16. fejezet

Voldemort egy kicsit másképp

Estrelle mikor kinyitotta a szemét, egy pillanatig nem tudta, hogy hol van. Lassan körbejáratta a tekintetét környezetén. Egy nagy, virágos mező kellős közepén feküdt a magas, illatos fűben. Felette a hihetetlenül kék égen néha egy-egy piciny felhőpamacs úszott keresztül. Füleit teljesen megnyugtatta a mező szélén álló fák koronájában daloló madarak éneke. Amint kicsit oldalra fordította a fejét, egy férfi körvonalai kezdtek kibontakozni szemei előtt. A könyökére támaszkodva figyelte őt sötét pólóban és nadrágban. Hosszú, fekete, csigás hajába bele-belekapott a szél, szépen ívelt szája újra és újra mosolyra húzódott, amint ujjai Estrelle tincseivel játszottak. Fekete szemében pajkos, mégis féltő fény csillant. Az egész férfiből sütött a szeretet. Estrelle felsóhajtott és elmosolyodott, majd hagyta, hogy a férfi szorosan átölelje és mélyen a szemébe nézzen.

-         Olyan szép vagy, mikor alszol… - suttogta mély, erős hangján.

Percekig csöndben figyelték a másikat, majd Estrelle magához húzta a férfi fejét és gyengéden megcsókolta. Miután ajkaik elváltak egymástól, a férfi végigsimított az arcán.

-         Szeretlek, Estrelle… - suttogta.

-         Én is szeretlek… Sirius.

*

Arra ébredt, hogy sír. Forró könnyei végigfolytak arcán, majd elvesztek fekete tincsei közt. Még mindig élesen élt benne az álom képe. Emlékezett arra a szép nyári napra évekkel ezelőtt, amikor mindez megtörtént. Akkoriban nagyon szerelmes volt és mindent megtett volna szíve választottjáért. Még mindig érezte a nyári nap sugarainak simogatását, látta az apró bogarak és lepkék röptét a virágok felett. És tisztán emlékezett a csók folytatására, a gyengéd ölelésekre, a simogatásokra…

-         Sirius… miért kellett visszajönnöd és felszakítanod ezeket a sebeket?! – suttogta ténylegesen kinyitva a szemeit.

A Roxfort gyengélkedőjén feküdt egy vakítóan fehér ágyban. Fogalma sem volt róla, hogy mikor és hogyan került oda. Csak homályos emlékei voltak. Az utolsó kép, amire emlékezett, hogy Sirius végül mégsem fojtotta meg, és hogy ő megkönnyebbülten ölelte át annak a romos háznak a pincéjében.

Lassan körülnézett. A tőle jobbra lévő ágyon az emlékben szereplő férfi feküdt. Arca betegesen sápadt volt. Estrelle gyorsan felült és már épp oda akart lépni Siriushoz, mikor egy láthatatlan erőtérnek ütközött.

-         Mi a…?

A fal újra felsejlett amint óvatosan hozzáérintette tenyerét. Tanácstalanul Siriusra nézett, de ő még mindig eszméletlenül feküdt. Amint tekintete a nyakára tévedt, elborzadt. Egy harapásnyom éktelenkedett rajta. Hirtelen bevillant az utolsó kép, ahogy Sirius vállgödrébe hajtja a fejét, aztán fogai belemélyednek a húsába.

-         Nem… Nem lehet! Én nem… - szemeit újra elhomályosították a feltörő könnyek. – Sirius kérlek bocsáss meg! Én nem akartalak bántani…! Az nem én voltam…

Estrelle görcsösen kapaszkodott hálóinge szegélyébe, ahogy a földre rogyva előre-hátra hintázni kezdett. Testét percekig hangtalan zokogás rázta.

-         Mit tettem?!

-         Majdnem megölte Blacket. Bár lehet hogy jobb is lett volna neki, mint ez az állapot! – hallott nem messze magától egy rideg hangot.

-         Piton professzor! Kérem mondja el mi ez az egész?! – fordult feléje könnyáztatta arccal.

-         Tényleg nem emlékszik, vagy csak nem akar, Miss Lioncourt? – gonoszkodott a férfi felhúzott szemöldökkel.

Estrelle szeméből újabb könnyek indultak rövid útjukra. A fekete taláros férfi olyan közel ment a védőfalhoz, amennyire csak lehetett, majd egy széket odahúzva leült. Fájt neki, hogy így látja a nőt, bár ezt még maga előtt is tagadta. Hogy elfojtsa ezt az érzést, inkább gonoszkodni kezdett. Őt is felkavarták az utóbbi pár nap eseményei.

-         De mégis mi történt? – fakadt ki a lány. Rettenetesen fájt neki, hogy Piton így beszél vele, holott ő azt sem tudja mi történt.

-         Nos rendben. Azt hiszem nem fog ártani magának, ha felfrissítem az emlékezetét. Lesz min elgondolkodnia! Miután Black csodával határos módon nem fojtotta meg magát, ön egyszercsak a nyakára hajtotta a fejét, a teste megrázkódott, majd elkezdte szívni a vérét. Blacknek nem volt már annyi ereje, hogy eltaszítsa magától, pedig hevesen próbált ellenkezni. Maga olyan vasmarokkal szorította, hogy alig bírtuk kiszedni a kezei közül.  Ráadásul valami védőburkot is vont maguk köré, amit csak nehezen tudtunk áttörni. Így elég későn sikerült kiszabadítani Blacket. Szinte már nem is volt benne élet. És ha ehhez még hozzávesszük a pincében átélt kínzásokat és az Imperius átok utóhatását, nem csodálkozom, hogy még mindig kómában van. Hála önnek kisasszony…

-         De… nem én voltam… - nézett megtörten a férfira, aki csak egy hitetlenkedő, gúnyos mosolyra húzta a száját. – Nem én voltam!! – pattant föl dühös-kétségbeesetten. – Nem én voltam! Deborah volt!

-         Akkor szerencsésnek mondhatom magam, hogy az én véremet nem szívta ki, amikor alkalma lehetett volna rá… De biztosíthatom, hogy több ilyen alkalom nem lesz…

-         Hát nem fogja föl, hogy nem én vagyok, aki össze-vissza harapdálja az embereket?! – szólt kétségbeesetten. – És amúgy is miért vagyok bezárva?

-         Sajnos kisasszony, amíg nem tanulja meg kordában tartani Deborah –t, addig itt marad, hogy ne tehessen senkiben kárt. A varázslatot Dumbledore vonta maga köré, miután először tért magához és rögtön ránk akart támadni.

-         Úristen! De hát én csak aludtam… Én… én nem emlékszem semmire…

-         Ki kell, hogy ábrándítsam, Miss Lioncourt! Maga három napig akárkit megharapott volna, aki a közelébe jön.

-         De… de ugye senkit nem bántottam?!

-         Nem. Bár egyszer kitört a folyosóra. Még az volt a szerencse, hogy egy diák sem tartózkodott azon a kései órán a gyengélkedő közelében. Csak az Igazgatóúr varázslata tudta visszatartani. Azóta mindig itt őrködik valaki. Ma éppen én vagyok a soros.

-         De nem tarthatnak bezárva!

-         Attól tartok ez egy szükséges óvintézkedés.

-         De hát már nem Deborah vagyok! Estrelle de Lioncourt pedig nem gyilkos!! – kiáltotta hirtelen. Rettentő nagy késztetést érzett rá, hogy letörölje a bájitaltanár képéről azt a gúnyos mosolyt. Ráadásul bosszantotta az is, hogy Piton biztosan hallotta, amiket Siriusnak mondott.

-         Fékezze magát, Miss Lioncourt! Még a végén kárt tesz valakiben… Ugye nem akar olyanná válni, mint a bátyja?

Ez már sok volt Estrelle –nek. Olyan erővel rontott neki a falnak, hogy az erősen szikrázni és fényleni kezdett. Nem érdekelte, ő csak fájdalmat akart okozni a férfinak.

-         Miért mond nekem ilyeneket? Pont maga?! Mit vétettem maga ellen?! Azok után, ami köztünk történt…

-         Nem történt köztünk soha semmi, és nem is fog! – szakította félbe ingerülten Perselus, és felállt a székből, amiben eddig ült.

-         Micsoda?! – a hazug mondat szinte mellbe vágta Estrelle –t. Azt eddig is tudta, hogy Perselus nem fog beszélni az együtt töltött éjszakájukról, de azt nem gondolta volna, hogy kerek-perec letagadja előtte.

-         Te szemét! – nyögte ki nagy nehezen. – Te szemét disznó! Te is olyan vagy, mint a többi férfi! Te is csak kihasználtál! Arra jó vagyok, hogy kiéld rajtam a szükségleteidet, de hogy az én érzéseimmel is törődj, ahhoz már túl önző vagy!! – Estrelle minden mondatnál egyre nagyobbat ütött a falra, ezzel újra és újra ártalmatlan szikraesőt indítva útjára. Az éles fény ugyan bántotta a szemét, de nem foglalkozott vele. Szemeiből megállíthatatlanul folytak a keserű könnyek, ajka meg-megvonaglott. Úgy érezte, mintha a szívében egy jeges tőrt forgatnának. – Látod ezért nem akartam senkit közel engedni magamhoz! Neked tudnod kell, hogy most mennyire megsebeztél, te láttad mi történt velem… Te láttad, hogy Livius megerőszakolt! Te… láttad! Soha többé nem fogok megbízni benned, te mocskos halálfaló!!– kiabálta magából kikelve.

Perselus arca megrándult.

-         Nem vagyok halálfaló, ezt te is nagyon jól tudod! – emelte fel a hangját egy árnyalattal. – És ha már itt tartunk, ha jól emlékszem, téged is megjelölt a Sötét Nagyúr…

-         De engem nem önszántamból! – nézett le a Harmadik Jelre, ami most élesen kirajzolódott vörös színeivel bal alkarján.

*

Perselus elgondolkodva figyelte pár percig Estrelle –t. Nem akart neki ekkora fájdalmat okozni, de valahogy meg kellett utáltatnia vele magát. Nem engedhette, hogy az érzelmei elragadják, és veszélybe sodorják a lányt. Már így is többet érzett iránta, mint szabadott volna. Éppen ezért gerjedt olyan haragra, mikor meghallotta, ahogy Estrelle álmában kimondja, hogy szereti Siriust. „Nem lehet igaz! Ennek a korcsnak mindig jobbnak kell lennie nálam?! Miért veszi el állandóan tőlem azt, ami vagy aki egy kicsit is számít nekem?! De hát végülis olyan mindegy. Csak azt kapom, amit mindig is megérdemelten kaptam az élettől, a magányt…” Pitonnak olyan keserű lett a szája íze, hogy levezetésként nem tehetett mást, „megtámadta” a nőt, amint valamelyest magához tért. De így is kínszenvedés volt látni neki, ahogy aggódik Siriusért és a bocsánatáért esedezik. Pitonnak egy éles tüske szúrt a szívébe ilyenkor, pedig nem is kellett volna, hogy érdekelje a lány. De ahogy szokásos hideg távolságtartása nélkül, görnyedten zokogott a padlón, egyszerűen összeszorult a szíve. Egy valami volt, amit nagyon nehezen viselt csak el: ha sírni látott egy nőt. Ez mindig az eszébe juttatta a saját édesanyját, aki sokszor zokogott fájdalmában. De most nem engedhette, hogy a múlt képei előtörjenek. Most észhez kellett térítenie a lányt rezignált kábaságából, ami érzelmi kitörései között hatalmasodott el rajta.

*

Estrelle már annyira sírt, hogy alig kapott levegőt. Hangosan sípolt a tüdeje. Már régóta nem zokogott ennyit. A benne felgyülemlett feszültség, az utóbbi hónapokban megtudott nyomasztó információk és sérülések megtették a hatásukat. Összetörten hanyatlott vissza az ágyára, amint a fal egy erősebb villanása elvakította. Úgy tűnt el is ájul, de valamennyire magánál volt, amikor éles fájdalom hasított a testébe. De ez nem az ő fájdalma volt, hanem Deborah-é. Hihetetlen intenzitással kezdte érezni a vér hiányát és a fájdalmat, amit a fal fényes villanásai okoztak. Úgy érezte, mintha megpörkölődött volna a bőre –fájdalmasan húzódott.

Teste hirtelen vonaglani kezdett, ujjai saját magát karmolták. Estrelle azonban lassan öntudatlanul átsodródott egy másik világba. Nem volt ereje Deborah ellen harcolni. Nem tehetett semmit az ellen, hogy a testét kedve szerint dobálja.

*

Pitonban halványan ugyan, de feléledt az aggodalom, miután a nő visszahanyatlott az ágyára. Üveges tekintete nem jelzett sok jót. Az utóbbi napokban is így kezdődtek a rohamok, amik alattomosan törtek rá. Amint a vékony test ismét vonaglani kezdett, Perselus igazoltnak vette gyanúját. Bosszantotta, hogy nem segíthet a fájdalmasan nyögő lányon, aki szinte szétmarcangolja magán a hálóingjét, amit néhol már most átitatott a karmolt sebekből szivárgó vér. Felsóhajtott. Tudta mi következik…

-         Perselus… - szólította a nevén egy suttogó, rekedt hang csábítóan. – Perselus, tudom, hogy itt vagy! Kérlek segíts rajtam! Gyere ide, hadd mutassak valamit… Perselus…

A férfi azonban ellenállt a hívásnak, ami az éppen felülő Deborah –tól jött, mint már többször a három nap alatt. Nem akart a természetellenesen halványkék szemekbe nézni, ezért inkább gyorsan elindult, hogy szóljon Dumbledore –nak.

-         Perselus… nem menekülhetsz előlem örökké… - kiáltotta kacagva a férfi után a vámpír, aki ezután azon mesterkedett, hogy áttörvén a falat Siriushoz jusson némi vér reményében.

*

Tagjait a kellemes semmittevés érzete töltötte el. Hagyta magát sodródni a zöld ködön keresztül a csillagokat bámulva. Hihetetlen béke töltötte el. Legszívesebben örökre ott maradt volna, hiszen nem fenyegette semmi veszély, a meleg párában biztonságban érezte magát. Ugyanakkor a tudata mélyén tudta, hogy az egész csak érzékcsalódás.

-         Úgy van. Okos vagy, ahogyan azt mindig is sejtettem. – szakította szét egy kellemetlen hang a csöndet, amit eddig csak saját szívdobogása tört meg.

Ismét Voldemort előtt állt, de most nem a kertben, hanem egy poros, sötét szobában, amiben csupán egyetlen gyertya égett, az is a varázsló széles, ébenfekete tölgyfaasztalán, ami mögött összeillesztett hosszú ujjaival maga a Nagyúr ült. Parázsló szemivel mohón fürkészte a lányt, majd egy halovány mosoly kíséretében hellyel kínálta. Estrelle legnagyobb megdöbbenésére eleget tett a néma kérésnek és leült a mögéje varázsolódó karosszékbe.

-         Miért hoztál ide már megint? – tette fel az első kérdést, ami az eszébe jutott.

A férfi egy percig elgondolkodva nézte a lányt. Most egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, csupán kígyószemre emlékeztető pupillái és hosszú, csontos ujjai tűntek természetellenesnek. Sőt, Estrelle talán még azt is megkockáztatta volna, hogy egész jóképű.

-         Rájöttem, hogy az erőszakkal és a kínzásokkal nem megyek nálad semmire. Ezért most olyanra vetemedek, amit még soha nem tettem: kérlek, hogy állj az én oldalamra…

Estrelle csendben ült. Olyan furcsának érezte a helyzetet, hogy itt cseveg a világ egyik leghatalmasabb és legkegyetlenebb varázslójával és még csak nem is fél tőle. Nem tudta, hogy ez az érzékcsalódásnak tudható-e be, vagy tényleg így érez. „Micsoda? Voldemort kér?”

-         És miért tennék ilyet?

-         Nem bánnád meg. Ha segítenél nekem, akkor olyan hatalmat adhatnék neked, amivel például akárkit meghódíthatnál… mondjuk Perselust… ha már itt tartunk. Bár nem tudom mi vonz benne. De ez az erődnek csupán egyik formája lenne.

-         Már most is elég nagy erőm van, és ennyi nekem éppen megfelel.

-         Igen már most is erős vagy, ezt nem vitathatom. De annyira még mindig nem, hogy megbosszulhasd a szüleid halálát…

-         Miről beszélsz? Tudom nagyon jól, hogy miattad haltak meg. A te halálfalóid végeztek velük a csatában.

-         Tévedsz Estrelle. Sandra és Andreas az én oldalamon álltak, és Dumbledore ölte meg őket személyesen. A szüleid nagyhatalmú varázslók voltak. Sandra felmenői közt még vámpírok is akadtak. Talán éppen emiatt született benned újjá Deborah.

-         Hazudsz. Minden szavad hazugság. Nem tudsz átverni! – szólt élesen.

-         Ahogy gondolod.

Ismét csend ereszkedett kettejük közé, azonban a nő szívverései ugyanúgy végighullámoztak a falakon. Körülöttük még mindig gomolygott a zöldes színű köd. Voldemort most először vette le a szemét róla és a széke karfájára tekeredett Nagini fejét simogatta meg. Hosszú percek teltek el így, miközben a falon visszhangzó szívverések hol gyorsultak, hol normális ütemet vettek fel.

-         Deborah az. – intett a férfi a szemével a szívverésekre utalva. – Amíg te itt vagy, használja a testedet. Kettőtök szívét hallod.

-         Igen, rájöttem. – Estrelle lassan keresztbe tette a lábát. – És mondd csak, miért lenne jó nekem, hogy megadod ezt az erőt? Biztosan nem ok nélkül tennéd… Mondd csak, mire akarsz felhasználni utána?

-         Hmm… Ügyes, ügyes… Kevesen jöttek volna rá erre. A legtöbb embert elvakítja a mohóság, a hatalomvágy és nem látnak túl a felkínált dolgokon. Hogy a kérdésedre válaszoljak… Tudod, ha a hatalmam megszilárdulna, akkor végre vehetnék magam mellé egy társat…

-         Azt akarod mondani…

-         … hogy egy erős királynőre lenne szükségem… és a tied lehetne a megtiszteltetés…

Estrelle –nek leesett az álla. Hirtelen meg sem bírt szólalni. Teljességgel képtelennek tartotta ezt az egészet.

-         Ugye most nem azt várod, hogy ezt mind el is higgyem? Hogy ennyi lenne az egész? Neked, a hatalmas Voldemortnak társra van szüksége?! – a lány most már nem rejtette el széles mosolyát.

-         Estrelle, ne gúnyolódj velem!

-         Én? Hiszen te hordasz itt össze mindenfélét…

-         Miért? Talán nekem a gyűlöleten, a bosszúvágyon és a haragon kívül nem lehetnek érzelmeim? Gondold csak el! Az én oldalamon olyan hatalmas boszorkány lehetne belőled, amilyet még nem látott a világ! – lassan felállt és megkerülte az asztalt. Estrelle ösztönösen a pálcája után kapott, de az nem volt sehol, így csak a székben tudott hátrébb húzódni.

-         Soha senki nem merne téged többé csúfolni, vagy lenézni! Megbüntethetnéd azt, aki fájdalmat okoz, vagy ellenszegül… Nem lenne jó megbosszulni a régi sérelmeket? Az erőd miatt végre felnéznének rád, nem taposnának rád, mint azt a Minisztériumban is tették… – az utolsó szavakat már a füléhez hajolva suttogta.

-         De miért pont én? Annyi más nő örülne ennek a megtiszteltetésnek. Miért nem mondjuk Bellatrix? Ő teljesen odavan érted. Csak csettintened kellett volna és bármikor otthagyta volna a férjét.

-         Ez így van. De nekem egy erős, öntudatos nő kell, vezetői ambíciókkal, nem pedig egy báb, aki mindig meg akar felelni nekem. Tudod, mikor a bátyád először mutatott meg téged, már akkor sok lehetőséget láttam benned…

-         Micsoda? Mikor?

-         Amikor tizenhárom éves voltál és egy fa alatt olvastál a kertben. De ez most lényegtelen. A másik ok Deborah.

-         Á, már értem. Te nem is engem, hanem az ő erejét akarod felhasználni.

-         Nem. Ő csak egy eszköz. El tudom távolítani őt belőled. A hatalmamban áll. Utána persze újra teljes értékű ember lehetnél, csupán annyi különbséggel, hogy a varázserőd legalább százszor erősebb lenne.

-         És a te varázserőd hányszorosára nőne? - kérdezte gúnyosan.

Voldemort egy darabig nem válaszolt, viszont lassan elmosolyodott.

-         Természetesen sokkal nagyobb lenne a tiednél. Nem kockáztathatom meg, hogy bárki, akár te, ellenem forduljon.

-         Be kell, hogy valljam csábító az ajánlatod… De sajnos a rossz végénél fogtad meg a dolgokat. El kell, hogy szomorítsalak: én nem olyan vagyok, mint Livius. Engem nem a hatalomvágy és a kapzsiság vezérel. Engem nem töltene el boldogsággal, ha szabadon mészárolhatnám az embereket, és rettegve ejtenék ki a nevemet, akárcsak a tiédet. Nekem ez kevés. 

-         Ugyan mit kívánhatnál még?

-         A szerelmet és a szeretetet. Tudom, hogy te nem sokra becsülöd ezt a két érzést, de nekem valamiért mégis számítanak. És ezt te nem tudod megadni nekem.

-         Mert a szíved már másé, igaz? Perselus!! Tudtam, hogy meg kellett volna már régen ölnöm! Az a kis pondró… Lám, lám a kis penészvirág mégiscsak áthúzta a terveimet.

-         Miért beszélsz így az egyik leghűségesebb emberedről?

-         Nem kell megjátszanod magad, tudom, hogy az életéért aggódsz. De ne félj, még nem ölöm meg… még nem…

A férfi ismét visszaült a székébe ezzel végre levegőhöz juttatva a lányt.

-         Sajnálatos, hogy ő mégsem díjazza az érzéseidet… Ugye rossz érzés volt, hogy ő is csak kihasznált, mint egykoron az a Black…

-         Elég! Hagyd abba! – Estrelle –ben felizzott a fájdalom parazsa, a szívverés pedig gyorsulni kezdett.

-         Perselus csak egy éjszaka erejéig tartott meg, míg Black hónapokig hülyített, hogy aztán lelépjen Mirandával… Áh, igen,  majd elfelejtettem, Miranda üdvözletét küldi.

-         Elég volt! Elég, nem hallgatlak tovább!!

A szívverés hangja már olyannyira felerősödött, hogy Estrelle –nek a fülére kellett tapasztania a kezeit, hogy ne süketüljön meg. Voldemort azonban továbbra is mozdulatlanul ült és gonoszul mosolygott rá. Utolsó tőrdöfésként a hangja mégis elért hozzá:

-         És legalább jó volt az ágyban Perselus?!

Estrelle felsikított fájdalmában. Még látta, ahogy Voldemort ráemeli a pálcáját, majd kimondja rá a kínok átkát, azután elsötétült előtte minden, csupán a tagjaiban cikázó fájdalom maradt a számára.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés