13. fejezet

Kitérő a múltba

Hmm… Mr. Malfoy

-         Estrelle, milyen régen beszélgettünk… Igazán nem szép dolog tőled, hogy csak úgy eltűntél akkoriban. – hallatszott egy ismerős, gőgös hang.

-         Mr. Malfoy, maga mit keres még mindig itt? Azt hittem már elhagyta a kastélyt.

-         Amint látod, nem. Ha éppen tudni akarod, a fiammal beszélgettem a Mardekár klubhelységében.

-         Milyen érzés volt visszatérni a kígyók közé? – kérdezte fogai között szűrve a szavakat. Lucius gúnyos és fölényes hangszíne felettébb idegesítette.

A férfi nem válaszolt, csupán elmosolyodott a sötétben. Estrelle meglepetten fedezte fel, hogy most már tökéletesen látja a karját keményen tartó alakot.

-         Eresszen el! – súgta határozottan.

-         Estrelle, nem gondoltad meg magad a két évvel ezelőtti ajánlatomat illetően? – simított végig a fehér arcon fekete sétapálcájának kígyófejet formázó markolatával. A nő azonban elfordította arcát amint megérezte bőrén a hűvös érintést.

-         Utoljára kérlek szép szóval, hogy eressz el. Nincs túl jó hangulatom és

kedvem se vitatkozni. Ne is reménykedj, hogy valaha is igent mondok neked, te mocskos halálfaló!

-         Oh, te hízelegsz nekem. Szeretem, amikor levetkőzöd ezt a hűvös eleganciát, és dühösen kiabálsz! Igazán illik hozzád. – mosolygott fölényesen a falhoz szorítva a karcsú testet. Estrelle fájdalmasan felnyögött. Lucius hirtelen újra hideg fölényt sugárzott, ami az arisztokrata réteg sajátossága. – De nehogy azt hidd, hogy ennyivel elintéztük a dolgot. Egyszer úgyis megkaplak. Vagy így, vagy úgy…

Estrelle mire magához tért, Lucius már elengedte és a folyosó végén járt. „Na még ez is! Mi jöhet még ennél rosszabb a mai napon? Ma minden összeesküdött ellenem?! Utálom, hogy mindenki csak használati tárgyként tekint rám! Mintha nem tanultam és szereztem volna annyi elismerést… Néha kedvem lenne megvágni az arcomat, csak hogy végre ne a szépségem miatt nézzenek rám. Elegem van! Fáradt vagyok… De nem, nem hagyhatom el magam! Lucius, miért kísértesz már megint? Régen is nehéz volt ellenállnom neked!”

*

Hiába győzködte magát az ellenkezőjéről, be kellett látnia, hogy Lucius mindig is hatással volt rá. Már az első találkozásuk alkalmakkor is megakadt rajta a szeme, de szokásos hűvös eleganciája jótékonyan eltakarta érzelmeit. Egy külső helyszínen ismertették össze őket. Korábban már hallott egyet s mást a férfiről. Rögtön megérezte, hogy halálfaló. Sok halálfalóval hozta már össze a sors – bár többnyire nem kellett pálcát használniuk. Maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de valahogy úgy érezte, a halálfalóknak van egyfajta sajátos kisugárzásuk és megjelenésük. Bár ez inkább a régóta hűséges fajtára volt igazán jellemző.

Luciusból szinte sütött ez a tiszteletet parancsoló, sötét erő. Estrelle erős kényszert érzett rá, hogy fejet hajtson előtte, de természetesen ezt nem tette meg. „Milyen tökéletes. Szürkés-kék szemek, szőke, hosszú, hátra fogott haj, sármos arc, magas, elegáns alkat, a szélben lobogó zöldes-fekete talár és az arisztokratákra jellemző egyenes, fölényes tartás…” – állapította meg akkor gúnyosan magában.

Lucius hidegen végigmérte tetőtől-talpig a fekete nadrágba és garbóba öltözött lányt, aki épp vámpír-megfigyelésre indult volna. Korábbi utazásai miatt soha nem tudták bemutatni őket egymásnak.

-         Örvendek Miss Lioncourt. – szorított kezet határozottan. Szemében hideg szikra lobbant. – Sokat hallottam a családjáról és önről.

-         Igazán? És vajon kitől? Csak nem kapcsolatban áll szeretett bátyámmal?

-         Liviusra gondol? Hát igen, volt már alkalmam párszor összefutni vele. Erről jut eszembe, érdeklődött is a hogylétéről…

-         Mr. Malfoy, ha valóban ismeri a bátyámat, akkor felesleges itt udvariaskodnia. Tudja, hogy utáljuk egymást. De váltsunk témát! Minek köszönhetem, hogy felkeresett? Gondolom nem csak a bemutatás miatt jött… - Már teljesen biztos volt benne, hogy Lucius halálfaló. Minden egyes kimondott szavával erősödött benne ez az érzés.

A férfi megvetően elhúzta a szája szegletét és kicsit megemelte fejét ezüst markolatú sétapálcájával koppintva egyet. Látszott rajta, hogy amit mondani készült, az a büszkeségére nézve kimondottan nehezére esett.

-         Nos, hallottam fiatal kora ellenére a szaktudásáról. Mostanság, úgy vélem, egy vámpír kószál a birtokunk környékén. Sok apró jel utal erre, és én nem engedhetem, hogy a fiamat vagy a feleségemet is megkörnyékezze…

-         Maga a segítségemet kéri? – húzta fel egyik szemöldökét.

Lucius gyilkos pillantást vetett rá. Estrelle alig tudta visszafojtani nevetését. „Lám, lám a büszkeségét megsértett férfi…”

-         Miss Lioncourt, mivel ön már számtalan esetben bizonyított, ezért kerestem fel önt. Nem hinném, hogy gondot okoz elsimítani az ügyet.

-         Nem tudom mennyire jól értesült, de bizonyosan tudja, hogy én csak megfigyelem a vámpírokat, de nem ölöm meg őket.

-         Igen, ezzel tisztában vagyok. Épp ezért rendesen megfizetném a plusz munkát. – Látszott rajta, hogy kezdi untatni a felesleges vita. Mindketten tudták, hogy Estrelle el fog menni a Malfoy-kúriára, már csak a Minisztérium nyomása miatt is, hiszen nem engedhették meg, hogy az egyik bőkezű, befolyásos támogatójuknak, vagy családjának baja essen.

-         Itt nem a pénzről van szó. De rendben, elmegyek amilyen hamar csak tudok. Miket tudna mondani a vámpírról?

-         Ez most hosszú lenne, nekem pedig fontos elintéznivalóim vannak. Viszont valakivel átküldetem az irodájába a feljegyzéseket.

-         Rendben. Az időpontot majd egyeztetjük. Van még valami, amiről beszélni szeretne?

-         Nincs. Csupán ennyit szándékoztam közölni önnel.

-         Akkor, ha most megbocsát… Örültem a találkozásnak. – azzal sarkon fordult és elsietett otthagyva az egész végig az iratait rendezgető főnökét és a furcsa tekintettel utána néző szőke férfit.

Lucius még sokáig nézte a pulóver alatt finoman rengő csípő lágy vonalát, majd gúnyosan elmosolyodott. Meg akarta szerezni magának Estrelle –t, mint őelőtte sok-sok nőt, akit megkívánt. És amit akart, azt előbb-utóbb meg is szerezte. Nyitott házasság volt az övé és Narcissaé. Persze már rég megegyeztek, hogy Draco előtt nem beszélnek ügyes-bajos dolgaikról, és a kiszemelteken végrehajtják az Exmemoriam varázslatot, ami csak azt a pár órát törli ki, amíg elszórakoztak a másikkal. Még a Malfoy névnek sem tenne jót, ha kitudódnának ezek a kis játékok.

*

Tehát így történt az első találkozásuk, ami után Estrelle sokat morfondírozott a férfin. Korábban is tudta, hogy ki is ő, hiszen többször látta a Minisztérium folyosóin Cornelius Caramellel beszélgetni. Mégis mindig ugyanaz a furcsa, nyugtalanító érzés fogta el, amikor látta.

Kíváncsi volt, hogy milyen vámpírral fog szolgálni neki a Malfoy-birtok. Mindig lelkesen indult megfigyeléseire. Csupán egyetlen dolog zavarta, hogy most meg is kell ölnie a vámpírt. Többször kellett már így cselekednie, de mindig csak önvédelemből. Nem szerette bántani őket, hiszen félig még mindig emberek voltak, akik túlnyomórészt csupán az életben maradás miatt ittak vért. Mégse ellenkezhetett Luciusszal, azt kellett tennie, amit mondott. Erre a főnöke kérte meg nyomatékosan.

*

A Malfoy-birtok olyan volt, mint amilyennek Estrelle elképzelte. Hatalmas kert, gyönyörű, kivilágított kastély rengeteg szobával, csodálatosan tágas ebédlővel és bálteremmel. A berendezést a pompa és az elegancia különös keveréke jellemezte. Minden ragyogott, egy szem port se lehetett volna találni.

Estrelle egy kicsit feszéjezve érezte magát egyszerű szűk garbójában és fekete acélbetétes bakancsában. A Luciust és őt fogadó elegáns, bordó ruhában pompázó Narcissa mellett szürke kisegérnek érezte magát, de aztán száműzte ezeket a gondolatokat és a munkára koncentrált.

Korábban elolvasta azt a pár oldalt, amit a férfi átküldetett. Egy elég jó minőségű fénykép is mellékelve volt. Szokványos ügynek nézett ki. Egy eltévelyedett vámpír, aki a Malfoy-birtok közelében iszik áldozataiból, de nem öl meg senkit. Estrelle nehéz szívvel lépett ki az éjszakába. Lucius egészen a kapuig kísérte és még egyszer nyomatékosan megkérte, hogy diszkréten járjon el és miután végzett, térjen vissza a házba.

-         Locatius Lumia! – suttogta a fenyőfák közé érve, amik a Walesi-hegység lábaitól nyúltak odáig. Pálcája végéből halványvörös csillag bújt elő és vezetni kezdte őt.

         Hamar megtalálta a vámpírt. Sajnos épp éhes és ingerlékeny hangulatában. Mikor megszimatolta, hogy Estrelle miért is jött, éktelen haragra gerjedt és a nőnek rontott olyan sebességgel, hogy mindketten a földön landoltak. Estrelle elakadó lélegzettel a pálcája után tapogatózott a tűlevelek között, miközben megpróbálta távol tartani nyakától a veszélyesen éles fogakat. A vámpírból eltűnt minden emberség. A fenevad visszatarthatatlanul kitört. Leginkább egy prédáját marcangoló farkasemberhez hasonlított, amikor Estrelle melle fölött felszakította a bőrt és ráhajolt a vörösen szivárgó vérre. A heves fájdalom észhez térítette a lányt, és megragadva varázspálcáját kimondta a halálos átkot. A vámpír holtan nehezedett rá. Kicsit nehezére esett leszednie magáról az ólomnehéz testet. Valamelyest lekezelte a sebét, ami még így is csúnyán vérzett a kulcscsontja jobb felétől a bal melléig.

Lucius külön kérésére a holttestet is maga után lebegtette. „Vajon miért nem adott mellém segítőt? Azt várta, hogy meghalok? Ha már egyszer nem követem Voldemortot, akkor haljak meg?” – visszhangzott a fejében újra és újra.

-         Miss Lioncourt, minő meglepetés…

-         Mi, hogy élve jöttem vissza, vagy hogy elhoztam, amit kért? – kérdezte hidegen.

-         Természetesen örülök, hogy visszatért, csupán azon csodálkoztam, hogy ilyen gyorsan. – mosolygott vissza gúnyosan. – De amint látom, megsebesült.

-         Nem vészes, majd kikúrálom magam.

-         Szó sem lehet róla, magam gondoskodom önről, hiszen én rángattam ebbe bele… - Estrelle –nek túlon-túl készségesnek tűnt a férfi. – Sajnos Narcissának el kellett mennie Dracoért, ami beletelhet egy-két órába, ugyanis a szülei nem szívesen válnak meg egy szem unokájuktól.

-         Igazán bájos, de el tudom magam látni, köszönöm.

Már fordult volna el, mikor a fájdalom gondolt egyet és olyan erősen mart bele a sebébe, hogy kicsit össze is görnyedt amint odakapta a kezét.

-         Mr. Malfoy… - kezdte volna, de már csak azt érezte, ahogy a hűvös márványpadlóra csúszik.

  Mikor pár perc múlva magához tért, hirtelen azt sem tudta, hogy hol van, aztán meglátta Luciust, amint azon az ágyon ülve, amiben feküdt valami kenőcsöt keverget. Most nem volt rajta talár, csupán egy mélyzöld, majdnem fekete bársonykabát és a hozzá illő nadrág. Kicsit kényelmetlenül vette tudomásul, hogy a szakadt pulóver lekerült róla, és csak fekete melltartója takarta, de az is el volt ázva a vértől.

-         Egy pillanatra megijedtem. – fordult feléje különösen csillogó szemmel a férfi. Estrelle ösztönei veszélyt jeleztek.

-         Már jól vagyok. Bizonyára a vámpír nyála miatt kezdett el annyira fájni a sebem. Egy pillanat alatt meg tudnám gyógyítani magam, ha egy kis magarde főzetet tudnék készíteni…

-         Ne aggódjon, most fejeztem be. Ha megbocsát…

Azzal lassan bekente a sebet az enyhén lilás kenőccsel. Estrelle rögtön érezte, ahogy eláll a vérzés és összehúzódik a seb. Hálás volt Luciusnak, hogy segített rajta, de mégis kényelmetlenül érezte magát a közelében ilyen alulöltözötten. Már épp kelt volna fel, de Lucius finoman visszanyomta.

-         Kérem maradjon fekve még egy kicsit, amíg teljesen beforr a seb. – Estrelle bólintott, de a férfi még mindig nem vette el a kezét a melle fölül.

A lányt kirázta a hideg, ami nem kerülte el a másik figyelmét. Most megint érezte azt az erőt Lucius körül, ami ellenállhatatlanná tette. A halálfaló látta, hogy a nő ellenállása gyengül, és halkan felsóhajt, ahogy az ujjai finoman simogatni kezdik a hófehér bőrt, amit a vér összemocskolt.

-         Mr. Malfoy, ezt most hagyja abba!

-         Ugyan miért? – a testéből áradó erő olyan fullasztóan fogta körül Estrelle-t, hogy érezte, nem sokáig tud ellenállni. Minden erejére szüksége volt, hogy fel tudjon ülni.

-         Mert magának a családjára is gondolni kell és ez nem helyes.

-         És szerinted engem érdekel, hogy mi a helyes? – azzal ellentmondást nem tűrőn száját a lány ajkaira tapasztotta. Nyelve utat talált a másik szájába. Sokáig hevesen csókolóztak végül mikor Lucius keze felfedezőútra indult, Estrelle eltolta magától és a pulóvere után nyúlt.

-         Mr. Malfoy, ezt soha többé ne merészelje! – pillantott rá szikrázó szemekkel. Gyorsan magára rángatta a garbót, és az ajtó felé vette útját. Már majdnem el is érte, de egy erős kéz visszarántotta. Lucius szemében gonosz fény villant amint érezte Estrelle –t a lendülettől a mellkasához ütődni. A lánynak eszébe jutott Livius és az erőszakossága és megborzongott, hogy esetleg Lucius sem bánna vele különbben.

-         Hova sietsz Estrelle? Még nem fejeztem be, amit elkezdtem…

-         Nem is fogja! Vegye le rólam a kezét! – sziszegte vissza.

-         Rendben. Most elengedlek, de nem menekülhetsz örökké előlem. Ha mégis meggondolnád magad, akkor tudod hol találsz meg…

-         Soha! – tépte ki magát az erős marok szorításából.

Mögötte döngve csapódott be az ajtó. Lucius arcán szokásos gúnyos mosolya játszott. Az erkély felől egy sötét, buja alak lépett a szobába.

-         Nos, sikerült elszórakozni vele?

-         Még nem, de előbb-utóbb be fogja adni a derekát. Ő is csak nőből van, és koránt sem olyan erős az ellenállása, mint azt képzeli… Meg fogom szerezni, akár akarja, akár nem… El fogom végezni, amivel a Nagyúr megbízott. - azzal feleségét durván a zöld bársonnyal borított ágyra lökte, majd mosolyogva megoldotta övét. Narcissa csábítón szétnyitotta lábait és halkan felnevetett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés