Megjegyzés: Ezt a „levelet” a drága barátom S.M.A. és általam már több mint két éve játszott két szerepjátékos karakter (Damon és Shan) ihletette. A kapcsolatuk hosszú, rögös és csavarokkal teli. Most a kedves olvasó is belepillantást nyerhet ebbe az elmúlt két évbe. Remélem, tetszeni fog. :)

Ajánlott album: Placebo – Loud Like Love

“You Know I’m Grateful”
(„Tudod, hogy hálás vagyok”)

Vicces, hogyan változik meg idővel az emberek gondolkodása. Gondolom, ez előbb-utóbb mindenkinél előfordul. Emlékszem, hogy mennyire próbáltam úgy tenni, mintha nekem nem lenne szükségem a szerelemre. Azt hajtogattam, hogy a szerelem csak a gyengékre és a bolondokra jellemző. Mindig úgy tettem, mintha nekem nem lennének igazi érzelmeim, mintha semmi sem tudna fájdalmat okozni nekem. Ezt a maszkot gondosan építettem fel és öltöttem fel, hogy megvédjem és elrejtsem valós énemet. Szerettem, hogy vérszomjas szörnyetegnek, veszélyes démonnak tartottak, aki minden további nélkül eltöri annak a nyakát, aki az útjába áll. Senki sem baszakodhatott a félelmetes és őrült vámpírral. A gyerekeket azzal riogatták, hogy ha nem viselkednek, eljövök értük. Igazán hízelgő volt.

Mindez egy olyan borzalmas hiba miatt történt, amit nem én követtem el. Nem volt beleszólásom abba, hogy vérszívóvá és számtalan élet kioltójává váljak. A drága önző testvérem kárhoztatta előbb vagy utóbb azokat a lelkeket a kezeim és szemfogaim általi halálra. Senki sem menekülhetett az éhségem elől. Főleg nem azok, akik a gyilkolós kiruccanásaim során váltak az áldozataimmá, mikor is kikapcsoltam az emberi oldalamat. Ezek a kiruccanások néha évtizedekig tartottak. A gyűlölet csak gyűlt és erősödött bennem minden egyes ölés után, minden egyes rettegő szempár láttán, melyek beleégtek vérszomjas elmémbe. Nem voltam más, mint a kielégíthetetlen éhség csupasz idegvégződése és vadállata.

Emlékszem, hogy gyakran ébredtem fel az áldozataim vérében, míg ezek az időszakok lerövidültek és egyre több erőt és kontrolt nyertem saját tetteim fölött. Vadásztak rám? Igen. De senki sem élhette meg, hogy a fejemet vegye vagy megkarózzon. Lassan a Damon Salvatore név híressé vált bizonyos körökben. Híressé a kegyetlensége és őrült tettei miatt. Életben és egyedül maradtam. Akkoriban szerettem egyedül lenni – vagy legalább is én úgy gondoltam.

Az elmém sokáig ködös volt a vér utáni vágytól, de mikor már egyre tisztábban tudtam gondolkodni, rájöttem, hogy új célom lett: kiszabadítani Katherine-t, a teremtőmet az istenverte Mystic Fallsban található templomromok alatti kriptából. És akkor visszatértem oda, ahonnan ez az egész elkezdődött. Képtelen voltam távol maradni, mert a szerelem ismét elgyengített. Emberként annyira elvakultan szerettem a teremtőmet, hogy képtelen voltam átlátni a játékain, melyeket velem és a testvéremmel játszott. De valójában csakis Stefant szerette, az olyan nagyon emberséges és borongós testvéremet. A nők kedvencét. Ha én voltam a szívtipró testvér, akkor ő volt az, akibe minden lány beleszeretett. Ő volt az, akit meg akartak tartani, én meg a pótlék vagy a jó numera voltam. Mondjuk én akartam, hogy az emberek így lássanak engem. Mondhatjuk, hogy mindig is nehezen bíztam másokban. Akkor is, amikor végleg elhagytam azt az átkozott várost. Nem volt értelme az univerzummal dacolni. Hasonmások, akik mindig egymásra találnak, boszorkányok, akik ki akarták sütni az agyadat, lelki társak, akik csak egymást látják, vérfarkasok, akiknek a harapása halálos rád – elegem lett. Újra akartam kezdeni és hamarosan azt hittem, hogy én is megtaláltam a boldog befejezésemet annak a férfinak az oldalán, akit örök életem során először szólíthattam férjemnek. Ez olyan csavar volt, ami mindenkit meglepetésként ért! Boldog voltam. Végre. De nem tartott sokáig.

Aztán megint egyedül sodródtam. Az esték különböző bárokban találtak rám, ahová azért mentem, hogy emberek között legyek, galibát okozzak, és esetenként verekedésbe keveredjek a részegekkel, hogy érezzek egyáltalán valamit. De üres voltam. Már nem is fájt semmi, mivel soha nem tudtam elhinni, hogy egyszer igazán boldog lehetek. Elfogadtam, hogy ez volt a sorsom, a büntetésem azért, mert nem haltam meg akkor, amikor eljött az ideje. Mint a varázslatnak, a halál kijátszásának is mindig ára van.

Úgy gondoltam, hogy már mindent láttam, és újra azt hittem, hogy a szerelem baromság és nem az én asztalom. Ismét intenzíven gyűlöltem a világot – míg meg nem jelentél abban a névtelen bárban. Nem mondanám, hogy szerelem volt első látásra – és ahogy az később kiderült, már ötödszörre pillantottalak meg –, de volt benned valami. Valamiféle bölcsesség, egy olyan tekintet, mely szavak nélkül regélni tudott. Minden ott volt abban a smaragd tekintetben, ahogy a kocsmán keresztül rám néztél. Akkoriban még nem tudtam, hogy számunkra lehetetlen, hogy ne keresztezzük újra meg újra egymás útját.

Káprázatos és fenséges voltál, mint mindig, de most hogy visszagondolok volt némi bizonytalanság is ismerős tekintetedben mielőtt úgy döntöttél volna, hogy odajössz hozzám beszélni. Biztos vagyok benne, hogy azt találgattad, miféle beteg játékot űz veled a végzet, hogy immár ötödszörre vezetett vissza hozzád.

És a legnagyobb meglepetésemre az a nap is eljött, amikor elkezdtem hinni a lelki társakban és a sorsban is, még ha istenek is avatkoztak közbe, hogy elválasszanak minket. Még akkor is, ha nem voltak emlékeim az első négy alkalomról, amikor veled voltam. Így is úgy éreztem, hogy nem vagyok teljes, hogy valami hiányzott az életemből – az oldalamról. Te.

Édes hercegem. Királyom. Másik felem. Mindenem.

Képtelen vagyok szavakba önteni, hogy mennyire boldoggá tettél még az átkod ellenére is, mely megmérgezte minden egyes együtt töltött rövid időszakunkat addig a pontig gyengítve engem, míg nem hosszú napokra kómába nem estem mindent elfelejtve rólad csak hogy ébredésem után a túlélési ösztöntől hajtva elmeneküljek tőled. És minden alkalommal összetört szívvel hagytalak hátra téged.

Négy.

Ennyiszer törtem össze a szívedet a tudtomon kívül. Még mindig nem tudom teljes mértékben átérezni, hogy mennyire nehéz lehetett neked végignézni, ahogy úgy menekültem előled, mintha holmi szörnyeteg lennél. Tudom, hogy azóta is önmagadat hibáztatod, de számomra te sosem voltál szörnyeteg. Még akkor sem gondoltam rád úgy, amikor az érzelmeimmel és életerőmmel tápláltalak. Számomra te mindig is tökéletes voltál. Képtelen vagyok egyetlen napot is elképzelni, amikor nem vagy velem – habár akkor kénytelen voltam ilyen napokat átélni, mikor feláldozva magadat a családunk és a királyság érdekében hosszú hetekre eltűntél. Mi is pokoli időket éltünk át akkor nélküled. Főleg Davante és én. De valójában egyedül maradtam – ugyanúgy, mint ahogy te is abban a dimenzióban, ahová az istened vitt – mikor Dav, a másik férjünk összeomlott és hagyta, hogy a warlock oldala átvegye az irányítást fölötte. Mégsem hibáztattalak sose emiatt a döntésed miatt. Tökéletesen meg tudtalak érteni – mint ahogy mindig is.

De egy csodás napon visszatértél hozzánk. Igen, valóban megváltoztál, de mi mindannyian sokat változtunk mióta összekerültünk. Az egyetlen dolog, ami sohasem fog változni az az irántad – és természetesen a másik lelki társunk Dav iránt – érzett lángoló és örök szerelmem.

De te voltál az első igaz szerelmem, a másik felem és képtelen vagyok leírni, hogy mennyire örülök neki, hogy már soha többé nem kell attól tartanod, hogy elszívod az energiáimat és az emlékeimet. Tudom, hogy mennyit kellett szenvedned emiatt. A szívem minden egyes alkalommal vérzett, mikor azt láttam, hogy önmagaddal vívódsz annak érdekében, hogy biztonságban tudj engem. De úgy tűnik, hogy kitartó szerelmünk túlélt minden egyes nehézséget, amivel szembe kellett néznünk.

Nagyon úgy néz ki, hogy nem csupán a testvérem szokott tollat ragadni, hogy leírja a gondolatait, nemde? Tisztában vagyok vele, hogy mindezt érzed a köztünk lévő kapcson keresztül, de akkor is le kell ezeket írnom neked. Ha akarod, nevezhetsz régimódinak. Egyszerűen úgy érzem, hogy a szerelmeslevelek – ha ezt annak tartod – különlegesek és sajnos egyben haldokló műfaj is ebben a modern világban, de talán pont emiatt fognak még értékesebbé válni. Látod? Úgy fecsegek itt össze-vissza, mint az a szeretetéhes macska, aki legbelül valójában vagyok. Az az átkozott szerelem ismét gyenge bolonddá tett… de a szerelemben nem csupán gyengeség lakozik. Nem. Erővel is fel tud ruházni. Melletted erősnek és önmagamnak érzem magam. Az, hogy azt a bizonyos szót kimondom, nem tudja igazán leírni azt, amit irántad érzek. De akkor is ki fogom mondani, csak hogy újra láthassam a szexi mosolyodat, ami mindig felmelegíti a szívemet, és amitől csak még jobban vágyok rád:

Szeretlek, Shan. Most és mindörökké.

By: Useless-girl
2013/11/30

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés