Vihar után

Elvonultak a fellegek. A Nap ott bujkált a felhők mögött, de nem akarta még fényével bevonni a földet. Azok után, amit látott, úgy érezte, kell a félhomály a megnyugváshoz. Roxfortot és környékét mindent átható, síron túli kietlenség vette körül. Felperzselt fű, kiszáradt fák, elapadt folyómedrek… kétségen kívül halál és rettegés uralta sokáig ezt a tájat. A természet ellenben nem adta meg magát. Újult erővel tör fel az élet legkisebb szikrája is, minden sötétségen és nehézségen átjutva.

Két férfi sétál a dombok között. Egyikük magas, szikár, tiszteletet parancsoló jelenség. Fekete hajába ősz hajszálak vegyülnek. Az aggodalom és a bánat mély ráncokat szántott markáns vonásai mellé. Mégsem tört meg. Egyenes háttal, határozott léptekkel követte idősebb barátját. Ő sem volt kevésbé feltűnő jelenség. Hosszú, ősz szakálla és mélykék tekintete csupa erőt és jóságot tükrözött.

-… Remélem, igazad van Albus. Szeretném hinni, hogy jobb lesz mindem, ám félek. Napok óta vége van, mégsem akadt még olyan éjszaka, hogy ne gyötört volna rémálom. Fellélegezhetünk-e valaha? Nem érzem lezártnak a dolgokat – fakadt ki az ében hajú férfi hosszas hallgatás után. A másik varázsló megállt, társa vállára tette a kezét, szomorú szemei nyugtalanul fürkészték annak koromfekete tekintetét.

- Megértelek fiam, nem könnyű kikerülni ekkora nyomás alól. Felbecsülhetetlen veszteségünkbe került ez a szabadság. Van, aki a szeretteit vesztette el, mások a biztonságérzetüket és vannak, akik a hitüket is teljesen feladták. Ne hagyd, hogy Téged is teljesen eluraljon ez az érzés, mert tapasztalatból tudom, nehéz tőle megszabadulni – próbált vigasztaló szavakat találni. Mindketten tudatában voltak azoknak a szörnyűségeknek, amit maguk mögött hagytak, és azokkal is, amik rájuk vártak. Pár napja ez a hely még ádáz csata színtere volt. Varázslók küzdöttek az életükért, családjukért, egy szebb jövő reményében, a Sötét oldal ellen. Mindenütt vértócsák és hátborzongató sikolyok, égető tűz és szenvedés, átkok és halottak, egyre elkeseredettebben harcoló ellenfelek… Perselus Piton kinyitotta szemét. Napok óta ilyen és ezekhez hasonló rémképek gyötörték.

- Albus, ha ezt el is felejtjük egyszer, mi lesz a biztosíték arra, hogy az utánuk jövők nem fogják megtapasztalni?- szegezte a kérdést az ősz hajú varázslónak.

- Őszinte leszek Perselus: semmi. Csak remélni tudjuk, hogy a gyerekeink, unokáink tanulni fognak a hibáinkból, és nem követik el még egyszer ugyanazt – sóhajtott Dumbledore. Sok-sok esztendőt és élettapasztalatot tudhatott magáénak, az átélt szörnyűségek azonban Őt is megviselték. Legfőbb ellenségüket, Voldemortot legyőzték ugyan, de a gonoszságot soha sem fogják. Ki tudja, ki lesz a következő elvakult ember, aki magáévá fogadja ezeket a beteges eszméket, és az érdekükben bármire képes lesz: embereket testileg és lelkileg nyomorékká tenni, családokat kiirtani, elfelejteni emberi mivoltát.

- Hah, az emberi gyarlóság határtalan – legyintett lemondóan a bájitaltan tanár. Saját bőrén tapasztalta, mekkora bajt tud okozni a felelőtlenség. Ha Dumbledore nincs ott a kellő pillanatban, az egész élete vakvágányra futott volna. Az igazgató így sem tudta megkímélni a sorozatos szenvedésektől, csupán kapaszkodót nyújtott felé, amivel elviselhetőbbé váltak a kínok.

- Újra kezdeni legalább oly nehéz, mint harcolni. Minden erőnkre szükségünk lesz. És ami a legfontosabb: egymásra is. Egyedül elveszünk ebben a kietlen tengerben. Mégsem féltem magunkat – egy apró mosoly jelent meg az idős férfi szája szegletében, miközben a Nap is összemosolygott az égen kecsesen végignyúló szivárvánnyal.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés