8. Fejezet

Egy régi ismerős újra felbukkan

Estrelle –ben új erőre kapott a méreg.

-                     Miért hiszi mindenki azt magáról, hogy jobban tudja mit érzek?! Honnan veszik, hogy szerelmes vagyok? Pont belé! Hisz amikor csak tud sérteget és gúnyos megjegyzéseket tesz! Ha ennyire utál, akkor mondja a szemembe, ne csak célozgasson rá!

Estrelle amint egy heves mozdulatot tett a kezével, meggyulladt egy papírdarab az asztalán.

-                     Még ez is! Ez egyre jobb! Már csak az hiányzik, hogy Piton is megjelenjen!

Mintha csak a gondolataiban olvastak volna. Az ajtón három kimért kopogás hallatszott. A nő halkan szitkozódva odament és kinyitotta.

-                     Jó estét Miss Lioncourt. – köszönt kelletlenül a bájitaltan tanár.

-                     Hát ez csodálatos! Már tényleg csak maga hiányozott nekem a mai napra! – azzal visszament az asztalhoz otthagyva a férfit az ajtóban.

Piton lassan belépett a szobába meglepődve a heves kitörésen.

-                     Mi ez az égett szag? Csak nem tábortüzet próbált rakni a hulladékból?

Estrelle azt hitte menten megfojtja a férfit, hiába voltak kedvesek számára azok a hihetetlen mélységű fekete szemek.

-                     Ez az én szobám, és megkérhetném, hogy tartsa meg a megjegyzéseit magának?! Különben magát is felgyújtom, de az nem lesz véletlen, mint az asztal esetében. – erőltetett csekély sikerrel nyugalmat a hangjára miközben gyorsan eloltotta a tüzet.

Piton ellenállhatatlanul kívánatosnak találta a dühtől kipirult lányt, az sem érdekelte, hogy sértegeti.

-                     Inkább azt árulja el nekem, minek köszönhetem látogatását, Piton professzor… És ha kérhetném, fogja rövidre, mert szeretnék lefeküdni. – Estrelle rögtön megbánta, hogy ezt a szót használta, ezért gyorsan hozzáfűzte: - Nagyon fárasztó napom volt.

A férfi a gyomra tájékán enyhe rándulást érzett a „lefeküdni” szó hallatán, és rögtön buja képek villantak szemei elé, amint lassan gombolja a nő ruháját. „Nem, nem, NEM!! Térj magadhoz! Ez csak egy egyszerű szó!” Tudta, hogy minnél hamarabb szabadulnia kell, különben nem tudja visszatartani magát.

Estrelle a gyertyák fényénél is észrevette a férfi felcsillanó szemét. „Még csak az hiányzik, hogy nekem essen! Bár… nem biztos, hogy olyan hevesen ellenkeznék… ESTRELLE!!” Már nem csak a külvilágra volt mérges, hanem magát is kemény szavakkal ostorozta.

-                     Látogatásom célja igen egyszerű… Sajnos a vacsoránál nem volt alkalmam közölni önnel, Miss Lioncourt, hogy a holnapi okklumencia óra ennek a folyosónak a végén található tanteremben lesz. Este nyolc órakkor várom. És… elnézést a zavarásért… - azzal szó szerint elmenekült a nő elől.

*

A lány magára maradt a gyertyák fényében. „Most bocsánatot kért? Ő?” Csodálkozva meredt maga elé, majd érezte, hogy jön az ihlet, ezért gyorsan elővette az íróasztal mögött elrejtett félkész olajfestményt és munkához látott. Pár óra múlva az utolsó ecsetvonásokat végezte immár teljesen lenyugodva. Elégedetten mosolygott. Végre egy olyan munkát alkotott, amiben nem kereste unos-untalan a hibákat, bár még mindig volt egy fehér folt a képen, ami befejezésre várt.

Hullafáradtan dőlt le az ágyára és nyomban elaludt.

*

Ismét álmot látott. Saját magát látta, amint egy füstölőkkel teli ódon templomban áll egy oltár előtt és végignéz az egybegyűlteken. Mindegyikőjük fekete ruhát viselt és holtsápadt volt az arcuk. Elszórtan gyertyák világítottak a sötétben. Tudta, hogy ő a vezető, aki évszázados titkok ismerője, és akitől minden klántag tart. Hatalmas ereje volt a klánuknak, talán a legerősebb volt Európában. Estrelle végignézett magán. Mélylila selyemruhát viselt ékkövekkel kirakva, melynek bővülő ujjai a földet súrolták hosszú szoknyája mellett. Arany minták és ősi rúnák voltak belehímezve. Fekete haja kiegyenesítve omlott derekáig. Tudta, hogy Deborah álmában van.

A vámpír kiélvezte a feszültséggel teli csendet, majd kitárta karjait és zengő hangon megszólalt.

-         Gyermekeim! Sokáig vártunk erre a percre. Ilyen alkalom csak ötszáz évenként egyszer adatik meg nekünk. Tudom, hogy mind önszántatokból jelentetek meg, hogy részesedhessetek Urunk borzalmas hatalmából. A mai szertartás után megváltozik számotokra a világ! Eljön hozzánk Ő, aki a Pokol tüzes kemencéjéből eddig is segítette utunkat! Tisztítsátok meg lelketeket, és készüljetek fel a Gonoszság Diadalára!

Deborah leengedte karjait és intett az egyik közelben álló vámpírnak, aki egy vörös bársonypárnán fekvő díszes tőrt nyújtott neki. A fekete pengén kivételesen erős varázsige vésete látszódott nagyon halványan.

-         Ez itt Az Egy Tőr, amelynek hatalma nem mérhető egyetlen másik tőréhez sem. Őseim hagyták klánunkra. Urunk adományozta nekünk, hogy ötszáz évenként ismét felidézhessük és megerősíthessük Fekete Mágiánk erejét. Ő olyan kiváltságban és erőben részesít bennünket, amiket mástól soha nem kaphatunk meg.

Az oltár felé fordult, ahol egy eszméletlen férfitest hevert szakadt, fekete ágyékkötőben. Estrelle érezte, hogy mindannyian tudják, először egy gonosztevő vérével kell felszentelni az oltárt. Deborah felemelte a kést, és elvágta a férfi nyakát, majd a szívébe szúrta a tőrt, végül vonalakat karcolt a bőrébe.

-         Ím hatalmas Urunk, fogadd e szentelt oltárt eljöveteled nászágyának, ahonnan halottaidból feltámadva megosztod velünk hatalmad és gonoszságod, Te, akit közvetlenül Lucipher másaként alkottak, te, kinek hatalma a földön nem mérhető. Oszd meg Velünk, kik leghűségesebb követőid vagyunk!

Ketten leemelték a kivérzett holttestet.

- És most, hozzátok az áldozatot, akinek testén és lelkén keresztül elnyerhetjük a hatalmat!

Szavainak visszhangját halk mozgolódás zaja törte meg. Egy fehér ruhába öltöztetett, vörös hajú lányt hoztak be megkötözve. Estrelle a véres oltárra pillantott, amin egy fordított pentagram izzott. A vér csöpögve hullott a földre, amit gyertyák fénye világított meg, mintha csak a súlyos kövek sugároznák magukból a vörös fényt. A lány félig magánál volt, amikor kikötözték az oltárra. Deborah halványkék szemeiben gonosz fény villant.

-         Ím a szűz boszorkány vére keveredjen a bűnösével, teste pedig legyen a kapu, a Föld és a Pokol birodalma között! – kiáltotta a lány hasa fölé emelve a pengét.

Estrelle tekintete találkozott a lányéval, aki esdeklőn nézett rá és az életéért könyörgött.

*

-         NEEE!!!! – riadt fel álmából. Még fogva tartotta a szúrásra emelt kéz képe. Leizzadva csapkodott maga körül. A sebe újra megfájdult.

Fájdalomtól eltorzult arccal hanyatlott vissza a párnára az oldalát fogva.

-         Miért kínzol még te is, Deborah!? – kiáltott fel.

Amint kicsit enyhült a fájdalom felkelt és a pálcája egy suhintásával ellenőrizte, hogy mennyi az idő. Nem mert visszaaludni, félt hogy az álom megismétlődik, vagy ami még rosszabb: folytatódik. Egykedvűen pillantott Senzafine üres kalitkájára. „Már napok óta elment, remélem nem esett baja!” Odalépett az ablakhoz és rágyújtott.

„Milyen csendes a park ilyenkor.” Csupán Hagrid kunyhójának ablakából szűrődött ki némi fény. „Vajon most a múltat láttam, vagy a jövőt? Valószínűbb, hogy Deborah álmában, vagy emlékeiben voltam… Borzalmas! Mintha egy sátánidézésen lettem volna. Holnap utána kell néznem a könyvtárban pár dolognak.” A szeme sarkából mintha egy fekete árnyat látott volna elsuhanni a park füvén. „Már megint képzelődsz! Nincs ott semmi, csupán az agyadra ment ez a sok Fekete Mágia!”

*

Másnap azonban újabb meglepetés érte.  Az éjszaka hátralevő részében újra részleteket látott az álomból. Mindenhol az áldozatok vérét látta, még a zuhany alatt is, úgy tűnt, hogy vér ömlik a zuhanyrózsából.

„Ezt nem bírom!” Úgy döntött reggeli után elsiet a könyvtárba, majd kever néhány nyugtató, illetve altató bájitalt a délután folyamán, hogy lekösse valamivel a figyelmét.

A könyvtárban összeszedett minden olyan könyvet, ami a pokollal, a démonokkal és a sátánizmussal kapcsolatban fellelhető volt. „Mintha már olvastam volna Lucipher másáról… Csak azt nem tudom hol…” Órákkal később türelmetlenül csapott be egy könyvet, ami mérgében egy pillanatra fel is izzott. Estrelle unottan körbenézett a teremben. Néhány diák az ebéd helyett is a könyveket bújta, mint például Hermione Granger. „Ez a kis fruska nagyon idegesítő tud lenni a ferde pillantásaival!” Épp azon gondolkodott, hogy megtréfálja-e a lányt azzal, hogy kis tüzet gyújt a jegyzetei mellett, de elvetette az ötletet. Nem akart még több gyanakvó pillantást és esetleges találgatások elindítója lenni. Eredménytelenül nézett még át jó pár könyvet. De egy egyszerű kinézetű, fekete bőrkötésesben találta meg azt, amit keresett.

Unottan lapozgatta a könyvet, amikor egy bekezdésen megakadt a szeme.

Sajnos a könyv eléggé elhasznált volt. A szövegből jócskán hiányoztak részek még a retusáló varázslat ellenére is.

„… Két szép angyal képében jelenik meg, akik egy tűzszekéren ülnek. Bátor hangon beszél és hirdeti, hogy elsőként esett el a méltó fajból, akik Michael és más égi angyalok előtt voltak. Feladata az, hogy ajándékokat, szenátorságot és hasonlókat osszon szét, valamint az ellenséges és a barátok jóindulatát elnyerje…*

 Kivételesen erős mágiával rendelkező személy tudja csak elvégezni a szertartást. Aki részesül hatalmában, az képes kiszívni az emberi áldozat vérén kívül az életerejét is ezzel elsorvasztva a testet. Bár más hatás is érheti a testet. Nem biztos, hogy el is fog halálozni az illető. Minden a démon és az őt megidéző mágus vagy boszorkány akaratától függ…

… De mindez nem adatik meg nekik ellenszolgáltatás nélkül. Cserébe fel kell a mágusnak/mágusoknak ajánlania a lelkét, és borzalmas vérontással kell bizonyítania hűségét. Amennyiben a démon kedvére valók a mágus cselekedetei olyan tudással és erővel ruházza fel őt, amiről halandó nem is álmodhat.”

„Szóval ezt akarta Deborah… De nem sikerülhetett a varázslat, hiszen akkor nem lenne bezárva az én testembe. Vagy ez is hozzátartozna a szerződéshez?” – gyorsan tovább olvasott.

„Az idézéshez szükséges varázsigék és szövegek azonban már a múlt homályába vesztek, senki sem jegyezte fel, senki sem adta tovább őket. Ha mégis találkoznál vele halandó, őrizkedj a kipróbálásától, mert a halálnál is rosszabb dolgok várhatnak rád!”

„Mi lehet rosszabb a halálnál? Az örök kárhozat?” Gyorsan kimásolta a szöveget egy darab pergamenre és a helyére vitte a könyveket. Észre sem vette, hogy mennyire elszaladt az idő. Már két óra is elmúlt mikor ismét kilépett a szobájából, hogy elinduljon Pitonhoz pár bájital-hozzávalóért, és hogy néhány lombikot is kérjen. Torkában dobogó szívvel kopogtatott be a férfi termébe, ahol a hatodéves mardekárosokkal és griffendélesekkel volt órája. Épp Neville Longbottomon töltötte ki mérgét, aki ismét egy fontos összetevőt hagyott ki a főzetéből.

-                     Tessék! – fordult kelletlenül az ajtó felé, ahol megjelent Estrelle karcsú és sápadt alakja. Elég nyúzottnak tűnt.

-                     Elnézést professzor, hogy megzavarom kedvelt időtöltésében, de szeretnék pár bájital-hozzávalót és üveget kérni.

Piton rideg tekintettel látványosan végigmérte, majd hangosan ciccentett a szájával.

-                     Jöjjön utánam!  - azzal a tábla melletti ajtóhoz lépett, ami mögött egy kis raktár volt tele mindenféle szárított növénnyel, színes folyadékkal teli üvegcsékkel és hasonló hozzávalókkal. – Pontosan mit szeretne, Miss Lioncourt? – sandított rá.

-                     Csillagfű, lajhárnyál, csigaház-por, és egy kis melankólia-koncentrátum kellene… Azt hiszem ennyi.

-                     Csak nem rosszul alszunk? Ezek az egyik legerősebb altató-főzet kellékei…

-                     Nagyon jól tudom Piton professzor, és örülnék, ha bájital tudását nem fitogtatná feleslegesen. Történetesen én is elég időt töltöttem már gőzölgő üstök mellett… – mosolyodott el a lány.

-                     Igazán? Akkor pontosan tudja, hogy egy lényeges hozzávalót kifelejtett. Mégpedig az unikornisszarv-port.

-                     Szándékosan nem említettem ezt a hozzátevőt, ugyanis a saját készletemben még van elég belőle.

Estrelle végre nyeregben érezte magát, és ezt nem is titkolta.

-                     Minnél hamarabb odaadja a kért alapanyagokat, annál hamarabb visszatérhet a griffendélesek pontlevonásaihoz.

Már várta az újabb gúnyos megjegyzést, de ehelyett Piton két lépéssel mellette termett és a falhoz nyomta.

-                     Nagyon pimasz, Miss Lioncourt, ezt nem hagyhatom büntetlenül…

Mielőtt bármivel visszavághatott volna a sarokba szorított lány, a férfi hevesen beleharapott ajkaiba és csókolni kezdte. Estrelle testét azonnal elöntötte a forróság és hangosan felnyögött.

„Most nem menekülsz te helyes kis boszorka!” – gondolta Piton.

-                     Eresszen el Perselus! – kapott levegő után a lány. A férfi azonban csak még szorosabban fogta őt és megragadta fél kézzel a csípőjét, majd folytatta a megkezdett csókot. Estrelle nem bírta tovább és szenvedélyesen beleharapott a férfi felkínált ajkába. Piton felbátorodott és végigsimított a lány hosszú haján, majd a hátán. Estrelle érezte, hogy pillanatokon belül elveszti a fejét, ezért gyorsan kiszabadította magát az erős karok közül.

-                     Az osztály már várja! – azzal felkapta a kikészített kellékeket és kisietett a raktárból. „Úristen, de jól csókol!” Már a folyosón járt, amikor hallotta a tanár hangját.

-                     Nagyon remélem, hogy Mr. Longbottom az óra végéig legalább az üstjét ki tudja egyedül takarítani, és hogy Miss Granger nem javított bele a fiatalúr bájitalmintájába. Ha mégis rájövök erre, akkor sajnos újabb pontlevonásokra számíthat a Griffendél. A hátralévő időben a többiek fejezzék be a főzetet, és a mintákat tegyék ki az asztalomra! Malfoy, maga vigyáz a rendre, amíg távol vagyok!

Estrelle tudta, hogy a férfi utána indul, ezért megszaporázta lépteit. Az előcsarnokban azonban Piton utolérte és megragadta a karját.

-                     Beszélnem kell magával… - kezdte, de tovább nem jutott.

-                     Perselus, vedd le a kezed Miss Lioncourtról! – hallatszott a lépcső felől egy határozott, de mély hang.

Estrelle a hang irányába fordult, de rögtön földbe gyökerezett a lába és kicsúszott kezéből a két lombik, amik csilingelve törtek szét a kőpadlón.

-                     Black! Már megint itt rontod a levegőt? Nincs más dolgod? – nézett  a tanár ellenségesen a vékony alakra.

A nő még mindig a férfit bámulta. – Sirius… - suttogta.

-                     Rég találkoztunk… igaz Estrelle? Még mindig gyönyörű vagy… - moslyodott el fájdalommal a szemében a férfi.

-                     Te mit keresel itt? Hát már ide is utánam jöttél?

Piton nem értette a lány hangjában érződő fájdalmat, de gyűlölete Sirius iránt újra fellángolt.

-                     Ti meg honnan ismeritek egymást, ha szabad tudnom? – szólalt meg kicsit erélyesebben a kelleténél.

-                     Látom még mindig beleütöd mások dolgába azt a görbe orrodat. Nem mintha rád tartozna, de hogy úgy mondjam volt egy-két közös ügyünk Estrelle –el.

A lány lehorgasztotta a fejét miután egy szemrehányó pillantást küldött

Sirius felé. Pitont furcsa érzés kerítette hatalmába. Füstölgő gyűlölettel meredt a férfire. „Csak nem féltékeny vagyok?”

-                     Bocsássanak meg, de nem érzem jól magam! – szakította meg a kellemetlen csendet Estrelle. – Reparo! – suttogta, mire a szanaszét heverő üvegdarabok ismét felvették régi alakjukat.

-                     Estrelle, beszélnünk kéne! – kiáltott utána Sirius.

-                     Majd később… - fordult vissza a lány sietős léptei közepette.

Sirius Black

*

Amint lepakolt az asztalára, kezeibe temette arcát. Mélységesen felkavarta Sirius megjelenése. A régi sebek újra felszakadtak, nem volt elég idejük a gyógyulásra.

-         Mit akarhat tőlem? És miért van itt?

„Úgy tűnt, ismeri Pitont. Vajon mennyire?” Kapkodva elkezdte főzni az álomitalt, de minden mennyiséget legalább háromszor ellenőriznie kellett, mert gondolatai folyton elkalandoztak.

„Ráadásul Piton is egyre inkább bekúszik a szívembe… Ez az újabb próbálkozása csak nehezíti a dolgomat. Remélem este nem kell még arra is figyelnem, hogy hogyan hárítsam a „támadásait”! Okklumencia… elég nehéz elsajátítani. Kár, hogy nem volt rá időm korábban, most megspórolhatnám ezt az egészet. Nem kellene újra Perselusszal találkoznom! Remélem sikerül elzárnom előle a rossz emlékeimet… Jézusom, mit fog csinálni, ha rájön, hogy vonzódom hozzá?”

Addig-addig rágódott a témán, hogy nem is vette észre a sötétet, ami körülvette. Ellenőrizte az időt, és úgy döntött ideje lemenni vacsorázni.

*

Az egyik folyosón haladt az első emeleten, amikor halk beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét…

-         Ezúttal mi járatban erre? Meguntad, hogy otthon gubbasztasz anyád lakásában? Vagy netalán-tán végre valami megbízást is adott Dumbledore?

-         Hagyj békén! Ne üsd bele más dolgába az orrod, vészmadár! Nem maradok sokáig. – felelte a másik ingerülten.

Estrelle a falhoz tapadt és kilesett. Természetesen Perselus és Sirius volt az a két hang.

-                     Hála az égnek! Már csak az hiányzik, hogy Lupin is ismét feltűnjön!

-                     Mi az Perselus, nem bírod, ha szemmel tartanak? – kontrázott gúnyosan Sirius.

-                     Csak nem a régi ismerősödre gondolsz? Őt is az a holdkóros küldte? – gúnyosan elmosolyodott. – Még egy félvér a tanári asztalnál…

Estrelle úgy érezte eleget hallott. Szinte futott a hangok elől.

„Félvérnek nevezett! Félvérnek nevezett! Hogy tehette? Pont ő?!” Úgy érezte ez annál is rosszabb, mintha azt vágta volna a fejéhez, hogy sárvérű. „Esküszöm, ezt még megbosszulom!”

Rosszkedvűen ült le a vacsorához. Kívülállónak érezte magát. Távol állt a nagyterem pompájától, a csillogó evőeszközöktől, a cseverésző diákoktól, és még a tanároktól is. Nagyon a szívére vette Piton mondatát. Gyerekkora óta lenézte azokat, akik bírálták, vagy bántották az úgymond, „félvéreket”  - a félvámpírokat, vérfarkasokat és hasonló sokszor csak pórul járt embereket - , hisz többségük nem is tehetett róla. Nem lepődött meg, hogy mindkét férfi távolmaradt a vacsorától. Ő maga szinte semmit sem evett az idegességtől. Még fél órája volt az okklumencia-óráig, ezért úgy döntött egy kis friss levegő jót fog tenni neki.

Lesétált a tópartra a szokott sziklájához. Csak bámulta a tükörsima, sötét vizet. Érezte a csontjaiig hatoló hideget. Nem tudta mitévő legyen, annyira magányosnak és kiszolgáltatottnak érezte magát, hogy észre se vette, hogy lassan, nagy pelyhekben elkezd hullni a hó. Odabentről halk örömkiáltások hallatszottak, amint a diákok felnéztek a nagyterem elvarázsolt mennyezetére.

„Milyen gondtalanok… Mennyire tudnak örülni az ilyen dolgoknak is.

Szeretnék újra gyerek lenni! Csak egy boldogabb gyerekkorban…”

Dideregve indult vissza szobájába. Lábnyomait hamarosan teljesen betakarta a friss hó.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés