18.

Mikor felmentem Mart már nem volt sehol, megint elviharzott valahova. Dave pedig éppen öltözött.
- Elmész?
- Igen, edzés, a hangomnak. Éneklecke.
Vártam, hogy hív magával, hogy ne üljek itt egyedül, de nem tette. Nyilván megsértődött.

Nem foglalkoztam vele túlzottan, úgy éreztem, hogy igazam van. Talán kicsit túlzottan hozzá van szokva, hogy mindent megkap, akkor amikor akarja. Legalábbis majdnem mindent, mint ahogy a sztároknál szokás. Azért nem szerettem volna, hogy madzagon rángassanak.
Intettem neki, mikor az ajtóból visszaszólt, hogy megy, és bementem, hogy lezuhanyozzak.
Miután felöltöztem, elhatároztam, hogy megkeresem Andyt, ha már így magamra maradtam, hogy úgymond "tisztázzam a dolgokat". Mosollyal az arcomon sétáltam felé, mikor egy nyitott ajtajú szobában megláttam néhány papírt olvasva.
- Szia, Andy, nagyon zavarlak?

- Khm. Nem, persze, hogy nem. Gyere csak be - mondta. Beléptem és behúztam magam mögött az ajtót.
- Szeretnék neked mondani valamit - Meglehetősen riadtan felnézett a papírjaiból.
- Semmi baj Andy. Tényleg nagyon kedvellek, de Dave ugratásával ellentétben nem szemeltelek ki következő áldozatnak. Beérem velük. Talán kicsit sok is lesz nekem - sóhajtottam egy nagyot.

Láttam rajta, hogy kicsit fellélegzik. Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el. Annyira aranyos volt! Végül helyet foglaltam vele szemben az asztalnál. Pár papírt arrébb tolt, majd elrendezte őket egy stócba.
- Mi nyomja a lelked, ha kérdezhetem ezt? - nézett rám szemüvege mögül.

- Hát ami azt illeti nem könnyű a fiúkkal - kezdtem el panaszkodni. Aztán rögtön hangosan felnevettem, mert amit mondtam az pont úgy hangzott mintha a szülői értekezleten tanácskoznék két vásott fiam tanárával.

- Mi olyan vicces? - kérdezte arrébb tologatva pár papírt.
- Igazából semmi, csak a helyzet abszurd. Fogalmam sincs, hogy mit keresek én itt, hogy hogyan kerülhettem ide. Én, akinek 2 napja még az arcát sem láttátok, és 48 órával később itt ülök veled szemben, és "panaszkodom" a fiúkról. Fantasztikus, hogy miket tud produkálni az élet.
- Ez így van - mosolygott rám halványan a szemüvege mögül - Sikerült az ujjad köré csavarnod őket. Gratulálok! - húzta szélesebbre mosolyát.
- Ez olyan nagy dolog?
- Igen. Mondhatni. Persze nem egyszer fordult elő, hogy hol az egyiküket, hogy a másikukat babonázták meg, de egyszerre mindkettejüket... Ez nekem is új. Valami van benned.
- Pedig csak egy átlagos lány vagyok.

- Hát azt éppen nem mondanám. Tegnap reggel sem fordultál sarkon, segítettél meg minden...
- Naná a kedvenc együttesem tagjai kértek tőlem valamit. Előbb te, aztán, hajaj..
- Hallottam Marttól, hogy úgy mondjam együtt maradtok, afféle hárman párban felállásban.
- Igen, ezt mondták nekem is.
- És te nem vagy biztos, hogy akarod.
- Abban biztos vagyok, hogy akarom őket, abban, nem, hogy bírni fogom-e a strapát.

- Értem. Hát, nem fogsz unatkozni mellettünk, az tuti biztos. Ja igen, akartam is mondani, hogy Dave említette, hogy szeretnéd hasznosítani magadat.
- Igen, nem akarok kolonc lenni egyikőtök nyakán sem. Nem szeretem a tétlenséget. Szeretem, ha hasznosnak érezhetem magam - vontam meg a vállam kicsit.
- Nos, akkor jó hírem van. A visszajelzések szerint a rajongóknak tetszett a tegnapi fellépés. "Enyhén". A sajtó is kedvező visszhangot keltett - dobolt ujjaival a papírokon.
- Na, ezt örömmel hallom - mosolyodtam el - Az biztos, hogy életem legszebb napja volt. Annyira meghatottak a fiúk!
- Igen, és félelmetes volt a közönség is, valamint tetszett a hangod.
- Köszi.
Elmosolyodott. - Nos, sikerült elintézni, megjegyezném, hogy nem volt olyan nehéz, hogy továbbra is vokálozhass a fiúknak.
- Mi? Nem hiszem el! Én?
- Ja, ja. Még csak a turné első harmadánál járunk, és hát tulajdonképpen szükség is volt valakire.
- Igen, az Exciter turnén a két néger csaj nagyon király volt. És Dave Jennát feltűnően ölelgette, a csaj meg kedvesen megpaskolja Dave világbajnok hátsóját a színpadról jövet.
- Jó szemed van. Hát igen Dave. Ahogy mondják, mindenre mozdul, ami mozog.

- Sejtettem. Mindig is gyanús volt, ahogy viselkednek egymással - vontam meg a vállam mosolyogva.
- Na látod, pont erről beszéltem. Ha ez téged zavar, akkor nem sokáig fogod bírni mellette, vagy mellettük.
- Hozzá fogok szokni, ne aggódj.
- Nem is arról van szó. Csak én személy szerint nem szeretem, mikor ezt csinálják. Persze, távol a családtól egy hosszú turnén érthető a dolog, de azért szeretném megemlíteni neked, hogy volt már pár lány az évek során, akik nagyon megégették magukat. Nem bírták egy idő után.
- Köszönöm, Andy, hogy próbálsz védeni, ez jól esik, de azt hiszem, egyelőre nem kell féltened.

- Én is szeretem őket, de most figyelj arra, amit mondok: képesek rá, bár nem szándékosan, hogy a teljes kétségbeesés szélére sodorjanak. Különösen Dave, ő, ő, hát nem egyszerű.
- Szeretem őket. Mindkettőt.
- Mindkettőt?
- Fura, nem?
- Én mindig csak egyet tudtam szeretni.
- Tudod te Andy mennyire édes tudsz lenni?
Ebbe a megjegyzésembe persze újra belevörösödött.

- Ugyan már... - gyűrögette az egyik papír sarkát.
- De, de. Tudod, mindig ilyennek képzeltelek el.
- Milyennek?
- Hát tudod, mivel a színpadon te vagy "a világ legügyesebb egyujjas szintise", a rajongók zöme ugrat ezért, de én sejtettem, hogy te inkább a színpad mögötti ügyeket intézed. És hát ez is szerves része a banda életének, még ha nem is olyan látványos. És hát nekem mindig szimpatikus voltál - vontam meg a vállam mosolyogva - Ja igen, és a legmegmosolyogtatóbb számomra az volt, hogy mikor hallgattam az interjúitokat, észrevettem, hogy te beszélsz a legszebben. Úgy értem, a két ördögfióka nem beszéli olyan szépen és érthetően az angolt, mint te.
Ezen felnevetett.
- Érdekes ember vagy te lány!

- Köszönöm. Az szeretnék lenni, érdekes. Remélem, az maradok még sokáig, főleg annak a két félisteni lénynek, akik átgázoltak a szívemen. Mi lesz, ha már nem tartanak többé érdekesnek?
- Elképesztő! Ilyen még tényleg nem volt. Úgy értem, hallottam mindkét fickót, ahogyan rólad beszéltek, tényleg nagyon rád vannak kattanva. Mi a titkod, mi, hogy mindkettőt megbolondítottad?

És én tudtam, hogy a titok részben az volt, hogy tudtam és részt vettem kettejük titkában. A titok az öröm volt, hogy valakivel megoszthatták meghatóan gyengéd és meglepően heves szerelmüket. És persze tudtam, hogy ezt Andynek nem mondhattam el. Fura volt, hogy én, aki két napja ismerem őket tudom, ő, aki 25 éve a barátjuk pedig nem.

- Tudod, személyes varázs, vagy mi... - nevettem eltemetve magamba a titkukat.
- Az lehet... - biccentett, majd elnézést kérő tekintettel elővette csörgő telefonját.
Én búcsút intettem neki, és hangtalanul formáztam a számmal, hogy köszönök mindent, majd kisétáltam a szobából magára hagyva a fontos üzletembert.

Visszamentem a tök üres szobába és most hogy volt egy kis időm gondolkodni, nagyon elveszettnek éreztem magam. Tele voltam kétséggel, viszont tudtam, ahogy mondják: ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben.

Eszembe jutott a tegnap este. A koncert hihetetlen élmény volt. Most kezdtem csak igazán felfogni. Olyan intenzitással jöttek vissza az emlékek, a közönség őrjöngő képe, a fiúk hangja, a könnytől vizes arcok, hogy újra éreztem, hogy a meghatottságtól nekem is újra végigfutnak arcomon. Tényleg hihetetlen ajándékot adtak nekem, nekünk magyar rajongóknak, és még mindig nem értettem, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Nem voltam egy szent sosem. Párszor igazán rossz kislány voltam, amire nem vagyok büszke.
Lepöcköltem a hamut a hamutálba és kifújtam a füstöt, ahogy az asztalnál homlokomat a tenyeremnek támasztva ültem.
Nem, tényleg nem érdemlem meg őket, de tudom, hogy utánuk fogok menni. Addig meg csak kibírják nélkülem, mint ahogy én is nélkülük. Nem szabad teljesen megnyílnom előttük, ezt tudom. Nem akarom, hogy kisajátítsanak, és mindent megtudva rám unjanak. Nem. Ahhoz túlságosan szeretem őket. Felsóhajtottam, és könnyeimmel az arcomon a nyitott ablakon bámultam ki.

Így talált rám Martin.
- Cica, miért sírsz? Dave?
- Jaj, nem, csak...elbizonytalanodtam. Tudod, akarom a dolgot, veletek menni, a számomra szent Depeche-nek vokálozni, de félek, nagyon félek.
- Meg tudnálak nyugtatni?
- Ölelj át Martin, ölelj úgy, mint...
- Mint? Ahogy Davidet öleltem?
Elvörösödtem a gondolatra, hogy belelát a fejembe. - Igen Martin, pont úgy, kérlek!

- Jól van cica, ne szégyelld magad - ölelt át szorosan és a mellkasára húzta a fejemet. Hallottam a szíve megnyugtató dobogását, és erősen kapaszkodtam a pólójába a hátán, ahogy átkaroltam. Csak szívtam magamba az illatát. - Minden rendben lesz, vigyázni fogunk rád.

- Köszönöm neked. Nektek. Drága Martin, én úgy szeretlek! Benneteket!
- Aranyos vagy, azt kell mondjam, bár csak 48 óra telt el, mi is téged. Cica, ha most nem jössz velünk, el kell búcsúznunk egy időre, indulunk.

Szó nélkül elkezdtem hangosan bőgni.

- Na, naa! Ne csináld, cica! - nézett a szemembe az állam alá nyúlva - Nem örökre megyünk el, te is tudod jól.
- Jó... persze... csak... hiányozni fogtok! - öleltem őt még szorosabban, miközben még mindig potyogtak a könnyeim.
- Te is nekünk, hidd el - mondta megnyugtató hangon.
Nem tehettem róla, számat a szájára szorítottam, és hosszasan csókoltam őt.

Davidet már nem is láttam. Elutaztak.

Fáradtan értem haza. Az elmúlt két napban rendesen kiszívták az energiáimat a fiúk. Első dolgom volt egy illatos kádnyi vízbe belefeküdnöm, és relaxálnom egy kicsit. Egyszerűen még mindig nem tudtam elhinni, hogy ekkora mázlista vagyok, hogy mindkettőjüknek kellek! De ez volt az ábra, én meg örültem, mint majom a farkának. Furcsa érzés volt, hogy már most kezdenek hiányozni, és bántott egy kicsit, hogy Dave-től el sem tudtam köszönni. Ennyire besértődött volna? Hajajaj, előre éreztem, hogy lesznek itt még gondok, de talán képes leszek megbirkózni velük. Elképzeltem, ahogy majd' minden este kiállok velük a színpadra... Itt Pesten is fantasztikusan hátborzongató volt, és ha belegondolok, hogy ezt még hányszor átélhetem... És a fiúk!
Elgondolkodva mostam a testemet. Igaz, hogy tele volt kék-zöld foltokkal, de nem bántam. Rájuk emlékeztettek. Szívesen vállalok be hasonló sérüléseket a jövőben, ha tőlük kapom...
Miután rendbe szedtem magam, rögtön elnyúltam az ágyon, és mély álomba zuhantam azzal a felkiáltással, hogy "majd holnap elkezdem rendezni az ügyeimet".

Így is tettem. A munkahelyem felmondása elég simán ment. Nem akadékoskodott a főnök. Azt hiszem, kedvelt. Megkértem a legjobb barátnőmet, hogy néha nézzen rá a házra, és a számlákra utalom majd a pénzt. Alig bírtam levakarni a kérdéseivel együtt. Annyit azért elárultam neki, hogy nem utoljára látott a fiúkkal énekelni, mire még izgatottabb lett, és tudni akart minden részletet, de csak a szépített verziót mondtam el nagyvonalakban. Így is teljesen felpörgött, hisz szerette ő is a fiúkat, és őrült mázlistának tartott, de jó szívvel váltam el tőle. Rá mindig számíthattam, még sosem hagyott cserben.
Már eltelt lassan egy hét is, mire mindent elrendeztem, és utazásra készen álltam. Egyre izgatottabb lettem, mindamellett, hogy baromira hiányoztak a fiúk.
Mart hangja boldog volt a telefonban, mikor felhívtam, és megígérte, hogy azonnal szól Kesslernek, hogy intézze el a repülőjegyet Brüsszelbe, meg mondta, hogy valakit kiküldenek értem a reptérre. Nagyot sóhajtva tettem le a telefont, és néztem szét a lakásomban, amit egy jó darabig itt fogok hagyni.

Már tűkön ültem a repülőgépen is, alig várva, hogy leszálljon a masina. Tudtam persze, hogy a fiúk nem jönnek ki - mert hogy is tehetnék egy nemzetközi reptéren - mégis elfacsarodott a szívem, mikor a Four Season's szálloda egyenruhás alkalmazottját megláttam, egy táblával a kezében, amin a nevem állt. Miután megérkeztem a szállodába és bejelentkeztem, Kessler felszólt a szobámba, hogy jöjjek le a bárba, a fiúk már várnak rám. Olyan szívdobogás tört rám, mint gyerekkoromban karácsonyeste, mikor meghallottam a csengőszót és rohantam a szobába, ahol a fenyő állt, hátha még látom az angyalt elrepülni. Ezek az angyalok azonban nem repültek, ellenben igen szélesen mosolyogtak, amikor belépve a bárba az asztalukhoz ültem.

- Nicsak, nicsak visszatért az elveszett báránykánk... vagy inkább cicánk? - vigyorgott Dave sötét pillantással, ahogy figyelt leülni szemben velük.
- Miau - mosolyogtam és intettem egy italért a pincérnek, majd szótlanul visszafordultam hozzájuk és csak mosolyogva ittam magamba hol az egyikük, hol a másikuk arcát.
- Hé, hé, hé! Nem is kapunk puszit, vagy valami? - méltatlankodott Dave.
- Hagyd már, hadd érkezzen meg és olvadozzon egy kicsit! - pirított rá vigyorogva Mart, majd ledöntötte maradék sörét, és ő is intett egy következőért.

- Dehogynem kaptok, dehogynem - ugrottam fel és Dave-hez lépve adtam az arcára két szolid puszit. Amikor Marthoz hajoltam ő egyszerűen szájon csókolt. Hosszan. Először csak a hevét éreztem, vágytam már a csókjára nagyon, de aztán belém hasított hogy hol és kivel is vagyunk éppen és az is, hogy Martin ajkainak erősebb alkohol íze volt, mint egy átlagos koktélnak.

Finoman próbáltam elszakadni tőle, de a tarkómra csúsztatta egyik kezét, és nem engedte, hogy túl messzire húzódjak vissza.
- Martin, kérlek, engedj el - súgtam halkan vágyakozó szemeibe nézve. De valami nem volt rendben ezzel a pillantással. Tényleg egy kis kétségbeesést láttam volna a szemeiben? Mi folyik itt? Vagy csak túl sokat ivott?
- Ugyan már, cica... - simogatta meg az arcomat, majd újra megcsókolt ezúttal hirtelen. Jó úton haladt hozzá, hogy berúgjon. Éreztem.
Mikor sikerült levegőhöz jutnom, megsimogattam az arcát.
- Mart, én most kimegyek a mosdóba, rendben? Sietek vissza.

A mosdóban csak bámultam a tükörbe, mikor megmostam az arcom, azon gondolkodtam, mit mondjak, vagy mit tegyek, amikor visszamegyek.

Sosem voltam oda a berúgott pasikért, de Martint szerettem. El kell fogadnom őt úgy, ahogy van. Esetleg megpróbálhatnám észrevétlenül jobb irányba terelgetni, ha már úgyis itt leszek egy darabig a köreikben.
Volt egy olyan érzésem, hogy valami történt a fiúk között. Martnak az a pillantása...
A terembe vezető ajtó félfájának dőlve figyeltem őket egy kicsit. Dave valamit ingerülten szövegelt Martnak, de nem nézett rá csak néha. Látszott, hogy a szöszinek rossz kedve van, és elgondolkodva figyelte a sörében felfelé futó buborékokat. Összeráncoltam a szemöldökömet és sóhajtottam, majd visszamentem hozzájuk.

Dave felpillantott miközben folytatta a beszélgetést Marttal. Látszott, hogy meg akarja győzni valamiről vagy épp lebeszélni valamiről, nem tudom, csak élénk gesztikulációját és mély hangját hallottam. Leültem, Dave pedig abbahagyta a beszédet és felém fordult.
- Hogy telt az elmúlt hét nélkülünk cica?
”Olyan édesen arrogáns vagy mindig, drága” - gondoltam. Nem azt kérdezte hogyan telt a hét, biztos volt benne, hogy rosszul telt nélküle. Nem édes?
- Elég eseménytelen volt nélkületek.
- Én is erre tippeltem - sóhajtott fel Martin és megfogva a kezem talpra állított engem is, miközben felállt. Gyere fel a szobába, cica - mondta akadozva - Mondani akarok valamit neked.

Nem tehettem mást, követtem, ahogy húzott maga után. Hátranéztem és láttam, ahogy David lemondóan lehajtja a fejét és a pohár kólát, ami a kezében volt.

Éreztem, hogy Martin keze izzad, ahogy az enyémet szorítva húz maga után. Éreztem a feszültséget benne.
- Martin, valami baj van? Martin...

- Gyere, csak gyere utánam, beszélnünk kell. Úgy érzem, baj van. Gyere, segíts.

- De mégis micsoda? Megijesztesz, Martin - álltam meg mellette az ajtajában, míg a kulcsokkal matatott. Másodszorra sikerült beletalálnia a zárba, de nem mondott semmit, csak újra megragadta a kezem, és behúzott maga után.

- Nem bírom már tovább. Nem elmondani akarom, hanem azt akarom, hogy szeress. Most csak engem. Csak rám figyelj, és úgy szeress, hogy elfelejtsek mindent, ami most annyira fáj. Talán utána képes leszek tisztábban gondolkodni, és ha segítesz, talán meg tudjuk oldani.
- Csak annyit mondj: David?

Lassan bólintott és becsukta az ajtót. Én hozzásimultam és az arcát simogattam.
- Bocs, megint ittam. Sokat ittam. Ne haragudj, csak szeress!

- Szeretlek Martin - simítottam ki egy göndör tincset kipirult arcából - Akkor is ha iszol, akkor is ha szomorú vagy, akkor is ha félsz, és akkor is ha sírsz - suttogtam gyengéden, és két kezem közé fogtam az arcát, miközben éreztem, hogy derekam köré fonja a karjait. - A tiéd vagyok Martin - azzal gyengéden megcsókoltam apró puszikat adva a szájára, hogy próbáljam megnyugtatni valamennyire.

- Az enyém? Hogyan lennél az? Hisz minden, minden az ő lábai előtt hever, én is.
- Nem minden. Te tudod a legjobban, hogy nem, hiszen tudod, hogy mennyire szeret téged.
- Cica, eltűnt, napokig nem láttam, ma délelőtt került elő és nem mond semmit arról, hogy hol volt, viszont egész nap a mobilján lógott és nem tudom kivel beszélt. Azt tudom, hogy velem nem beszélt és… jaj - lehuppant, vagy még inkább, lecsúszott a fal mellett és csak nézett maga elé.
Ekkor kopogtak.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés