Pár nap múlva a budapesti sikeres koncert után a megbeszéltek szerint Jen újra meglátogatta Dave-et, mivel sikerült úgy rendeznie a munkáját, hogy elszabadulhasson egy kis időre New Yorktól. Kedvelte Párizst, ahol épp egy dupla koncertet nyomtak le a fiúk. Többször volt már itt ő is és a város esti romantikus hangulata sokszor elvarázsolta. A taxiból is a város fényeit figyelte, illetve az andalgó párokat az utcákon. Azért hiányoztak neki már ezek az egyszerű kis dolgok is. Mint például kéz a kézben sétálgatni férjével a Hudson partján. Miután megtalálta a megfelelő hotelt John segítségével, üdvözölte is férjét, akinek haja még nedves volt a nem rég vett zuhanytól. Sajnos mivel a gépe késett, így már csak a koncert után futott be. De nem bánta, másnap este is lesz még egy buli ugyanabban az arénában.
Dave örült a nejének és egy szoros öleléssel, majd egy csókkal üdvözölte.
- Mi a helyzet veled mostanság? Mesélj! - ült le férje mellé a kanapéra, s lerúgva cipőit fáradt lábait a férfi ölébe tette.
- Nagyon pörgünk és élvezzük a koncertet - mosolyodott el Dave - Otthon mi van? - kérdezett vissza.
- Rosie megint kiosztotta az egyik osztálytársát görögül, mikor felbosszantotta - nevetett fel - Egyre jobban hasonlít rád a természetében is! - cirógatta meg Dave vékony pulcsiba bújtatott alkarját, ami a lábain nyugodott.
- Nem tudom, hogy ezt most jó vagy rossz! - nevetett a férfi.
- Szerintem sok szempontból jó... - cirógatta meg a mellkasát egy kicsit előre hajolva ültében - Persze néha nehezebb is miatta kezelni, de hát... téged is sikerül nagyjából kezelnem, nem? - mosolyodott el kicsit beharapva az alsóajkát.
- Nagyjából...- mosolyodott el a férfi, majd az állánál fogva finoman közelebb húzta a nejét magához, hogy megcsókolhassa. Az elmúlt napok után vágyott a Jen által kapott gyengédségre, vágyott arra, hogy ő legyen a domináns fél egy kapcsolatban.
- Csak nagyjából? - kérdezte két apró csók között, miközben úgy helyezkedett, hogy szemben Dave ölébe ülhessen. Ezzel természetesen szoknyája feljebb csúszott, még többet megvillantva harisnyás, hosszú combjaiból.
Férje pedig lassan a maradékot is feljebb tűrte - Hát tudod, egy ideje nem vagyok a kontrollod alatt - incselkedett.
- És? Rosszalkodsz, édes? - csúszott közelebb Dave ágyékához és kezéhez, miközben karjait a nyakába fonta. Már nagyon vágyott rá, hogy újra érintse.
- Szeretnéd, ha azt tenném? - dugta kis a nyelve hegyét, miközben pillantása mocskossá vált.
- Oh igen, de még mennyire... - mozdította be párszor a csípőjét, hogy hozzádörzsölje magát férje ágyékának - Talán nem szeretnél?
- Nem mondtam ilyet! - mordult fel Dave, ahogy a vágy elöntötte a testét - Akarod, hogy itt helyben tegyelek magamévá? - súgta mocskosul, miközben szemeibe költözött az állatias éhség.
- Letipornál és uralkodnál fölöttem? - fogta meg Dave kezét és máris nedvesedő bugyijára vezette, hogy végre megérintse őt ott, ahol most a leginkább szüksége volt rá.
- Talán nem szeretnéd? - kérdezte immár ezt most Dave, miközben ujjai fürgén tűntek el az anyag alatt és könnyedén találtak utat a nedves forróságba.
Jen artikulálatlanul és hangosan nyögött fel a plafon felé, hátrakapva fejét, miközben szabad kezével rászorított saját mellére. Imádta, mikor Dave hosszú ujjai eltűntek a testében.
- Nem? - kérdezte újra, jelezvén, hogy választ akar és ujjait valamivel kijjebb húzta.
- De! De igen! - hadarta el ködös tekintetével gyorsan Dave-re fókuszálva - Kérlek! Kefélj meg! - zihálta. Teljesen ki volt éhezve a férfira.
- Óóóó, meg foglak, ebben biztos lehetsz - érkezett ismét egy sötét mosoly, majd fokozta munkájának intenzitását.
Jen egy vágyakozó nyögés után gyorsan el is nyúlt Dave őt izgató keze mellett, hogy hamar kibontsa a nadrágját, melybe mohón mindjárt bele is nyúlt, megtalálva az utat az alsó alá. A merev tag, amit keresett szinte a kezébe simult és várta, hogy kényeztessék, aminek hatására Dave halkan felnyögött, de nem hagyta abba felesége izgatását egy pillanatra sem.
- Annyira hiányoztál... - súgta a szájára a nő élvezetében, miközben keze sem tétlenkedett.
- Most bepótlom a kiesett időszakot - majd kivette az ujjait, de csak annyi időre, míg lehúzta nejéről az alsóneműt, így engedve kezének szabad teret a kötetlen mozgáshoz.
Jen érezte, hogy lábai közt már szinte tüzel párja után, s alig várta már, hogy végre újra kitöltse, de előtte megragadta a pulcsi és a póló szélét, és egy mozdulattal le is rántotta azokat Dave-ről. Kicsit elmosolyodott az összekócolódott hajon, majd végigsimítva vállain odahajolt hozzá egy vágyakozó csókra. Dave pedig engedelmeskedett a hívásnak és egy heves csókkal ajándékozta meg Jent. Ujjait kiszabadította, hogy elkezdhesse levenni a zavaró ruhadarabokat. A nő készségesen hagyta, hogy levegye róla a felsőjét, de a melltartót már nem bírta kivárni, egy mohó csók kíséretében megragadta a férfi csuklóját, és visszavezette a lábai közé, hogy a csiklóját kezdje ingerelni. Dave elmosolyodott az akaratosságon és hevességen, majd ujjai újra munkához láttak, hogy kicsaljanak Jenből egy nyögést, amit rögtön meg is kapott, s még több másik követte. Imádott a férjével szeretkezni. Mindig tudta, hogy éppen mire vágyik - persze néha direkt kínozta, de ezt nem igazán bánta. Érezte, hogy felhevült teste rohamléptekkel halad előre, de még nem akart elélvezni, ezért újra megfogva a csuklóját elkezdte elhúzni a kezét.
- Add a kezed, édes! - suttogta vágytól rekedten.
Férje nem felelt, csak hagyta, hogy Jen átvegye az irányítást. A nő egy kis mosollyal emelte fel a szájához Dave kezét, s nyelve hegyét végigfuttatta a saját nedveitől csillogó ujjakon, hogy aztán azokat a szájába véve kéjesen szopogatni kezdje őket, végig Dave szemeibe nézve. A férfi halkan felszisszent a látványtól és szinte fekete íriszeit nem tudta levenni Jenről. Érezte, hogy újabb adag vér indult meg lefelé, hogy fájdalmasan szétfeszítse.
Felesége már épp azon volt, hogy megelégelve az előjátékot végre ráüljön Dave merevségére, mikor tekintete megakadt annak karkötőkkel díszített csuklóján. Egy pillanatra ledermedt, majd arrébb tolva az ékszereket döbbenten kérdezte a zúzódásokat látva: - Ezek meg mik? - Ekkor fókuszálta be a férfi felső testén is halványan még látszódó karmolás-, harapás- és szorítás nyomokat is.
- Semmiség - húzta el a kezét Dave. Szemében egy pillanatra zavar tükröződött.
- És ezek? - simított végig kérdőn pár már majdnem teljesen begyógyult karmolás nyomon. Hangjában a döbbenet és értetlenség mellett már érződött a düh előszele is.
- Ezek... ezek csak... - Dave nem tudta, mit mondhatna erre, nem jutott eszébe egy épkézláb magyarázat sem.
- Kivel csaltál meg már megint? - egyenesedett ki Jen ültében, s az egész arckifejezése megkeményedett. - Nővel vagy... ?
- Vagy mi? - kérdezett vissza Dave.
Jen tekintete elkomorult, ahogy összeszorította a száját. Egy percig csak a férfi tekintetét figyelte, majd gyorsan és dühösen kikecmergett az öléből, hogy a tangája után nyúlva fel is rángassa azt magára, remegő hanggal odavetve: - Az istenit, Dave! - mikor már a szoknyáját is lesimította és felegyenesedett, hozzátette: - Martin volt az, igaz?
Dave olyan kerek szemekkel bámult a nőre, hogy nem lehetett eldönteni az állítás képtelenségén vagy éppen igazságtartalmán képedt-e el.
- Igen, tudom, hogy szeretők vagytok! - fújtatta felrángatva magára a felsőjét is.
Dave mondani akart valamit, de döbbenetében nem jött ki hang a torkán, így néma tátogásba fulladt a mozdulatsor.
- Ennyire hülyének néztél?! - fakadt ki, s tekintetében és hangjában is megjelent a fájdalom.
- Mióta tudsz róla? - talált vissza a férfihez a hangja, de, mintha megtört volna.
- Évek óta sejtettem, de konkrétan csak pár hónapja... mikor szembesítettem Martot - fonta össze a karjait úgy, mintha fázna.
- Elmentél Martinhoz? - állt fel ő is. Elképedése egyre csak nőtt. - Honnan sejtetted?
Jen félig elfordult félmeztelen férjétől, és halkan, sértetten válaszolt: - Voltak jelek, David.
- Mit tudsz belőle? - kérdezte, szinte félve.
- Nem sokat. Nem akartam belemenni a részletekbe. Nagyon dühös voltam Martra. Veszekedtünk. Aztán elzavartam, hogy rángasson ki a depressziódból! Nem akartam belegondolni, hogy milyen eszközökkel érheti ezt el - hunyta le a szemeit.
A férfi mintha megkönnyebbülten felsóhajtott volna. A pólójáért nyúlt és felvette. - És, most mit akarsz tenni?
Jen lassan kinyitotta a szemét, és félig vádló-félig fájdalmas tekintettel férjére nézett, hogy halkan kinyögje: - Nem tudom - válaszolta, s a csendes szobában hidegen koppant ez a két szó. Azzal ellépett Dave mellett, felkapta a cipőjét és a táskáját és szinte kirohant a szobából, bevágva maga mögött az ajtót.
Az énekes csak nézett utána. Nem tudta hova rakni ezt a számára sokkoló információt, szinte fel se fogta, hogy ennek milyen következményei lehetnek, mit von maga után ez a beszélgetés, mi lesz a folytatás. Ezt meg kell vitatnia Martinnal.
Felesége eközben szinte fel sem nézve rohant az esti utcákon. Azt se tudta, merre jár, csak távol akart kerülni Dave-től egy időre. Minek is jött utánuk? Sejthette volna, felkészülhetett volna rá, hogy amíg tart a turné és ennyit vannak együtt, addig biztosan előfordul még, hogy lefekszenek egymással! Alapjában véve nem zavarták az ilyen kapcsolatok, de az megint más volt, hogy csak hall-e az ilyenekről az ember, vagy a saját bőrén tapasztalja-e. Össze volt zavarodva. Át kellett gondolnia, hogy mit tegyen, és hogy mit mondjon Davidnek. Időre volt szüksége.
Dave ezalatt kopogtatott egy ajtón.
- Tessék? - nyitotta ki a Szőkeség, telefonjával a fülénél, s meglátva Dave zaklatott arckifejezését beljebb intette a szobába - Igen, az a határidő... Igen, rendben, akkor utalom majd a pénzt... Igen, köszönöm. Most mennem kell. Visz hall! - fejezte be gyorsan a hívást, tekintetével a szobában zaklatottan köröző énekest követve. - Mi történt? Valami baj van, látom...
- Miért mondtad el neki? - kérdezte csendesen Dave, rátérve a lényegre. Nem nézett a zöld szemekbe, nem akarta látni őket.
- Kinek és mit? - ült ki az értetlenség meglepett arcára.
- Jennek, basszus, a nejemnek!
Martinnak fény gyúlt az elméjében, ahogy a helyére kattantak a dolgok. Arca rögtön elkomorult. - Hát végre felhozta... - mondta síri hangon. Az utóbbi hónapokban végig ott volt a félsz benne, hogy mi lesz, ha Jen megelégeli ezt az egészet, ha szembesíti Dave-et... és ez most történik!
- Mit mondtál neki? Mit, Martin?!
- Semmit - zuttyant le dermedten az egyik fotelba.
Dave az ágyra ült le. Lehajtotta a fejét és jobb kezének ujjait elsüllyesztette barna tincseiben - Nem kellett volna hagynom....
- Micsodát? - eszmélt fel Mart gyanakodva összehúzva szemöldökeit.
- Hogy meglássa ezeket - mutatta a csukóit - Ki kellett volna térnem. Az én hibám.
Martin elhalón felnyögött - Szóval emiatt bukott ki? - húzta végig a kezeit az arcán.
- Talán, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Azt mondta, hogy régóta sejtette. De nem értem. Miért nem szólt előbb? Hisz a kapcsolatunk a legtöbb ember szemével nézve undorító.
- Mert én tartottalak szinten... - hajtotta le a fejét Mart - Legalábbis ő így hiszi.
- Ez részben igaz. De neki... - kezdte volna Dave, de elhallgatott. A távolba révedt és érezte, hogy minden részlet a helyére kerül az agyában - ...volt belőle haszna - fejezte be suttogva a mondatot. Már értette, hogy neje miért tűrte el ezt a kapcsolatot. Ha nem teszi, ki tudja, hogy ő, Dave, hol járna már - Hasznot húzott belőled és abból, amit én jelentek neked, illetve te nekem. Hasznot... - ismételte, miközben a döbbenet és a düh sajátos keveréke töltötte ki mellkasának üregét és szorította a bordái falát.
Martin nem szólt semmit csak mindkét kezével a hajába túrt előrehajolva a térdeire könyökölt, még mindig fogva a fejét.
- Félek, Mart - súgta bele vallomását Dave a szoba csendjébe.
- Én is... - motyogta, majd fájdalmas tekintettel felnézett szerelmére. Neki volt már ideje több százszor átgondolni a lehetséges következményeket, megpróbálva felkészíteni magát a legrosszabbra. De most mégis a torkában dobogott a szíve a helyzet félelmetes bizonytalansága miatt. Jen egyetlen mondatával képes lehet megölni benne mindent.
- Ezt sosem akartam - nézett Dave a zöld szemekbe - Hittem benne, hogy kellő gyakorlattal rendelkezünk már, hogy elrejtsük magunkat. Igazad volt... túl messzire mentem. Sajnálom.
- A baj már megtörtént - sóhajtott fel Mart hátradőlve a fotelban, s tekintetét elgondolkodva az énekesre emelte.
- Min gondolkozol? - kérdezte Dave. Tudta, hiú ábránd abban reménykedni, hogy szőke társa kitalált valami megoldást. Nem tehetnek mást, várniuk kell.
- Hogy most minden Jenen múlik. Meg kell magyaráznunk neki ezt az egészet. Nem dönthet úgy, hogy nem ismeri a történetünket! - sóhajtott fel, miközben fájdalmas rettegés kezdte összefacsarni a szívét. Mi van ha... ?
- Ha ez megmenthet minket...
- Egy próbát mindenképp megér... - suttogta lehunyva a szemeit egy pillanatra, majd csak itta magába Dave látványát. Oda akart menni, belebújni az ölelésébe és elmondani végre, hogy ő már hónapok óta rettegett, agyalt, próbált kitalálni valami megoldást, de nem jutott semmi többre. És félt és most is fél.
Dave belsejét kitöltötte a hideg üresség. Sosem hitte volna, hogy egyszer ennyire függhet Jennifertől, hogy egyszer úgy érzi, mintha a halálos ítéletére várna, hogy távozhat-e szabadon, vagy nem. Nem akarta, hogy a nő elhagyja és nem tudta Jen hogyan tudna ezzel a tudattal együtt élni, főleg, ha Martinnal elmesélnek neki mindent. Félt. Ezt a Szőkeség is látta rajta, és fájt látnia neki ezt a félelmet, hisz a sajátját látta tükröződni benne. Nem bírta tovább: felállt és odasietett az ágyon ülő Dave-hez, hogy térdre vetve magát előtte a combjaira hajtsa a fejét és szorosan átölelje a derekát.
- Ne haragudj! El akartam mondani, de... mégse tettem meg. Azt hittem, így jobb lesz...
Dave lassan elmélyesztette az ujjait a szőke tincsekben, majd lehajolt és egy finom puszit nyomott közéjük. Ki tudja, hogy ezt hányszor teheti még meg.
- Semmi baj... - mondta halkan. Csak élvezni akarta a pillanatot.
Martin válaszként még szorosabban ölelte, majd gondolva egyet hirtelen felegyenesedett térdeltében, s átölelve Dave-et a lendülettől hátradöntötte az énekest a paplanra. Mart szája így pont a füléhez került, ahogy szinte kétségbeesetten ölelte őt magához. Ritkán szokott így kitörni, de most érezte, hogy valami rossz közeledik és nem akarta, hogy ez az egész azzal végződjön, amitől a leginkább rettegett.
- Ha elveszítelek... belehalok... - súgta rekedten Dave fülébe szinte alig hallhatón.
Dave ennek hallatán szorosan belemarkolt Martin pólójába, ahogy átkarolta őt, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy bárki is elszakítsa őt tőle.
- Megígértem neked, hogy nem hagylak el - mondta rekedten.
Martin torka elszorult ezt hallva és borzalmasan erősen kellett koncentrálnia, hogy vissza tudja nyelni a könnyeit.
- Igen, emlékszem...
- Állom a szavam. Ki fogok állni melletted. Mert szeretlek, a részem vagy.
Mart szíve túlcsordult az érzelmektől, azt hitte, beléjük fullad, de sikerült annyira összeszednie magát, hogy megemelje a fejét és két keze közé fogva Dave arcát a nyílt tekintetbe fúrja a sajátját.
- Bármi is legyen, én is szeretlek. Te is a részem vagy, hisz én te vagyok és te én...
Dave-nek le kellett hunynia a szemeit, ha nem akarta, hogy a könnyein akaratlanul is végigfolyjanak az arcán. Annyira félt, hogy idő előtt elveszíti Martint! És el se mondta neki, hogy mennyire szereti valójában, mekkora szüksége van rá!
Martin egész testében reszketett a felindultságtól és csak simogatta Dave arcát, mintha nem lenne holnap. És talán nem is lesz. Úgy várták az ítéletet, mint a bűnösök, akik előtt még megcsillant egy kis remény, hogy "hátha"... De ezt nem tudhatták.
- Szeretlek... - hajolt le a férfi ajkaihoz, hogy egy rövid csókot nyomjon rá - Bármi történjék, nagyon szeretlek... - csókolta meg újra, próbálva minden érzelmét belesűríteni.
Dave már nem tudott megszólalni, csak viszonozni a kapott csókokat nem kevesebb jelentéssel felruházva őket.
Pár óra múlva, kicsit talán nyugodtabban és összeszedettebben Jen visszament a szállodába. Remélte, hogy addigra Dave is visszaér a szobájába. Sejtette, hogy miután ő úgy elviharzott, rögtön sietett Martinhoz. Nem volt hülye. Csendesen lépett be a szobába. Egy fél pillantásból felmérte, hogy Dave nincs a helyiségben, de látta, hogy a fürdőből fény szűrődik ki. Letéve táskáját az egyik fotel mellé leült és várt.
A férfi épp az arcát mosta hideg vízzel. Muszáj tisztán gondolkodnia, nem engedheti, hogy az érzései irányítsák, most nem. Elzárta a csapot, a mosdóra támaszkodott és csak hagyta, hogy csöpögjön az arcáról a víz. Pár percig így maradt, majd felegyenesedett, a törülközőért nyúlt és letörölte magáról az utolsó cseppeket is, majd kilépett az ajtón. Rögtön észrevette a női alakot a fotelban, amitől egy pillanatra megtorpant, majd tovább is sétált, hogy leüljön Jen mellé.
- Miért?
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Akkor magyarázd el! - ráncolta össze a szemöldökét.
Dave felsóhajtott, majd szemét lehunyva hátradőlt a fotelban - Annyira szeretném, ha megértenéd! - nyögött fel panaszosan - Annyira régóta tart ez.... még bőven… bőven előtted történt... mindent együtt vészeltünk át, jót is rosszat is... és a legrosszabbakat egymással műveltük. De ez a kapcsolat nem szűnt meg, kitartott és ez még különlegesebbé tette. Sokat kellett fizetnünk azért, hogy rájöjjünk, mit is jelentünk egymásnak... Martin mindig mellettem állt, ha baj volt, mindig segített. Nagyon fontos nekem - nézett nejére.
- És én? - nyelt egy nagyot - Én mennyire vagyok fontos neked? Csak mert most úgy érzem, mintha én kevesebbet számítanék... mintha én kevesebb lennék Martinhoz képest! - szorította saját kezeit, melyek az ölében pihentek.
- Ez nem így van! - tiltakozott Dave - Te a feleségem vagy, a lányom anyja és szeretlek! Mindig is szerettelek, mióta ismerlek. De Martin más. Nem lehet összehasonlítani a két kapcsolatot. Nagyon fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni. Ezért féltem neked ezt elmondani, féltem, hogy nem tudnád elviselni. Meg akartalak védeni ettől.
- És inkább hazudtál nekem annyi éven keresztül, holott megbeszéltük, hogy őszinték leszünk egymáshoz? - fogta magát vissza erőnek erejével, s hangja remegett a visszafojtott indulattól, de nagy nehezen sikerült viszonylag lenyugtatnia magát - Mit nem mondtál még el nekem, David?
- Minden másról tudsz. De, ha elmondom, akkor tudtad volna kezelni? És Martin családját sem kockáztathattam azzal, hogy elmondom neked ezt.
- Nem tudom, David. Fogalmam sincs róla - szorította össze a szemeit pár pillanatra, majd az utolsó mondatot hallva újabb adag sértettség ült ki a tekintetébe - Szóval azt hitted, hogy majd rohanok Sue-hoz pletykálkodni?!
- Nem, dehogy - csitította feleségét - De, épp te mondtad, hogy nem tudtál volna ezzel az információval mit kezdeni. Lehet, hogy a sokk miatt rossz döntéseket hoztál volna és Sue így vagy úgy, de megtudta volna.
- Hát ennyire nem ismersz? Az, hogy nem tudom miként dolgoztam volna fel ezt, nem egyelő azzal, hogy mindjárt megyek, és ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy valakivel kibeszéljem a dolgot! Nem vagyok hülye, az ilyen kaliberű dolgokat magamban tartom!
- Ne haragudj. Nem tudod, hogy mennyire stresszes ezt titokban tartani. Ha kikerülne.... mindennek vége, a Depeche Mode-nak, az életünknek... nem akartam, hogy ez alatt a nyomás alatt kelljen élned.
Jen úgy tűnt ettől egy kicsit megnyugodott, de a merevség a tagjaiból és a bizalmatlanságból eredő fájdalom megmaradt a tekintetében. Pár percnyi csöndes kínlódás után kibökte: - Szereted?
Dave mélyen a szemébe nézett a nőnek. Össze kellett szednie minden bátorságát, hogy kimondja előtte: - Igen.
- Szerelemmel? - Próbált nyelni egyet, de a torka túlságosan összeszorult.
- Igen... - mondta elhalóan és itt már nem bírt Jen szemeibe nézni.
A nőnek kellett vagy két perc, míg maga elé meredve próbálta feldolgozni az információt és nem elsírni magát, majd alig hallgatón, a sírástól fojtogató hangon kérdezte meg: - Jobban... jobban mint engem?
- Miért teszed fel ezeket a kérdéseket, ha nem akarod tudni rájuk a választ? - nézett a nőre Dave elgyötört arccal.
- Azért nem válaszolsz, mert jobban... értem... - fordította el a tekintetét, ahogy az első könnycsepp végigfutott sápadt arcán.
- Nem, Jen. Csak másképp. Nem lehet összehasonlítani a kettőt. Nem vettelek volna el, ha nem szeretnélek.
A nő arcán egy fájdalmas, már-már szkeptikus, kis mosoly futott át egy pillanatra.
- Szóval egy férfi a vetélytársam... - állapította meg.
- Itt nincs szó vetélkedésről - rázta meg a fejét Dave - Rosszul látod.
- És mégis hogyan kéne látnom? - kapta felé a fejét - Próbáld meg az én szemszögemből nézni, David! - emelte meg a hangját egy kicsit - Mi az istent gondoljak, ha nem azt, hogy elbuktam feleségként számodra?! Hisz máshol kerested azt, amit én képtelen voltam megadni neked! Az istenit! - fordult el megint, ingerülten törölgetve a könnyeit s szipogva egyet - Szerinted ettől én nem érzem magam kevesebbnek?! David, én mindig próbáltam szem előtt tartani azt, ami neked és a gyerekeknek jó. Azért sem akartam belefolyni feleslegesen ebbe a dologba, mert bíztam benne, hogy Martin jót tesz a lelki egyensúlyodnak. Persze nem lehettem biztos semmiben, de sejtettem, hogy több van köztetek - itt újra megkockáztatott egy pillantást férjére - De mikor már azt látom, hogy miatta vagy depressziós, az már elég erős intő jel a számomra.
- Szóval ezért használtad ki őt és vele együtt ezt a kapcsolatot is - jegyezte meg halkan Dave - Jen, ez immár 21 éve tart. Nem arról van szó, hogy te valamit nem tudtál volna nekem megadni, mert nem mostanában kezdődött.
Jen csak alig láthatóan biccentett.
- De azt tudnod kell, hogy ha még ki is használtam Martint, azt azért tettem, mert boldognak akartalak látni.
- Boldog vagyok, Jen. És rettegek attól, hogy mit akarsz ezzel kezdeni.
- Hogy mit akarok ezzel kezdeni? - kérdezte halkan, bár úgy tűnt inkább csak magának tette fel a kérdést.
Férje csupán bólintott.
- Ezt hogy érted?
- Nem feltételezem, hogy ez nem sokkolt téged, nem ijeszt meg, borzaszt el, vagy épp nem undorodsz tőle. Tudni szeretném, mit akarsz tenni, mi legyen a jövőnkkel. El akarsz hagyni?
Jen csak ült ott és könnyes szemmel bámult ki az ablakon, azon tanakodva, hogy mit tegyen és mondjon. Az esze több dologban nem értett egyet a szívével. Ezeket még tisztáznia kell magában, miután kicsit lenyugodott. Addig úgysem tud mit mondani a férjének...
- Még nem tudom. Még túlságosan zavaros ez az egész. Igen, megijedtem és összezavarodtam. Idő kell. Le kell tisztáznom magamban a dolgokat. Szeretlek, David, de nekem most idő kell... - motyogta el a végét.
- Megértem - állt fel a férfi - Megtalálsz, bárhogyan is döntöttél - felelte, majd az ajtó felé sétált és halkan kilépett rajta.
Jen szíve, bár ezt akarta, hogy egyedül lehessen és időt kaphasson, fájdalmasan facsarodott egyet férje hidegvérű válaszát hallva, s nem bírta tovább: felzokogott.
Dave azt se tudta, merre megy, csak elindult egy irányba a folyósón, majd meg is állt rajta és idegesen kezdett járkálni. Kezeit a homlokának szorította. Nagyon összekuszálódott a helyzet, ezt nem akarta.... ezt sosem akarta! Miért ilyen bonyolult az élete? Miért kellett ennek megtörténnie? Miért pont vele? Miért van az, hogy akit teljes szívéből szeret, az nem a felesége? És miért kell annak fenyegetnie, hogy elveszik tőle a legdrágább kincsét? Hisz hány ember mondhatja el magáról, hogy megtalálta a társát? Még ha azonos nemű is. Annak ellenére, hogy ilyen érzelmeket táplált Martin iránt, nem érezte úgy, hogy meleg lenne. Sőt, talán őrült is volna neki, ha bebizonyosodna, hogy meleg. Akkor olyan könnyű lenne választania, olyan magától értetődő lenne a helyzet megoldása! De nem. Soha más férfi hozzá nem érhetne úgy, ahogy Mart teszi. És vonzódik a nőkhöz, kívánja a nejét, de kívánja Martot is... - Miért olyan kibaszott bonyolult? - kérdezte magától fennhangon, miközben egy kis ellipszisben faltól falig kőrözött.
Mart jó húsz perc múlva még mindig a folyosón körözve látta meg Dave-et, ahogy épp visszaért a konditeremből. Muszáj volt kimozognia magából a feszültséget, különben megőrült volna. Homloka még mindig gyöngyözött az izzadtságtól, ahogy melegítőjében közelebb sétált, átvetve a vállán fehér törölközőjét.
- Dave... - szólította meg óvatosan - Hogy ment?
- Szörnyen - támaszkodott a falnak két kézzel - Nem tudja, hogy mit tesz. Félek, hogy nem tudja ezt elviselni, Mart... - nézett a megszólítottra - És nem akarok arra kényszerülni, hogy válasszak közületek.
- Gyere! - fogta kézen miután körbenézett a folyosón és elkezdte húzni a szobája felé. Odabent nem szólt semmit, csak bevezette a fürdőbe, s elkezdett vizet engedni a kádba. - Gondolom, egy darabig most úgyis egyedül akar maradni, nem? - lépett Dave elé és gyengéd arckifejezéssel vetkőztetni kezdte.
Dave-ből kiszakadt egy mélyről jövő sóhaj. Nem a megkönnyebbülés sóhaja volt és nem is a vágyé. Inkább azoknak az érzéseknek a keveréke, ami most tört fel benne: a szerelemé, a bizalomé, hogy van kire támaszkodnia és van, aki mindig mellette áll. 21 évnyi kapcsolat sóhaja volt ez.
Martin bíztatóan rámosolygott, miután áthúzta Dave fején a pulcsit és a pólót, majd az övét kezdte el bontani. - Ne aggódj. Adj neki időt. Most az a fontosabb, hogy ne siettesd, hagyd, hogy a saját tempójában dolgozza fel a történteket - magyarázott nyugodtabb hangon. Jót tett neki ez a kis edzés. - És ha kérdez, akkor válaszolj neki őszintén - itt felnézett Dave szemeibe - Nagyon óvatosan kell bánnod vele most.
- Annyira bizonytalan vagyok - nézett az imádott zöld szemekbe. Hangja megtört, gyenge volt. Nem vágyott másra, mint elbújni a világ elől Martin ölelésében.
- Tudom, látom rajtad - simított végig a karjain vigasztalón - De reméljük, hogy a legjobbat tudjuk kihozni a helyzetből - tolta le Dave-ről a maradék ruhát is, majd egy finom csók után lehúzta cipzáras melegítőjét és ő is vetkőzni kezdett. Dave csak nézte, ahogy szőke társa megszabadul a ruháitól. Miután már meztelen állt előtte, megfordulva a kádhoz sétált és leellenőrizte a vizet. Még némi fürdőhabot is tett a vízbe. Végig érezte magán Dave tekintetét, de ez egyáltalán nem zavarta. Miután elzárta a csapokat, kiegyenesedve félig szerelme felé fordult és felé nyújtotta egyik kezét. - Jössz, édes?
Dave nem tudott ellenállni a hívó szónak. kezét a másikéba csúsztatta és hagyta, hogy Mart vezesse. Miután bemásztak a jó meleg és illatos vízbe, Mart magához húzta Dave-et és finoman megcsókolta, majd egy szivaccsal gyengéden mosdatni kezdte, hogy kicsit lenyugtassa. Most, hogy veszélybe került a kapcsolatuk, gyengédsége és szeretete mindenféle módon meg akart nyilvánulni. Éreztetni, mondani és mutatni akarta Dave-nek, hogy mennyit jelent neki ez a kapcsolat. Dave izmai fokozatosan engedtek fel, amerre Mart keze és finom mozdulatai jártak. Lehunyt szemmel élvezte ezeket az apró mozzanatokat.
A szőkeség mikor kész lett, lemerülve a víz alá bevizezte saját haját, majd magához vonva Dave-et megcirógatva az arcát megvárta, míg kinyitja a szemét.
- Minden rendben lesz.
- Remélem - mosolyodott el halványan, majd még közelebb hajolt, hogy egy puha csókot lophasson.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés