Ez a novella anno a Bűbájos Boszorkák sorozat által ihletődött, de el lehet vonatkoztati tőle, ha valakit nagyon zavar. Kicsit szenvedős lett.
Végzetes szerelem
Egyedül ülök a telihold fényénél a nyitott ablakban. Minden olyan csendes, nyugodt, mint az éjszakák általában. De én üres vagyok. Kihalt belőlem minden érzelem. Sírnom kéne, de már arra sem vagyok képes. Minden kisiklott a rendes kerékvágásból azon a napon. Pedig minden olyan szépen indult…
Sietve kapkodtam össze a könyveimet az egyetemen, hogy minél hamarabb hazaérhessek szeretett kis házunkba, ahol két nővéremmel laktam. Mindig is szerettem ezt a régi, viktoriánus stílusú házat. Főleg a padlást, ahol érezni lehetett azt a bizonyos kis rezgést, ami a mágia jelenlétét bizonyította.
Gyorsan beugrottam fekete autómba és besoroltam a forgalomba. Megnyomtam egy gombot a cd-lejátaszón és máris egyik kedvenc német rock együttesem szólt a hangfalakból. Ujjaimmal a kormányon doboltam és halkan énekeltem. Már csak pár utca választott el a házunktól, mikor az egyik kanyarnál egy fekete alak futott le a járdáról pont a kocsim motorháztetejére esve. Gyorsan a fékbe tapostam, és egy pillanatig néztem, ahogy az alak bukfencezik az úton, aztán mozdulatlanul elterül.
- Úristen! – szaladt ki a számon. Kipattantam az autóból és körbepillantva a férfi mellé térdeltem.
Tekintetem még mindig az utcát pásztázta, ahol egy lélek sem járt. Biztos voltam benne, hogy valaki üldözte ezt a szerencsétlent, különben nem futott volna neki ilyen lendülettel a Fordomnak.
- Uram, jól van? – tudtam, hogy hülye kérdés, de kicsúszott a számon.
- Meneküljön… el… el fogja kapni… Nem… Nem kegyelmez…
- Maga félrebeszél – mondtam, de valami mocorogni kezdett bennem. - El tudja mondani, hogy mije fáj?
- Nem érti! Ő meg fogja ölni, ha velem látja! Fusson!
Nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát, és végre sikerült rám néznie.
A lélegzetem is elakadt, mikor megláttam azokat az éjfekete szemeket, melyek furcsa fénnyel izzottak. A rövidre nyírt, felborzolt fekete haj markáns, kicsit szögletes arcot keretezett, amit a puhán telt ajkak lágyítottak meg. Az állon egy pici gödröcske látszott, a fekete szemöldökök kérlelőn húzódtak össze. Erősen megragadta a karomat. Az érintése miatt összerándultam. Mintha áram szaladt volna át rajtam. Látomásom volt. A férfi, amint sétál egy temetőben a holdat nézve zsebre tett kézzel. Az egyik sírkő mögül lesett rá valami. Nem láttam, de éreztem, hogy ott van. A gyilkos szándék úgy áramlott felőle, mint a ragadós sötétség. Kiáltani akartam, hogy figyelmeztessem a férfit, de nem tudtam. Aztán a kép változni kezdett… Egy kertben álltam vele nem messze egy csodálatos háztól. Közelebb lépett, átkarolt és gyengéden megcsókolt…
Zihálva tértem magamhoz. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, de olyan intenzív volt… Tudtam, hogy a jövőt láttam. Megvolt rá a képességem. A nővéreim és én boszorkányok voltunk. Mindannyiunknak más képességei voltak, de folyamatosan erősödtünk. Hárman pedig legyőzhetetlenek voltunk. Sok démont és szörnyet semmisítettünk már meg. A jövőbe látáson kívül uraltam az elemeket és segítségül is tudtam hívni pár erős lelket és árnyékot, ha nagy bajban voltam.
A férfi már sokkal jobb állapotban volt. Nem értettem, hogyan volt képes ilyen hamar összeszedni magát. Mély, simogató hangján megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Bólintottam, de még mindig a szemébe néztem. Éreztem, hogy valami feltárul bennem, mint egy rég elfeledett aprócska ajtó, ami mögül az emlékek és érzelmek furcsa egyvelegének alig érezhető illata szivárgott. Még megfoghatatlan volt, de percről percre erősödött. Lekúszott a gyomromba és csiklandozni kezdte. Éreztem, hogy elmosolyodom. Szívverésem felgyorsult amint viszonozták a hirtelen jött gesztust.
Felajánlottam, hogy hazaviszem, de először nem akarta elfogadni. Végül addig soroltam az érveket, amíg bele nem egyezett. Juliannek hívták és biztosítási ügynökként dolgozott nem messze az iskolámtól. Furcsamód a lakásáig egyetlen szó sem esett a balesetről. Csupán pár horzsolás látszódott sima arcán.
- Mégis ki üldözte magát? - kérdeztem hirtelen. A mosoly lehervadt az arcáról.
- Senki sem üldözött.
- Tudom, hogy üldözték, ne kérdezze honnan, de tudom.
Határozottságomat látva valamit gyorsan motyogott, hogy egy makacs ügyfele akarta megbosszulni a félresikerült üzletet, aztán sietve kiszállt a kocsiból.
- Kösz a fuvart.
- Remélem, látom még magát.
- Úgyszintén. Ön tudja, hogy hol lakom… - azzal elfordult és magas, karcsú alakját elnyelte a bejárati ajtó feketesége.
Elmosolyodtam és a visszapillantó tükörbe néztem a saját szemeimbe.
- Ez meg mi a franc volt? – kérdeztem magamtól.
Hát így találkoztunk először… Elmosolyodok az emlékre, miközben átkulcsolom a térdeimet még mindig a párkányon ülve. Kezdenek hidegek lenni az éjszakák, de engem már ez sem érdekel. Ha hagynám, a hidegről is ő jutna az eszembe, ezt pedig nem engedhetem. Többet nem.
És mégis visszatérnek a gondolataim hozzá…. Hát már sosem szabadulok tőled?! Felnézek a csillagokra és kifújom a füstöt, amit a szél rögtön szétszaggatva az éjszakába olvaszt.
Már nem is tudom, hogyan jött össze az első randi. Csak azt tudom, hogy lázasan készülődtem, és már délelőtt sem mertek hozzám szólni a nővéreim, akik a hátam mögött mosolyogtak össze. Túl régóta nem voltam randin. Túl régóta zártam be a szívemet mások előtt.
Egy étteremben találkoztunk. Már várt rám elegáns, sötét öltönyében, amihez fekete inget választott. Az én gyengém mindig is az volt, ha egy férfi teljesen feketébe öltözött, de még soha senkin nem állt ilyen jól ez a szín, mint rajta. Rajtam egy mélybordó, vékonypántos ruha volt, hosszú, barna hajamból pedig pár tincset hátratűztem.
Egész este beszélgettünk és nevettünk, aztán lementünk a tengerpartra egy üveg pezsgővel. Úgy éreztem magam a jelenlétében, mintha már évek óta ismerném. Kellemes bizsergés futott végig a hátamon, amikor megfogta a kezem és felsegített a homokból. De nem engedett el. Lazán ugyan, de továbbra is fogta ujjaimat. Mélyen a szemembe nézett. Azt hittem, menten belefulladok azokba a sötét szemekbe, melyek úgy ragyogtak, mint egy-egy darab bársonyos éjszaka.
Ajkai lassan közeledtek felém, majd bátortalanul megcsókoltak. Amint a szánk összeért, villám hasította át az eget. Ijedten rezzentem össze, de ő átölelt és szorosan magához húzott. Sokkal szenvedélyesebb csókkal folytatta. Alig kaptam levegőt. A szívem úgy kalapált, hogy azt hittem, kiesik a helyéről. Már annyira szorított, hogy azt hittem összeroppant.
- Julian, kérlek, ne…
Rögtön elengedett, de még sokáig vágytól homályos tekintettel nézett rám.
Sokszor találkoztunk. Persze közben azért otthon is kellett segítenem pár démon és alvilági szörny eltűntetésében, de már rég tudtam, hogy elegem van belőle. Normális életet akartam… Julian oldalán. Szerelmes voltam. Friss volt, törékeny az érzés, de ott volt, virágot bontott bennem. Boldog voltam. Találtam egy férfit, aki úgy tűnt, viszonozza az érzéseimet. Eleinte túlontúl tartózkodónak tartottam Juliant, de szép lassan felengedett.
Épp egy elegáns bálon voltunk, amire ő hívott meg. Boldogan karoltam belé, amint beléptünk a zsúfolt terembe a külváros egyik hatalmas, régimódi házában. Az órák gyorsan teltek, jelentős mennyiségű pezsgő fogyott. Kicsit többet ittam a kelleténél, ezért kimentünk a szépen gondozott kertbe. Rögtön felismertem. A látomás ezen része újra felvillant. Odasétáltam a kőkorláthoz. Ő mögöttem állt. Felnéztem rá. Arcán furcsa mosoly suhant át, majd megcsókolt. Abban a percben tudatosult bennem, hogy azon az éjszakán ennyinél nem fogunk megállni.
Kapkodva csuktuk be lakásának az ajtaját miközben szenvedélyes csókok közepette hámoztuk ki egymást a ruhákból. Az ágyig azonban már nem jutottunk el. Julian leült az egyik kényelmes foteljába és az ölébe húzott. Ujjaival végigsimított a hátamon miközben az egyik mellemet csókolta. Én a tarkójánál beletúrtam a hajába, miközben lágyan hátradőltem. Miután befejezte a csókot, én vettem át az irányítást…
Először csak apró csókokkal izgattam nyakának érzékeny bőrét, majd egyre szenvedélyesebben kezdtem harapni. Zihálva vette a levegőt és erősen magához szorított. Éreztem izgalmát. Hagytam, hogy egybeolvadhassunk. Keményen megmarkolta a fenekemet és maga felé húzott, hogy mozgásra ösztökéljen. Nem kellett sokáig várnia, csípőmmel lassan körözni kezdtem.
- Sandra! – nyögött fel.
Gyorsítottam a tempón. Testünk olyan összhangban mozgott, amilyet eddig még egyik alkalommal sem éreztem. A hihetetlen extázis mindkettőnk arcára kiült. Julian beleharapott a vállamba, én végigkarmoltam a jobb lapockáját. Még közelebb akartam kerülni hozzá, de tudtam, hogy ez már nem lehetséges. Úgy kapaszkodtam, mintha ő lenne az utolsó mentőöv a háborgó tengeren.
A lelkem majdnem megszakadt, amikor az utolsó mozdulattal egyszerre szakadtunk el a földi élet tudatától. Csupán a hihetetlen édes kín, a boldogság és az elégedettség maradt mellettünk, bennünk. Testünk minden egyes sejtje gyönyörrel telítődött. Nem érzékeltük a kint dühöngő vihart, ami fákat csavart ki tövestül, mintha csak gallyacskák lennének.
Fülemben egy pillanatra hallottam a túlvilági lelkek kétségbeesett kiáltását. Kinyitottam a szemem, hogy elűzzem a hangokat, és még pont láttam az utolsó fájdalmas arcú alakokat, akik felém nyúltak könyörögve. Nem foglalkoztam velük. Néha a halott lelkek túlságosan erőszakosak is tudtak lenni.
Ismét Julianre fordítottam minden figyelmemet. Szemeit lehunyva döntötte hátra a fejét. Meleg kezei még mindig a csípőmön pihentek. Gyengéden megcsókoltam.
Az éjszaka még többször szeretkeztünk, úgy éreztük, nem tudunk a másikkal betelni. Kimerülten bújtam hozzá az ágyban. Erős szívének dobbanásait hallgatva tudtam, hogy örökre eladtam a lelkemet.
Hangosan felsóhajtok. A cigarettám már majdnem leégett. Hanyagul elpöckölöm a csikket. Miért olyan igazságtalan az élet? Miért múlik el a jó mindig olyan gyorsan? Évszázados, sőt évezredes kérdések ezek, amiket még senkinek sem sikerült igazán megválaszolnia. Mindig lesznek „miért?”-ek. Nem is reménykedem, hogy valaha is meg tudnám ezeket a kérdéseket válaszolni, csupán néha fel kell tenni őket. Próbáljuk megtalálni a válaszokat, de mélyen belül egy kicsit azért érezzük, hogy nem fog sikerülni. Persze a felszínnek elég egy átlátszó, vagy hihető megállapítás, amivel lecsendesíthetjük magunkat, de lehet, hogy nem vesszük a fáradságot erre sem, és szimplán valaki mást okolunk még a saját hibánkért is. Egyszerűbb. Sokkal.
Minden másképp alakulhatott volna…
Pár hét múlva kiderült a szörnyű titok. Julian egy démon. Egy világ omlott bennem össze. Elhagyott az erőm. Tehetetlenül rogytam a földre. Nem engedtem, hogy hozzám érjen.
A nővéreim leplezték le egy varázslattal. Az égiek figyelmeztették őket. Egy pillanatra gyűlöltem őket, amiért megfosztottak engem egy erős érzelemtől, a lelkem egy darabjától, de aztán beláttam, hogy csak jót akartak nekem.
Juliant azért küldték, hogy megöljön minket és megkaparintsa az erőnket. Több tucat boszorkányt ölt már meg halhatatlan élete során. Könnyeim fátylán át néztem rá vádlón.
- Sandra, kérlek, higgy nekem, én… én… már régóta nem akarlak bántani!
- Persze! Azt hiszed, beveszem ezt a hazugságodat is? Julian, te meg akartál ölni minket!?
- Igen. Nincs értelme tagadnom. Számtalan alkalmam lett volna rá, de egyszerűen nem voltam képes rá…
- Miért? Tovább akartad kiélvezni a hódításodat? – sziszegtem rá. Olyan szaggató fájdalmat éreztem belül…
- Nem, hanem azért, mert … beléd szerettem.
A mondat dermedten lógott a levegőben. A nővéreim a háttérben gyanakvóan pillantottak egymásra. Hisztérikusan felkacagtam. Annyira abszurd volt az egész.
- Most azt várod, hogy ezt el is higgyem? Julian! Gondolkodj! Egy boszorkány és egy démon… Ez lehetetlen!
- Nem hiszel nekem. Akkor jobb, ha megyek.
- Lassan a testtel! – lépett előre az egyik nővérem villámló tekintettel. – Nem mész te sehova. Te egy démon vagy. Nekünk pedig akkor is meg kéne ölnünk, hogyha nem játszottál volna a húgunk érzelmeivel!
- Én nem játszottam vele! Hát egyikőtök sem hallotta, amit az előbb mondtam?!
- Tűnj el a szemem elől! Most!! – kiáltottam öklömmel a földet verve.
- Sandra! – suttogta, majd mielőtt a nővéreim megmozdulhattak volna, eltűnt egy kisebb szélvihar kíséretében.
Elmentem testvéreim mellett és bezárkóztam a szobámba. Keservesen zokogtam órákon keresztül, mígnem a fáradság maga alá nem gyűrt.
Még így is összeszorul a torkom, ha azokra a percekre gondolok. Becsukom a szemem és oldalra billentett fejjel hallgatózom. Egy szellem suttog nekem. Róla mesél… hogy mennyit gyötörte és marcangolta magát. Gyűlölte, hogy démon! Az emberi fele előtört és visszaszorította a gyilkost magában… Olyan nagyon szeretett engem…
Türelmetlenül elhajtom a szellemet és továbbra is kifejezéstelenül bámulok magam elé. Látom az alvó város felett lebegő tejfölszerű párát. Ha az ember jól odafigyel, akkor furcsa ábrákat láthat benne… El kell fordítanom a tekintetem, mert én őt látom ott is. Magas, sötét alakját. Várj még kedvesem, ne legyél türelmetlen…
De tovább fűzöm megszakadt gondolataimat, különben sosem szabadulok meg a terhüktől…
Napokig ki sem mozdultam a szobámból. A testvéreimmel sem álltam szóba. Fájt, hogy egyedül vagyok. Úgy éreztem, hogy mindenki elárult és kihasznált. Nem véletlenül nyíltam meg olyan nehezen mások előtt. Én voltam a legkisebb testvér, a legvisszahúzódóbb… Az eddigi kapcsolataim is egytől-egyig kudarcba fulladtak. Úgy tűnik a mi családunk tagjai sikeresek a gonosszal folytatott harcban, de a csodálatos szerelem elkerül minket…
Épp az ágyamon feküdtem felhúzott térdekkel, sírástól égő szemekkel, amikor ismét éreztem magamban a feléledő mágiát. Szemeim fájdalmasan lecsukódtak, és Juliant láttam a temetőben sétálni. A teliholdat nézte. A sötétségből az a valami, vagy valaki már figyelte.
Kiugrottam az ágyamból, magamra rángattam a kabátom és lefutottam a lépcsőn. Testvéreim utánam kiabáltak, de én meg se hallottam kérdéseiket. Bevágódtam a kocsimba és koncentráltam. Ki kellett derítenem, hogy melyik temetőben lehetett az öt közül, amik a város szélén voltak. Már régebben megfigyeltem a térképen, hogy a házunk mindegyik temetőtől egyenlő távolságra volt. A temetőket pedig ha összekötöttük, mindegyik egy pentagram csúcsa volt, a házunk pedig a legerősebb ponton helyezkedett el: középen. Ebből merítettük erőnket, amit mindig az ártatlanok megvédésére fordítottunk.
Féltem, hogy nem érek oda időben, hogy kudarcot vallok.
Északra kellett indulnom. Ösztöneim segítettek.
A temető sötét, és elhagyatott volt. Nem gondozták olyan szépen, mint azt, amiben az édesanyánk nyugodott.
Türelmetlenül osontam a sírok között, mígnem megpillantottam Juliant. Egy pillanatra megkönnyebbültem, de a halvány mosoly lehervadt az arcomról, mikor megláttam a tigrisként előrevetődő árnyékot. Julian meglepetten felordított, mikor egy karom felszakította fekete bőrkabátját. A másik démon dühtől eltorzult fejjel vicsorított rá.
Későn kiáltottam, hogy vigyázzon… Az én hibám. Mindent előre láttam, de nem szóltam neki. Önző voltam, csak a saját fájdalmammal törődtem, és ezzel veszélybe sodortam egy életet. Igen, egy életet, hiszen ő is számított, még ha démon is volt. Meg persze szerettem. Túl későn jöttem rá minderre. Kétségbeesetten, lebénulva néztem a dulakodó párost. Julian emberi alakja eltűnt, immár ő is démonként küzdött az életéért.
Lassan eszméltem fel. Kapkodva hívni kezdtem a legerősebb lelkeket, de tudtam, hogy minden hiába. Egyikük sem lehetett elég gyors és hatalmas ahhoz, hogy szembeszálljon egy ereje teljében lévő démonnal. Éreztem, hogy egy felsőbb szintű lény hadakozik kedvesemmel.
Julian egy hangos nyögéssel nekivágódott egy sírkőnek. Futni kezdtem feléjük. Láttam, hogy a másik egy kék energiacsóvát küld egyenesen Julian felé.
- NEEE! – sikítottam sírástól elcsukló hangon.
Kedvesem teste összerándult a fájdalomtól, nyakán kidagadtak az erek, és nem mozdult többet.
Pedig már csak pár lépés választott el tőlük. A lelkek próbálták eltéríteni a fénycsóvát, de az késként hatolt át testükön. Ismét elkéstem. Keservesen megfizettem a hibáimért.
A démon vigyorogva felém fordult megmutatva hegyes fogait. Kínomban fogaimat csikorgattam, miközben patakzottak a könnyeim, és olyan erősen vájtam saját tenyerembe a körmeimet, hogy kiserkent a vérem.
- Most te következel, kicsi banya… - sziszegte.
- Nagyon tévedsz, te mocsok! – suttogtam távolinak tűnő hangon.
Éreztem, ahogy gyűlik bennem a mágia, majd szárnyait bontogatva energiahullámok indultak testemből. Pillanatok alatt erős szélvihar kerekedett, az addig tiszta, csillagos égbolton pedig olyan fekete felhők között villámlott, amilyet ember még sosem látott. Kezeimet az égbolt felé löktem, és egy ősi, ismeretlen nyelven kezdtem kántálni. Magam sem tudtam, honnan tódulnak a nyelvemre a szavak, egyszerűen kimondtam őket.
Olyan erejű perzselő szél indult végig a tisztáson a szörny felé, ami minden száraz növényt egy pillanat alatt eltörölt a föld felszínéről. Csupán Julian és én maradtunk sértetlenek. A démon égő testtel, kíntól vonyítva vergődött a földön. Üres tekintettel néztem le rá. Amint az utolsó szó elhagyta az ajkamat, a test eltűnt.
Lehunytam a szemem. Ketten maradtunk a sötétben. A felhők lassan oszladozni kezdtek, de a simogatóvá szelídült szél még mindig belekapott a hajamba. Lassan letérdeltem a megtört test mellé egyik kezemmel kedvesem háta alá nyúlva, másikat gyengéden a mellkasára helyeztem. Ismét emberi alakjában volt.
Halkan felsóhajtott és kinyitotta azokat a csodás fekete szemeket, amik szokatlanul tompán csillogtak.
- Sandra… én… annyi mindent akartam még mondani neked…
- Kérlek, maradj csöndben… Minden rendbe jön, meg fogsz gyógyulni! – suttogtam elakadó lélegzettel. Tudtam, hogy hazudok. Kedvesem ajkából egy köhögés során sűrű vér folyt ki.
- Én… nem… Te is… tudod… Mindig is szerettelek… az első perctől fogva… pedig tudtam, hogy… nem szabad…
Egyre halkabban beszélt, az utolsó szavakat már szinte alig hallottam. Lehunyta a szemét, és halkan felsóhajtott. Az utolsó sóhaja volt. Teste elernyedt a karjaimban.
- Én is szeretlek!! Sajnálom, hogy eddig nem mondtam ki! Szeretlek Julian!! Kérlek, ne hagyj itt egyedül!!! Kérlek!! – kiáltottam, mintha ő ezt még hallhatta volna. Gyengéden megcsókoltam sápadt ajkait, majd az ég felé fordultam. – NEEEE!!!!
Vérvörös fény csapott ki a testemből. A sírkő mögöttünk porrá morzsolódott. Hosszú hajamat viharos szél ráncigálta, egész testemen remegések futottak végig. Minden meghalt körülöttünk. Belülről én is. Két üres test feküdt a földön. Az övé merev és halott, az enyém hideg és a végletekig fáradt. Hozzá bújtam és átöleltem azt az EMBERT, akit az életemben a legjobban szerettem.
Nem tudom mennyi idő telt el, de homályosan érzékeltem, hogy a nővéreim mellettünk állnak. Mire újra kinyitottam a szemem, már otthon feküdtem az ágyamban. Görcsösen összerándultam, majd felültem.
- Hol van? Hova lett?! – kiabáltam kedvesem testére gondolva.
Idősebbik nővérem lefogott, kék szemeiben aggódás csillant.
- A test eltűnt miután felemeltünk mellőle. Arany fény vette körül, majd elenyészett.
- Nem! Nem!! Hazudsz! Mind hazudtok! Ő nem halhatott meg!!!
Hetekig katatóniába süllyedve feküdtem. Már semmi sem érdekelt. Lefogytam, bőröm áttetsző lett. Ez majdnem fél évig tartott, aztán újra megmozdultam. Testem fellázadt üres lelkem ellen.
És most itt ülök elgémberedett tagokkal az utolsó füstöt kifújva. Könnyeimet gyorsan felszárította a szél. Újra a város fölötti párára néztem, ami idő közben olyan közel ért az ablakomhoz, hogy akár meg is érinthettem volna.
Halványan, beletörődve elmosolyodtam. Megszabadultam a terhektől, amik már hónapok óta nyomták a szívemet, de még egyszer sem volt erőm végiggondolni őket. És most ismét látom őt. Közeledik. Alakja lassan kibontakozik a ködből és felém nyújtja erős kezét. Szemem könnybe lábad, sóhajtok egyet, majd elfogadom a felém nyújtott jobbot és kilépek az éjszakába. Karjaival átöleli keskeny hátamat. Olyan jó újra vele, ismét érezni azt a nyugalmat és szerelmet a közelében… fejemet a mellkasára hajtani. Halkan felsóhajtok. Végre hazaértem. És már nem érdekel, hogy honnan jött és mit tett az életében. Csupán a halhatatlan, örök szerelem maradt elsodorva bennünket a végtelen éjszakába…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés