33.

Martin talált rám egy jó fél óra múlva, még mindig ugyanabban a pózban, dideregve. Azt hiszem, csináltam egy kis vízszámlát.
- Mia, drága, mi történt? - térdelt le rögtön elém elzárva a vizet, és ujjaival kifésülte vizes hajamat az arcomból. Sápadtan néztem vissza rá. Baromi szarul éreztem magam, főleg mikor megláttam a félelmet a szemében, hogy valami baj történt velem megint. Azt hiszem, attól félt, hogy újra kórházba kerülök.
- Semmi - mondtam komoran.
- Na, cica, mondd csak, hátha tudok segíteni! - kérte csendesen.

- Jaj, Martin - sírtam fel - jaj David, Dave!

Halálos sápadtra válva kérdezte meg: - Mi, mi van Dave-vel? Baja esett?
- Nehem, én...bántottam…meg... Nem akartam… Elment, ugye? Nincs a szobájában?
- Gyere, kiviszlek a szobába. Jól vagy? - és elrohant Dave szobája felé.

Szégyelltem magam, ahogy az ágyon könnyek nélkül sírtam. Fájt a mellkasom és a fejem és egy kicsit szédültem, de valószínűleg a sok sírás miatt. Legszívesebben elbújtam volna jó messzire. Hogy bánthattam így meg őt? Pedig pár perccel ezelőtt szerelmet vallott megint. Ez volt minden vágyam, hogy szeressenek, és mégis eltaszítom magamtól? Hát milyen ember vagyok én? Szipogva vártam vissza Martint, aki éveknek tűnő percek múltán jött csak vissza. Én még mindig az ágyon feküdtem dideregve. Csak az egyik takarót húztam magamra.

- Nincsen ott, ugye? - suttogtam.
- De, de ott van - mondta olyan sötét tekintettel, amit még nem nagyon láttam az arcán.
- Mi történt? - ugrottam fel.
- Mia, azt mondta, hogy kitárta neked magát, ott állt lecsupaszított lélekkel és te..
- ..és én nagyon megbántottam. Szegény Dave szerelmet vall nekem én meg...
- Te meg gyakorlatilag...
- Elmondta neked?
- Igen, de nagy nehezen. Láttad már Davidet sírni? Menj, nézd meg magadnak! - ugatott rám, sarkon fordult és elment.

Azt hittem, hogy már nincsenek könnyeim, de ahogy Martin nézett rám, ahogy odavetette az utolsó mondatot és kiment, egyszerűen felzokogtam. Összefacsarodott a szívem, pedig azt kaptam, amit érdemeltem.
Beletelt pár percbe, mire fel tudtam kászálódni, hogy felöltözzek. Nem hagyhattam, hogy Dave az én hülyeségem miatt szenvedjen! Pont erről beszélt a vallomásában. Neki minden legyintés egy rúgással ér fel. Vajon én is rúgtam, vagy annál rosszabb?

Kopogtattam az ajtaján, de nem kaptam választ. Megismételtem a kopogtatást. Semmi. Végül úgy gondoltam mégis megkísérlek bemenni, megpróbáltam a kilincset, persze nem nyílott. Dörömbölni és hangosan könyörögni kezdtem neki, erre kinyitotta. Ott állt meztelen felsőtesttel, farmerban, fénylő szemekkel és kissé szipogva. Mint amikor kisfiú volt és megverték. Nem érdekelt, hogy ki lát meg, zokogva a nyakába borultam és könyörögtem bocsásson meg, mert nem tudok nélküle élni. És azzal a tudattal se, hogy miattam bánkódik. Behúzott a szobába és a falhoz szorított, de szorításában több szeretet volt, mint harag.

- Megmondtam Mia, hogy a szívem nem játékszer, örülök, hogy még dobog egyáltalán. Odaadtam neked, kérlek ne kényszeríts rá, hogy visszavegyem, mert akkor megszűnik dobogni. Mia, Mia, mit teszel velem? Ne kérdezd, én se tudom miért fáj ennyire amit mondtál. Talán mert igazad van. Jennifernél kellene lennem, kellene, de én veled akarok lenni. Bármennyire etikátlannak is hangzik ez. Nem szoktam beleszeretni bárkibe, főleg nem könnyen. Mia, kérlek, ne bánts, csak szeress! Vannak dolgok, amiről jobb mélyen hallgatni, úgy tenni mintha másképp volnának, mint vannak. És egy meggondolatlan megjegyzés sokszor örökre összetör szerelmeket. Ne tedd! Szeretlek téged, azért fájt annyira, amit mondtál, mert az a nő mondta, akit szeretek.

- Jaj David, én is szeretlek! Soha életemben nem szerettem még ennyire senkit! Kérlek, bocsáss meg! Nem tudom mi ütött belém, de soha többé nem hozom fel ezeket a témákat! Nem akartalak megbántani, jaj istenem, nem akartalak! Szeretlek, szeretlek, szeretlek! - zokogtam a nyakába.
Szorosan ölelt magához belélegezve hajam illatát, aztán az államnál fogva felemelte könnyáztatta arcomat, hogy találkozhasson a két sírástól vörös tekintet. És akkor megláttam. Életemben először. Hangtalanul könnyezett, miközben az arcomat cirógatta.
- Meg tudsz nekem bocsátani? - suttogtam sírós hangon.

Nem szólt semmit, csak bólintott és elfordult beindulva a szobába, szégyellve könnyeit, amit minden bizonnyal a gyengeség jelének ítélt, amiket én viszont annak tartottam, hogy képes mélyen érezni és kifejezni az érzelmeit. Egyre nőtt a szívemben az iránta érzett megbecsülésem. Megfogadtam, hogy inkább leharapom a nyelvem legközelebb, minthogy ilyen megjegyzés kicsússzon a számon. Csak álltam és néztem őt, ahogyan az ablaknál állt kifelé nézve. Lassan odamentem hozzá és hátulról a derekát átkarolva hozzá simultam. Nem szóltam semmit csak élveztem a közelségét, testének melegségét, illatát, az energiát, ami szüntelen áradt belőle. Igazat szóltam az előbb, jobban szerettem az életemnél.

Megsimogatta az őt ölelő kezeimet. Gyengéden. És én éreztem, hogy elgyengülnek a térdeim az érzéstől. Hogy lehettem ilyen hülye? Pillanatnyi elmezavar? Vagy csak szimplán meggondolatlan vagyok? Vagy önző? Vagy csak szimplán bizonytalan, és ezért nem tudom igazán kezelni a helyzetet? Annyi kérdés sorjázott ködös fejemben, hogy rendesen meg is fájdult. Ráadásul szégyelltem is magam.
Homlokom még a lapockái közé volt támasztva, hogy észrevétlen folyhassanak a könnyeim, kezeimet pedig elvettem derekáról kicsúszva meleg kezeinek érintése alól, s végigsimítottam egyszer a vállait, aztán elindultam kifelé.

- Ne menj el cica! Maradj!
- Ezt akarod?
- Igen.
- Jó, maradok - bújtam hozzá ismét.
- Várj egy kicsit, jó? Megpróbálom rendbe szedni magam és azonnal át kell mennünk Martyhoz. Annyira…védelmező... annyira félt engem, tudom… Most nyilván ő is zaklatott, mert... mert... sírni látott… és ez fájt neki. Várj, két perc és kész vagyok.

Türelmesen vártam, bár a fejfájásom nem enyhült... sőt. De nem szóltam, csak összeszorítottam a fogamat.
Csak magára kapott egy pólót miután megmosta az arcát, és kész is volt.
- Gyere - fogott kézen egy halvány kis mosollyal.
Viszonoztam a gesztust, és a szívem majdnem elolvadt az érzéstől, ahogy ujjaink összefonódtak. Le is kellett pillantanom a kezünkre, hogy megbizonyosodjak róla, valóban igazi az érintése.
- Dave... nem lesz belőle baj, ha meglátnak kézen fogva? - suttogtam rekedten.
- Nem érdekel Mia. Szeretlek.
Szomorkásan elmosolyodtam. Igen, most jön a nyelvleharapós rész. Visszanyeltem a kérdést, hogy "És ha Jenny megtudja?". Mentem mellette a folyosón egészen Martin szobájáig, aminek ajtaján halkan bekopogott.
Csak egy ingerült "Gyere!" felkiáltást hallottunk, majd csöndesen beléptünk.
Martin háttal az ajtónak ült és a tőlem kapott gitárt nézte meredten, vagy inkább dühösen, mintha szerencsétlen hangszer tehetne mindenről, de tudtam, hogy nem őt okolja, hanem azt, akitől kapta. Engem. Facsarodott egyet a szívem.
Ingerülten fújta ki a cigifüstöt.

- Mart, drága, ne haragudj rá.
- Pont azt próbálom - morogta, majd felém fordult - Képes voltál bántani, őt, aki jobban szeret téged még nálam is?
- Martin, ez nem igaz! - kiáltotta Dave.
- Már hogyne lenne igaz, semmi baj David. Sok mindenen átmentünk már az évek során, kibírom ezt is. Egy kapcsolatban a két fél közül az egyik mindig jobban szereti a másikat és ezért kiszolgáltatottabb. Hát, a miénkben én vagyok az a fél.
- Martin!
- Várj Dave, hadd fejezzem be! Én is szeretem Miát. De mi ketten, mi… Dave…kérlek!
David mellé ült az ágyon és átkarolta - Martin, figyelj, nem akarsz moziba menni? Megnézhetnénk a Veszedelmes Viszonyokat például...
- Te kurafi, te! - mosolygott Mart és hozzám fordult - Gyere ide te is! Végül is érthető volt, amit Dave-től kérdeztél, csak valahogy rosszul sült el, a fogalmazás, a hangsúly vagy valami.
- Így is van, béküljünk ki - javasolta Dave.

Félszegen, mondhatni félénken ültem le Martin másik oldalára. Érthető, hogy mérges rám, amiért bántottam Dave-et, de hiába enyhült meg, én azért még tartottam ettől a Martin L. Gore-tól egy kicsit.
- Na, nem harapok - nézett rám - Ne lógasd az orrod.
- Martin... sajnálom - mondtam halkan és halálosan komolyan - Kérlek te se haragudj rám! - morzsoltam el megint egy könnycseppet. Hát sose fogynak ki? Éreztem, ahogy jobbjával átkarolja a vállamat.

- Rendben. De ne merd Davidet bántani! Hogy olyat ne tegyek, amit nem szeretnék.
- Martin megőrültél, úgy viselkedsz, mint egy féltékeny férj...
- Annak is érzem magam Dave. Megőrülök a féltékenységtől, ha mással vagy. Legyen az Mia, Jen vagy akárki! A francba, mindenkinek te kellesz.
- Neked is - csókolt a nyakába Dave. Martin beleborzongott Dave érintésébe, remegni kezdett a keze és vad tűz gyúlt a tekintetében. David mosolyogva nézte, mint lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy Martin mennyire kívánja őt.
- Mia-cica, drágám - fordult hozzám - Cicus, el vagy most egy kicsit egyedül? Martin sakkozni szeretne - nevetett fel.
Ezen már Mart is mosolygott.
- Értem - mosolyodtam el én is - Nos, Mr. Karpov, Mr. Kasparov örültem a szerencsének - válaszoltam és a szobám felé vettem az irányt.

Elgondolkodva ültem egy darabig az erkélyajtóhoz közeli asztalnál makacs fejfájásommal küszködve, amire bevettem két aszpirint, és a történteken gondolkodtam. Aztán elkezdtem átnézni és rendezgetni a kottákat, amiket Andy hozott nekem.
Kezdett késő délutánba hajlani az idő, mikor az egyik crew-tag beszólt, hogy körülbelül egy óra múlva indulunk a koncert helyszínére. Bólintottam, majd készülődni kezdtem.
A folyosón összefutottam Christiannal és Peterrel, akik szintén összecuccolva indultak a kocsikhoz.
- Szia Mia - üdvözölt kedvesen mosolyogva Christian - Jössz velünk?
- Hát... - Martin szobája felé pillantottam, és egy pillanatig elgondolkodtam, aztán úgy döntöttem, hogy inkább hagyom még őket kettesben, hadd élvezze Martin egy kicsit még Dave osztatlan figyelmét. - ... persze. Miért is ne - mosolyogtam vissza.
- Remek - biccentett, és elindultunk a folyosón.
A kocsiban ülve kifele néztem az ablakon, mikor megütötte a fülem Peter hangja.
- Mia, már akartam mondani, hogy tetszik a stílus, ahogy a hangokat csúsztatod a vokálozásban - jegyezte meg.
Felé fordultam - Köszönöm Peter. Nekem meg az improvizálásaid tetszenek, ahogy például a Martin énekelte számok alatt bánsz a szintivel.
Elmosolyodott, de ekkor megszólalt a telefonja, úgyhogy bocsánatot kérve elfordult, hogy beszélni kezdjen.
- Még nem is beszéltünk igazán - vette át a szót Christian a térdein dobolva kezeivel.

- Nem, tényleg, nem.
- Mia, örülök, hogy meggyógyultál, nagyon aggódtunk érted.
- Jaj, köszönöm, kedves vagy.
- Ühüm. A fiúk is odavoltak, Dave olyan feszült volt, majd szétpattant. Nem szereti, ha bármi veszélyezteti a fellépést.
- Igen, ő bizony amolyan perfekcionista.

- Az bizony. Mikor dalszövegeket írtunk vele, néha addig nem hagyott békét, amíg a végére nem jártunk egy szövegnek, vagy ki nem pofoztuk - emlékezett mosolyogva, amit csak viszonozni tudtam. - Ja, és visszatérve amúgy küldtünk mi is virágot neked, nem tudom, megkaptad-e őket.
- Igen, meg. Köszönöm. Örültem, hogy gondoltok rám.
Elgondolkodtam egy kicsit enyhén remegő kezeimet nézve, amiket inkább gyorsan ökölbe is szorítottam.
- Tudod... azért még most is sokszor idegennek érzem magam. Kívülállónak. És elgondolkodom rajta, hogy mit is keresek itt.

- Nagy missziód van, a Depeche Mode-nak, ennek a legendás együttesnek vokálozol. Zenei halhatatlanok mellett.
- Nos, igen, ők a hőseim, kétségkívül.

- Amúgy egy ideig én is így éreztem, mikor a bandához kerültem, mint kisegítő dobos. Hihetetlen szerencsésnek éreztem magam. Mindig becsültem a munkájukat. Aztán egy idő után, ahogy egyre jobban összerázódtunk, a feszélyezettség érzése elmúlt. Rájöttem, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mindenki más. Jó munkaadók és barátok - vonta meg a vállát.
- Ó hogyne. Ugyanolyan emberek, ugyanolyan érzésekkel - adtam igazat. Hogyne tudtam volna? - És neked nem hiányzik a német beszéd? Tudom, hogy már évek óta velük turnézol meg minden, és már hozzászokhattál az angolhoz teljesen, de nekem például azért hiányzik a magyar.

- Nem, nem hiányzik. Németek mindenhol vannak - mosolyodott el - Koncert után elmehetnénk a fiúkkal valami bajor sörözőbe, ehetnénk káposztát kolbásszal, meg ihatnánk sört, hmm, lenne kedved?

Felnevettem - Miért ne? - Aztán elgondolkodtam kicsit: - Las Vegasban bajor söröző? Szerinted van? - néztem rá kétkedve.

- Las Vegasban minden van Cica! Csak a megfelelő helyen kell keresni - kacsintott a dobos.

- Cica?
- Így hívnak, nem? Mármint Dave-ék. Hallottam nem egyszer.

- Hallottad? - kérdeztem vissza. A férfi nem felelt csak somolyogva méregetett. „Úristen! Vajon mit hallott még?”

Zavartan fordítottam el a tekintetemet. Szerencsére a csönd nem nyúlhatott kínosan hosszúvá, mert megérkeztünk a stadionhoz.
Kicsit talán megkönnyebbülve szálltam ki a kocsiból az oldaltáskámmal.
Megint nagy volt a rohangálás, ahogy láttam. De egy percre megálltam felmérni a stadiont. Mindig áhítattal tölt el a tény, hogy egy ekkora épületet képesek megtölteni a zenéjükért rajongókkal.

Az utolsó 20 percet a színfalak mögötti kis szobámban töltöttem. A szedett-vedett berendezés közt ülve az agyamban mindenféle gondolatok kavarogtak.

Aztán egy kéz érintését éreztem a vállamon. Felnézve Martint pillantottam meg.
- Mia, drága, már mindenhol kerestünk. Miért nem szóltál, hogy eljössz?

- Nem akartam zavarni.
- Értem. Jaj, jó is volt, csak ő és én - nyögött egy nagyot, ahogy egy sörrel a székre vágta magát.
- Hol van most kandúrka?
- Bemelegít, nekem is, neked is kéne. Gyere, menjünk át az öltözőjébe, hármasban vidámabb!
Ahogyan a folyosóra léptünk, már a fellépő ruhánkban egy nagyobb csoport rajongóba ütköztünk, akik  - egyenlőre a folyosón - a meet and greetre vártak. Szemük elkerekedett, ahogyan meglátták az ő istenüket, Mr. Martin L. Gore-t. Üdvözölték őt, majd összetörték magukat. Nagyon édesek voltak. Az egyik lány halkan felsikkantott, amikor Dave félmeztelenül kikukkantott az öltözőjéből, hogy mi ez a zsivaj. Intett a rajongóknak, nekünk meg odaszólt, hogy befelé, befelé!

Mire beléptünk, már a fekete mellényét vette föl nekünk éppen háttal állva. Martin nagyot húzott a söréből, én meg csak álltam, és alibiként egy kottás füzetet nézegettem.

- Na, mi lesz, mi lesz Martin? Hangoltál? - Mart megrázta a fejét. - Na, akkor gyerünk! Mi legyen az?
- „Mary has a little lamb” - kezdtem.

Dave felnevetett – Rosie-nak is ez a kedvence. Mia-cica neked nehéz lesz! Egy levegővel kell énekelni.

- Tuti el fogom baltázni, de azért próbáljuk meg - suhant át egy kis mosoly az arcomon.

- Nagy levegőt vesztek és egy és kettő és három!

Elfelejtettem énekelni, annyira néztem, hogyan kell csinálni, most az egyszer Dave-nek se sikerült befejeznie, mert nevetésbe fulladt az éneke tátott szájú, némiképp bamba arcomat látva.
- Mi van cicus, nem láttál még énekelni?

- De, de... csak ezt és így és ennyi idő alatt és egy levegővel! - fakadtam ki ámuldozva. - Ezt én soha nem fogom megtanulni! - tettem csípőre a kezeimet.
Martin felnevetett már a kezében tartva a gitárját, majd Dave-re nézett.
- Na, ne csináld Mia-cica - lépett oda Dave és végigsimított a karjaimon - Menni fog. Az elején én se tudtam, de az évek során belém idegződött. Tessék, szöveget is kapsz - nyomott az orrom alá egy papírt.
- Kösz, ezzel most előrébb vagyok - futottam át a sorokat, de nem vette tudomásul a cinikus hangsúlyt.
- No hát akkor egy, két, há' és négy...
Másodszorra se ment jobban. A nyelvem vagy hatszor belegabalyodott az angol szövegbe, mire újra felnevettek, én meg bevágtam a durcát.
- Ez profiknak való, nem egy olyan kezdőnek, mint nekem - lobogtattam meg a papírt.

- Nem kezdhetjük el a koncertet addig, amíg nem énekelted el legalább egyszer végig - ugratott Dave - Ne várakoztasd őket, hallod? Hallottam, kint hangos zsivaj hallatszott, mintha egy generátor zúgna. És még a Meet and Greet is hátra van.
- Ja, fiúk, kérlek legyetek nagyon kedvesek velük, soknak ez élete álma, hogy benneteket közelről...
- Tudjuk! - vágták rá egyszerre - Mia-cica, gyere megnézed, milyen az, amikor tényleg fekete párducnak érzem magam - mosolygott David és folytatta - Rács mögött az állatkertben, ahogy egész nap engem bámulnak. Meglátod, fura érzés.

Sóhajtva összehúztam a szemöldökömet, majd inkább újra magam elé vettem a papírt, és párszor rendesen odafigyelve futottam át a szöveget.
- Na jó, tegyünk még egy próbát.
Dave elmosolyodott és beszámolt. Én meg körülbelül a feléig bírtam tüdővel, aztán krákogtam egy sort, mert egy porszem ment a torkomra.
A fiúk mindjárt aggodalmasan néztek rám, Dave pedig tétovázva közelebb lépett egyet.
- Nyugi, nyugi, csak egy porszem - emeltem fel egyik kezemet, majd kerítettem pár korty vizet. - Még egyszer!
- Biztos?
- Biztos! Ne várassuk meg őket.
- Jól van...
És ezúttal csak az utolsó sor előtt fogyott el a levegőm.
- Ügyes vagy cica!! - derült fel Dave arca, míg én levegő után kapkodtam.
- Tényleg az vagy - mosolygott rám Mart is felállva és letéve a gitárt az öléből, amin közben bemelegítette ujjait - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megmutassuk magunkat a szerencséseknek - nyújtózott egy nagyot.
Dave egyetértően biccentett, én meg utánuk indultam. Nem rám voltak kíváncsiak a rajongók. Mielőtt kiléptünk volna, még Dave fülébe súgtam:

- ÉN is egész nap téged bámullak... - azzal elhúzódtam az útból.

- Tudom szívem - súgta vissza már a folyosón, ahol vagy húsz rajongó toporgott, és Martin hátának takarásában egy gyors csókot lehelt az ajkamra. Habár így bizonyíték nem maradhatott, mégis az összes fan látta mit csinált David.

Zavartan léptem arrébb tőle lesütve szemeimet. "Ezt mégis hogy gondolta? Miért játszik a tűzzel? Simán lebuktathat minket!" - gondoltam aggodalmasan rápillantva, de ő már el is kezdett kezet rázni a fanokkal. Én pár lépésnyire összefont karokkal megálltam.

A fiúk próbáltak nagyon kedvesek lenni velük. Dave rám kacsintott és minden egyes nőnemű rajongóját átkarolta és megpuszilta. Ezen erősen vigyorogtam, meg Dave gesztusának hatásán is. A térdek hirtelen cidrizni kezdtek és a levegő is elfogyott a helyiségben. Dave játszott velük. Elővette legbánatosabb, szeressetek-engem-szegény-kivert-kiskutyát-mosolyát és flörtölt velük. És ők szerették. Rajongva és feltétel nélkül. Az egyik lány, amikor a fotózáshoz beálltak és ő magához húzta őt sírva fakadt a meghatottságtól. Dave azt tett velük, amit csak akart. És élvezte. Ha azt kérte volna tőlük, hogy egyenként csináljanak 100 fekvőtámaszt, gond nélkül megtették volna, a mesternek bármit.

- Őrült! - tátogtam neki hangtalanul mosolyogva, mikor láttam, hogy a fényképező emberke mellett rám pillantott. Szélesen elmosolyodott, és mindjárt eszembe jutott, hogy ez jól fog kijönni a fotón. Martin is megeresztett egy halvány mosolyt, de benne egy kis feszültséget is láttam. Aztán úgy döntöttem, hogy inkább elsétálok a színpad felé, hogy átengedjem őket teljesen a rajongóiknak.

„Eszméletlen” – gondoltam – „nincs, aki ne enne a tenyeréből. Micsoda fickó! Ha akarja, ha akarja…” És eszembe jutottak a könnyek a szemében, kissé maszatos arca, bánatos szemei, halk szipogása. Ez az isten engem szeretett, miattam, értem sírt. Az, aki a hátam mögött játszott a lányokkal, megbabonázó hatással volt rájuk, és ahogy láttam a fiúkra is.
Lassan lépdeltem, amikor utolértek, s lopva végigsimított a fenekemen, huncutul rám mosolyogva.
- Játszol a tűzzel - súgtam oda.
- Tudom, játszom veled, te tüzes szerető, te!
- Dave, nem kéne…
- Felizgatsz, ha csak rád nézek. Nézd csak! - és lefelé pillantott.
- Ó, istenem - nyögtem fel.
- Cicus, van még vagy 15 perc, gyere az öltözőbe!
- Megőrültél?
- Meg. Meg, mert téged szeretlek, akarlak, te vagy a fejemben, ahelyett, hogy a fellépésre koncentrálnék. Nem profi viselkedés.
- Nem az David.
- Kit érdekel?

- Martin? - néztem rá kérdőn még mindig a fejemet csóválva.
- Kösz, de én ilyenkor már nem vagyok a földön. Pontosabban túl ideges vagyok. Inkább melegítem még az ujjaimat - válaszolt semlegesen. Már megint féltékeny volt, tudtam, de nem tehettünk ellene semmit.
- Látod cica? Ketten maradtunk - csúsztatta a derekamra a kezét, mire körülnéztem.
- Te tényleg őrült vagy, Dave!
- Az! Megőrülök érted! Akarlak, Mia! Ne tagadd meg magad tőlem, különben a színpadon fogok elélvezni a hangodtól és a látványodtól, ebben a... hmmm.. baromi szexi rucidban látva...
- Jól van, jól van! Csak nehogy meglásson valaki! - vettem le a kezét magamról, és gyorsan visszafordultam vele, reménykedve, hogy a rajongók már felszívódtak.
Mázlink volt. Sietősen húzott maga után dagadozó nadrágjával. Szinte belökte a szerencsétlen ajtót, és máris hozzám volt tapadva.

- Gyors munkát kell végeznem drága, de alapos leszek, ígérem.

Fejjel előre a fotelbe navigált és már bennem is volt hátulról. Annyira akart, hogy semmit sem látott vagy hallott maga körül, fel akartam kelni bezárni az ajtót, de nem engedett. Odaszorított a fotelhez és vadul tombolt bennem fejét a nyakamba fúrva.

- Úristen, Dave! - kiáltottam fel - Dave!
Mint aki meg sem hallotta, úgy szorította a csípőmet.
- Dave! Finomabban! Kérlek - nyögtem fel - Ez már fáj...

- Uh, próbálom, de nagyon elszaladt velem a ló, alig bírom, Mia, Istenem, Mia!
- Dave, drága, szívem, hallod? Csináld csak, ahogy jólesik most, koncentrálj magadra, a tied vagyok. Koncert után majd megkapom az én kényeztetés adagomat is. Jesszus, te vadállat!

- Megvadítasz Mia!!! - nyögte hangosan - Igen! Megkapod a jussodat! - nyögte a plafonra fájdalmasan szorítva a csípőmet. Tudtam, hogy mire vége lesz a koncertnek, be fog lilulni.
Én már csak nyögni tudtam, de ő egy határozott és durva lökéssel el is sült bennem.

Vadul lihegett és szakadt róla a víz, csak ölelt és ölelt, küzdve a levegőért.
- Uram isten, Mia, nagyon szeretlek - nyögte a fülembe, de nem mozdult rólam. Már kezdtem azt hinni, hogy csúszni fog a koncert a frontember kanossága miatt, de akkor Jonathan kopogott az ajtón és beszólt, hogy öt perc múlva színpad. Megkezdődött a visszaszámlálás.

Végre elengedett, én meg megigazgattam a ruhámat. A bugyimnak búcsút mondhattam, újat keresni meg már nem volt idő.
- No kérem, most fehérnemű nélkül menjek ki a közönség elé? - itattam fel egy törölközővel a testéről az izzadtságot. - Hanyadik bugyim ment így tönkre párducom, nem tudod?
- Én? A többit mind Martin tépte le rólad! Van fogalmad? Alig van ép alsógatyám mióta turnézunk. Ahonnan rendelem, szerintem azt hiszik hogy beugrottam a fehérnemű bizniszbe és viszonteladó vagyok - nevetett fel. Most már valóban felszabadult és jókedvű volt, laza és elengedett. Tökéletesen alkalmas a koncertkezdésre.
- Persze, egyet elloptál, vagy nem csak egyet. És legalább három bugyim szárad még ezen kívül a lelkeden!

- Talán bánod? - simított végig a karjaimon.
- Nem annyira... - mosolyodtam el - Na gyere, menjünk. Fogadjunk, hogy már csak mi hiányzunk, ami elég feltűnő lehet... - csókoltam szájon.

- De jól esett! Még! - kérte.
- Rossz fiú! Most neked a közönségedre kell koncentrálnod. Hajrá, én hősöm, hajrá! Még élénken emlékszem hogy remegtek a térdeim és milyen izgatott voltam, alig kaptam levegőt, amikor láttalak koncerten színpadra lépni.
- Pont, mint most, ugye?
- Pont, mint most - simultam hozzá.

John beszólt, hogy most már aztán kifelé. Pontosan tudta Dave hogyan relaxált az elmúlt 15 percben.

- Na indulás! - csaptam a fenekére, mire felnevetett.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés