Az 5. rész. Azért ilyen hiányos, mert a többi fejezetet Modecsibének kellett volna megírnia, de időhiány miatt ez sajnos elmaradt. De ettől függetlenül így is érthető a történet... 18-as karika! Két férfi szexuális együttlétét tartalmazó írás, ezért ha valaki ezt nem preferálja, kérjük, ne olvassa el!
I’m not proud of what I do…
Nehéz szívvel kerül egyre közelebb hozzám a hely, ahova tartok. Tudom, hogy ő is ott lesz. Találkoznunk, beszélnünk kell majd egymással. Nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve erre.
- Francba! – taposott bele a fékbe mikor a lámpa hirtelen pirosra váltott és az előtte álló autó megállt.
Ha így folytatom, akkor a végén tényleg nem fogok odaérni. Szóval koncentráljunk inkább a vezetésre! Majd lesz valahogy…
Ám hiába próbálkozott, gondolatai mindig visszakúsztak a problémához, ráadásul agya őrült módon pörgött. Szép lassan végigpörgette az elmúlt napokat azóta a viharos délután óta.
Hihetetlen, hogy ha csak véletlenül rágondolok, rögtön bizseregni kezdek! Mit művelt velem Mart?! Olyan, mintha valami bűbájjal magához láncolt volna. Miért nem tudom elfelejteni? Miért nem tudok ellenállni neki? És miért nem tudtam inkább tovább püfölni, ahelyett… hogy elgyengültem volna?!
Egy undorító kis nyápic vagyok! Hogy tehettem ezt a szeretteimmel?! Miért kellett belemennem ebbe az abnormális kapcsolatba? Hogy nézzek ezek után mások szemébe? Mi lesz ha kiderül? Mit fog szólni Jennifer, vagy akár Rosie? „Bocs kicsim, de a papa megcsalta a mamát a legjobb barátjával?” Na és Jack?
Szánalmas. Gusztustalan vagyok. Hagytam, hogy egy férfi aztcsinálja velem! Hogy… úristen!… úgy mozogjon bennem!
Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét és egy mély levegőt kellett vennie, mert ahogy eszébe jutott az a vad szenvedély, ahogy Martin mozgott benne, elöntötte az arcát a pír, testét pedig a forróság.
Tisztára mint egy idióta kamasz! Uralkodj már magadon! Nem szabad többet erre gondolnod. Ne gondolj rá! Ne gondolj arra a gyönyörre, ami akkor öntött el, mikor a nevét sikoltottad! Nem! Nem!! NEM!!!!
Mit tegyek, hogy Martin végre eltűnjön a fejemből?!
Martin, Martin, Martin! Az utóbbi időben mindig csak ő! Miért?! Tényleg azzá a bizonyos „nélkülözhetetlen mankóvá” vált, mint aminek az egyik hülye interjúban neveztem? Ennyire kötődnék hozzá? De hisz pont ezért akartam távol tartani magam tőle, hogy ne ez legyen a vége. Azért nyilatkoztam olyan borzalmas dolgokat a Paper Monsters megjelenésekor, mert Párizs, és az Exciter turné vége annyira összezavart! Jót tett az a szünet, ami utána következett, meg amíg az albumommal foglalkoztam a stúdióban, de aztán ahogy befejeztem a munkát, újrakezdődött az egész! Hogy volt képes ennyire befészkelni magát az agyamba?!
Még akkor is az eszembe jutott, mikor Jenniferrel szeretkeztem. Bevillant a kép, ahogy Ő csókolta végig a nyakamat, a tetoválásaimat, ahogy Ő vette a szájába …
Na tessék, már megint itt tartok! Hát sose lesz ennek vége?! Ez már ijesztő!
Ott feküdtem a gyönyörű feleségem mellett, és a plafont bámultam. Nem bírtam elaludni, noha hulla fáradt voltam. Csak Martra tudtam gondolni. De miért? Mire volt jó ez az egész? Mi változott meg abban a budapesti hotelszobában? Miért kellett megcsókolnom?! Persze, össze voltam zavarodva a WTC-s merényletek miatt és aggódtam a családomért, de… ez nem mentség erre! Muszáj volt Mart nyakába vetnem magam? Muszáj volt elkezdenie simogatnia a hátamat? Muszáj volt a szájával… megérintenie ott…? Ha mindez nem történik meg, akkor most nem rettegnék egy találkozástól a barátaimmal. De most félek. Ez nem vicc! Tényleg félek.
- Nem vagyok normális! Be fogok golyózni! – motyogta félhangosan. Épp egy park mellett haladt el, ahol nevetgélve rohangászó gyerekek játszottak, és fiatal párok sétálgattak. Erről pedig egy újabb gyötrő emlék jutott eszébe, amikből már kezdett nagyon elege lenni.
Stellát vittem sétálni a közeli Central Parkba. Emlékszem már nagyon várták a kis barátai. Örültem neki, hogy ennyien szeretik. Még a halkan összesúgó anyukák sem zavartak. Nyilvánvalóan felismertek.
Hagytam, hogy Rosie belemerüljön a játékba, hisz ha kifárad, este lényegesen könnyebb elaltatni ezt a kis hiperaktív fruskát. Pont arra gondoltam elmélázva, egy galamb röptét figyelve, hogy ezt az örökmozgóságot biztosan tőlem örökölte, mikor tekintetem egy nem is olyan távoli autóra tévedt. Ismerősnek tűnt a sötét félig-meddig terepjáró, de csak pár pillanat múlva esett le, hogy honnan is. Testem rögtön megfeszült, korábbi ábrándos gondolataim eltűntek, helyettük idegesen néztem körbe, de nem láttam a szülőkön és a járókelőkön kívül senkit. Elbizonytalanodtam. Lehet hogy csak képzelődök? Már ennyire hülye lennék?
De nem, pár perc erős szuggerálás után láttam, ahogy az utca túloldalán lévő bankból kilép egy túlontúl ismerős férfi. Nem sokkal később pár firkász meg fényképész is elődugta a pofáját, bizonyára annak reményében, hogy valami szaftos kis pletykát indíthatnak róla… (Hát ha kiderülne, hogy mi történt közöttünk, az elég szaftos lenne…) Félhosszú kócos hajába belekapott az enyhén csípős szél. Látszólag nyugodtnak tűnt, de a mozdulat, amivel a füle mögé söpörte a zavaró hajszálakat, idegességről árulkodott. Ahogy átjött a kocsi innenső oldalára és bevágódott a kormány mögé, majd egy percig maga elé bámult, ugyanazt a belső feszültséget mutatta, mint amit én is éreztem. Annyira figyeltem minden mozdulatát, hogy pislogni sem mertem, nehogy elszalasszak valamit. Megrázta a fejét és gyorsan gyújtást adott. Lassan sorolt be a forgalomba. Még sokáig néztem utána.
Martin nem vett észre. – tudatosodott bennem. Nem tudtam, hogy ennek örüljek-e, vagy bosszankodjak. Fejemben egy pillanat alatt hatalmas káosz lett. Miért volt itt? Na jó, nyilvánvaló, hogy a bankban intézett valamit, vagy pénzt vett ki, de akkor is. Miért van itt New Yorkban? Nem mertem abban reménykedni, hogy miattam. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán felment hozzánk (vagy csak fel fog), hogy találkozzon velem. Ez egyszerre töltött el örömmel és vágyakozással, valamint ijedtséggel, mert nem tudtam, hogy hogyan viselkedne. Vajon normálisan, kultúrált emberek módjára tudnánk beszélgetni, vagy olyan durva és idegen lenne, mint a múltkor… mint mikor… Jaj istenem, miért nem tudok napirendre térni a dolgok felett?
Persze ezek után már sehogy sem tudtam kontrollálni a gondolataimat. Kábán tűrtem, hogy Rosie berángasson egy Burger Kingbe, aztán nem is emlékszem hogy kerültünk haza. Jenny még dolgozott, de nem sokára várható volt, hogy végez. A lánykának beraktam egy Disney mesét (talán az Aladdint, már nem tudom), amit mindig olyan megbabonázottan néz. Én meg kihasználva a viszonylagos nyugalmat kimentem az erkélyre rágyújtani, és megpróbáltam a lehetetlent: rendezni a káoszt a fejemben.
Megint pirosat kapott. Fél óra alatt már legalább a hatodikat. Idegesen dobolt a kormányon hosszú ujjaival, majd gyorsan feljebb tolta orrán a napszemüvegét és rágyújtott.
Naná, hogy most kell még ilyen torlódásnak is lennie. Nem is New York lenne, ha simán odaérnék! Kicsit olyan, mintha minden azt akarná, hogy már ezredszerre gondoljam végig ezt az egész helyzetet. De igazából még mindig nem tudom, hogy hogyan is kéne kezelnem. Nem tudom, hogy mi van Martin és köztem. Nem tudom! Most szeretők vagyunk, vagy barátok? Vagy mindkettő? Vagy csak… Áh!! Elegem van magamból!
Időnként hangosan fújta ki a füstöt a lehúzott ablakon.
Te jó ég, ha belegondolok, milyen egy felfuvalkodott hólyag voltam! Hogy nyilatkozhattam olyan sértő dolgokat Martinról és a Depeche Mode-ról? Még hogy otthagynám a Mode-ot… Szerintem ezt már sose tudnám megtenni. Ez az életem. Ezért jöttem vissza. Ezért szeretem annyira az életet! Az együttesért és a családomért küzdöttem. Na meg persze önmagamért is. Ez az együttes tett ismertté, híressé… Mondhatni Martinnak köszönhetek mindent. Úgy tűnik erről elfeledkeztem az utóbbi időben… Nem kellett volna.
Tényleg! Ő tényleg mindig ott volt mikor szükségem volt valakire! A rehabnál, a kínlódásoknál. Főleg ő tartotta bennem a lelket, ha elgyengültem és újra csábított volna a pia meg a szer… meg a válásaimnál, vagy csak ha beszélgetni akartam valakivel… Hihetetlen, hogy ezt elfelejtettem! Én barom!
És még csak fel sem hívtam azóta a bizarr nap óta… Pedig hányszor akartam hallani a hangját! Megőrjít ez a bizonytalanság! Nem tudom, hogyan viszonyulna hozzám ezek után. Ridegen? Távolságtartón? Durván? Szenvedélyesen? Gyengéden?
Váhh, kész vagyok! Most mi az istent csináljak?!
És ha ennyi még nem lenne elég, mikor Andy felhívott a minap, hogy össze kéne jönnünk egy dumálásra az együttes jövőjével kapcsolatban, nem tudtam, mit válaszoljak. Az mindjárt leesett, hogy akkor ott találkoznom kell Marttal is.
- Dave, itt vagy? – kérdezte Flech pár perc hallgatás után.
- Ja, igen, persze… Csak elgondolkodtam.
- Szóval akkor ráérsz a hétvégén?
- Azt hiszem igen…
- Jó lenne, ha biztosra tudnád, mert Mart vasárnapig bérel lakást New Yorkban, aztán pár napra visszamegy Santa Barbarára. De a stúdióban találkozunk.
- Csak emiatt van itt?
- Nem tudom. Azt hiszem igen. Most eléggé szét van csúszva.
- Mert?
- Ja igen, akkor te még nem is tudod. Azt hittem már elmondta neked is.
- Mit? – kérdeztem, de vigyáztam, hogy hangomba csak egészséges mennyiségű aggódás vegyüljön.
- Te tényleg nem tudod, igaz?
- Nyögd már ki Andy!
- Jól van, jól van! Szóval Suzanne beadta a válókeresetet…
- MI?? Martin VÁLIK? – kiáltottam döbbenten. Megfordult körülöttem a világ. Rögtön le kellett ülnöm. Egy pillanatra az az őrült ötlet vetődött fel bennem, hogy miattam… Bevallom elég egoista gondolat volt tőlem. És bugyuta is! – De hát miért?!
- Azt nem mondta meg, én meg nem akartam erőszakoskodni a telefonban.
- Persze, megértem. Ez nem telefontéma.
- Hát igen. Mindenesetre, ha szombaton találkozunk, ne hozzuk fel neki, oké? Nem akarom hogy rosszul érezze magát.
- Flech, nekem se az lett volna a célom, hogy elcsesszem a kedvét! Nem vagyok hülye!
- Jól van, ne szívd mellre. Csak gondoltam szólok, hogy most elég érzékeny állapotban lehet.
- Oké, köszi. Akkor szombaton törlöm a programomat, bár még én sem tudom mi is lenne az. Szóval akkor találkozunk.
- Rendben, majd még felhívlak a pontos időponttal kapcsolatban.
- Vettem.
- És Dave…
- Igen?
- Szerintem Mart örülne, ha felhívnád. Nem mondta konkrétan, csak megemlítette, hogy veled is rég beszélt.
- Majd meglátom, Flech.
- Dave…
- Kösz mindent, de most mennem kell! Majd hívj, oké? Én is lehet felhívom őt.
- Rendben. Szia.
- Szia.
A telefonbeszélgetés után úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte kiugrik a torkán. Mire letette a telefont, kiverte a víz. Nyirkos kezeit gyorsan beletörölte nadrágjába, majd kapkodva rágyújtott és mérgezett egér módjára kezdett rohangálni a nappaliban. Most még az a kis sarok se tudta lenyugtatni, ahonnan New York-ot szokta nézni (különösen esténként).
Szinte meg se hallotta mikor a felesége megérkezett. Csak mikor már szinte rákiáltott, akkor tudatosodott benne, hogy aggódva figyeli. Ő is teljesen ledöbbent mikor megtudta, hogy min borult ki Dave. Jennifer se értette, hogy mitől mehetett tönkre Martinék házassága, hiszen mindig olyan jól megvoltak. Őket tippelte volna utolsónak, akik a három DM tag közül elválnának. Erre a gondolatra aggódva nézett férjére, hisz megfordult már párszor a fejében, hogy milyen lenne, ha egyszer csak elé állna és azt mondaná, hogy nem akarja többé őt a feleségének. Megborzongott és gyorsan átölelte őt hátulról.
Dave izmai megfeszültek a hirtelen érintéstől. Egy fél pillanatra azt hitte Martin az. Már megint képzelődött! Szótlanul tűrte, hogy felesége szorosan ölelje, de közben gondolatai egész máshol jártak. Pár háztömbnyire, egy magányos alak körül…
Persze nem hívtam fel. Nem volt elég merszem hozzá. De milyen hülye is voltam! Beszartam egy telefonhívástól! Nem, igazából Martintól féltem. Attól a Martin Lee Gore-tól, aki hozzávágott a falhoz, aki megragadta az ingemet, hogy péppé verjen, de helyette az ágyra lökött, leszaggatta a gatyámat és szinte megerőszakolt. Csak azért nem minősült erőszaknak, mert valami perverz módon még élveztem is! Anyám! Mi van velem?! Ez a fajta kapcsolat az azonos neműek között sose volt a szívem csücske, erre én is belekeveredek egy ilyen szituációba! Meddig lehet még lecsúszni? Hány poklot lehet megjárni még az életben? Még nekem is, aki egyszer már megjárta azt és majdnem az életemmel fizettem érte? Hát többféle pokol létezne a földön, csak azért, hogy ha valaki megúszik egyet, akkor nehogy kikerülhesse a másikat? Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie?
Ezek a gondolatok egyébként meglepő módon koncertezés közben jutottak az eszembe a múlt héten, mikor a Paper Monsters-t népszerűsítettem. (Butaság volt azt hinni, hogy ez az album teljesen kilép a DM árnyékából… A maga nemében önálló és független, de azt hiszem túl sok volt az a huszonegynehány év a DM frontembereként. Mindenkibe beleivódott, hogy én annak az együttesnek vagyok a szerves része, a hangja. És azt hiszem ez most már így is van jól. A lehetőség megvolt, hogy kipróbáljam magam szólóban is. Sokaknak tetszett is, és nekem ennyi elég is.)
Furcsa volt, ahogy ott álltam a színpadon, énekeltem, hergeltem a közönséget, és közben teljesen máson gondolkoztam. Ezen a poklos dolgon például. Már fordultam volna jobbra, hogy Martra nézzek azon gondolkodva, hogy biztosan a szokásos félszeg mosolyával fogja megmosolyogni, ha ezt elmondom neki, de nem volt ott…
Mikor ez belém hasított, olyan hiányérzet fogott el, mint még soha. Agyam egy része tiltakozott, hogy most megváltozott az, ami több mint húsz éve berögzült. Igyekeztem ezt elnyomni és a koncertre, meg a számokra koncentrálni. Semmi szokatlant nem lehetett látni rajtam. Talán a legszembetűnőbb változás akkor volt, mikor a DM számokat énekeltem. Sejtettem, hogy vannak, akik főként azok miatt jöttek el.
Fura érzés töltött el ezeknél a számoknál. Egy kicsit talán olyan volt, mintha haza értem volna. Na nem mintha nem lett volna jó előadni a saját számokat! Azokat is élveztem. Mégis, hiányzott valami. Egy támasz. Egy jól bevált társ.
Tudtam, hogy Mart megértette volna ezeket a gondolatokat, hiszen a párizsi felvétel előtt is azt nyilatkozta, hogy ő meg a halálon szokott agyalni. Hogy ott most simán meghalhatna a színpadon. Hát tényleg nem szokványos gondolatok koncertezés közben…
Azóta nem beszéltünk. Lehet hogy azért is volt annyira… önmagán kívül, mert már akkor is problémái voltak Suzanne –nal? Én meg csak rátettem volna egy lapáttal a nyilatkozataimmal meg a beszólásaimmal? Így nézve még borzalmasabb, amiket a fejéhez vágtam! Mikor becsörtetett a lakásba, már akkor is rettentő dühös volt. (A haja akkor is a szemébe hullott, de egy ideges fejrándítással megoldotta a problémát.) De ha már akkor is problémái voltak, akkor miért nem említette?
Hogy miért nem, te barom? Hát azért mert te voltál az egyik problémája! Legalábbis nagyon valószínű. Hogy milyen értelemben, az kérdéses. A nyilatkozatok, vagy a Párizsban történtek miatt? Nos jó kérdés, erről talán őt kellett volna megkérdeznem.
- Te jó ég! Mi van, ha Suzanne rájött?!?! – kiáltott fel rácsapva a kormányra és egészen elsápadt.
Nem, az nem lehet! Martin biztosan vigyázott rá, hogy semmi ne derülhessen ki! De Suzanne mindig is okos volt! Ráadásul nagyon jóban van Jennyvel! Mi lesz, ha elmondja neki? Jesszusom! Akkor aztán mi a franchoz kezdjek? Ezek után biztosan nem maradna velem, és elvinné Stellát is. Mondjuk nem csodálom. Néha még saját magamtól is undorodok. Én sem tudom eldönteni, hogy pontosan milyen érzésekkel tölt el ez a „kapcsolat” kettőnk között, ha lehet annak nevezni… Néha arra gondolok, hogy vajon miért csak most találtunk egymásra, néha meg inkább azt kívánom, hogy bár sose történt volna meg az! Talán jobb lett volna ha megmaradunk csak barátoknak. Mindenesetre jóval problémamentesebb lett volna…
Az utat alig figyelve kanyarodott be abba a hosszú utcába, ahol a stúdió is volt. Most már vészesen közel került a végcélhoz, gondolatai azonban még nagyon távol jártak a valóságtól.
De ott volt az a hév, amivel kívántam őt, és még most is kívánom! De hát ő az egyik legjobb barátom! Hogy érezhetek ilyet iránta?! És ő? Ő miért engedett ennyire közel magához? Az egyértelmű volt már Budapesten is, hogy kívánt. Ó de még mennyire! Csak rajtam múlt, hogy nem történt meg az, ami Párizsban és abban a kis klubban igen. Mondjuk még mindig nem értem, hogy mi ütött belém, mikor egyszer csak megcsókoltam! Miért kellett így rámásznom? Mi üthetett belém? Még mindig nem értem.
Leállította a motort, miután megállt az út szélén. Pár háznyira volt a stúdiótól. Látta, hogy Andy és Martin autója már ott áll. Pár pillanatig csak nézte, ahogy a délelőtti napsugarak megcsillannak a járműveken. Aztán nehéz szívvel kicsatolta a biztonsági övét és kiszállt az autóból. Feszengve igazgatta fekete pólóját és farmerját, aztán elindult. Ahogy közeledett, egyre bizonytalanabb lett.
Mégis mi az istent mondjak? Hogyan viselkedjek Marttal? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Nem, ezt nem tudom megjátszani! Egyáltalán nem mondhatnám, hogy semmi volt amit átéltünk! De mégis… Milyen érzés lesz újra látni? Ó anyám, most segíts meg! Hihetetlen hogy ennyire félek ettől a találkozástól!
Habozva nyúlt a kaputelefon felé, de aztán megemberelte magát és csöngetett.
- Igen?
- Én vagyok az, Dave.
- Gyere fel – hallottam Andy kicsit vontatott hangját.
Normál esetben két perc alatt fent lennék a stúdióban, de ez most legalább öt percbe telt. Még egyszer utoljára elbizonytalanodtam, de most aztán nagyon! Ott álltam az ajtó előtt, szuggeráltam a kilincset és nem tudtam megtenni a következő lépést! Tisztára hülyén éreztem magam! Aztán valami zaj kizökkentett kétségbeesett gondolataim közül és benyitottam.
Ahogy beléptem, látszott, hogy miattam félbeszakadt egy fontos beszélgetés Andy és Martin között. Láttam a gondterhes arckifejezésükön. És volt ott még valami furcsa is a tekintetükben. Mintha hűvösség lett volna! Andyből azonban sütött az aggódás és a visszafogott kíváncsiság is, míg Martinéból a közöny. Ez szíven ütött. Láttam mikor beléptem, hogy lassan végigmér, mint a prédáját elégedetten méregető ragadozó, de amint ránéztem, tekintete kiürült. Nincs rá jobb szó! Hidegen higgadt és távolságtartó lett. Mintha nem is ismerne! Vagy túlságosan is…
Ez még inkább összezavart! Most mi az isten van? És mit várnak tőlem egyáltalán? Elmotyogtam egy köszönést, majd idegesen járkálni kezdtem miközben rágyújtottam egy cigire.
- Dave… Dave! Nem akarsz leülni?
- Mi? Ja de… - mondtam kelletlenül, majd levágódtam majdnem szemben kettejükkel.
- Nos… - úgy tűnt ma Fletch fogja vinni a szót. – Gondolom akkor nyilvánvaló hogy miért találkoztunk ma itt.
- Hogy megbeszéljük a jövőt, nem? – kérdeztem félig figyelve. Másik szememet Martinon tartottam, aki elgondolkodva meredt maga elé mit sem törődve velem.
- Részben. De először tisztáznunk kellene pár dolgot.
- Éspedig?
-Éspedig itt azokra gondolunk, amiket nyilatkoztál.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Erre nem készültem fel, noha számíthattam volna rá, hogy kérdőre vonnak. Tekintetem megint Martra rebbent, aki most már rám nézett. Szerintem mindketten ugyanarra gondoltunk. A délutánra mikor mindent a fejéhez vágtam. Akkor aztán rendesen felemlegettük a sérelmeket, többek között amiket a hülye fejemmel nyilatkoztam. Egy percre elgondolkodtam rajta, hogy vajon Andyvel megbeszélte-e dolgokat? Gondolom találkozott vele valamikor az után, és meg kellett indokolnia, hogy miért vannak zúzódások az arcán. Na igen, nem kíméltük egymást aznap… semmilyen téren…
Na nem, ebbe most nem fogok belemenni! Szépen és meglehetősen hosszasan magyaráztam el nekik, fejtettem ki, hogy mit és miért is tettem vagy mondtam. Láttam, hogy Martin szemöldöke néhányszor felfelé rándul, mikor nem akart elhinni valamit. Lopva pillantottam rá, de mikor tekintetünk találkozott, mindig elfordultam. Még ha Fletch észre is vette volna ezeket a pillantásokat, biztosan azt hitte volna, hogy bűntudatom van. Na hát valamilyen szinten az is volt! Főleg Mart miatt, és ahogy viselkedtem vele. Bátran bevallhatom, hogy kihasználtam őt! Szemét módon. Megérdemeltem, amit aznap kaptam tőle! És itt most nem a vad szexre gondolok, hanem a verésre. Épp ideje volt, hogy valaki helyre rakja az egómat. Borzalmasan lekezelő voltam! Azt hiszem kicsit a fejembe szállt a dicsőség.
Miután tisztáztuk a dolgokat és hevesen tiltakoztam az ellen, hogy komolyan gondoltam volna a kiválást a DM-ből, némiképp oldottabb lett a hangulat. És persze hogy rábólintottam egy következő albumra! Noha még nem ért a végére a külön koncertkörutam, és Marté sem, lelkesen vállaltam volna egy következő korongot. Hisz ez az életem! Kicsit mintha néha ez lassabban tudatosulna! De a lényeg, hogy fel tudom ismerni.
Mikor Mart beszélt, akkor kicsit alaposabban szemügyre tudtam venni. Elég nyúzottnak tűnt. Szemei karikásak, de fáradtság helyett közömbösség sütött belőlük. Mozdulatai kimértek, feszültek voltak. Látszott, hogy azért megroppant attól, hogy Suzanne el akar válni tőle. Olyan szívesen megvigasztaltam volna, ha tudom! De nem akartam felhozni vagy eszébe juttatni. Mindennek ellenére meglepődtem saját magamon, mikor megint bizseregni kezdtem, ahogy őt figyeltem. Hirtelen és alattomosan tört rám az érzés: megint kívántam őt! Noha tudtam, hogy lehetetlenül hülye vagyok, mégsem tudtam parancsolni a tekintetemnek! Legszívesebben elküldtem volna Andyt a francba és ott helyben nekiestem volna Martnak! Úgy akartam csinálni vele, mint ahogy ő tette velem. Vadul, durván, szenvedélyesen, hogy felrázhassam a közömbösségéből, hogy kipirult arccal nyögje a nevem! Hallani akartam ahogy könyörög a folyatásért!
TELJESEN BEKATTANTAM! - kiáltottam fel magamban és próbáltam visszanyerni egyenletes légzésemet és józan gondolataimat. Nem akartam azokat a képeket látni az agyamban! Épp elég baja volt Martnak nélkülem is. Nincs szüksége még egy tolakodó perverz disznóra is! Igen, az vagyok! Miért csinálom ezt? Miért jönnek ezek a gondolatok? Miét kívánom őt? Miért? Miért? Miért? Jaj, ha egyszer tisztán láthatnám a dolgokat!
Az együttes jövője tehát tovább folytatódik. Egyelőre a részleteket még nem beszéltük meg, de azt legalább már tudtuk, hogy folytatjuk. Abban egyetértettünk, hogy Marttal mindenképp befejezzük a saját koncertturnénkat, aztán majd újra összeülünk megbeszélni a konkrétumokat. Végül is nem volt olyan vészes a beszélgetés, mint számítottam. Nem estek a torkomnak, Mart nem gyilkolt le a tekintetével, és még tisztáztunk is egy csomó dolgot.
Na igen, egész addig így gondoltam, míg Fletch be nem jelentette, hogy rohannia kell, és ránk nem hagyta hogy beszéljünk meg még pár apróságot, amiknek az eredményeiről majd telefonban értesítsük. Ez azt jelentette, hogy egyedül kell lennem Martinnal. Egyedül. VELE! Izgalommal vegyes ijedtséggel kaptam felé a fejem, de ő még mindig a szedelődzködő Andyt nézte azzal az ijesztő nyugalmával. Jaj de kezdett már idegesíteni ez a viselkedése!
Lehet hogy jobb lett volna, ha gyűlölettel néz rám, mert akkor legalább valami érzelmet láttam volna a tekintetében. De így… Olyan üres volt! Dühített! Rengeteg kérdést indított el bennem ez a hirtelen váltás. Látszólag semmit sem reagált a mai pillantásaimra, vagy a jelenlétemre. Teljesen máshol járt! Nem értettem őt. Akkor most ennyi? Ennyi lettem volna neki?! Használt párszor aztán eldobott? Mégiscsak játék lett volna neki ez a kapcsolat? Vagy most csak a válás jár a fejében? Meg a lányai és a jövőjük? Vagy mi? Jaj, néha úgy szeretnék belelátni a fejébe! Ezt az utóbbi húsz év alatt többször fordult már elő. Főleg mikor nem tudta szavakkal kifejezni egy-egy számnál, hogy hogyan is kéne közvetítenem a gondolatait.
Szóval mindig tartogat valami újat… Féltem ettől a változatos Martin Gore-tól. Nem ismertem. Nem tudtam mire számítsak tőle. Bevallom, megijesztett aznap az erőszakos kirohanásaival, meg a durvaságával. Azelőtt sose láttam ennyire kiborultnak és agresszívnek! Teljesen kifordult önmagából. Na jó ehhez én is sokat adtam a ronda beszólásaimmal. Rendesen adtam alá a lovat. Sajnos… Nem vagyok büszke arra, amit tettem.
Már akkor a fejemhez vágta, hogy mindent elrontok! Akkor még nem tudtam, hogy ezt mire érti. Talán a házasságára? Én lennék az oka? Ezt mindenképp meg kell tudnom tőle. Meg hogy Suzanne tud-e arról, ami köztünk történt, és aminek többet nem szabad előfordulnia. Tudtam, hogy ennél jobb alkalom soká fog csak nyílni. Beszélnem kellett vele. Ezt ő is tudta. Éreztem a súlyos tekintetéből, amivel rám nézett. Egy kicsit azért elfogott egy fojtogató érzés, amit az izgulás, a várakozás és a félelem közé soroltam volna.
Türelmetlenül vártam, hogy Andy kezet rázzon, aztán végre elmenjen. Ketten maradtunk. A csend nyúlt közöttünk. Mindketten elgondolkodva meredtünk magunk elé. Rágyújtottam. Ő pár perc múlva követte a példámat. Meglepődtem rajta, mert ő csak ritkán szokott dohányozni.
- Beszélnünk kell – mondtam halkan, de az üres stúdióban ez is kiáltásként hatott feszült idegeimnek.
- Tudom. Azért maradtam itt.
- Rendben.
- Mit akarsz tudni? – kérdezte ugyanazzal a hűvös hanggal, mint ahogy a szemei villantak rám.
Egy percig nem válaszoltam, hisz tudtam, hogy csak egy értelmetlen dadogás lett volna a vége. Zavartan pillantottam fel rá. Nem tudtam hol kezdjem, melyik kérdés a kevésbé zavaros vagy fájó.
- Ami a házasságodat érinti, ahhoz csupán egy kérdésem lenne, de lenne egy másik is.
- Mondd!
- Hát… izé… - éreztem, hogy elvörösödök. Zavarban voltam az egyik legjobb barátom előtt! Mit nem pipál a világ! – Csak azt akartam megkérdezni, hogy volt-e köze a válásodhoz annak, ami köztünk történt? Más szóval: Suzanne rájött?
Fáradtan és kicsit gúnyosan elhúzta a száját, majd elnyomva a csikket karjait végigfektette a kanapé háttámláján. – Nos, ne aggódj, Dave, a kettőnk dolga nem derült ki. Megnyugodhatsz, Suzanne nem fog tudni miről beszámolni Jennyfernek, ha ettől féltél. Más keletű problémáink is voltak.
Nem tehetek róla, de ennek hallatán fellélegeztem. Egy hatalmas kő esett le a szívemről, noha Martint még mindig sajnáltam, hogy befuccsolt a házassága. Nem akartam kíváncsiskodni, úgyhogy próbáltam tartani magam az eredeti kijelentésemhez, miszerint ezzel kapcsolatban csak egyet kérdezek.
- És a másik kérdésed? Mert látom, hogy valamit még akarsz.
- Nem tudom, hogy feltegyem-e egyáltalán. Talán jobb lenne ha nem, de…
- Mi lenne az?
Most hirtelen olyan hülye ötletnek tűnt ez a kérdés! Legszívesebben lenyeltem volna a nyelvemet, csak ne mondtam volna, hogy lesz egy másik kérdésem is.
- Nos?
- Ez is… velünk kapcsolatos… - felvillantott egy félig-meddig gúnyos mosolyt. – Ennyi volt?
- Micsoda?
- Tudod jól. A kapcsolatunk, ha lehet ezt annak hívni…
Nem válaszolt, csak nézett azokkal a hihetetlen mélységű szemeivel.
- Szóval ennyi voltam neked. – kezdtem dühös lenni. – Kibaszottul összezavartál, olyanokat csináltál velem, hogy… jaj… múltkor ott hagytál egy szó nélkül, és most olyan érzéketlen vagy velem, mint egy jégcsap!
Mély levegőt vett, összeráncolta a szemöldökét, majd két ujjával az orrnyergét kezdte masszírozni, mintha untatnám, vagy fájna a feje.
- Először is kezdjük az elején: TE voltál az, aki ezt az egészet elkezdte, TE adtad alám a lovat, és TE tudtad, vagy legalábbis sejtetted, hogy én nem riadok vissza az effajta testi kontaktusoktól sem. Másodszorra: azt hiszem a múltkor kicsit elvesztettem a fejem, de azt hiszem megérdemelted, amit kaptál. Harmadszorra: nem csak emiatt vagyok ilyen. Gondolhatod, hogy a válás is megvisel. Gondolnom kell a lányaim jövőjére, rengeteg ügyet kell intéznem, közben pedig ugyanúgy koncertezek, mint te. Te egy másik probléma vagy.
- Áhá, szóval probléma vagyok… - sziszegtem visszafojtott indulattal.
- Dave, nem értesz. Tudod, hogy nem úgy értettem.
- Nem, mi? – pattantam fel és kezdtem járkálni. – Végig játszottál velem, igaz? Legalább élvezted? Élvezted, hogy összezavarhatsz?
- Dave, térj magadhoz! Nagyon jól tudod, hogy hülyeségeket beszélsz! – csattant keményen a hangja. Szinte belesajdultam, hogy ilyen hangnemben beszél velem. Hallottam, hogy fel áll ő is. Makacsul bámultam kifelé az ablakon. Nem akartam a szemébe nézni. Ragaszkodni akartam a felállított kis elméletemhez, hogy őt okolhassam mindenért. Noha tudtam, hogy baromságot csinálok, és csak további fájdalmat okozok vele, de pont azt akartam, hogy érezze azt a gyötrődést, amit én éreztem akkor, mikor szó nélkül ott hagyott, és én órákig mozdulatlanul, gyönyörtől és fájdalomtól sajgó testtel feküdtem a kanapén. Mikor mocskosnak és elhasználtnak éreztem magam, és valami őrült módon mégis élveztem az egészet.
- Neked is érezned kellett, hogy ez nem csak szex volt, vagy egy kis kaland! Sajnálom, ha…
- Nem kell… Igazad van… Egyszerűbb volt azt hinni, hogy minden a te hibád.
- Tudom – lépett mögém, de nem ért hozzám. Csak a teste melegét éreztem, de már ettől is le kellett hunynom a szemem. Veszélyes közelségbe került.
- Mart…
- Igen?
- Sajnálom… - sóhajtottam reszketve.
- Ne tedd.
- De én…
- Hagyd!
- Olyan hülye voltam! És sajnálom a házasságodat is. Főleg akkor ha valamilyen módon mégiscsak közöm volt a széteséséhez…
- Fogd be, Dave! - kérte majd hátulról szorosan átölelt.
Elmosolyodtam, hiszen ezt a mondatot én mondtam neki még a párizsi koncert előtt, mikor letámadtam a szobájában… Valamiért örültem neki, hogy nem felejtette el. Éreztem, ahogy forró lehelete átmelegíti hátamon a pólómat, bőröm pedig bizseregni kezd. Ha ezt most nem állítom le azonnal, akkor végem. Pedig megfogadtam, hogy nem szabad többé!
Finoman lefejtettem magamról a karjait és szembefordultam vele. Nem érintett újra meg, de elmélyedtünk egymás tekintetében. Talán percekig is így álltunk. Aztán tudatosodott bennem, hogy el kell engednem. Lassan hajoltam hozzá arcát a kezeimbe véve. Néztem, ahogy lehunyja a szemeit és úgy várja a csókot. Gyönyörködtem arcának fáradt harmóniájában, majd ajkammal óvatosan megérintettem szépívű száját. Leggyengédebb csókjaimat adtam neki. Mindketten felsóhajtottunk, mikor befejeztem, de ő még nem nyitotta ki a szemét. Egy pillanatig még néztem őt, aztán felkaptam vékony pulóveremet és otthagytam egyedül a stúdióban, gondolatai közt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó