról, hogy nem akarta! Összezavarodott, és megijedt attól, hogy szembe kell néznie ezzel a Dave Gahannel. Nem haragszom rá, mert tudom, milyen az, mikor az ember rádöbben, hogy sokkal több személyiség lakozik a lelkében. Eleinte nekem is nehezemre esett elfogadni, hogy a férfiak irányába is vonzódom.... De most nem rólam van szó. Nem, itt Dave Gahan az, akinek meg kell ismernie ezt az oldalát is. Furcsa, mert ő róla valahogy soha nem tudtam elképzelni ezt a fajta „gyengeséget”. A szememben mindig ő volt a FÉRFI, és bevallom, néha sikerült engem is elvarázsolnia. A gondolatok oly mértékben kavarogtak fejemben, hogy az belefájdult. Emlékszem, mikor a fájdalom az elviselhetetlenségig fokozódott, kopogtak az ajtómon. Dave volt az. Arca nyúzottsága elárulta, hogy neki sem telt kellemesen az utolsó pár óra. Sokáig állt egy helyben, s látszott, hogy nehezére esik bármit is mondani. Egyszerre jöttem zavarba és könnyebbültem meg. Tudtam, hogy ha most nem tesszük helyére a dolgokat, akkor mindennek vége. Mindennek. A baráti kapcsolatunknak, a Depeche Mode-nak, és az életemnek is. Már nem is emlékszem, hogyan kezdtem el a beszélgetést. Csak mondtam és mondtam hajthatatlanul. Néha megálltam, mikor közbe szólt, vagy kinyögött egy „aha”-t vagy egy „szerintem is”-t.  Nehéz menet volt, de mindketten kimondtuk, amire gondoltunk. Dave szavai még a mai napig visszhangzanak a fejemben: „Ne haragudj Mart. Az egész az én hibám... Kibaszottul kiborultam a merényletek miatt és te végig olyan figyelmes voltál velem. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi és miért történt. Kurvára nem tudom mi ütött belém! Szeretem a feleségem. Én nem vagyok olyan....”

Hmm... Már akkor sem hittem el neki, hogy csak átmeneti elmezavar miatt borult a nyakamba. De ráhagytam. Idő kell neki, míg feldolgozza. Megegyeztünk, hogy elfelejtjük a történteket és csakis a jelenre, illetve az előttünk levő feladatokra koncentrálunk. Egyetértett velem abban, hogy a kialakult helyzetnek nem szabad a banda sorsát befolyásolnia. Hatalmas terhet vett le a vállamról.

A következő néhány nap ennek ellenére borzasztó nehezen telt. Mindketten féltünk attól, hogy egyes nézéseket, vagy mozdulatokat félreérthet a másik, ami sajnos elkerülhetetlen a turnézás alatt. A koncerteken Dave is és én is képesek vagyunk oly mértékben elszállni, hogy öntudatlan dolgokat cselekszünk. A napokat hetek váltották fel, s a koncertek kíméletlen tempóban következtek egymás után. Ez a munka koncentrációt és kőkemény fizikai erőt igényel, éppen ezért hamar kezdett kapcsolatunk a régi kerékvágásba visszazökkeni. Nem állítom, hogy nem gondoltam rá. Erről szó sincs. Különféle érzéseket indított el bennem azzal a néhány percnyi szenvedélyességgel. De próbáltam lezárni magamban a témát és újra úgy viselkedni vele, mint azelőtt. Bár tudtam, akármit teszünk, soha nem fogjuk elfelejteni azt az estét Budapesten.

A történet akár szépen is alakulhatott volna: lassan homályosulni fog az emlék, mi ismét egymás bizalmát élvezzük és eközben hatalmas koncerteket adunk világszerte, sőt még promóciós anyagot is forgatunk a turnéból... Naivan hittem ennek beteljesülésében. De az élet máshogy hozta. Majd egy hónappal a szeptemberi eset után, mikor már magunk mögött hagytuk Németországot, Belgiumba utaztunk. A mostani sorsdöntő, párizsi koncert előtt álltunk három nappal és nagyon izgatottak lettünk. Mindenki a maximumot akarta kihozni magából, ezért az antwerpeni estét, úgymond főpróbának fogtuk fel. Anton is velünk tartott, hogy még egyszer átgondolja a kameraállásokat. A buli fantasztikusan sikerült, úgy éreztem jobban ki sem tárulkozhattunk volna hatalmas közönségünk előtt. Dave ugyanazzal a lendülettel adta át magát a zenének és játszott össze velem. Mindent elfelejtettünk magunk körül, talán többet is a kelleténél... Akkor még nem tudtam, hogy azok az érintések, amikkel a koncert alatt ostromolt, milyen irányúak, épp ezért nem akartam velük foglalkozni. Csupán a jelennek éltem, ahogy megbeszéltük. Kiélveztem azokat a perceket, de nem mutattam ki érzéseimet. Valahogy mégis értetlenül álltam a tények előtt… Itt nem arról volt szó, hogy hozzám ért, hanem arról, ahogyan azt tette. Megint sikerült összezavarnia.

A hatalmas buli után egy szokásos összejövetel várt minket a hotelban. Úgy gondoltam adok egy-két pacsit, aztán lelépek, de a szervezők között volt egy őrült Mode rajongó, aki szinte térden állva könyörgött nekem, hogy énekeljek valamit ott a bárban. Nem hajlottam a dologra, de Dave segített neki és közös erővel sikerült meggyőzniük. Kicsit meglepődtem, hogy frontemberünk ilyen leplezetlen izgalommal akarta hallani a hangomat. Megkértem Petert, hogy kísérjen zongorán, miután úgy döntöttem, hogy a Shake the disease című számunkat adom elő a csekély számú közönségnek. Véletlenszerűen választottam ki és nem gondoltam bele, hogy szövege mennyire igaz a Dave és köztem levő kapcsolatra. Csak akkor döbbentem rá, mikor az első refrént énekeltem. Akaratlanul is Őt figyeltem. Mosolygott. De nem a szokásos kaján vigyorával tekintett rám. Nem. Az a tekintet tele volt azzal a szenvedéllyel, amivel először megcsókolt ott, akkor Budapesten. Folyamatosan rázott a hideg, mert félreérthetetlen pillantásai égették bőrömet. Nem értettem, miért viselkedik megint olyan furcsán... Miért néz úgy rám? Miért akar megőrjíteni? Eddig tartott volna a büszkesége? Egyáltalán mit akar tőlem? Lehet, hogy kétségeim nem ültek ki arcomra, de belül felemésztett ez a sok megválaszolatlan kérdés.  

A szám végén kedvesen megköszöntem a figyelmet és néhány búcsúszó után, elindultam a szobámba. Megijedtem tőle. Már teljesen összezavarodtam, és nem tudtam, mihez kezdjek. Jobbnak láttam, ha elvonulok, mert féltem egy esetleges újabb csalódástól. Félúton hallottam az ütemes lépteket, amik engem követtek. Dave volt az. Tudtam, nem is kellett hátranéznem, annyira ismertem már ezt a fajta sietős tempóját. Eleget tapasztaltam, mikor a fanatikus rajongók elől menekültünk.

- Mart! –kiáltott utánam. Megálltam, de még mindig nem néztem hátra. –Mart! –ragadta meg a vállamat. – Miért mentél el? –Megfordultam és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a vágy ott szikrázik a szemeiben. Nem válaszoltam. Nem tudtam. De éreztem, hogy minden porcikám bizseregni kezd. Kívántam őt...

Sokáig meredtem zöld szembogaraiba. Ezek a pillanatok mindennél többet árultak el a kialakult helyzetről. Tudtam, hogy ő is arra gondol, amire én, csak egyikünk sem merte elkezdeni... Egy kicsit közelebb húzódtam, de látva mozdulatlanságát, lemondóan elfordítottam a fejem és a kulccsal kinyitottam a zárat. Dave a kezem után kapott és mélyreható pillantással rám nézett. Arcát egészen közel tartotta az enyémhez és orrával végig simított az enyémen. Felsóhajtottam és lenyomtam a kilincset. Dave ördögi mosollyal az arcán tolt be a szobába. Nem tudtam gondolkodni, annyira elbódította elmémet a tudat, hogy akar engem. Éreztem, ahogy kivörösödök a feltörni kiszülő vágytól. Dave becsukta maga mögött az ajtót, és hátát neki támasztotta. Hívogatóan nézett rám azokkal a csodás szemeivel. Odaléptem hozzá és egy pillanatig sem szakítottam meg a szemkontaktust. Minden apró jelre oda akartam figyelni, nehogy úgy járjak, mint a múltkor. Ajkait szétnyitotta és megragadva a pólómat egészen közel húzott magához.

- Miért teszed ezt velem Dave? –nyögtem fel, mikor száját a nyakamra tapasztotta. Nem válaszolt. Úgy viselkedett, mint aki meg se hallotta volna. Megfogtam a csuklóit és felemelve őket szorosan az ajtóhoz nyomtam. – Miért akarsz megőrjíteni, mondd? – oldalra fordította a fejét és elmosolyodott. Élvezte a helyzetet.

- Fogd be Mart! – felelte kurtán. Most már én is mosolyogtam. Ez annyira Dave-es volt, hogy kétségeim nagy része megszűnt. De azért mindig ott bujkált az agyamban, hogy meg fogja bánni. Önző módon tiltakoztam e gondolat ellen, hiszen annyira sóvárogtam utána, hogy majd beleőrültem! Nem tudom mit tett velem, de egy olyan veszélyes érzelmi lavinát indított el, ami megállíthatatlanul sodor magával. Kívántam, akartam őt, minden egyes négyzetcentiméterét magamba akartam fogadni. Mégis hihetetlen erővel fojtottam el vágyaimat. Nem akartam semmi olyat kockára tenni, ami az életem egy részét jelképezi. Akármennyire is égtem és szenvedtem belül, a barátságunkat helyeztem előtérbe. Nem tehetek tönkre egy olyan szép és tiszta érzést egy fellángolás miatt. Mert bevallom, nekem ez sokkal többet jelent puszta kalandnál. És ahogy ott állt előttem, azzal a kéjes tekintettel, gúnyos félmosolyával.... Akkor se tudtam volna nemet mondani, ha a feleségem a sarokból figyelt volna. Megpróbáltam kikapcsolni agyamat, hogy teljes mértékben az előttem lévő testre koncentráljak. Dave türelmetlenül mocorgott, várva arra, hogy végre én is lépjek valamit. Engedtem a szorításon és kezeimet a derekára csúsztattam. Mélyen a szemébe néztem, hogy még egyszer megbizonyosodjak érzései felől. Sugárzott belőle a forróság, ami láncként tekerte körbe az énemet. Közelebb húztam és szorosan átöleltem. Minden szeretetem beleadtam ebbe az ölelésbe. Hallottam, ahogy mély sóhaj szakad fel belőle. Őt is átjárta ez a különös, megfoghatatlan érzés. Felemelte a fejét és ajkait gyengéden az enyémre tapasztotta. Nyelve édeskés íze elárulta, hogy alkoholt ivott, mégis biztosra vettem, hogy ennek nem sok szerepe van a kialakult helyzethez. Érzéki csókjaitól vörös pír ült ki az arcomra. Kezét a tarkómra csúsztatta és lágyan cirógatni kezdte. Libabőrös lettem érintésétől, és olyan intenzitással készült feltörni belőlem a szenvedély, mint egy kiéhezett asztráltestből. Hangtalanul felnyögtem és fejem kicsit hátra billentettem. Ő kihasználva a lehetőséget, mohón puszilta végig az énekléstől kidagadt nyaki eret. Ujjammal játékosan simogattam hátát, majd lassan a feszes fenekére csúsztattam őket és erősen belemarkoltam.

- Oh Mart! – nyögte és maga előtt tolva, lassan lépegetni kezdtünk az ágy felé. Kezei mohón matattak pólóm alatt, és ahogy ujjai egyre türelmetlenebbül siklottak a bőrömön, a felesleges ruhadarab felgyűrődött. Hasam immár meztelenül várta az újabb gyengédséget. Dave behunyt szemekkel haladt szájával lefelé a testemen. Kulcscsontom vonalától egészen a mellkasomon át a hasamig puszilgatva azt. Nyelve néhol előbújt, hogy tovább fokozza a már így is elviselhetetlen élvezetet. Amikor megéreztem nedves ajkait a medencecsontomon, önkéntelenül előretoltam a csípőmet. Ujjaimmal beletúrtam a hajába, a másik kezemmel pedig megragadtam jobb vállát. Hasizmaim folyamatosan összehúzódtak, s elernyedtek, mikor forrón rálehelt a nyelvével benedvesített bőrre. Elhalón nyögtem ki a nevét.

A varázs ekkor hirtelen megszakadt. Valami erőszakos és durva hang akart betörni elhomályosult elmémbe, hogy tönkre tegye ezeket a csodálatos perceket. Kopogtak. Türelmetlenül. Nem, nem, nem! Nem lehet így vége! Nem lehet ilyen kegyetlenül megszakítani ezt a köteléket! Dave felemelkedett és rám nézett. Arcán ugyanaz a bosszús kifejezés ült, noha az övé még félelmet is tükrözött. Segélykérően tekintett rám, mikor Andy hangja behatolt a szoba viszonylagos csendjébe.

- Mart! Kérlek, nyisd ki! – kérlelt Fletch hajthatatlanul.

Fejemmel a fürdőszoba felé biccentettem. Dave hangtalan léptekkel osont be oda. Gyorsan lehúztam a pólóm és higgadtságot erőltetve magamra, az ajtóhoz mentem. Pár pillanatig mélyeket lélegeztem, hogy az utolsó árulkodó jelek is eltűnjenek az arcomról.

- Hello Andy! Valami baj van? – kérdeztem fáradtságot színlelve. Csak félig nyitottam ki az ajtót, jelezve, hogy gyorsan túl akarok lenni ezen a beszélgetésen.

- Ne haragudj, nem akartalak zavarni. Egy kérdés, aztán itt sem vagyok!

- Mondjad.

- Szóval nem láttad Dave-et valahol? – elakadt a lélegzetem. Hirtelen az az őrült ötletem támadt, hogy megtudtak valamit kettőnkről. Nem. Az képtelenség.

- Nem... Mert? –igyekeztem normális hangon reagálni.

- Azzal az indokkal lépett le, hogy megkeres téged és visszarángat bulizni. Már egy óra eltelt az óta és Anton nagyon szeretne vele beszélni.

- Nézd meg a szobájában.

- Ott voltam először, de nincs ott.

- Akkor biztos a tetőn bámulja a csillagokat, vagy mit tudom én...

- Végül is mindegy, majd előkerül... De ha látod, akkor küld már le a bárba, légyszi.

- Persze, nem gond. Mégis miért sürgős ennyire Antonnak?

- Nem tudom. Nem mondta. Szerintem csak a forgatás miatt. Ismered mennyire erőszakos tud lenni, ha a munkájáról van szó. Már teljesen az agyunkra ment, főleg ezért is keresem a kedves frontemberünket.... – vigyorgott.

- Jól van, ha beállít hozzám, amit kétlek, akkor a segítségetekre küldöm.

- Kösz. Az nagyon jó lenne. Még egy óra Antonnal és a plafonra mászok!

- Miért nem lépsz le?

- Ettől eltekintve nagyon jó a buli. Ezek a rajongók is ritka normálisak. Nem gondoltad meg magad?

- Áh, örülök, hogy élek...

- Na jól van, akkor további szép estét!

- Neked is. Szia. –becsuktam az ajtót és hangosan felsóhajtottam. Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen arcot vágott volna, ha ránk nyit. Mi minden omlott volna össze akkor? Ez a tudat akaratlanul is mardosta a szívem, hiszen Fletch igazi barát, de ez már neki is sok lett volna. „Ne haragudj pajtás, de ez a helyzet. Kívánom Dave-t, na és?” Nevetséges és undorító. Pedig sok kiábrándító dolgot meséltem már neki, de ez.... áh... ez más. Ezen nem tenné túl magát. Mert akárhogy is nézem, ezzel a „kapcsolattal” az ő jó hírét is kockára tettük.

Dave aggódó tekintettel lépett ki a fürdőszobából. Benne is bizonyára megfogalmazódott, hogy esetleg rájöttek a mi kis viszonyunkra és ez a szurkáló gondolat elég volt ahhoz, hogy lelohassza a vágyunkat.

- Hát... Ez van... – jegyezte meg gúnyos félmosollyal az arcán.

- Menj. Ne várasd meg őket... – mondtam kelletlenül. Dave idegesen megnyalta a szája szélét és habozva elindult felém. Az ajtóhoz érve óvatosan kilesett a folyosóra, majd gyorsan visszafordult.

- Akkor én... most megyek. De még... még találkozunk... –nyögte ki nehézkesen.

- Nem rajtam múlik Dave. Ezt nagyon jól tudod. –válaszoltam sejtelmesen. Bólintott egyet, és lopva puszit adott a számra. – Na tűnés – mosolyogtam rá. Szája kedves kisfiús vigyorra húzódott, majd elment.

 Egyedül maradtam felborzolt vágyaimmal, zavaros gondolataimmal és kielégületlen testemmel. De most valahogy mégis boldog voltam. Nem hittem volna, hogy ekkora fordulatot vesz a kapcsolatunk. Vajon mi változott meg benne? Egyáltalán változott benne valami, vagy csak a kíváncsiság hajtja? Nem. Ezt nem hiszem. Az a tekintet másról árulkodott. És az alkoholnak sem volt ehhez semmi köze. Lehet, hogy segített levetkőztetni gátlásait, de semmi több. Láttam Dave-t már szétesve (nem is egyszer) a piától, és akkor nem így viselkedett. Ő valóban kívánt engem és akarta, hogy megtörténjen. Mintha egy szép álomba csöppentem volna. De vajon beteljesedik-e valaha? Vagy holnap feltámad benne a bűntudat és a mocskosság érzése? Nagyon remélem, hogy nem... Tudom, önző dolog ilyesmiben reménykedni, pláne, hogy nekem sem sokkal könnyebb. Még most sem értem, hogy mi és miért változott meg köztünk húsz év barátság után. Addig a szeptemberi napig egyszer sem néztem Dave-re úgy, olyan módon. Igaz, sokszor rabul ejtett intenzív férfias kisugárzása, de még a „mi lenne ha” gondolattal sem játszottam el soha. Nem. Ez az egész nem lehet ilyen egyszerű... Újra és újra lejátszódtak előttem a Budapesten történtek, de nem találtam a választ. Nem tudok rájönni, hogy a kialakult helyzet honnan gyökeredzik. Egy folyamat kezdetéről vagy befejezéséről lenne szó? Zavarosak ezek a gondolatok és nem érzek elég erőt ahhoz, hogy boncolgassam őket.

Kezd elegem lenni, ebből az önmarcangolásból. Dave is és én is felnőtt férfiak vagyunk, elég idősek a döntéshozatalhoz. Nem viselkedhetünk úgy, mint két idióta kamasz, akik nem ismerik a határaikat. Szeretem Dave-t, mint barátomat és kívánom, mint férfit. Ezt a két dolgot kell egyensúlyban tartanom.

Aznap éjjel sem aludtam sokat. Titkon reménykedtem, hogy Dave belopódzik hozzám, és csókjaival kényezteti a gyönyör után áhítozó testemet. Mondanom sem kell, hogy nem ez történt. Kezdtem magam megint rosszul érezni, féltem, hogy Dave megbánta, mint a múltkor. Ez a gondolat alattomosan ásta el magát a tudatomban, hogy időnként felbukkanjon és minden reményemet meggyilkolja. Ez akkor sem mehet így tovább! Én sem vagyok holmi élettelen játékszer, akit kedvére rángathat az ember. Megértem, hogy bizonytalan a számára újszerű testi kontaktus miatt, de nekem sincsenek kötélből az idegeim. Nem azt mondom, hogy vesse magát a karjaimba, csupán határozza el magát. Véglegesen. Istenem, csak egyszer láthatnék bele a fejébe! Megőrjít ez a bizonytalanság! Mert nem én kezdtem. A múltkorit és a ma estit sem. Tartottam magam ahhoz, amiben megegyeztünk. Ő volt az aki legelőször megcsókolt, és ő volt az, aki utánam jött, hogy szó szerint tálcán kínálja magát. Ó, talán jobb lett volna, ha el sem kezdődik ez az egész érzelmi hercehurca, és megmaradtunk volna csak barátoknak! Bár visszaforgathatnám az idő kerekét! Mennyi mindentől megkímélhettem volna magunkat! De most már mindegy. A múltat nem lehet megváltoztatni. Valamiért meg kellett történnie, megpróbálom ebből a szempontból vizsgálni a „kapcsolatunkat”.

Igazán felesleges volt átvirrasztanom az éjszakát, hiszen ezzel csak azt értem el, hogy másnap figyelmetlen, szétszórt lettem és sehogyan sem tudtam a koncertre ráhangolódni. Csak foszlányok maradtak meg a Párizsba való utazásról is, annyira kimerült voltam. Dave végig mellettem állt, mikor Anton legszívesebben megfojtott volna egy kanál vízben. Nem felejtem el, ahogy mosolyogva szemlélte ügyetlenkedéseimet a próbán. Végül is mindannyian belátták, hogy fáradtan nem érnek velem semmit, ezért inkább a szobámba küldtek aludni. Mondhatni, hogy az egész napot végigszundítottam, de legalább kipihenten állhattam másnap este az Omnisport D'Bercy stadion mérhetetlen számú közönsége elé.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés