|
2. fejezet
2009.08.02. 19:47
2.
Ahogy az újoncok sejthették, tényleg feladatuk volt másnap. Még kora hajnalban kiverték őket az ágyból, mint holmi taknyos kölyköket, de ellenkezésnek nem volt értelme. Ki kellett menniük a fagyos reggeli hidegbe, s ott a Mesterek felosztották őket különféle csapatokra a feladat függvényében. A fekete hajú nő tincseit vadul cibálta a szél, de ez nem látszott, hogy zavarta volna, ahogy egy kis mosollyal az ajkán Sela-ra pillantott, aztán el is fordult.
Sela értesült róla, hogy párokba osztják őket. Egy elhúzott fintorral reagált a hírre, majd türelmesen várta, hogy megkapja a 'párját'.
Az egyik Mester rámutatott, miután ellenőrizte lebegő pergamenjét, s egy másik nevet kiáltott.
- Arlyn!
Erre a fekete hajú nő megmozdult és szélesebb mosollyal az arcán lépett közelebb, de aztán arca hirtelen komolyodott el, ahogy egy pillantásra sem méltatva Sela-t a feladatot kiosztó Mester felé fordult.
Sela arcán nem mutatkozott a felhőtlen öröm, épp ellenkezőleg. Meghallgatta a feladatott, majd a Mester magára hagyta őt az Arlyn nevű nővel.
- Talán el kellene indulnunk - mondta érzelemmentes, hűvös hangon a fekete hajú nő a kastély kapuja felé indulva, hogy hoppanálhassanak. Teljesen másként viselkedett, mint az este.
- Ahogy gondolod - vetette oda Sela, majd némán követte a nőt.
- Öltél már? - tette fel kicsit türelmetlenül a kérdést a fekete hajú nő pár perces csönd után, ahogy közeledtek a hoppanálási ponthoz.
- Igen.
- Hányszor?
- Nem túl sokszor, de láttam már a halált. Nem elég ennyi? - kérdezte kicsit ingerülten.
Megvonta a vállát válasz gyanánt, majd pár perc múlva oda se nézve megkérdezte: - Kit?
- Miért fontos ez?
- Csak érdekel.
Sela fújtatott egyet. Nem volt hajlandó Arlyn orrára kötni a dolgait. Nem bízott benne, ahogy senkiben sem. Jelenleg inkább a saját varázskészségének a mértéke kötötte le. A Halálfalók között megtanulta az alapvető varázslatokat, de megfelelő oktatás és idő hiányában ezeket csak nehezen tudta megidézni. Nem is értette, hogyan is maradt életben eddig. Valószínűleg csak ügyesen kerülte el a bajt.
Arlyn nem erőltette a kérdést, csak oldalra rántotta a fejét mintha hallott volna valamit, majd lemondóan felsóhajtott, bár nem Sela miatt. Elérték a pontot, ahonnan gyorsabban haladhattak.
Egy takaros kis ház előtt találták magukat, mely egy domboldalban helyezkedett el. Szomszédok nem voltak túlzottan a közelben. „Sima ügy” - gondolta Arlyn.
Sela is körülnézett a környéken, majd az ajtóhoz lépett és előhúzta a pálcáját.
Egy idősebb házaspárt kellett kiiktatniuk, s felkutatni egy értékes pergamentekercset a házban, amire a Nagyúrnak szüksége volt. Arlyn kezének egy intésével megállította Sela-t, mert riasztóbűbájokat érzékelt. Pár suhintással azonban kiiktatta a zavaró tényezőket, s hangtalanul beléptek a meleg, barátságos és túlzsúfolt házba.
- Megyek az emeletre - jelentette ki Sela.
Arlyn csak biccentett érzéketlen tekintetét egy pillanatra rajta felejtve, majd befordult egy folyosón.
Sela kiiktatott pár könnyebb riasztóbűbájt, majd belépett egy szobába. Gond nélkül tudott végezni a bent talált alvó férfivel.
Odalent Arlyn fülét megütötte a folyó víz hangja, majd az edények finom összecsörrenése. Az idős boszorkány mosogatott háttal neki. Hangtalanul lépett be a konyhába és mondta ki a két szót, mire zöld fény villant, s a nő élettelenül zuhant a földre.
Arlyn elégedetten megnyalta a száját, aztán elkezdte túrni a fiókokat a keresett tárgy után, párszor elismételve az „Invito, tekercs!" szavakat, de egyszer sem repült a kezébe a kívánt irat.
Sela lesétált az emeletről és belépett a konyhába. A szeme megakadt az asztalon.
- Arlyn - szólalt meg.
- Mi? - kérdezte sietősen turkálva egy másik fiókban.
- Hárman vannak.
- Mi? - kérdezte újra, s tekintetét a konyhaasztal felé kapta, s épp hogy csak arra volt ideje, hogy felfogja a 3. terítéket, baloldalról már neki is vágódott egy izmos test. A hevességből ítélve egy nagydarab férfire tippelt, aki a lendülettől az egyik üveges ajtajú szekrénynek taszította a fekete hajú nőt.
Sela gondolkodott, hogy mit tudna a torz lényre szórni, de nem jutott eszébe semmi. Azt se tudta, hogy mi az.
Arlyn karjaival védekezve próbálta letolni magáról a nehéz testet, majd felordított, mikor érezte egy erős állkapocs csattanását bal alkarján. Pálcáját a lényre szegezte, mely a felfordulás közepén Arlyn fölé görnyedve leginkább félig ember-félig farkas kombinációnak tűnt. Az alatta szabadulni próbáló nő kék szemeiben hirtelen villant a felismerés.
- EGY SZUTYKOS VÉRFARKAS! - üvöltötte, s pálcáját az egyre inkább farkasra emlékeztető férfira szegezte, s megrántotta a karját. A következő pillanatban átka már a plafonba csapódott, mivel a farkasember arrébb ugrott mélyen végigszántva Arlyn karját. Érezte, ahogy néhol felszakad a húsa, de nem érdekelte. Végezni akart a lénnyel!
Sela a látványtól lebénulva bámulta, ahogy Arlyn nekiesik a korcs fenevadnak.
- Dögölj meg, te korcs!!! - üvöltötte, ahogy vérző balját óvva gurult arrébb és egy átkot küldött a csattogó állkapcsú állatra, de az félreugrott, és a védtelenebbnek tűnő préda felé vetette magát, miután Arlynra borította az ebédlőasztalt.
Sela ereiben szinte megfagyott a vér, ahogy látta a habzó szájú és éles fogú dögöt felé közeledni. Ha akarta volna, se tudta volna megállítani, leblokkolt az agya.
Arlyn kikelve önmagából lökte arrébb a masszív asztalt és vadul lüktető karjával mit sem törődve guggolva küldte a zöld átkot a szőrös lényre, aki lesújtani készült. A nőt nem érdekelte, hogy eltalálja-e Sela-t, agyában csak az visszhangzott felerősödve, hogy meg kell ölnie ezt a dögöt is!
Az állat egy nyikkanással terült el a földön és nem mozdult többet. Sela csak nézte a tetemet.
Arlyn a földön zihált még mindig előreszegezett pálcával, majd megremegett a keze, s lassan leengedte, ahogy összeszorította a szemeit és a fogait. Kívülről csak annyi látszódott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak, de meg se nyikkant, csak élesebben vette a levegőt. Sela nem tudhatta, hogy elméjét is próbálja lecsendesíteni. Nem akart az idegen nő előtt semmi olyat tenni, amit később felhasználhat ellene. Erre mindig megpróbált ügyelni.
Sela Arlynra emelte a tekintetét. Emlékezett az arckifejezésére, mikor meglátta ezt a... lényt.
- Te... örült vagy - mondta csendesen, de indulattal.
Szárazon felnevetett, de hamar el is hallgatott jobbjával óvatosan megtapogatva sérült balját. Véres ujjai között még mindig ott volt pálcája, ahogy az arrébb lökött asztal mellett ült a konyhapadlón. Fekete talárja szétterült körülötte és a keze miatt néhol sötéten csillogott a vértől. - Mind azok vagyunk, akik Őt szolgáljuk.
- A saját nevedben beszélj! - csattant fel Sela.
- Talán tagadod? - nézett rá halványkéken felvillanó szemekkel, de mindjárt össze is szorította őket, hogy megpróbálja visszanyerni normális színüket. Háta egy pillanatra meggörnyedt az erőlködéstől, de kontrolálta magát és újra kiegyenesedett.
- Én nem vagyok olyan, mint te! - sziszegte.
- Miért, én milyen vagyok? - kérdezte még mindig nem nézve rá. Inkább elkezdte óvatosan felhúzni szétszaggatott talárujját.
- Beteges.
Arlyn csak üresen elmosolyodott ügyködései közben. - Inkább hálásnak kellene lenned, hogy megmentettem az életedet.
- Oh, én kérek elnézést - grimaszolta Sela.
Arlyn felkapta a fejét és egy fokkal sötétebb színű szemével újra ránézett. - Mert meg tudtad volna védeni magad, mi? - kérdezte szarkasztikusan.
- Nem emberbaráti szeretetből mentettél meg. Csak meg akartad ölni ezt a dögöt. Ne várd el, hogy hálás legyek neked.
- Most miért kaptam ezt a hangsúlyt a végére? - húzta össze a szemöldökét.
Sela nem felelt, hanem felállt és kisétált a házból.
- Persze, még a pergament is én keressem meg a sérült kezemmel, mi? - kiabálta utána.
- Elég ügyes vagy és megvan a kellő varázserőd hozzá, nem? - felelte már az ajtóból, majd kilépett és hoppanált.
- Hülye ribanc! - sziszegte utána, majd megpróbálta nagyjából ellátni a kezét. Kibírja az orvosi szárnyig. Most meg kell keresnie amiért jöttek, ha már ez a liba cserben hagyta. Talán jelentést tesz róla, talán nem. Még eldönti. Nagy nehezen felállt, megvetően leköpte a döglött vérfarkast és elindult a ház többi részébe kutakodni.
Sela a kastélytól nem messze érkezett meg. Elmélázva nézte a pálcáját. Ez még mindig a lopott darab volt. Vennie kell egy saját pálcát és meg kell tanulnia használni. Drasztikus lépésre szánta el magát. Itt hagyva a kastélyt újra hoppanált, hogy Voldemortot és a többieket hátrahagyva menjen a saját feje után és tanuljon.
Zsebében a megszerzett dokumentummal, bal kezének ujjairól csöpögő vérrel, amivel nem igazán törődött, pedig a fájdalom erős volt, bekopogott a megadott ajtón, amin a küldetés után kellett lejelentkezniük.
- Gyere - szólt ki a férfi.
Szótlanul lépett be és összeszorított fogakkal lépett a férfi asztalához, amire óvatosan elhelyezte a pergamentekercset.
- Helyes - mosolyodott el a feljebbvalója - De hol van Sela?
Arlyn agyában felvillant, hogy bosszúból felnyomja a nőt, de végül valamiért legyűrte a késztetést.
- Kiszellőzteti a fejét.
- Rendben - tette el a pergament - Szép munka volt Arlyn. Menj el az orvosi szárnyba.
- Köszönöm - biccentett, majd lógó karját fogva méltóságteljesen kivonult.
Az elkövetkezendő hetekben, sőt hónapokban ritkán osztották be egymáshoz a két nőt, inkább mindig más párt kaptak, csapatokban dolgoztak, vagy egyéni küldetéseket kaptak, ahogy fejlődtek. Arlyn kezén csak pár újabb forradásnyom maradt, de a "meggyógyult" Sötét Jegy szinte teljesen eltakarta őket. Tényleg olyan volt, mintha élt volna a rajz a halálfalók alkarján.
Voldemort párszor magához hivatott egy-egy ifjabb halálfalót is, de a többség nem is látta a beavatás óta az egyre nagyobb hatalommal és befolyással bíró feketemágust.
Sela egy fa törzsének dőlve ült a kastély méretes kertjében és a távolba meredt, miközben az ujjai közt már egy újabb pálcát - az ő pálcáját - forgatott. Az a rövidebb időszak, mikor elhagyta a kastélyt nagyon tanulságosnak volt a számára. Jó pár átok ismeretével tért vissza. Most már megállt a saját lábán is. A sikeres küldetései fényes karriert ígértek a számára.
- Hogy úsztad meg büntetés nélkül, hogy leléptél a küldetésről? - hallotta Sela a magasból a tiszta hangot.
Arlyn nézett le rá a szomszédos fa ágai között ülve.
- Te követsz engem? - kérdezte élesen.
- Nem. Ezt a fát találtam szimpatikusnak.
Sela röviden felnevetett.
- Mit akarsz tőlem?
- Miért kerülsz?
- Talán zavar?
- Érdekel. Megijedtél tőlem? Azt hiszed, én is vérfarkas lettem?
- Nem harapott meg.
- Azt nem tudtad, hogy karmolással is terjed? A vérfarkaskór még egy apró karcolással is elkapható, ha a testrész, ami megsebez, már transzformálódott. "Varázslények alapfokon", pár éves kiadás.
- Megpróbálsz kioktatni? - kérdezte egy igencsak gyilkos nézés kíséretében a fiatal nő - Hát persze - válaszolt a saját kérdésére - Azoknak, akik klassz kis aranyvérű családban nőttek fel és a Roxfortba járhattak... kis éltanuló voltál mi? Az igazgató kis kedvence.
- Sosem voltam a kedvence és nem fejeztem be az iskolát - nézett rá elkomolyodva - Nem volt rá alkalmam. Lényegében kitörölhettem azzal, hogy aranyvérű voltam.
- Jaj, kis szegény. Mindjárt elkezdelek sajnálni.
- Nem azért mondtam - fordította el a fejét szomorú villanással a szemében.
Sela nem mondott semmit, csak a távoli lemenő napot nézte és az első felgyúló csillagokat.
Arlyn követte a példáját és perceken keresztül csak ültek ott csöndben. Nem tudta, hogy miért figyeli időnként Sela-t, vagy hogy miért jön utána, hogy miért mondják ezt a hangok a tudata mélyén. De érdekelte, hogy miért, mitől ilyen a nő. Valamilyen elvont módon vonzotta az érzéketlensége. Nem ő volt az első ilyen ember, akivel találkozott, s eddig mindenkit megfejtett sajátos módszereivel. Kíváncsi volt rá, hogy Sela-val sikerrel jár-e.
- Te figyelsz engem - Sela ezt teljes közönnyel és nyugodtsággal állapította meg.
- Igen. Sok mindenkit figyelek.
- Ezt jó tudni.
- Miért? - kérdezte továbbra is a gyorsan sötétedő parkot nézve.
- Akkor ezért jöttél utánam első este?
- Nem tudom - karolta át felhúzott lábait az ágon ülve.
- Nem tudod?
- Nem. Tudod... nem mindig tudom megindokolni, hogy mit miért csinálok. Azt súgják, és én azt teszem.
- Kik súgják?
Arlyn nem tudta, hogy válaszolhat-e. Pár percig csöndben maradt, aztán halkan, de nyugodtan suttogta: - A hangok.
- Hangok? - kérdezett vissza kissé hitetlenül és kissé félve Sela. Szemében enyhe értetlenség csillogott.
- Tudod... nem tudom miért mondom ezt el, de... azon a küldetésen... nem sokat tévedtél.
- Sejtettem. Már aznap éjjel, mikor láttalak a földön ülni és a véredet nyalni
- nézett el a horizont irányába.
- A legviccesebb az egészben, hogy nem is vagyok teljesen őrült - mosolyodott el keserűen - Valami megvédett.
- Mi történt?
- Nem tudom, hogy elmondhatom-e neked. Nem bízom senkiben. De... egy feltétellel...
- Mi lenne az?
- Ha te is elmondasz valamit magadról.
- Valamit? - kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel.
- Amit másnak még sosem mondtál el. Mert ez is olyan történet, amit én se mondtam el még soha egyetlen embernek sem. Amolyan biztosítékfélét szeretnék. Épp eleget nevettek már rajtam ahhoz, hogy tudjam, milyen érzés, ha felhasználják ellenem a gyengeségem vagy a másságom.
- És azt hiszed, hogy ebbe belemegyek?
- Miért ne? Azért mert félig őrült vagyok?
Sela felnevetett - Nem Arlyn, ha a múltamat akarod, akkor jobban meg kell dolgoznod érte - vigyorgott a nőre.
Arlyn elmosolyodva nézett le rá. "Ó igen. És már sínen vagyok..." - gondolta magában.
- Eddig is tudtam, hogy keménydió vagy.
- Mindenki tudja.
- Itt majdnem mindenkinek megvan a maga tragédiája. Néha elgondolkodom rajta, hogy melyik életünk a jobb. A halálfalóságunk előtti, vagy a mostani. Járni éhesen, de szabadon az utcákat... - merült el az emlékeiben egy percre.
- Hát, ez annyiban jobb, hogy van hová visszatérni. Legalább.
- Van... gyökerünk? - kérdezte lepillantva rá egy cinikus kis mosollyal, ami nem Sela-nak szólt, hanem a helyzetnek.
- Fogjuk rá.
- Tudom honnan jöttél.
- Pfff... tényleg? - nevetett fel ismét a nő.
- Igen.
- Akkor meséld el.
- Egy szürke és kegyetlen helyről, árnyak közül jöttél. Látom a szemedben a fájdalmat a keménységed mögött. Ez már nem az a harsogó friss fájdalom, ez már beléd égett. Nem is tudod, hogy már hányféle fájdalmat láttam másokon. Éheztettek is, igaz?
- Nem tudod, miről beszélsz - fordította el a fejét Sela.
- Honnan veszed, hogy nem tudom?
- Miért vagy benne biztos, hogy mindez igaz?
- Sosem szoktam teljesen biztos lenni benne, de eddig nem csaptak be a megérzéseim. Eddig nem hazudtak nekem...
- Ajánlom, hogy ne szimatolj a múltam után, Arlyn.
- Nem szimatoltam utánad - nézett le rá komolyan a sötétben.
Sela morgott valamit válaszul.
- Mit látsz ha rám nézel?
- Egy őrültet a fán?
Arlyn majdnem leesett az ágról, ahogy felnevetett.
- Nem... vagyis igen... de nem erre gondoltam... - komolyodott el a végére - Sela, tudod érdekes dolog ez a félőrültség. Másképp látom a világot, mint ti - vonta meg a vállát - De alapjában véve a mi sorsunk hasonló. És nem csak abban, hogy mindketten halálfalók lettünk.
- El tudom képzelni... a jövőben együtt akarjuk majd megváltani a Világot is.
- Nem, nincsenek ilyen ambícióim - mosolygott újra a fekete hajú nő - De nem akarok az aljanép lenni. Nem akarom, hogy használjanak, hogy lenézzenek a felettem állók. Eleget kaptam én is az élettől - sóhajtott - Nem akarok csak vegetálni. Fel akarom tornázni magam a ranglétrán.
- Ez mindannyiunk nem titkolt célja, aki itt van. Úgy lesik ezt a férfit, mintha ő lenne az isten.
- Te nem tartod annak, igaz?
- Miért tartanám? Láttam én tőle valaha is ezen létére utaló bizonyítékot?
- Hmm... Xerxész jut eszembe róla hirtelen... Bár vannak megkapó szónoklatai és elvei - lógatta le a lábait az ágról, amin ült.
- Voldemortról? Xerxész?
- Ő is istennek képzelte magát, nem igaz?
- De igen. De szerintem homokos volt.
Arlyn most már tényleg leesett a fáról a nevetéstől, s egy nyekkenéssel s egy tompa puffanással landolt a magas fűben.
- Jól vagy? - állt fel Sela és lépett oda a nőhöz.
- Jól... pe...persze! - nevetett még mindig a hátán fekve.
- Nem vagy normális - mosolyodott el.
- Miért? - ült fel felszisszenve, de még mindig mosolyogva Arlyn.
- A nyakadat is kitörhetted volna
- Ugyan, egy boszorkány nem hal meg ilyen könnyen - legyintett továbbra is a fűben gubbasztva - És amúgy sem a te hibád. Nem tehetsz a famániámról.
- Arról tényleg nem.
- Látod, nem harapok - nézett fel Sela-ra végre abbahagyva a nevetést.
- Nem is mondtam, hogy harapsz.
Sela csak elmosolyodott - Jól van, én most megyek aludni. Jó éjt Arlyn.
- Jó éjt - biccentett átkarolva a térdeit, s a távolabbi fákat kezdte nézni állát a térdeire támasztva. Érezte, hogy távoztában Sela figyeli őt. Ez egy halvány mosolyt csalt az arcára. "Alakul..." - gondolta magában a fekete hajú nő.
Sela elmélázva figyelte Arlyn gubbasztó alakját. Nem bízott benne, a nő túlontúl meg akarta őt ismerni. Hát, még meglátja, hogy mi lesz ennek a vége. Végül folytatta útját a kastély felé.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés