|
2. fejezet
2010.12.13. 17:13
2. fejezet
Szerencse, hogy a lányt az énekes nagy lelkesen megölelte, így nem esett azonnal össze az ijedségtől. Halálra váltan meredt nagy szemekkel Dave válla fölött a kuncogó Martinra.
- Hé Dave, ne ijeszd el, ha már meglett! – a szólított nehezen uralkodott magán és lerakta őt, majd egyből segített is visszaülnie a nagy karosszékbe látván ingatagságát. Miközben a másik két alak is közelebb húzódott, Dave leült a szőnyegre törökülésben, mint a rendes óvódás meseolvasáskor nézett fel a magát összeszedni próbáló lányra.
Sophie csak bámult rá. Minden sejtje kiáltani próbált, de csak néma tátogás lett az egészből. A szőke zenész láttán azonban kiszaladt száján egy „basszus” magyarul Dave nagy vigadalmára…
- Azt hiszem ez csúnya volt – jelent meg a kisördög vonásain nyelve hegyével ajkai közt. A lány nagy levegőt véve pattant fel és egy szuszra hadarni kezdett.
- Sajnálom, ha esetleg megsértettek az írásaink semmi rossz szándékunk nem volt vele. És igazából tiszteljük a magán életeteket. És nem profitálunk ebből semmit sem.
Mart állította le nagy kirohanását finoman hozzálépve, kezét lágyan vállára téve. Sophie hirtelen megnyugodott a hűvös kéz érintésétől, pedig nem volt épp melege bőrig ázva.
- Nyugi kislány! Pont az írásaid keltették fel a figyelmünket. Nagyon jól beleérzel a dolgokba. És semmi sértő nincs. Szeretők vagyunk.
- Ohhh! – huppant vissza meglepetten a székbe. Várjunk csak! Most ezek azért jöttek ide, vagy hívták, mert tetszik nekik, amit írnak róluk? És tényleg szeretők! Rendben elég nyilván való, ha közelről figyeli az ember a gesztusokat közöttük, de hát… Dave Gahan és Martin Gore vele akart találkozni! Lehet ez mégis csak álom.
- Nem, nem álmodsz! – szólt halkan az énekes – Persze, tudom, mire gondolsz. Nem kell megijedni. Emlékszel arra, amikor először hívtunk pár hónappal ezelőtt? Akkor is azt hitted, hogy álmodsz.
- Hááát, nem? Amikor a semmi közepén két energia nyaláb nézegetett?
- Az – pattant fel a férfi. – Azok mi voltunk a Göndivel. Segítséget hívtunk, mert… - nézett itt tétován társára.
- Mert nem tudunk közeledni már egymáshoz – fejezte be kissé szomorúan Mart.
A lány még mindig bámulta őket. Neki kellene segíteni rajtuk? Hogyan? Közeledni? Az ágyban?
- Nem, az ágyban nincsenek gondjaink. Köszi – nevette el magát a szőke. – Valahogy elsodródtunk Dave-vel egymástól az évek alatt és nem tudjuk visszahozni.
- Értem. Tehát akkor nekem mit is kellene tenni?
- Dave elmond mindent, nekem még van pár kötelező köröm – gyors puszit lehelt társa ajkaira – Majd várlak a hotelben.
És már sietett is útjára magára hagyva a furcsa párt.
- Nem szeretnéd levenni a vizes cuccaid? – szólt óvatosan az őt még mindig sandán méregető lányhoz a férfi. Mint aki egy álomból ébredt úgy rántotta fel fejét a kérdezett és nagyot nyelve biccentett. Dave erre közelebb merészkedett, tényleg nem kellene elijeszteni, és lassan lesegítette kabátját és a közeli komódból egy nagy fürdő lepedőt terített fejére és hátára.
- Van itt még pár szobánk meg némi fürdőköpeny is, ha szeretnél, vehetsz egy forró zuhanyt.
Sophie úgy csavarta magára a törülközőt mintha csak közös fürdőzést indítványozott volna.
- Oké! Nyugi! Vén szatírmód kikapcsolva – mormogott somolyogva és feljebb tekerte a radiátort. Hosszú kínos csöndes percekig nézték egymást a két szemben lévő fotelból. Egyikük sem mert lépni.
- Szóval nem is tudod, milyen kepeségeid vannak? – unta meg a férfi – Te is látó vagy. És elég jól beleérzel a kapcsolatunkba a Göndivel.
- Vannak furcsa álmaim és megérzéseim, de nem, nem gondoltam erre soha. A sztorikat pedig nem egyedül írtam.
- Nem. Nem a vérszomjas szadista csajra gondolunk, hanem rád, és amit másokkal írtál. Mi valahogy egymás ellentétei vagyunk, akik nem bírnak szabadulni a másiktól. És közelebb lenni sem. Mint két kétpólusú mágnes – halkan ismerte be a férfi ezeket, szinte hangosan gondolkodva, magának. A lány túllépve furcsállásán végre nem az eszére, hanem a szívére hallgatva hagyta magát meglátni az embert, aki előtte ült. Fáradt, kissé megtört ember nézett szemeibe szomorúan és tanácstalanul.
- És én majd fogok tudni segíteni? Nem sok tapasztalatom van a kapcsolatokat illetően. És amiket írtam az is mind kitaláció.
- Persze, hogy tudsz segíteni. Nekünk a te megértésedre és beleélő kepeségedre van szükségünk. Kicsit olyan vagy mintha kettőnk között lennél. Mintha mindkettőnkből lenne benned elég, hogy a kapocs lehess. Már mindent lefedeztünk csak a te szavad kell, hogy induljunk holnap este.
- Mi? Hova indulunk és mikor?
- Velünk jössz, az iskoláddal is elrendeztük beleszámít a tanulmányaidba. A dékán már írt is levelet a szüleidnek. A kommunikációs asszisztensünk leszel. Végül is valóban – kuncogott egyet a férfi elgondolkodva nézve az ismét megszeppent lányra. – Már mindjárt pirkad, kint áll a kocsi haza viszlek és megvitatod az egészet otthon.
Következő fejezet
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
De jó újra errefelé látni téged, Házisárkány! :D ÖRülök, hogy tetszenek a dolgok neked is! :D Olvasgass csak nyugodtan! Szívesen fogadjuk a kommenteket bármelyik sztorihoz! ;)