tejes méret: mesmer-sophie.gportal.hu/portal/mesmer-sophie/image/gallery/1262468229_40.jpg

Mauka:

Fejezetek a Kárhozottak Könyvébol

2007

Előhang:

 Cor Cordium   ( Szívek szíve)

    Ó jaj, sosem leszek tied én,

    Engem nem szántak neked az egek.

    Míg didergek csöndes kripta mélyén,

    Gondolj rám, ha a kedvest öleled,

    Rám, akit gyötör

    Csak a képzelt gyönyör,

    Rám, kit a föld éjente befed.

    Állj meg, immár! Egy lépést se tovább,

    Az örömök nem hozzám valók.

    És változtatni nincsen rajta mód.

    Szív és kedv többé nem hű alattvalók.

    Ő kérve kéri bár,

    A herceg ellenáll

    S a lány az ágyra rogyva sír.

    S most a férfi magát mellé dobja:

    Úgy fáj látnom szenvedésedet!

    Csakhogy jól tudom, borzadni fogsz, ha

    Hozzám érsz és titkom fölfedem.

    Mint a hó vakít,

    S jéghideg az kit,

    Átölelni vágyol kedvesem.

   S ő a lányt izmos karjába zárja,

   vágytól duzzad benne az erő:

   hidd el felmelegszel itt, szól a lány,

   Még akkor is, ha sírból jössz elő!

   Csókok, halk szavak!

   Édes kábulat!

   Nem gyúlsz fel, lángom nem perzselő?

   Könnyekkel keveredik a kéj már,

   Vágyban egybeforrva boldogok,

   Egyikük csak a másikban él már,

   Jégajak szív ajkat, mely lobog,

   S a Hercegnek mikor dermedt vére forr,

   Keblében a szív mégsem dobog.

   Szólt a férfi, lásd kemény parancsszó,

    megtörte hant alatt szoros fogságomat,

    Papi kórusok zümmögve hangzó

    Éneke és imája mit se hat.

    Víz és só nem hűsít,

    Karó nem veri át szívem.

    Ó, a vágy nem hűl ki a föld alatt.

     Míg a régi világ állott,

     Eljegyezték a szenvedést velem,

     Az istenek megszegték szavukat,

     S  nekem idegen és álnok,

     Az új kötelem.

     A régi kötés fel nem bomlik így,

     Hitszegésnél Isten nincs jelen.

     Lásd, a sírgödör kidobta testem,

     Hogy fussak az eltűnt kincs után,

     hogy az elvesztett kedvest szeressem,

     És szíve vérét mind kiszívja szám.

     S ő ha odavész,

     A megváltás lesz majd velem,

     De hideg dühöm ennek  ellent áll.

     Halljátok, Egek, hogy végül mire vágyom:

     Nyittassátok fel a kriptát, mely temet,

     Máglyán, szeretőmmel közös ágyon,

     Hamvasszátok el a testemet!

     Míg a láng kigyúl,

     Míg a szikra hull,

     Várnak ránk a régi istenek.

                                                       1.

 Amikor a kikocsizásra készen álltunk Massachusettsben ragyogóan sütött a nap, és a levegőt a korai nyár vidámsága töltötte be. Éppen indultunk volna amikor Mr. Randolph Derby, a Four Seasons Hotel menedzsere  a kastélyhotel főbejáratától kigombolt öltönyben a kocsinkhoz sietett, és miután kellemes kirándulást kívánt a közeli erdőségbe, kezét a jármű kilincsén tartva szólt a pompás, korhűn elkészített, 19.szd. közepéből származó hintó pontos másolatának bakján ülő Jameshez:

- Ne felejtsd el, hogy napnyugtára vissza kell érned. Az ég ugyan derültnek látszik, ám ez a csípős északi szél hirtelen vihart hozhat. De biztos vagyok benne, hogy nem fogsz elkésni. Hiszen, Amis létedre tudod, hogy miféle éjszaka lesz, tette hozzá mosolyogva.

- Igen, uram, válaszolt rejtélyes nyomatékkal James. Aztán kezét a fejéhez emelintve gyorsan elhajtott.

Amikor elhagytuk a várost, intettem neki, hogy álljon meg és megkérdeztem:

- Mondja csak James, mi lesz ma éjszaka?

Ő keresztet vetett és lakonikusan válaszolt:

- Walpurgis éj, a gonosz jön el ma. Éppen ha az éjfelet bevárja. Ma éjjel a pokol kapui mind nyitva vannak.

Aztán elővette nagy, régimódi, svájci zsebóráját, megnézte és kissé összeráncolta a szemöldökét. Majd hogy én nem szóltam semmit türelmetlenül vonta fel a vállát.

Gondoltam, hogy ezzel fejezte ki a további késedelem miatti tiltakozását, így hát újra elhelyezkedtem az ülésen, intve, hogy hajtson tovább.

Gyorsan el is indult, mintha az elvesztett időt szeretné pótolni. A lovak időnként a fejüket felkapva gyanakodva szimatoltak a levegőbe. Ilyen alkalmakkor én is riadtan nézegettem körül. Az út meglehetősen egyhangú volt, mert magas, fennsíkszerű, szélfújta terepen haladtunk át. Továbbhajtva láttam meg egy alig használt, keskeny, bozótos, ám igen festői utat, mely kanyargós kis völgyön vezetett át.

Olyan vonzónak tűnt, hogy Jamest megállásra szólítottam fel - vállalva a kockázatot, hogy ismét felbosszantom őt-, miután pedig megállt, közöltem vele, hogy szeretnék ezen az úton lemenni.

Mindenféle kifogást kitalált, és beszéd közben sűrűn vetette magára a kereszteket.

Ezzel csak felcsigázta a kíváncsiságomat, úgyhogy egy csomó kérdést tettem fel neki. Kitérő válaszokat adott és ellenkezését azzal is kifejezte, hogy sűrűn az órájára nézett. Végül is lezártam a vitát:

- Nos, James, én le akarok menni ezen az úton. Nem kívánom, hogy velem tartson, ha nincs kedvére. Csak azt kérem, árulja el, miért nem akar jönni.

Válaszként olyan hirtelen a földön termett, hogy azt hittem levetette magát a bakról.

Aztán kezeit könyörögve nyújtotta felém, és kért, hogy ne menjek tovább. Különösen védtelen fiatal nőként és egyedül ne. De bennem emberére talált, mint az ősi De Bruyne család amerikai ágának egyetlen női tagja, vagy hát inkább az utolsó még élő tagja, lételemem volt a rejtély, a mágia és a veszély. Őseimnek Arkhamban volt az ősi fészkük, ami immár inkább csak denevér és patkány járta romhalmaz volt egy szeles dombtetőn, nem egész tíz mérföldre innen. Egy sajnálatos családi tragédiasorozat után, anyám dédanyja Európába költözött, ahol is szövetkereskedés helyett, amiből kényelmesen megéltek, inkább  tea és kávékereskedelemmel foglalkoztak, ami igen szépen jövedelmezett a Holland Keletindiai Társaság kebelén belül, lehetővé téve azt, hogy egy hét múlva, amikor is betöltöm a 21.életévemet és ezzel nagykorúvá válok, átvegyem a család itteni örökségét. A rám hagyott vagyon nagy része ingatlan alapú befektetésekben nyugodott, köztük volt a régi De Bruyne kúria is, amiről jövő héten az ügyek kezelésével itt megbízott Dr. McNally fog tájékoztatni és őseim örökébe léphetek.

 Az ijedt James nehézkes nyelvezeten hadart, amit az én Európában felnőtt, Holland anyanyelvű és oxfordi angolhoz szokott személyem alig is értett. Amis lévén, hátrább élt legalább két évszázaddal az időben, és nem csak fekete posztó öltözete volt régies, hanem életvitele és felfogása, na meg archaikus angolja is. A végtelen szóáradatának nagy nehezen sikerült kivelejeznem az értelmét. Mindig úgy látszott, hogy mondana még valamit, de rendre elhallgatott rémülten pislogva maga körül. Tudtam, hogy pontosan a legfontosabbat hallgatja el, azt ami ilyen mértékben rémületben tartotta. Megfordult, sietősen nekiindult, de aztán megtorpant és még ennyit mondott:

- Walpurgis éj.

Próbáltam vele vitatkozni, de nehéz olyan embert meggyőzni, akinek a szavait csak részben értjük - egyre másra visszatért az amis nyelvjáráshoz amikor az egyik ló felnyerített és felágaskodott. Erre aztán már nem nézett sem istent, sem embert, rohanni kezdett inaszakadtából visszafelé, a hotel irányába. Egyedül maradtam a végtelen erdőségben. A lovak egy útkereszteződésben toporogtak, és veszettül nyihogtak. James visszakiabált, hogy gyorsan hajtsak tovább, mert ott halottak vannak, de meg sem állva gyors iramban futott, míg már alakja a fák közé veszett.

Nem értettem miről beszélt, de azt tettem, amit mondott, lassan kiszálltam, körbekémleltem a rám szakadt csöndben és a lovakat a kantárszárnál vezetve arrébb vittem a kocsit. Közben azon gondolkodtam miről beszélhetett James. Hirtelen belém villant, biztosan azokra gondolt, akik régebben önkezükkel vetettek végett életüknek, és akiket ezért nem temettek megszentelt földbe. Pontosan idetemették őket, ide az útkereszteződésbe, a csontjaikon sétálok.

Előhalásztam a hintó belsejéből a kezdetleges turista térképet, és mivel úgy láttam, hogy az általam választott romantikus, bár kissé ijesztő út Federal Hill felé a Gahanna nevű kisvárosba vezet, ahonnan országút visz vissza a hotel felé, némi mérlegelés után nekivágtam. És nem azért mert nem hittem a babonákban. Azért, mert hittem bennük.

Amíg visszamásztam a bakra és próbáltam összeszedni kevés fogathajtó tudásomat, ami leginkább a gyí és a hó vezényszavakra korlátozódott, hirtelen valamilyen hangot hallottam. Csaholás és üvöltés keverékét. Messziről jött, de a lovak láthatóan nyugtalankodtak miatta. Azon gondolkodtam mennyi farkas élhet a vidéken. Tudtam hogy vannak, de azt gondoltam a magasabb régiókból csak télen merészkednek le, amikor a mardosó szükség hajtja őket. Próbáltam a lovakat nyugtatni, de aztán gondoltam egyet, ajkaim makacsul keskenyre összeszorítva a bakra pattantam és megnógattam a táltosaimat. Horkantva, prüszkölve nekiindultak Gahanna felé, még mindig ijedezve, bizonytalan léptekkel. A napsütésnek immár vége volt, az égen sötét felhők vonultak át és hideg szél fuvallatát éreztem az arcomon, ahogyan megborzolta fekete fürtjeimet. Furcsa módon, az ég egy ponton világos maradt, ahol lefelé sütöttek a nap sugarai, mint holmi égi áldás. Az út kietlen és gyönyörű volt. Sűrű fenyves váltakozott kies ligetes részekkel, de az idő mind komorabbá és hidegebbé vált. Már fáztam. Összehúztam magamon fekete bőrkabátom, ami talán nem volt a legalkalmasabb öltözék ezekben a hegyekben, Catsskills Mountains, így hívják őket. Patak keresztezte az utamat és én leszálltam, hogy igyak egyet, lehajoltam, és ahogy a kezemből kortyolva felemeltem a tekintetem szemem egy másik szempárral találkozott, mely a bozótból meredt rám. Zöld szemek voltak és hideg tűzben égtek. Hirtelen nem voltam rá kíváncsi kihez vagy mihez is tartozhatnak csak felugrottam a kocsira és harsány Gyía! Gyía! kiáltásokkal vágtára ösztönöztem a lovakat.

Hiba volt. A műremek hintóutánzat alattam darabokra hullt, én lebukfenceztem és elterültem ájultan a földön. A lovak pedig az őket mardosó félelemtől hajtva elrohantak az isten tudja merre. Amikor magamhoz tértem és lassan kezdett a tudatom tisztulni rögtön észrevettem, hogy nem ott fekszem, ahol leestem, hanem jóval arrébb egy tisztáson, egy kőház romos ajtaja előtt a falnak támasztva ülök. Nagyon fájt a fejem, hogy azon gondolkodjam hogyan is történt mindez. Vágtázó, szürkeménesként vonultak a felhők a fejem felett és annyi idő alatt sötét lett amennyi két ujjam csettintéséhez kell. Baljós árnyak csüggtek fölöttem, vágott a szél és újra üvöltést hallottam, most határozottan közelről, mely mély torokhangú kaffogásba és morgásba fúlt. Csak a sokknak köszönhettem, mely ledermesztett, hogy nem vizeltem össze magam ijedtemben. Azután az üvöltésre válasz érkezett, majd még egy és még egy. Sok. Talpra szöktem, olyan gyorsan amennyire zúzódásaimtól telt és pánikban néztem körül mit is tehetnék védelmemre. Ha nekiindulok az úton, bármelyik irányba megyek is a farkasok, már ha azok vonítanak vagy valami pokolfajzat biztosan levadásznak. A ház, részben mivel romos volt, részben mert olyannyira baljóslatúnak tűnt, nem látszott éppen atombiztos óvóhelynek, talán csak annyira hogy szemből érjen a halál és ne hátulról ragadjon nyakon. A tűz képe villant az agyamba és az elburjánzott, gazos kertben, halódó fekete dáliák fojtogató ölelésében megláttam egy már félig üszkös, meglehetősen vastag rönköt, amelyet, s még egy másikat is a házba görgettem. Bár még csak kora délután volt, éjjeli sötétség honolt és alig láttam az orromig. A házba léptem és a rozsdás, kicsorbult zsanérokon függő ajtót behajtottam magam mögött. Zár persze nem volt rajta, így hát az egyik rönköt, a nagyobbat, ékként ferdén eléállítottam és beljebb léptem.

A berendezés darabokra hullva hevert szerteszét, csupán egy öreg komód, egy-két bicegő szék, egy Biedermeyer karosszék és egy óriási deszkákból összerótt ágy állt az egyetlen helyiségben. Holmi halvány jelek alapján úgy tűnt valaki lakik itt és mégsem. Hisz ember így nem lakhat. Összeborzongtam, mert bár csak kicsi, lőrésszerű ablakok voltak a falba vésve, azokon azonban szabadon áramlott be a jeges fuvallat. Újra hallottam a torokhangú morgást, furcsa módon nem az ajtó vagy az ablakok, hanem a kémény felől. Úgy döntöttem ideje tüzet csiholnom. A nyitott kandalló félig beomolva és koromba fulladva állt ott, arrébb rúgtam néhány követ és egy doboz gyufával, - halleluja dohányzás - nekiálltam, hogy már pedig meggyújtom a tuskót. Több gyufa is a körmömre égett és én azon tűnődtem, hogy minden bizonnyal belehalok a félelembe, ha az éjszakát itt kell átvészelnem. Vagy valahogyan mégis betörnek a farkasok és kebabot csinálnak belőlem maguknak.

Egy dologban bízhattam és az az etológia volt. A farkasok nem támadnak emberre. Különösen házban lévő emberre nem. A normális viselkedésű állatok nem tesznek ilyet. De vajon ezek azok voltak-e?

A tuskó végre lángra kapott, és ahogy a lángok egyre mélyebbre rágták magukat a száraz fába, a szobában is egyre világosabb lett. A világosság talán túl optimista definíciója a dolognak, de mindenesetre most már holmi halovány fény derengett, sejtelmes árnyakat táncoltatva a csupasz falakon. Éhes voltam és a vállam fájt és a sarokba pisiltem, mert nem volt hova máshova.

Fel, s alá járkáltam és az esélyeimet latolgattam. Lassan haladt az idő és kinn nem lett világosabb. Bár vihar nem tört ki, sem esőt, sem dörgést nem észleltem, az átható borús homály maradt. Odaléptem a komódhoz és unalmamban, meg hogy megnyugtassam magam a fiókokat kezdtem el húzogatni. Üresek voltak, mind. Olyan üresek, mint a zsebeim, ahol pedig hiába kutattam régi savanyúcukor, müzli maradék vagy bármi után. Éhes voltam, és szomjas is. Hirtelen újra zajra riadtam, nyilván elbóbiskolhattam a szekrénynek támasztva a hátam ültömben, mert ijedtemben felugrottam felborítva a teakfa komódot. Határozottan acsargó csaholást hallottam, olyat, amit a farkasok áldozataik széttépése közben hallatnak. Valami nagyobb állatnak is hallani véltem az utolsó hörgését és rúgásait, majd a beálló csendben csak a szövetek szakadása és rágó hangok hallatszottak. A farkasok vagy bármik is voltak kinn csendesen ettek. Megigazítottam a tüzet és próbáltam fékezni a remegésem. A szekrény lábai az ég felé kalimpáltak és én majdnem elestem benne a félhomályban. Észrevettem az alján egy rekeszt mely kifordult és egy fekete dolog széle látszott a szélénél. Habozva utánanyúltam és kivettem. Egy feljegyzés volt, The Book Of Condemnation, Az Elkárhozottak Könyve. Sima, puha, és sötét volt, talán vakondbőrbe volt kötve és közepén tátott szájú fenevadat ábrázoló ovális címer volt, mely saját farkába harap.

A tűzhöz húzódtam és egy szék maradékára óvatosan leereszkedve kinyitottam a kapcsot a poros fóliánson, lerázva róla a por nagyját.

Elöl szöveg volt latinul és utána a - gondolom eredeti - szöveg angol fordítása, majd nevek végtelennek tűnő hosszú listája, és legvégül, már modernebbnek látszó, talán golyóstollal odaírt, áthúzott, javított feljegyzések. Ezzel kezdtem volna az olvasást, de megütköztem azon, hogy a könyv legvégén versnek tűnő dolgok álltak kusza sorban követve egymást. Egy- két versszakot ki tudtam venni és ezek az idő végtelenségéről, gonosz hatalmáról szóltak, mely nem enged szabadulni csak mélyebbre, és mélyebbre taszít. Amíg el nem érjük a dolgok alját, ahol megkötözve fekszünk és senki nincs velünk és csak a hó hull egyre, kitartóan és megállíthatatlanul. Szomorú költő lehetett, aki ezeket írta, a sorokból teljes reménytelenség és sötétség áradt.

A cirkalmas betűkkel írt latin résszel nem boldogultam, messze kevés volt hozzá csekélyke latintudásom és a betűk is barokkosan cirkalmasak voltak. Nekiveselkedtem az angolul írt résznek, bár, néhol egérrágta és töredezett volt a fóliáns, és a besötétedett lapokon alig látszottak a betűk, mégis kihüvelyeztem a végére a következőt:

Hosszú elbeszélés volt, az angolba néhol valami ismeretlen nyelv keveredett néhány szó, mondat vagy kifejezés erejéig. Imádságnak tűntek. Vagy átoknak.

Nagyjából a következő volt összerakható:

Réges-régen évszázadokkal ezelőtt, itt emberek haltak meg, és sírjukba eltemették őket. A föld alól hangok hallatszottak, és amikor a sírokat felnyitották, férfiakat és asszonyokat találtak, arcukon az élet rózsás színével, szájukon a vér bíborával. Ezért aztán, hogy sietve mentsék az életüket és halhatatlan lelküket, a túlélők más vidékre menekültek, ahol az élők éltek, és a halottak maradtak az elátkozott faluban, Gahannában, a pokol tornácán és itt másvalamivé váltak.

A könyv megremegett a kezemben. Mivé váltak? Mi történt velük vajon és hol vannak most? A földben? Erősen reméltem. Kinn a farkasok végre eltakarodhattak mert sűrű csend ülte meg a tájat. Az árnyak nőttek, rohamosan közelgett az éj és a sötétség. A Walpurgis éj, amikor a holtak és más pokolfajzatok a föld színén járnak, mert ezen az éjjelen megnyílnak a poklok kapui.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés