II. rész

-         Miért csinálja ezt?

-         Mit?

-         Hát hogy segít nekem.

-         Nem értem miért kérdi. Tudom, hogy maga ártatlan és úgy gondoltam egy kis segítséget megérdemel.

-         Honnan tudja, hogy nem én követtem el azt a tömeggyilkosságot?

-         Megérzés. De nem női megérzésnek nevezném. – folytatta mikor látta a férfi gúnyos mosolyát. – Már kiskorom óta megérzek dolgokat, és azok eddig egytől-egyig igaznak is bizonyultak.

-         Értem. Hát akkor igazán nincs okom panaszkodni. – elmélázva forgatta az asztalon a gőzölgő bögrét, majd ismét felnézett. – Estrelle, lehetne egy kérdésem? – a nő bólintott. – Nem tegezhetnénk egymást? Utálom a kötelező formaságokat…

-         Már én is meg akartam kérdezni.

-         Akkor jó… Tehát Estrelle, nincs véletlenül egy baglyod, amit kölcsönkérhetnék? Szeretnék írni Dumbledore –nak.

-         Ő hisz neked?

-         Remélem. Meg kell írnom neki az én szemszögemből is a történteket. Csak abban reménykedhetek, hogy hinni fog nekem. Igaz, hogy ő már akkoriban is az ártatlanságomat próbálta bizonyítani, mikor mindenki azt kiabálta, hogy gyilkos vagyok. De nem tudom, hogy azóta mi lett a véleménye rólam. És tudom, hogy csak úgy juthatok Harry közelébe, hogy elmagyarázzam neki a dolgokat, ha Dumbledore –t meggyőzőm.

-         Ez sajnos így van. De mindig is jó emberismerőnek tartottam az öreg Dumbledore professzort. Szerintem hinni fog neked. Természetesen kölcsönadom a hollómat. De engedd meg, hogy megkérdezzem: hogyan fogod Harrynek elmondani az igazságot? A Minisztériumban azt terjesztik egyesek, hogy meg akarod ölni őt. Gondolom olvastad a cikkeket is, amiket rólad írtak… Szerintem Harry rád fog támadni. Valószínű még mindig azt hiszi, hogy te árultad el a szüleit, már ha tud róla egyáltalán.

-         Nem, én soha nem árultam volna el Lilyt és Jamest! A legjobb barátaim voltak. Még mindig nem tudom elhinni, hogy meghaltak. Mióta kijöttem az Azkabanból, azóta sok-sok emlékem visszatért, és néha még mindig azt álmodom, hogy James bejön a szobánkba és felkelt, hogy menjek vele kviddicsezni. Látom Lilyt, aki bosszúsan összehúzza a szemét az elkövetett csínyeinken. És persze ott van Remus is, akit ritkán lehetett könyv nélkül látni. De mikor Peter jut az eszembe… elönt a méreg! Hogy tehette ezt velünk?! Mi felkaroltuk, a barátai lettünk, megvédtük a többi diáktól. És elkövettem azt a végzetes hibát, hogy a kérésemre ő lett Lilyék titokgazdája… Az én hibám, hogy meghaltak!

-         Sirius…

-         De ha egyszer a kezem közé kerül, akkor kitekerem a nyakát! Akkor nem leszek kegyelmes! Mint ahogy ő sem volt kegyes Jamesékhez. Miatta lett árva a keresztfiam! Miatta utál engem Harry és szinte mindenki a varázsvilágban!!

-         Sirius! Hagyd abba, kérlek… Nem tesz jót. – csitítgatta Estrelle, mikor a férfi felindultságában már annyira szorította a bögrét, hogy az ujjai teljesen belefehéredtek.

Sokáig ültek egymással szemben, nem eresztve a másik pillantását, és Sirius amint a kezébe fogta a lány kezét, ténylegesen megnyugodott. Hosszasan itta magába a nő arcának minden egyes részletét, hogyha majd tovább kell állnia, felidézhesse útjai során. Már akkor megfogalmazódott benne, hogy tetszik neki a lány, mikor a megérzéseiről beszélt.

-         Bocsáss meg, kicsit elragadtattam magam… - mosolyodott el végül. A másik csak bólintott, majd zavartan lehajtotta a fejét, hogy eltakarja pirulását, miután a férfi megszorította a kezét.

-         Kérsz még teát? – húzódott el és idegesen felállt az asztaltól. Sirius nemet intett, és ő is felállt.

-         Estrelle… én szeretném megköszönni, amit értem tettél. – lépett oda a lányhoz.

-         Igazán szóra sem érdemes. - felelte zavartan és gondosan kerülte a férfi pillantását. Olyan idiótának érezte magát. Nem tudta, hogy mi is történik vele valójában, csupán a Sirius felől áradó vonzerőt érzékelte, amitől egyre jobban összezavarodott. Észrevétlen a konyhaszekrényig hátrált, de a férfi is követte.

Már olyan közel álltak egymáshoz, hogy hallották a másik lélegzetét.

-         De ez nekem sokat számít. Kevesen lettek volna ilyen kedvesek, mint te…

Mielőtt azonban ajkai elérhették volna céljukat, Estrelle kitért az útjából.

-         Mindjárt jövök… hozom Senzafine -t.

Miközben Sirius egy pergamenre leírta a vele történteket, a lány a nappaliba ment, halkan bekapcsolta a cd-lejátszót és gondolataiba mélyedve elhelyezkedett a süppedős, mélybordó kanapén.

„Words like violence, break the silence

Come crashing in, Into my little world

Painful to me, Pierce right through me

Can’t you understand…”*

Dave Gahan

A Depeche Mode énekese

Teljesen összezavarodott. „Pont egy szökésben lévő rabnak kell tetszenie! Jellemző!” Ismét belepirult, ahogy visszaidézte az indulattól remegő kéz érintésének, és a csókkísérletnek az emlékét. De rögtön le is korholta magát, hiszen Livius után eldöntötte, hogy nagyon óvatos lesz a férfiakkal.

Sirius miután útnak eresztette a fekete hollót, el akart köszönni Estrelle –től, de amint meglátta őt néhány gyertya fényénél ülni, csak arra volt képes, hogy perceken keresztül nézze. Nem akarta megzavarni. Látszott rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét.

Estrelle végül arra eszmélt fel, hogy Sirius az ajtófélfának támaszkodva áll.

-         Azt hiszem itt az ideje, hogy menjek.

-         Hogy-hogy? Csak nem akarsz abba a barlangba visszamenni?

-         Hova mehetnék máshova?

-         Miért nem maradsz itt éjszakára? – a lány érezte, hogy elég kétértelmű, amit mondott, de azzal győzködte magát, hogy inkább az egyik vendégszobában aludjon a férfi, mint kint a hidegben.

Sirius csak elmosolyodott, majd bólintott. Estrelle felvezette az emeletre, megmutatta a szobában, hogy hol talál magának paplant, majd magára hagyta a férfit. Aznap sokáig forgolódott az ágyában. Határozottan állíthatta, hogy tetszik neki Sirius.

És ő másnap is ott aludt, majd a rákövetkező héten is. Rengeteget megtudtak egymásról. Sirius mesélt a gyerekkoráról, ami cseppet sem volt vidámabb Estrellénél.  A lány persze közben bejárt a Minisztériumba is, és néhány megfigyelést is tartott, de főként otthon jegyzetelte le a tapasztalatait. Akkoriban ért meg a gondolat benne, hogy tanulmányt ír a vámpírokról.

Egy este azonban minden megváltozott. Miután a lány hazaért, már kész vacsora várta. Sirius pedig mosolyogva fogadta.

-         Voalá! – mutatott a terített asztalra. – A vacsora tálalva kedves hölgy!

-         Sirius! Ezt te főzted? Nem is tudtam, hogy tudsz főzni!

-         Magam is azt hittem, hogy már elfelejtettem, de a szakácskönyv segítségével…

-         És honnan szereztél új ruhát? – nézett végig a férfin, aki egy fekete pulóvert és nadrágot viselt, ami kiemelte karcsú mégis izmos termetét.

-         Hát… egy kóbor kutya ügyesen el tud emelni ezt-azt.

A vacsora jó hangulatban telt, de a vége felé egyre jobban érződött a várakozás a levegőben.

-         Felkérhetlek egy táncra? – nyújtotta végül a kezét Sirius.

-         Hát… nem vagyok túl jó táncos…

-         Ugyan már, majd vezetlek!

-         Hát jó…

Sirius átvezette őt a nappaliba és Estrelle pálcájának egy suhintásával lassú, kicsit szomorkás zenét varázsolt.

„Riasztó, mint a fölmorajló tenger

És mint a végtelen hó, épp olyan.

Álarca mélyén bús halál rohan –

Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember

Remegve ejtem lelkemet elébe

A szívemet hallgatom – kopog-e még?

És megunom ez egyhangú zenét

Pedig de jó ha ver, és nincsen vége

Úgy érzem, mintha ingoványon járnék

És jaj süppedt alattam a talaj,

De bennem még ellentállást szaval,

De fülemet betömte. – Ó mi vár még

Rám ki immár néma, hangtalan

- Fejem lehajtva megadom magam.”*

Estrelle furcsán érezte magát, ahogy Sirius lassan átkarolta a derekát és könnyedén megfogta a kezét. Ahogy visszagondolt a nap eseményeire, tudatosult benne, hogy azért akart minnél hamarabb hazaérni, hogy láthassa őt. Minnél tovább nézett a férfi szemébe, annál biztosabban érezte, hogy megszerette. Nem tudta, hogy az elfogyasztott bortól, a fáradtságtól, vagy a dal szövegétől – ami kicsit emlékeztette őt Sirius helyzetére -, de elengedte a férfi kezét és szorosan hozzábújt.

Sirius pár pillanatig habozott, majd lehunyt szemmel átölelte a lányt. Szokatlan melegség töltötte el a szívét. Először el sem akarta hinni, hogy ismét találkozhat ezzel az érzéssel, amit diákkorában párszor már tapasztalt. Csukott szemhéja alól egy könnycsepp indult útjára. Szerelmes volt.

Finoman maga felé fordította a lány arcát, majd hüvelykujjával végigsimított bársonyos ajkán. Aztán lassan, finoman megcsókolta, és Estrelle nem tért ki előle. A csók után Sirius ismét a szemébe nézett, de most a lány követelte a folytatást. Erősen magához szorította a férfit, és szenvedélyesen csókolni kezdte. Sirius egy pillanatra levegőt sem kapott, de aztán kezei önállósították magukat. Miközben lassan Estrelle blúzát kezdte gombolni, a lány ujjai már elvesztek a fekete hajban. Sirius oly sokáig elfojtott szenvedélye a hűs ujjak érintésétől hihetetlen erővel lángolt fel. Attól félt, hogy el fogja veszteni a fejét, ezért kibontakozott a szoros ölelésből.

-         Mi a baj? – kérdezte a boszorkány fátyolos tekintettel.

-         Én… Én nem tudom, hogy helyes-e, amit teszünk. Nem tudom, nem bánnád-e meg, ha…

De a másik nem engedte befejezni a mondatot. Siriust lenyomta a bordó kanapéra és gyorsan az ölébe ült. A férfi halkan felnyögött, majd folytatta a blúz kigombolását, miközben vadul csókolták egymást. Miután a vékony ruhadarab lekerült a lányról, mohón végigfuttatta kezeit minden felszabadult négyzetcentiméteren, hogy az eszébe vésse a bársonyos bőr tapintását.

Eközben Estrelle sem lustálkodott, mire a férfi feleszmélt, már nem is volt rajta a pulóver és a póló. Lassan a nadrág övét lazította, mikor Sirius szaporán kapkodva a levegőt megszólalt:

-         Nem lenne… kényelmesebb… odafönt?

-         Ühüm… - nyögte vissza a lány.

Sirus könnyedén felállt vele. Estrelle lábait a dereka köré fonta, és míg a férfi a lépcsőn ment vele felfelé, a nyakát csókolta…

*

„Hoppá, kissé elkalandoztak a gondolataim…” – tért magához a gyengélkedőn. Még most is elpirult, ha eszébe jutott, hogy mi mindent műveltek Siriusszal ezek után. De rögtön elkomorodott az arca, mikor ismét az eszméletlen férfire pillantott.

-         Bocsáss meg, az én hibám, hogy ide jutottál… Bárcsak tudnék rajtad segíteni! – szorította meg ismét a kezét, majd fejét az ágy szélére hajtotta.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés