27.

Nem tudtam mit tehetnék, még a legjobb ötletnek az tűnt, ha megpróbálom Davidet felhívni és megmondani neki mire készül Mart. De merjem-e? Nagyon aggódtam Martinért, ezért úgy döntöttem vállalom a kockázatot. Benyomtam a gyorshívót és hallgattam, ahogy előbb egyet csörren, majd még egyet és még egyet, már azt hittem nem veszi fel, amikor egy mély női hang szólt bele a telefonba:

- Igen?
Azt reméltem Dave fogja felvenni a saját mobilját, de hát szemmel láthatóan nem ez a helyzet, na most kell okosnak lennem, süllyedt le a medencémbe jeges rémülettel teli gyomrom.
- Hello, Mia Smith vagyok Mr. Gahan személyi asszisztense és Mr. Anton Corbjin kérésére szeretnék vele egy megbeszélésre időpontot egyeztetni, ha lehetséges.
- Hogyne, persze, a felesége vagyok. A férjem perpillanat elfoglalt, majd visszahívja önt.
- Köszönöm hölgyem. További szép napot kívánok.
Letettem és még csak gyorsabban sem lélegeztem. Reméltem Dave tudni fogja, hogy nem azért hívtam, mert nem volt jobb szórakozásom. Ültem egymáshoz szorított lábakkal és a rémisztőbbnél rémisztőbb lehetőségeket kergettem az agyamban, amikor megszólalt a mobilom.

- Mi a baj? - hallottam az ismerős orgánumot.
- Martin.
- Már megint?
- Már megint - válaszoltam, és fél kézzel elkezdtem némi ruháért kutakodni - Kiakadt teljesen. Az e-mailes ügyön. Nem is szólt hozzám, de tudom, hogy inni fog megint.
- Jaj, Mia... - sóhajtott a telefonba - Nézd, én most nem...
- Nem érdekes, csak azt akartam, hogy tudj róla. Nem kell személyesen eljönnöd, csak mozgósítsd kérlek Darrent vagy valakit, aki velem jöhet megkeresni Martint.
- Te nem mész sehova! Szépen ágyban maradsz, és a gyógyulásodra koncentrálsz! - suttogta kicsit ingerülten a telefonba - Majd a fiúk elintézik feltűnés nélkül. De amúgy sem fogod tudni mindig megakadályozni, hogy igyon, erre még nem gondoltál, Mia? Hagyni kell valamennyire, különben mindenkit meg fog utálni és be fog zárkózni megint. Ne akard megtudni, hogy milyen olyankor!
- David, hogy mondhatsz ilyet? A férfi, akit szeretek, maga alatt van és mérgezi a testét! Hogyne akarnám ezt megakadályozni? Utána megyek, akármit mondasz! - kaptam fel a vizet, és leraktam a telefont.
Magamban dohogva, és párszor felköhögve jól felöltöztem. Nem tudom, mit vártam, de nem tudtam tétlenül ülni!
A telefonomat kikapcsolva a farmerem hátsó zsebébe csúsztattam. Nem akartam most Dave-vel beszélni. Aztán miután kifújtam az orromat, kiléptem a folyosóra és megkerestem Martin testőrét, aki kérdezés nélkül jött is utánam.

Csakhogy Martin ez egyszer nem végzett félmunkát. Úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Idegen városban voltunk, nem is tudtuk hol keressük, némi segítséggel a hotelből, ahol megadták a legfelkapottabb szórakozóhelyek címét, kutattuk át a várost zéró eredménnyel. Persze lehet, hogy Mart az első füstös lebujba ült be halálra inni magát.

Rettenetesen aggódtam, és a hosszas keresgélés sem tett jót, ahogy hidegből melegbe majd melegből hidegbe rohangásztunk Darrennel, aki többször felajánlotta, hogy visszavisz, mikor csúnya köhögő-rohamok jöttek rám a füstös helyektől és a hidegtől, de én mindig leintettem. Nem érdekelt a saját egészségem, inkább Martiné izgatott, úgyhogy nem hallgattam rá. Folytattuk a keresést a kisebb klubokban és kocsmákban is, miután Darren mozgósított még pár embert. Mikor jó egy óra múlva a sokadik helyről léptünk ki, megcsörrent a mobilja, és megosztotta a fülest, hogy megtalálta az egyik kollega Martot.
Ekkor már éreztem, hogy baromira szarul vagyok megint, és tudtam, hogy folyik a víz a hátamon, de nem érdekelt. Gyorsan a megadott címre hajtottunk, és egy-két utca elvétése után meg is érkeztünk egy sokadrangú pubba.

Legnagyobb döbbenetünkre Martin egyetlen pohár búzasörrel üldögélt és egyáltalán nem volt részeg, csak gondterhelt. Ránéztem, ő rám nézett és ekkor anélkül, hogy odamentem volna Marthoz kértem meg Darrent, hogy az egyik embere vigyen vissza. Meg is tette volna, de mivel összeestem, bár az eszméletem nem vesztettem el, a kórházba vittek. És Darren Martot nem engedte a közelembe. Egy dal járt az agyamban: „The things you do ain't good for my health…”

Olyan volt, mintha egy furcsa burán keresztül szemléltem volna a világot, már ami a látásomat és a hallásomat illette. Valahogy végig tudatomnál voltam, és tudtam, mit csinálnak velem. Még azt is éreztem, ahogy bevezetik az infúziót, és egy időre azt hiszem oxigénmaszkot is kaptam. Nagyon lassan oldalra fordítottam a fejem félig nyitott szemmel, és tompán hallottam és láttam is az üvegen keresztül, ahogy Darren még mindig vitatkozik Martinnal és feltartja egyik kezét megakadályozva, hogy a szőkeség bejöjjön hozzám, amit hogy őszinte legyek, most nem is bántam túlzottan kába állapotomban. Az izomkolosszust nem hatotta meg az sem, hogy Martin a kirúgásával fenyegette.
Aztán hirtelen fulladni kezdtem. Most nem volt rajtam az oxigénmaszk. Olyan volt, mintha lekapcsolták volna a villanyt, és az utolsó amit még felfogtam, az az egyik gép sípolása volt.

Majdnem teljes volt a csend, de a hátam mögül, mintha tompa zajok jutottak volna el hozzám, Nem érdekeltek. Hajtott a kíváncsiság. Csak előre figyeltem, szinte vonzott magához valami, valami, amitől nem tudtam elszakadni. Nem is igazán akartam. Nem fájt semmim, békés voltam és nyugodt, nem aggódtam semmiért és senkiért. Olyan jó volt itt. De nem, valami mégis megzavarta a nyugtomat. A hangok mögülem egyre erősödtek. Nem! Itt akarok maradni! Nem megyek vissza! Nem! Ne...

Újabb áramütés érte a testemet. Felordítottam volna a sokktól, ha tudok. Hallottam, ahogy egy gép pityegni kezd és az orvos megkönnyebbülten sóhajt fel. Teljesen kába voltam. Csak elmosódott foltokat láttam. Tudtam, hogy emberek vannak körülöttem, de nem értettem, hogy mit mondanak, nem láttam az arcokat. Mintha egy meleg kéz szorongatta volna kétségbeesetten az enyémet. Aztán újra sötétség.

Dave baromi idegesen igyekezett a kórházba. Pár perce kapta a telefont Darrentől, hogy mi történt. Martin nem mert telefonálni neki. Még a hír előtt jó párszor próbálta utolérni Miát a telefonján, hogy hol a fenébe van, de az ki volt kapcsolva. Biztosan haragudott rá. A hotelben gyorsan lerázta Jent azzal az indokkal, hogy az egyik munkatársa és barátja kórházba került, és be kell mennie. Látta Jen szemében a furcsa villanást, ami azóta motoszkált a tekintetében, mióta megjöttek Koppenhágába. Biztosan az e-mail miatt. De most ez érdekelte a legkevésbé.
Odavitette magát a kórházhoz, és máris a recepciópultnál termett, ahonnan útba igazították. Tombolt benne a düh, ahogy végigsietett a félhomályos folyosókon. Mikor meglátta a két ismerős alakot, összeráncolta a szemöldökét. Darren az egyik műanyag széken ült a folyosón, Martin pedig egy reluxával ellátott ablak előtt állt gondterhelten a mellkasa előtt összefont karral.
- Te barom! - lépett oda Marthoz, és istenesen behúzott neki egyet mérhetetlen dühében.

Martin nem állt ellen neki, csak némán tűrte, hogy Dave rajta élje ki a dühét. Szó nélkül törölte az orrából ömleni kezdő vért. Nem foglalkozott az énekessel és tudta, hogy ez még inkább felingerli. Nem érdekelte. Az egyetlen, aki érdekelte, az Mia volt és az a tény, hogy a lány az ő hibája miatt került a klinikai halál állapotába. Az ő hibája. Csak az övé.

Csak ütött és ütött, már a fekvő Mart mellett térdelve, míg Darren szilárdan le nem fogta a kezét - Ne! - csak ennyit mondott, Dave kábultan felnézett rá, szemében lassan felismerés tükröződött, és amikor Darren arrébb lépett tőle leengedte a kezét, felsegítette Martint és magához ölelte, mindkettejük szemében megcsillant egy-egy könnycsepp, de még tartották magukat.

Jennifer pedig a kórházi folyosón észrevétlen állt döbbenten. Látott mindent, a verést is, az összeborulást is. Látott egy fekvő alakot az ágyban, és jobbnak látta visszavonulni. Azt gondolta a legjobb lesz, ha úgy tesz, még maga számára is, mintha semmit sem látott volna. Részben megnyugodott, ha lehet ilyet mondani, amikor férjét dühöngő őrültként látta, mivel úgy tűnt félelme alaptalan, a két barátnak semmi köze egymáshoz...úgy... amitől félt. Hiszen az ember nem üti agyon akit szeret, nem igaz? Úgy tűnt neki, Dave lecsapta Mart kezéről az aktuális barátnőjét, nem először fordulna elő, s ez volt ami a galibát kiváltotta. Nem örült neki túlzottan, hogy a férje félre...l, de ezt házasságuk hosszú évei alatt már úgy-ahogy kénytelen volt elfogadni. Eszébe sem jutott az aranymondás, hogy ne adj a látszatra. Lerendezettnek látta az ügyet, amivel neki több dolga nincs és visszahajtott a szállodába. Senki sem tudta meg, hogy ott járt.

- Van valami probléma? - lépett ki Mia szobájából egy orvos, és végigmérte a három férfit. Dave még mindig mérges grimaszát, Darren készenlétben lévő alakját, és a vérző orrát tapogató Martint. Senki sem szólt semmit. Az orvos viszont beszólt a szobába egy pillanatra, mire kilépett egy ápolónő is.
- Dr. Nielsen vagyok. Kérem Asta, lássa el Mr. Gore sérüléseit!
Az alacsony ápolónő biccentett, és leültette Martint az egyik közeli székre, mikor az tiltakozni akart, hogy nem hajlandó elmenni innen, ezért inkább ő hozott az egyik szobából kellékeket az orra leápolására. Eközben Dr. Nielsen és Dave átesett a bemutatkozáson, és újra a doktor vette át a szót.
- A hölgy pillanatnyilag jobban van - kezdte -, de nem sokon múlott, hogy elveszítsük, Mr. Gahan. Több mint három percig küzdöttünk érte. Nehezen akart visszajönni. Még nem tudjuk pontosan megmondani, hogy szenvedett-e valamilyen károsodást az agya az oxigénhiány miatt, továbbá nehezen lélegzik. Ahogy megvizsgáltuk, kiderült, hogy a korábbi heveny tüdőgyulladása a tüdővizenyővel súlyos tüdőgyulladássá fajult. Majdnem összeesett a tüdeje, ezért is van most lélegeztető gépen.
Dave arcáról a harag fokozatosan tűnt el, és jelent meg az ijedtség, az aggódás és a döbbenet, ahogy arca egyre jobban beeset és megnyúlt.
- Ha jól értesültem, Miss Kovács órákat töltött odakint a városban.
- Igen - nyögte ki rekedten Dave, ahogy tekintete Miára vándorolt, aki még mindig mozdulatlanul feküdt a csipogó gépek között. Borzalmas volt látnia, ahogy a csövek lógnak belőle, és újra infúzió csöpög a karjába.
- Nos, a gondatlansága majdnem az életébe került - csóválta meg a fejét gondterhelten az orvos, és követte Dave pillantását - Egy jó darabig még itt lesz. Ez már nem játék, Mr. Gahan. Addig nem szeretnénk kiengedni, amíg teljesen rendbe nem jön, vagy legalábbis a visszaesés a minimumra csökken.
- Persze - nyögte ki nehezen - Köszönöm, hogy visszahozták! - pillantott rá, és kezet fogott vele.
- Ez a munkám, Mr. Gahan. Most viszont, ha megbocsát...
- Várjon, Doktor úr!
- Igen?
- Bemehetnék hozzá?
Az orvos összeráncolta a homlokát.
- Rokona?
- Munkaadó és barát.
- Jól van, de csak pár percre. Mr. Gore is bemehet. Az ápolónőnk a közelben lesz.
- Köszönöm.
A doktor biccentett, és elsietett.

Kinyílt az ajtó, bár nem sokat fogtam fel a történtekből. Szarul éreztem magam, a torkomban egy cső volt és mindenféle műanyagdarabok lógtak belőlem. Nem akartam, hogy a fiúk így lássanak.

Egyelőre nem tudtam kinyitni a szemeimet sem, annyira gyenge voltam, de valahogy hallottam, ahogy óvatosan közelebb jönnek. Ők voltak, semmi kétség. Még ilyen ramaty állapotban is felismertem az illatukat, meg valahogy a jelenlétüket is.
- Szerinted hall minket? - kérdezte halkan Martin a tamponálástól furcsán elváltozott hanggal. Nehezen forgó agyamban lassan megfogalmazódott a kérdés, hogy mi a fene történhetett vele, de nem voltam biztos benne, hogy nem a zsongó és fáradt elmém torzította-e el a hangját.
- Nem tudom - hallatszott Dave hűvös és rövid válasza.
"Ne legyél mérges, Dave, kérlek!" - gondoltam magamban, de másra nem voltam képes.
- Mia, drága, kérlek, ne haragudj rám! Minden az én hibám! - hallottam tompán Martin hangját, és azt hiszem éreztem, hogy megmozdul mellettem a matrac. Valószínűleg térdre esett a szőkeség és úgy kérte a bocsánatomat. - Önző voltam, és nem gondoltam rá, hogy utánam jöhetsz! Azt hittem... azt hittem... nem, nem is gondolkodtam! - ostorozta magát - Hisz mondtad, hogy szeretsz, és én... ellöktelek. Úristen, miattam jártad a várost betegen órákig! Miattam haltál meg az előbb, és hatalmas szerencse, hogy az orvosok vissza tudtak hozni - darálta sírástól kásás hangon.
"Mi? Meghaltam? Tényleg? És visszahoztak?"

Ez azért megrázott.
Dave az egyik monitorra pillantott, ami mutatta, hogy növekszik a pulzusom attól, amit hallottam. Karba tett kézzel fordult vissza felénk, amiből én persze semmit sem láttam.
- Mia, kérlek, bocsáss meg nekem! Bocsáss meg! Nem akartam! Majd belepusztultam, mikor hallottam sípolni azt a gépet! Szeretlek, hallod? Szeretlek! - temette bele a fejét az ágy szélén a lepedőbe.
Dave közelebb lépett az ágyhoz.
- Martin... hall minket!
- Mi? Honnan veszed?
- Nézd! - mutatott a szemhéjam alól előbukkanó könnycseppre, ami szép lassan elindult lefelé az arcomon.

Azt hiszem, hogy ez már sok volt Martinnak. Felzokogott. Hogy tényleg megtette-e vagy csak én képzeltem, nem tudom. A drogok, amiket belémeresztettek az orvosok eléggé kiütöttek. Ólomnehéznek éreztem a kezeimet, ahogy lassan elindult a balom, hogy araszolva megkeresse Martin kézfejét. Valahol ott kellett lennie az ágyamon, tudtam. Olyan szerencsétlennek és védtelennek éreztem magam! Olyan kiszolgáltatottnak! Mintha csak leszíjaztak volna! „Menjetek el!” - könyörögtem némán. Szinte felért egy kínzással az a tény, hogy így látnak engem.

Nem tudom, mennyi ideig tapogatóztam csigalassúsággal, mire Martin olyan állapotba került, hogy felfogja min ügyködtem, és utána éreztem, hogy óvatosan megfogja a kezemet.
- Itt vagyok, Mia, itt vagyok! - hallottam a hangját, mire nagy nehezen megmozdítottam az ujjaimat a tenyerében - Dave, tényleg hall! Mozogtak az ujjai! - nézett fel rá könnyes zöld szemeivel.
Dave szótlanul és még mindig mélységes döbbenettel nézett vissza rá az orvos korábbi szavain rágódva, majd mint aki látva továbbra is araszoló könnyeimet megérezte volna, hogy fáj nekem, hogy így látnak, csendesen megszólalt:
- Gyere, Mart, hagyjuk pihenni. Ne izgassuk fel jobban - pillantott a monitorra, ahol láthatta, hogy a szívem még mindig hevesen ver.
Éreztem a hangjából a megrendülést.

Némán adtam hálát az égnek, amiért Dave ilyen jól megérezte a bennem lejátszódó dolgokat. Hallottam, amint csukódik a fiúk mögött az ajtó, én pedig engedve a gyógyszereimnek, mély, álomtalan alvásba zuhantam.

Dave mély hallgatásba burkolózva állt kint a hotel teraszán a hűvös éjszakában és a sokadik cigijét szívta el. Jennifer odabent aludt az ágyban, mint ahogy Rosie a másik szobában. Jimmy New Yorkban maradt az egyik barátjánál.
Nem bírt tovább egy helyben maradni. Zsebre vágta a cigisdobozát, és halkan kilépett a folyosóra, majd bekopogott Martin ajtaján. Mikor nem kapott választ, lenyomta a kilincset. Az engedett. Világos volt a "nappaliban", rögtön észrevette Martint, aki mozdulatlanul ült a kanapén állát tenyereibe támasztva, üveges tekintettel.

Dave úgy látta, hogy szőke társa teljesen máshol jár. Nem érdekelte. Miatta majdnem meghalt Mia, az a nő, aki annyira értékes volt a számára. Lassan Martin elé lépett.
- Ezt mégis hogy képzelted? - kérdezte csendesen, de fagyos hangja remegett a dühtől. Martin lassan emelete fel rá a tekintetét, de nem felelt. A szemei telve voltak fájdalommal. Szaggatottan felsóhajtott és szemeiben újabb könnyek jelentek meg. Hát, Dave is eljött őt kínozni? Nem elég, hogy magát kínozza, amiért majdnem meghalt Mia? Miatta? Dave nem érte be ennyivel:
- Majdnem megölted. Hogy gondoltad? Ki vagy te, hogy egy másik ember életét veszélybe sodord! Ha meghalt volna miattad én... - nem fejezte be. Martin nagyon jól tudta, hogy Dave mit tett volna akkor. Azután, hogy megverte valószínűleg azt is letagadná, hogy Ő valaha a Depeche Mode-ban énekelt. Ez újabb tőrdöfés volt Martin vérző szívébe. Miért kínozza? Miért? Tudja, hogy megteheti, tudja, hogy mekkora fájdalmat képes neki okozni, tudja, hogy szereti! Mindkettejüket! Folyamatosan Dave szemébe nézett, de most csak dühöt és gyűlöletet látott bennük. Lehajtotta a fejét. "Gonosz vagy Dave Gahan.”

Dave leült vele szemben az alacsony asztalra és undorodva arrébb rakta a bontatlan üveg viszkit, amivel Martin eddig szemezett, de nem nyúlt hozzá.
- Mondd csak, megérte pár pohár pia ezt? He? - nézett rá, és elővette a cigijét, majd hosszú ujjai közé fogva egy szálat megint rágyújtott. Érezve a levegőben, és látva a hamutálban a csikkeket tudta, hogy Martin is túl van jó pár szálon.
Martin még több fájdalommal a szemében nézett rá, és most már végigfolytak a könnyei sápadt arcán. Dave hiába volt kívülről kemény, belül fájdalmasan dobbant a szíve, ahogy nézte Martin arcát, ami pár helyen lilás árnyalatba váltott, az orra pedig fel volt dagadva a jobb egyenesétől.
- Válaszolj, Martin!
- Dave... ne kínozz még te is! Kérlek...
- Megérte?! - kiáltott rá.
- Nem! - üvöltött vissza, de rögtön le is hajtotta a fejét, ahogy lenyugodott.
Pár percig csöndben ültek, Dave lassan fújta ki a füstöt.
- Remélem, ez jó lecke volt. Én már megtanultam, hogy hova juttat a pia. Évekkel ezelőtt. Emlékszel? - folytatta némileg nyugodtabb hangon.
- Emlékszem.
- Tudod, mi döbbentett meg a leginkább? Nem is a te hülye viselkedésed, hogy vastagon leszartad, hogy mit érezhet Mia, és hogy utánad mehet betegen, veszélyeztetve az ő életét a te szaros életedért... - itt vett egy mély és reszketeg levegőt -, hanem az, hogy technikailag meghalt. Hosszabb ideig, mint én! Én csak két percig haltam meg, de ő majdnem négy percig! Négy percig! Tudod, ez mit tehetett volna vele? Tudod?! Öt perc oxigénhiány után az agy teljesen biztos, hogy károsodik. Most még csak reménykedhetünk benne, hogy nem szenvedett maradandó károsodást! Én megúsztam... Miánál várnunk kell, míg magához tér, bár bíztató volt, hogy reagált a jelenlétünkre - slukkolt újra.

Martin nem felelt. Tudta, hogy Dave-nek igaza van. Egyszerűen igaza van. Újra erőt vett rajta az elkeseredés. Ha Miának bármi baja esik.... Azt sosem bocsátaná meg magának.
- Dave kérlek... kérlek bocsáss meg! - zokogta - Én... én annyira... - nem tudta összeszedni a gondolatait - Ne hagyj el, kérlek! - nézett rá könyörgőn a férfi - Egyedül nem bírom ezt végigcsinálni! Nézni, hogy mi lesz Miával. Kérlek, ne hagyj magamra! - könyörgött társának.

Dave komoly arccal elnyomta a csikkjét, kifújtra a füstöt, és komolyan ránézett síró társára kicsit megenyhült pillantással.
- Ne félj, Mart, nem hagylak el, nem hagylak magadra, de szerettem volna, ha átérzed ennek a súlyát. Hogy érezd, mennyi mindent veszítettél volna, ha... meghal. Akkor elmentem volna. Örökre. Akkor vége a kapcsolatunknak, az... érzéseimnek irántad, a barátságunknak, mindennek, ugye tudod? Én szeretlek téged is. Tudom magamról, hogy beleszerettem Miába. Már jó ideje. Kib*szottul fájt volna, ha elveszítem őt a hülyeségeink miatt.
- Hülyeségeink?
- Igen - kulcsolta össze a kezét az ölében - Én is hibáztam.
- Miben?
- Hagytam, hogy utánad menjen, mert nem hagyhattam ott Jent és Rosie-t. Ha nem lettek volna itt, megakadályozom, hogy betegen rohangásszon utánad.

- Pontosan tudom, hogy mit tennél, ha Mia... - sóhajtott, majd egy ingerült mozdulattal letörölte a könnyeit - Nézd, nem várom el tőled, hogy engem felügyelj, hogy a hülyeségeim miatt a dajkám légy. Családod van Dave. Mindent megpróbálok, hogy kontroláljam önmagam, ezt itt és most a szemedbe nézve ígérem meg. Az előbb sem nyúltam a viszkihez, láthatod. Egy kortyot sem ittam. Megdöbbentett az eset.
- De meddig nem... Mindegy, hagyjuk. Nem akarom, hogy emiatt utálj meg - rázta meg a fejét, majd felállva az ablakhoz sétált zsebre téve a kezeit.
- Nem foglak megutálni, de ennél többet egyelőre nem nyújthatok.
Hallotta, hogy Martin óvatosan odalép mellé, és ránéz.
- Jól van. A te lelkiismereted, a te tested - válaszolta halkan az éjszakai várost nézve. Odakint metsző hideg szél fújt.
- Tudom Dave, hogy te már évek óta egy kortyot sem ittál, és becsülöm, hogy megtűrtél magad mellett úgy is, hogy néha elég csúnya állapotba kerültem. Ez a mai jó lecke volt. Érzem.
- Akkor talán öntsd ki azt a viszkit a csapba, hogy ne hozzon kísértésbe, ha elmegyek - jegyezte meg.
Martin szó nélkül hátat fordított, megragadta az üveget, és a fürdőbe ment vele. Dave úgy fordult, hogy a nyitott ajtón keresztül láthatta, ahogy az utolsó cseppig kiönti a piát a mosdóba. A tükörben észrevette Martin utálkozó fintorát, ami feltehetőleg a piának szólt. Aztán visszajött hozzá és megállt előtte, ráemelve szomorú zöld tekintetét.
- Milyen érzés?
- Jobb - válaszolta a szőkeség.
Dave ajkán feltűnt egy halvány mosoly és mintha egy kis büszkeség villant volna a tekintetében.
- Jól van - ölelte át Martint váratlanul.

Mart pedig fájó szíve összes keserűségével bújt hozzá. Dave mellkasára hajtotta a fejét és csak hallgatta társának a szívdobogását. - Dave, egyszer…egyszer már volt, hogy azt hittem elveszítettelek. Szeretem Miát, nagyon szeretem őt. De... tudnod kell, hogy...én... én téged jobban - mondta ki a végét már alig halhatóan - Bármit megteszek neked, érted. Tarts vissza, segíts nekem, hátha...talán sikerülhet...

A szőke zenész úgy bújt hozzá, mintha az élete függne tőle. Olyan volt számára most Dave, mint egy korty levegő. Most csak rá volt szüksége, hogy érezze a férfi mellette áll. Ezt más nem értheti meg olyan jól, mint ő. Csak finoman szorította, és sosem akarta elengedni. Az illatába akart burkolódzni, az érzésbe, ahogy a másik karjai a hátán és a derekán nyugodnak, ahogy Dave lélegzete finoman csiklandozza a tarkóját megmozgatva pár göndör fürtöt. Nem, sosem akarta elengedni.

Dave-et szíven ütötték a hallottak, és elsuttogta a maga megnyugtató válaszát. Nem is tudta, hogy mennyi ideig álltak ott így összeölelkezve. Érezte, ahogy Mart is és ő is lassan lenyugszik. Végül a kezei közé fogta Martin sebes arcát, és a szemébe nézett:
- Bolond vagy, Gore - azzal egy leheletnyi csókot nyomott a szájára, és kibontakozott az ölelésből - Most már mennem kell. Feküdj le, aludd ki magad. Holnap este Mia nélkül is meg kell csinálnunk a koncertet - mondta az ajtó felé tartva.

Martin csendben nézett utána, ahogy becsukta maga mögött az ajtót. Végül lassan elbotorkált a hálója felé. De persze elaludni nem tudott, csak forgolódott és kavarogtak a fejében a nap eseményei. „Díjnyertes barom, a marhavásáron elvinné a nagydíjat…” - gondolta. Az a szerencse, hogy Dave még így is mellette áll. Nagyon jól esett neki, pedig tudta, hogy Dave milyen. Tudta, hogy bár egészen biztosan nagyon szereti őt, sosem fogja olyan odaadással szeretni, ahogyan ő Davidet. Mit bánta ő, csak mellette legyen Dave és Mia…

„Jaj, Mia-cica!” - facsarodott össze megint a szíve – „Képes voltál... képes voltál betegen utánam kajtatni…”

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés