23.

Másnap ébredés után, miután lezuhanyoztam és felöltöztünk, első utunk Mart szobájához vezetett, hogy megnézzük, hogyan vészelte át ezt a számára biztosan nehéz éjszakát. A testőre nyitott ajtót a kopogásunkra, Mart megfürdetve, és egy köntöst viselve háton feküdt az ágyon, kezei összekulcsolva a mellkasán. Pont úgy nézett ki, mint egy halott a ravatalán. Biztos voltam benne, hogy Dave is erre gondolt, mert fájdalmas grimaszba torzult az arca.
- Hogy van? - kérdezte a testőr felé fordulva.

- Nem túl jól. Másnapos. Pokolian. Az éjszaka folyamán párszor emlegette magukat, de semmi extra. Miután meghánytattam még egyszer és lezuhanyoztattam, hamar kidőlt. Most meg nem hajlandó enni, vagy akár csak megmozdulni sem - vonta meg sajnálkozva a vállát.
- Köszi Darren, menj, pihenj le - veregette vállon Dave a nagydarab férfit, én pedig küldtem felé egy hálás pillantást.
- Köszönöm, Mr. Gahan.
- Csak Dave. És sajnálom, hogy...
- Ne, ne sajnálja... ne sajnáld Dave. Láttam már ilyet, sőt rosszabbat is - lépett ki a szobából behúzva maga után az ajtót.
Sietve mentem volna oda Marthoz, de Dave megfogta az alkaromat. Vettem az adást. Miután elengedett, lassan lépkedtem oda, és ültem le az ágy szélére.

- Mit akartok itt? - morogta és a fal felé fordult - Menjetek csak, hisz jól elvagytok egymással!
- Mart, csak nem rám...
- SSShhh Mia, majd én.
- Elmegyek jó? - vált könnyessé a szemem.
- Dehogy mégy, ülj le arrébb a kanapéra és várj türelmesen - kérte David csendesen.
- Rendben - hüppögtem, de azért végigsimítottam Mart hátát, aki még mindig nem mozdult. Dave leült az ágyra, szorosan Martin mellett, combjai és térde Martin csípőjénél. Bízott a testi kontaktus erejében, személyes vonzerejében és Martin szeretetében.
David nem szólt, karjaival átölelte Martint és fejét a vállára tette. Úgy maradt vagy egy percig. Mart egy nagyot sóhajtott, visszafordult a hátára, két kezébe vette barátja arcát és csak nézett annak smaragd szemeibe.

- Bolond... - súgta Dave gyengéden egy aprócska mosollyal a szája szegletében.
- Ha sértegetni jöttél... - hanyatlottak le a kezei.
- Nem, Mart, te is tudod... Csak...
- Nem, nem fogok megváltozni. Nem megyek semmilyen elvonóra. Nem kell semmi.
- Nem is akartam, hogy... de Martin, megijeszted Miát - súgta úgy, hogy én nem is igen értettem, miről beszélnek, úgyhogy inkább továbbra is lehajtott fejjel gyűrögettem térdig érő olajzöld szoknyám szélét.

- Majd beszélek vele, csak most még mindig úgy pörög velem a világ, mint te a színpadon - mosolygott halványan Davidre. David kedvesen felnevetett és szorosan átölelte. Martin hálásan nézett fel a szemeibe, amikor tekintetük találkozott és szikrázni kezdett.

A számat harapdálva pillantottam fel rájuk könnyes arccal, majd hangtalanul elhagytam a szobát semmibe véve Dave korábbi kérését, hogy maradjak. Odakint végigmentem a folyosón, de nem akartam a szobámba menni. Elbotorkáltam a lépcsőházig, és ott összehúzódva leültem a fal tövébe egy félreeső helyen felhúzva és átkulcsolva lábaimat. Aztán megint sírni kezdtem. De nem csak Martin miatt.

Úgy egy órát üldögéltem ott átgondolva az eseményeket, de nem jutva elhatározásra abban, hogy mi is lenne a követendő viselkedés ezek után. Anélkül, hogy szobámba visszatértem volna sétálni indultam, gondolva a friss levegő majd kitisztítja a fejem. Párás, fojtogató meleg volt, ahogyan a belváros ódon utcáit jártam, az ég viharfellegekkel volt vemhes és fölöttük a zsarnok nap ontotta kéretlen és kellemetlen forróságát néha előbukkanva. Halvány derengésként futottak át az égen a villámok, majd meghallottam a dörgést is, a vihar a nyakamba szakadt. Már esett, a cseppek kopogtak a vörös palatetőkön és a magas épületek ormán lévő groteszk vízköpők száján kisebb zuhatagok hullottak alá. Egyedül voltam immár az utcákon, minden jótét lélek kitért a dühöngő vihar útjából, csak én, az egyedül járó macska nem. Bőrig áztam, egy perc töredéke alatt. Fel se vettem, hiszen a bennem háborgó érzelmek legalább ekkora intenzitással tomboltak. Kívül belül égiháború. Viharos nap ez a mai!

Csöndesen jártam tovább az utcákat néha-néha beljebb húzódva egy kapualjba, ha jégeső is elkezdett szakadni, de egy idő után már csak szimpla eső hullott alá. Ugyan a macskák nem szeretik túlzottan a vizet, én mégis szerettem megázni. Valahogy megnyugtatott, és a tisztaság érzését hozta, de ez alkalommal nem olyan mértékben mint vártam.
Valamiért bűnösnek éreztem magam, de nem tudtam, hogy milyen oknál fogva. Talán nem tartottam helyesnek ezt a kapcsolatot, amit a két idolommal tartottam fenn? Elgondolkodtam, hogy egyáltalán mit keresek én itt egy teljesen idegen városban. Meg is torpantam, és körbenéztem. Csak egy-két autó húzott el a fákkal szegélyezett utcán ügyet sem vetve kicsit didergő alakomra, ahogy karjaimat melleim előtt összefonva álltam, majd felnéztem az égre lehunyva szemeimet, hogy az esőben fürdessem kicsit az arcomat. Szomorkás hangulat telepedett rám. Eszembe jutott egy réges-régen látott felirat: "Szeretem az esőt, mert akkor nem látják, hogy sírok". Milyen igaz.
Végül tájékozódó-képességemre hagyatkozva elindultam visszafelé a hotelba miután sehol sem találtam egy taxit sem. Bőrig ázva, kicsit dideregve baktattam. Vizes hajam az arcomba tapadt néhol, mikor végül megpillantottam a hotel ismerős épületét. Már biztos aggódtak értem. Talán.

Amikor felmentem a szobámba lezuhanyozni és átöltözni csendes volt minden. Kinéztem az ajtón, de a folyosó is csendes volt, bár a DM stáb minden tagja ezen az emeleten lakott. Vajon hova tűnt mindenki? Bekopogtam előbb Dave, majd Mart ajtaján, de semmi. Leindultam a lépcsőn és már épp azon voltam, hogy megkérdezem a recepciót, mikor egy idegen férfi, Robert, mint megtudtam a DM venue pass-a alapján kért, hogy menjek vele, mert a fiúk már vártak, csak nem tudtak elérni telefonon. „Milyen amatőr vagyok” – gondoltam – „Egy profi sosem feledkezik meg a munkájáról, akármilyen érzelmek is kínozzák.” Elszégyelltem magam.

Robert elvitt a hangpróbára, és útközben megtudtam tőle, hogy a fiúk tényleg idegesek voltak, mikor felszívódtam. Csöndben ültem végig az anyósülésen az utat a stadionig a vizes utcákat nézve.
Odabent nagy volt a nyüzsgés. Mindenhol technikusok rohangásztak és instrukciókat kiabáltak egymásnak. Dave és Mart már a színpadon állt és épp a Precious-t próbálták. Egy pillanatra megálltam az árnyékban, és szomorkásan hallgattam a dalt, de a technikusok megint leállították.
Miért féltem eléjük kerülni? És miért hagyom, hogy az érzelmeim ennyire eluralkodjanak rajtam?

A fiúk vadul integettek felém, hogy igyekezzek, mert be kéne már állnom. Megremegett a térdem a színpadra vezető lépcsőn. Amikor felértem és beálltam Dave mellé, bíztatóan rám mosolygott. Martin csak egy halvány mosolyutánzatot küldött és komolyan folytatta a megbeszélést a technikussal.

Még mindig ebben a hülye hangulatban kezdtem énekelni, mikor rám került a sor. Miért éreztem bűntudatot? Csöndesen tettem a dolgomat próbálva tettetni, hogy semmi bajom. Néha találkozott a tekintetem Martinéval, de ilyenkor mindig a padlóra pillantottam.
Végül a próba is befejeződött, minden a helyére került.

Minden, kivéve az én össze-visszaborzolt kedélyemet. A fiúk visszaérve a bárba mentek, hogy lazítsanak egy kicsit, mert két órán belül indulniuk kellett az arénába. Fontos volt, hogy előtte egyenek is valamit. Én kimentettem magam, felmentem a szobámba és ruhástul végigdőltem az ágyon. Éreztem, hogy valaminek történnie kell. El nem mehettem, ha azt nézzük a DM-mel kötött munkaszerződés miatt, maradni meg fájt. Egyedül akartam lenni és közben kétségbeesve vágytam a vigasztalásukra.

Én nem tudtam enni egy falatot sem az idegességtől és a kezdődő nyugtalanságtól. Viszont éreztem, hogy rázni kezd a hideg. Nem volt túlzottan zavaró, de azért időről-időre éreztem, hogy fázom. Biztos az eső miatt.
Egyikőjük sem jött fel megnézni, hogy élek-e vagy halok. Ez ambivalens érzéseket keltett bennem. Egyrészt örültem neki, hogy egyedül lehetek, másrészt elszomorított, hogy nem is érdekli őket, mi van velem. De nem panaszkodhattam. Láttam kettejükön, hogy Martin kezdett a helyére kerülni, vagy legalábbis szentek tűnt az a bizonyos béke. Biztosan megbeszélték a dolgokat. De velem mikor fogja valaki megbeszélni őket?
Fogalmam sincs, miért éreztem magam elveszett kislánynak hirtelen.
Gondolataimból kopogás ébresztett fel pár óra múlva. Reménykedve léptem az ajtóhoz, de csak az a bizonyos Robert volt, aki azért jött, hogy szóljon: el kell kezdenem készülődni, ezért elvisz az arénába.
Kedvetlenül tudomásul vettem, miközben éreztem a fiúk hiányát a szívemben. Tiszta mártírnak éreztem magam.

Egyre rosszabbul éreztem magam. A testem tüzelt, biztosan lázas voltam, de ki akartam tartani. Felvettem a ruhám és kezemben egy diétás kólával csak meredtem magam elé. Egyszer csak felriadtam és éreztem, hogy valaki áll mögöttem. Martin volt az, úgy lopakodott be, mint egy macska.
- Bocsi, ha megijesztettelek, kopogtam, de nagyon el voltál merülve...

- Semmi gond - töröltem le a melegtől megjelent pár csepp izzadtságot az orromról, majd kortyoltam egyet a kólámból, és Mart felé fordultam kipirosodott arcommal. - Mi járatban?

- Hát, tegnap este óta nemigen találkoztunk, csak reggel és akkor mondjuk pont nem voltam szalonképes. Dave azt mondta, hogy megijesztettelek, sajnálom.

- Nem, nem is.
- Nem kell tagadnod, elmondta.
- Jól van, semmi baj, megesik az ilyen - vontam meg a vállam, és elfordultam, hogy letegyem a félig teli poharam, és hogy észrevétlenül megkapaszkodjak az asztalban. Remélem, kibírom a koncertet.

- Mi a baj Mia?
- Én nem is tudom. Sétáltam egyet a viharban, amikor ti...amikor ti... Szóval megáztam és nagyon feldúlt voltam és valszeg megfáztam, azt hiszem lázas is vagyok, és meglehetősen szédülök.

Martin olyan bűntudatos arccal nézett rám, hogy halkan felnevettem bármilyen rosszul is éreztem magam. - Nagyon édi arcot vágsz, tudod? - mondtam nevetve.
- Gyere ide Mia, hadd nézzem meg a homlokod! Ez bizony forró, gyere velem a zuhany alá, vetkőzz!
- Martin, 15 perc múlva kezdődik…
- Tudom, de e nélkül nem bírnád ki, amíg vetkőzöl, felhívom Dave-et , ő hoz gyógyszert, nála mindig van egy csomó efféle. Időben leszünk, ne félj. De koncert után a karomban viszlek haza, te szegény!
Nem ellenkeztem tovább, egy perc alatt meztelenül álltam, az viszont már biztos volt, hogy ma smink nélkül fogok énekelni. Az lehetetlen, hogy ennyi idő alatt még azt is újra...
Gondolataimból Mart érintése zökkentett ki, aki bevitt a fürdőbe és a zuhany alá tuszkolt. Nem sokat cicázott a fokozatossággal, egyből hűvös víz ömlött rám és engem még jobban elkezdett rázni a hideg és lassan elkékült a szám. Amikor Dave megjelent az ajtóban és meglátott majdnem eldobta a Paracetamol tablettákat meg az ásványvizes üveget.
- Te jó isten, Mia-cica, te mit műveltél magaddal?
Kisziszegtem a víz alól - Én semmit, csak így alakult.
- Jó, jó, semmi baj - mondta.

Öt perc kínzás után Martin kiengedett a hideg víz alól és egy puha törölközővel mindenhol átdörgölt. Jól is esett volna a gondoskodása, ha nem lettem volna olyan rosszul. Elvettem Dave-től a felém nyújtott két tablettát, ittam és felvettem a ruhámat. Ekkor már jöttek értünk. Mire a színpadra léptünk összeszedtem magam.

Kicsit forgott velem a világ, kapaszkodnom kellett a mikrofonba, de a gyógyszereknek és a zuhanynak hála elég jól bírtam. Többször láttam Mart és Dave aggódó pillantását a koncert folyamán, de a hangom legalább nem hagyott cserben. Egyelőre. A Never let me down again után lebotorkáltam a színpadról, tudtam, hogy már csak az Insight és a Goodnight Lovers volt hátra, amiben az én közreműködésem már nem volt szükséges, így bementem az öltözőbe, és az egyik kanapén összekuporodva magamra húztam egy takarót, mert megint rázott a hideg és fáztam. Borzalmasan éreztem magam újfent. Úgy tűnt, a reflektorok forró fénye újra előhozta a lázamat. Homlokomon hideg veríték gyöngyözött, ahogy a fiúkat vártam, és megfogadtam magamban, hogy soha többé nem csatangolok ennyit a hideg esőben. Komás fejjel jutottam félálomba, így pár perc múlva nem láthattam, ahogy Mart aggódva Dave-re néz, amint halkan beléptek.

- Dave, hívd kérlek Jonathant, hogy készüljön a szálloda orvos, azonnal odavisszük.

Felnyalábolt az ölébe és elindult velem a folyosón.

- Martin, engedd meg, hogy segítsek - kérte a testőre, de Mart megrázta a fejét.

- Én viszem.

David mögöttünk jött, de csak homályos alakokat láttam, Dave-et is inkább az illatáról ismertem fel. Fura gondolatok kezdtek el rajzani a fejemben. Könnyűnek éreztem magam és angyalként szálltam a magasban. Majd zuhanni kezdtem, és a földhöz csapódtam. Aztán egy fehér szobában láttam magam, ahol egy férfi megcsókolt, aztán egy másik, aztán fehér köd és fájdalom. Éles fények és borzasztó fájdalom megint. Később elmondták, hogy két napig hánykolódtam teljesen öntudatlanul. És hogy folyamatosan magas lázam volt, alig tudták levinni. Én nem is emlékeztem rá, hogy mikor voltam utoljára ennyire beteg. De mitől? Ennyire betett volna az eső, vagy érzelmi alapon befolyásoltam a betegséget? Fene se tudja.

Óvatosan nyitottam ki a szememet. Félhomály volt a szobában. Nem tudom, hol voltam. Még mindig Brüsszelben, vagy már egy másik országban? Nyakig be voltam takarózva, az oldalamon feküdtem, és úgy éreztem, hogy teljesen kiszáradt a szám és a torkom. Majd' meghaltam egy kis vízért vagy valami folyadékért, azt hiszem szárazon fel is köhögtem egy nyögés után.
- Cica! Csak hogy végre magadhoz tértél! - hallottam Mart hangját, de úgy, mintha belehasított volna a fejembe. Elfintorodtam. - Bocsi, nem akartam - folytatta sokkal halkabban, és segített valahogy felülnöm, hogy egy pohár vizet kezdjen lassú kortyokban itatni velem.
- Hol vagyok? Hol vagyunk? És... - újabb köhögő-roham - Mi történt?

- Heveny tüdőgyulladást kaptál némi tüdővizenyővel körítve. Mia, nagyon aggódtunk. Dave napok óta nem aludt, nézd, most bóbiskolt el egy széken.

Megfordultam és megláttam egy kórházi széken lecsúszva Dave-et borostásan, halkan szuszogva. Hogy is gondolhattam, hogy nem vagyok nekik fontos? Csak nem én vagyok a világ közepe. Hálásan mosolyogtam Martra.

- Köszönöm Marty - mondtam - Mondd csak Brüsszelben vagyunk még? Mi van a koncertekkel?

- Igen, még Brüsszelben vagyunk. Addig nem akartunk utazásnak kitenni, míg nem leszel jobban.
- De a koncertek! Miattam ne csússzatok!
- Ne izgulj cica, az itteni koncert után úgyis 3 napos pihenőnk volt. És ma van a 3. nap. Holnap utazunk reggel. De te majd akkor jössz utánunk, ha jobban leszel.
- Nem, nem, nem! - ellenkeztem, mire újabb köhögés jött rám.
- Mia, ez nem játék. Nyugodj meg - kért Martin megfogva a homlokomat - Még mindig elég meleg a fejed, de legalább már az infúzió nem kell.
- Jó ég! Az is volt? - kérdeztem rekedten, és jeleztem, hogy adjon még egy kis vizet.
- Igen. Úgy tűnik mégsem volt olyan jó ötlet végigénekelned az egész koncertet abban a hőségben, ami a lámpákból dőlt.
Miután ittam pár kortyot, fáradtan és égő szemmel hajtottam vissza a fejemet a párnára.
- Hát nem. De nem érdekel, veletek megyek, és kész. Nem hagyhattok itt!
- De Mia, ez a te érdeked. Mi csak vigyázni akarunk rád, meg segíteni!
- Akkor vigyáztok rám és segítetek a leginkább, ha veletek lehetek - fogtam meg a kezét egy sápadt kis mosollyal az arcomon.
Pár percig nem mondott semmit, csak az arcomat és a tekintetemet figyelte.
- Nagyon megijesztettél minket, Mia. Többször ne csinálj ilyet.

Közben Dave is mocorogni kezdett és lassan kinyitotta a szemeit. Fel is élénkült mindjárt, felugrott és a maga trubadúr módján látványosan fél térdre ereszkedett és kezet csókolt: - Üdvözöljük hölgyem az élők birodalmában.
- Csak nem a te csókod ébresztett fel? - évődtem vele.
- Dehogy - tolta arrébb Davidet szőke hősöm -, az enyém volt az!

Felnevettem, ami mindjárt köhögésbe is fulladt. Pár perc után az erőlködéstől bekönnyezett szemekkel néztem rájuk, és rekedten szólaltam meg:
- Ha meg akartok ölni, jó úton haladtok... Kérek még egy kicsit inni... - súgtam.
- Tessék - nyúlt Martin a pohár után, de Dave kivette a kezéből.
- Majd én! Te már itattad őt.
- Hé! Ez nem jelent semmit. Te aludtál be!
- Akkor is!
- Hé! Hé! Fiúk... teljesen mindegy, hogy ki... ad inni, csak adjatok már! - markoltam meg a takarómat igyekezve nem újra felköhögni.

Ki mondta, hogy a Depeche Mode tagjai nem tudnak kompromisszumot kötni egymással? Martin felém nyújtotta a poharat, amibe David akkurátusan egy szívószálat helyezett.
- Tessék Mia-cica - mondta nevetve. És lehettem rosszul, fekhettem kórházban a szívem velük együtt nevetett.

Aztán békén hagytak, mikor látták, hogy elfáradtam. A dokinak nem volt szüksége altatóra, hogy elaludjak. Még mindketten bent voltak, mikor ez megtörtént, így nem is érezhettem, ahogy a drága Marty megsimogatta karomat, amibe a doki a biztonság kedvéért, na meg a gyorsabb gyógyulás érdekében újra beszúrta az infúziót éjszakára, majd a szőkeség meg is csókolta már kevésbé meleg homlokomat.
- Az én hibám. Ezt is elcsesztem. Majdnem belehalt miattam - jegyezte meg halkan, ahogy kiegyenesedett, és tekintetét továbbra is pírban égő arcomon nyugtatta.

- Ne emészd magad, történt, ami történt - kérte Dave és barátja fülébe dúdolta halkan: - „I need to be cleansed, It's time to make amends, For all of the fun, The damage is done…”
- Dave, igazán, olyan vagy! - szorította meg Martin Dave kezét - De szeretlek így ahogy vagy, tudod?
- Tudom. Mart!
- Igen?
- És szeretjük Miát is, igaz? Legalábbis én, khmm, belesz.... szóval elcsavarta a fejem.

- Igen, tudom miről beszélsz. Nekem is kezdi...
Váltottak egy cinkos pillantást, majd Mart elengedte Dave kezét.
- Gyere Mart, mennünk kell, Kessler már vár. Beszélni akar velünk – szólalt meg Dave.
- Menjünk. Így is késünk megint. Hagyjuk a cicánkat aludni. De... itt hagyjuk, vagy holnap magunkkal visszük?
- Az állapotától függ.
- A doki azt mondta, hogy megpróbálják olyan állapotba hozni, hogy kibírja az utazást, de nem garantálnak semmit.
- Akkor hagyjuk itt?
- Majd meglátjuk, Dave, meglátjuk - azzal mindketten kiléptek a szobából, hogy a dolgukra menjenek.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés