II. rész

Egyedül ült a trónteremben, de most nem bánta. Mosolygott. A halálfalói most tettek jelentést a legutóbbi akcióról. Sikeres volt. Rögtön megérezte a Harmadik Jelnek köszönhetően, amit saját maga vésett Estrelle jobb karjába, hogy a nő elhagyta a Roxfortot. És nem késlekedett.

Hosszú ujjai között megcsillant a barnás-vörös folyadékot tartalmazó hosszúkás üvegcse. Az erőmegkötő bájital.

„Most jött el az idő. Most kell lépnem. Az az idióta meghalt. Ő pedig gyászol. Elöntötte a szívét a keserűség… menekülni akar. Keresne egy biztonságos helyet, ahol nem bánthatják, ahol jó neki…”

-         Hát rendben. Megkaphatod. És akkor már nincs megállás. Ma éjjel visszatérek hozzád, Estrelle. Ma éjjel…

*

Harry leizzadva, hirtelen riadt fel zavaros álmából. Kapkodva vette a levegőt még perceken keresztül. Rettenetesen rossz érzés szorította össze a torkát és teljes bizonyossággal tudta, hogy valami történt. Automatikusan megdörzsölte tompán lüktető sebhelyét és kikászálódott az ágyából. Kinézett a halványodó csillagokra miközben ivott egy korty vizet.

„Mi a fene van velem? Mi ez az érzés? És ami a legfontosabb: Minek örült Voldemort? Áh, ma már biztosan nem fogok tudni aludni, pedig még csak négy óra. A legjobb lesz, ha lenézek a klubhelyiségbe, ott kedvemre járkálhatok.”

Felkapta szemüvegét és pálcáját – amit most már mindenhová magával hordott- az éjjeliszekrényről, majd mezítláb kiosont a hálóteremből. Odalent békés csend fogadta. A kandallóban a tűz éppen hogy csak pislákolt. A fénye így csak finoman világította meg a vörös és arany kárpitokat. Zsongó fejjel lehuppant egy karosszékbe, majd pálcája egy mozdulatával kinyitotta az egyik ablakot, hogy a hajnali szellő kiűzhesse az egyre bágyasztóbb meleget. De pár perc múlva megint felpattant és idegesen járkálni kezdett. Nem tudta, hogy mit jelentett az álma, amiben egy arctalan férfi halt meg egy átoktól és Voldemort fölötte nevetett s magával húzta Estrelle de Lioncourt –öt.

„Vajon ki lehetett az az alak, és mit akarhat Voldemort Lioncourt - től?”

Gondolataiba merülve támaszkodott az ablakpárkánynak. Egy játékosabb szellő ujjai végigszántották a fiú kócosan meredező haját. Először a tarkóján borzolta össze a fekete hajszálakat, majd az örök és ezerszer elátkozott átokhegről söpörte félre a tincseket, mintha csak azt akarná, hogy Harry mutassa meg azt a társainak, akik már türelmetlenül várták, hogy megérinthessék őt.

Hirtelen zajra lett figyelmes a háta mögül. Reflexszerűen kapott a pálcája után, ahogy megfordult és nézte, amint a portrélyuk lassan kitárul, majd visszacsapódik.

-         McGalagony professzor?

-         Potter. Maga mit keres itt?

-         Én csak… felriadtam az álmomból és nem bírtam visszaaludni.

-         Nem érdekes. – mondta csak úgy magának a professzor, mintha nem is figyelne a kamaszra. – Úgyis magáért jöttem. Kövessen!

-         De hát hova?

-         A gyengélkedőre, Potter. A gyengélkedőre. – mondta már menet közben.

-         De tanárnő, mondja el mi a baj!

McGalagony nem válaszolt, csupán még erősebben préselte össze a száját.

-         Lupin professzorral történt valami? Vagy Siriusszal?! – torpant meg, miután végiggondolta, hogy kik jöhetnek szóba, akik a gyengélkedőn fekhetnek és fontosak neki.

McGalagony tekintete elkomorodott Sirius neve hallatán és ebből Harry rögtön rájött, hogy nagy a baj. A tanárnő kiabálását figyelmen kívül hagyva rohanni kezdett a folyosón.

*

-         Harry! Harry!! Mi a baj?! – kérdezte rémülten Hermione barátját, akit már órák óta keresett Ronnal együtt.

A fiú nem válaszolt. Továbbra is üres tekintettel bámult a távolba, de látni nem látott semmit. A kastély egyik hetedik emeleti erkélykorlátján ült átkulcsolt térdekkel.

-         Harry, kérlek gyere le onnan! – kérlelte egyre kétségbeesetten a lány. Valahonnan érezte, hogy nagy a baj.

Harry mintha egy burkon keresztül hallotta volna Hermione hangját. Olyan levertség kerítette hatalmába, hogy ahhoz sem érzett erőt, hogy elfordítsa a fejét vagy megszólaljon, nemhogy lekászálódjon a párkányról. Igazság szerint senkivel sem akart beszélni. Most tényleg egyedül akart lenni. Elmenekülni mindenki elől. Túlságosan fájt.

Tudta, hogy két barátja még mindig ott áll és várják a magyarázatot. Rekedten és olyan halkan szólalt meg, hogy hegyezniük kellett a fülüket.

-         Sirius… meghalt.

-         Mi?! De hát hogyan? – tátotta el a száját Ron.

-         Egy küldetésben, amivel a Rend bízta meg. Legalábbis ezt válaszolta Dumbledore. De nem vagyok biztos benne, hogy a teljes igazságot mondta.

-         Ugyan miért nem? – suttogta könnyeivel küszködve a lány.

Harry nem válaszolt. Még mindig nem akarta elmondani, hogy az igazgató egész évben alig nézett felé. Belefáradt abba, hogy minden információt harapófogóval kell kiszednie a felnőttekből, holott őt is legalább annyira megillethetnék a visszatartott hírek. Sőt! Neki kéne a legjobban tudnia, hogy mire készül Voldemort. Hiszen neki kell majd megküzdenie vele!

De a keserű dühöt már felváltotta a fáradt fásultság és a gyász. Ugyan nem ismerte olyan jól a keresztapját, mint szerette volna, de mégiscsak ő volt a keresztapja! Őt kérték fel a szülei erre. Az apja legjobb barátja volt. Úgy érezte, hogy Sirius halálával még egy darab múlt veszett el mindörökre, ami a szüleihez kötötte. És ez fájdalmasan érintette, hisz alig maradt pár ilyen szál.

-         Most egyedül szeretnék maradni.

-         De Harry… ne csinálj semmi hülyeséget, jó? És gyere le a párkányról! – kérlelte halkan a lány.

A fiú ránézett és szomorúan elmosolyodott. Szemeiben könny csillogott. Valahogy most sokkal érzékenyebben érintette a barátai aggódása, mint általában. „Csak nem attól fél, hogy levetem magam innen? Na igen, sokkal egyszerűbb megoldás lenne. Gyáva ugyan, de egyszerű. Nem kellene többet attól rettegnem, hogy Voldemort megtámad, vagy elraboltat… Nem lenne a vállamon az egész varázsvilág sorsa. Nem kellene több kutakodó pillantást elviselnem. Nem mutogatnának rám, mint valami csodabogárra. Nem írnának hazugságokat rólam. Elkönyvelnének annak a gyenge idegzetű, feltűnési viszketegségben szenvedő kölyöknek - mint aminek a Reggeli Próféta is beállított - aki nem bírta elviselni, hogy nem törődnek vele és ezért leugrik egy erkélyről… na persze…

De mit éreznének azok, akik szeretnek és bíznak bennem? Ron, Hermione, Lupin, Mr. És Mrs. Weasley, az ikrek, Ginny, Dumbledore, McGalagony, a Főnix rendjének tagjai… a Griffendéles haverok… és azt hiszem még rajtuk kívül is sokan vannak… Hihetetlen, hogy mindannyian tőlem várják a megváltást! De…mi van, ha elbukok? Mi van, ha én is olyan sorsra jutok, mint a szüleim? És… Sirius?”

-         Nyugodj meg Hermione. Nem lesz semmi baj. – fordult ismét el. -Kérlek!

Ron megfogta a lány kezét és elkezdte finoman húzni a lépcső felé. Harry egyedül maradt. „A halál csak egy új élet, egy új utazás kezdete.” Már nem tudta, hogy hol halotta pontosan ezt a mondatot, de most valahogy nem tudott hinni neki. Fásultan követte egy apró madár cikázó röptét, ami a kviddicspálya felé repült.

A pálya. Eszébe jutott, mikor az egyik lelátó tetején megpillantotta Siriust Tapmancs képében. Aztán mikor a Magnolia köznél ijesztett rá. Újra lepergette a Szellemszálláson történteket, azt a roxmortsi hétvégét, mikor követték a rejtekhelyére, és együtt próbálták kitalálni ki akarta megölni Harryt a Trimágus Tusán. Maga előtt látta keresztapja szomorú tekintetét. És az emlékek csak jöttek és jöttek. Észre sem vette, hogy az utolsó óráról is kicsengettek. Nem hallotta a gyerekzsivajt, a lábdobogást. Nem érdekelte már semmi. Csupán lehajtotta a fejét és emlékezett.

*

A kastélyban valaki más is Sirius Blackre gondolt, de egyáltalán nem úgy, mint Harry Potter. Perselus Piton a kandallója előtt ült a tűzbe bámulva, kezében egy pohár Lángnyelv Whiskyvel.

„Black… Úgy tűnik ő is beállt a halottak hosszú-hosszú sorába, akik a Nagyúr parancsára haltak meg. Milyen ironikus! A fene se gondolta volna, hogy én fogom túlélni mindkettőjüket! James Potter és Sirius Black. A csodapáros. Az örök kedvenc Griffendélesek! És most mindkettő halott… Halott… Most már nem fognak keresztbe tenni nekem. Soha többet!”

Szemei furcsán felcsillantak, ahogy egy hajtásra megitta a maró folyadékot. Valamilyen elvont módon örült ennek a negatív fejleménynek. Tudta, hogy kicsinyes dolog, de keserű elégtételt érzett. Egyedül az idegesítette, hogy a korcs a halálával még jobban összetörte Estrelle –t.

„Így is elég gondja volt, erre még van képe megdögleni és még több fájdalmat okozni neki! Arcátlan kis féreg! Ha ennek valamilyen következménye lesz… Ha valami emiatt történni fog vele, akkor…”

Ingerülten vágta le a poharat a kis asztalkára az üveg mellé. Gondolatai között ismét felbukkant a kép, ahogy Estrelle kiabál az igazgatóval. Meglepődött a haragon, amit a hangjában érzett.

„Vajon tényleg megbánta, hogy idejött? Hogy elfogadta Albus tanácsait? De hát, ha nem teszi, akkor már bizonyára halott lenne, vagy a Nagyúr fogságában szenvedne. Miért nem tudja átérezni a döntése helyességét? Na persze, a gyász. Az sok mindent megmagyaráz…”

Töltött magának még egy pohárral. Eszébe jutott, hogy ő mit érzett, mikor megtudta, hogy Lily Evans meghalt. Ugyan csak barátok voltak – egy alkalmat leszámítva -, fájt neki, hogy elvesztette az egyedüli embert, aki törődött vele diákkorában, amikor mindenki más nevetett a megaláztatásain. De nem akart Lilyre gondolni, mert akkor mindig eszébe jutott mindkét Potter. James és Harry. Hozzájuk pedig végképp nem volt gyomra.

Viszont azzal sem járt jól, hogy a feltehetőleg még mindig a gyengélkedőn ülő nő felé terelte a gondolatait. Maga előtt látta a képet, ahogy Lupinra tekint.

„Milyen könyörgően nézett rá. Tele fájdalommal… ’Szükségem van rád.’ Hát persze. Mit is vártam? Hogy nekem fogja ez mondani? Ugyan már, Perselus! Estrelle is nagyon jól tudja, hogy gyűlöltem Blacket. Mégis… ahogy arra a koszos vérfarkasra nézett… olyan… olyan megfoghatatlan egyetértés volt közöttük… - Attól félsz talán, hogy köztetek ilyen soha nem lesz? – pimaszkodott egy hang a fejében – Féltékeny vagy Lupinra is, mint nem is olyan rég Blackre? – Nem, dehogy. Én arra a holdimádóra? Soha! – Ne hazudj! – Elég! ELÉG!! Fejezd be! Nem akarok…”

De már maga sem tudta, hogy mit nem akar. A feltételezésre, hogy ő, Perselus Piton féltékeny, csak még dühösebb lett. Ennek csak a whiskys pohár láthatta a kárát, amit egy hirtelen mozdulattal a kandallóba vágott. A vörös lángok hirtelen fellobbantak, megnőttek, ahogy belenyaltak az alkoholba.

A férfi szigorúan, vádlón nézte a tüzet, mintha mindenről csakis a hasábok tehetnének. Fekete szemének hideg csillogása még akkor is átsejlett a sötétségen, mikor a kandalló már rég kihűlt.

*

Egyedül ült a szobájában a gyertyafénynél. Csupán egy fekete nadrág volt rajta. A felsőtestét ugyanis vastag fehér kötés futotta körbe. Madam Pomfrey a korábban történtek miatt Remusra bízta Estrelle ellátását. A férfi nemrég tért vissza az egyik vendégszobába.

Még mindig fájtak a hűsítő balzsamokkal bekent sebek a hátán és a vállán, de csak akkor érezte erősebben a fájdalmat, ha megmozdult. Keserűen elmosolyodott, hiszen ha csak azon múlt a gyógyulása, hogy ne mozogjon, akkor mindenki megnyugodhat, mivel egyáltalán nem érzett magában még annyi erőt sem, hogy felemelje a kezét és zavaró tincseit a füle mögé fésülje.

Pillanatnyilag nem volt más vágya, csak elmenni innen. Messzire. Nem érzett magában elegendő erőt ahhoz, hogy szembenézzen a történtekkel. Állandóan Sirius arcát látta. Mindegy volt, hogy lehunyta a szemét, vagy csak a Tiltott Rengeteg fáit nézte. Ott volt mindenhol az a halott, fehér arc. Úgy, mint a gyengélkedőn. Legszívesebben üvöltött volna. Hangosan átkozta volna Voldemort és az összes halálfaló nevét. Kirohant volna a világból, követte volna egykori kedvesét a túlvilágra Lilyékhez, ahol már nincs semmilyen probléma.

De a legjobban az a tudat őrjítette meg, hogy mindezt nem teheti. Nem teheti, hisz rá még szükség van. „De tényleg számítok én még? Csupán Voldemortnak származna előnye abból, hogy életben maradok. A Roxfortban csak azért vagyok, hogy megvédjenek. Nekik terhet jelentek. És tessék, most még a védőszellemek is eltűntek. Az a kígyó alapos munkát végzett! Mit ajánlhatott Belialnak, ami jobban megéri azt az alkut, mint a miénket? De ha nincs, aki visszafogja Deborah –t, akkor elő fog törni. Már túl erős ahhoz, hogy elnyomjam. És akkor mihez fogok kezdeni? Mit csináljak?”

Kétségbeesett gondolatai azonban hirtelen nyomtalanul eltűntek, ahogy lelkét elöntötte a fájdalmas üresség. Még egyszer látni akarta Siriust. Nem érdekelte, hogy ez milyen hatással lesz rá, csupán azt tudta, hogy fel kell mennie a gyengélkedőre. Nem is habozott tovább. Óvatosan felkelt és felvett egy kinyúlt fekete pólót.        Arra azonban már nem figyelt, hogy cipőt is húzzon. Úgy ahogy volt, mezítláb indult el a hideg folyosókon. Végtelenül hosszúnak találta az előtte álló utat annak ellenére, hogy tudta, milyen látvány fogja fogadni.

*

A tóparton állt. Nemrég jött el Sirius mellől. Őszülő, barna hajába belekapott a szél. A félhosszú tincsek a szemébe lógtak. Egy lassú, erőtlen mozdulattal félresimította őket. Távolba révedő tekintettel, mozdulatlanul állt. Még mindig nem tudott sírni. Hiába érezte volna, hogy megkönnyebbülne a lelke, egyszerűen fájóan szárazak maradtak a szemei. Csupán egyetlen könnyet ejtett, azt is csak akkor, mikor Estrelle szenvedését látta a halott ágyánál.

Ösztönei ugyan érezték, hogy az éjszaka egyre közeledik, de valójában alig fogott fel valamit a külvilágból. De nem is érdekelte semmi. Túlságosan fájt. A kín szinte szétmarcangolta sebekkel teli lelkét és szívét. Már most érezte a rettenetes, fekete űrt a szívében. A helyet, ami Siriusé volt. A helyet, ami eddig szinte az egyetlen kapaszkodót jelentette. Amíg Tapmancs élt. De már nem él.

Nem tudta kimondani, hogy meghalt, hisz az olyan, mintha véglegessé tenné a történteket. És ő nem akarta elfogadni. Nem tudta! Hitetlenül, kitágult szemekkel pásztázta végig a tó túlsó partját, mintha csak arra várna, hogy megjelenjen ott egy hatalmas fekete kutya a farkát csóválva, és rövid vakkantásokkal hívja egy kis csatangolásra. De a kutya már nem fog jönni. Tudta. Legbelül tisztában volt vele, hogy egyedül maradt. Egyedül.

„A kávéházban üldögélve, míg

kövér tócsákat gyűjt ottkünt a járda,

s az üvegen száz vízcsepp folydogál,

hosszú órákig várom, hogy benyitsz.

Eljössz, tudom, csak mindig várni kell,

Eljössz, tudom, piros arccal, vidáman,

Bontani kezded szürke gyapjúsálad

S mellém telepszel: Mi hír, öregem?”

Egyedül.

Most már teljesen. Amíg Sirius élt, addig soha nem volt egyedül. Magányos volt ugyan számtalan éven keresztül, főleg miután Jamesék meghaltak. De akkor ott volt a tudat, hogy a Tekergők közül Sirius Black még él, mégha akkor bűnösnek is hitte. Tudta, hogy valahol lélegzik a barátja.

„- S miért ne lenne egyszer újra így?

- Mi az a percnyi, végzetes titok,

 lényegtelen, parányi változás,

ami miatt régóta megszokott

kedves dolgok nem térnek vissza többé?

Igen, talán rémlik, rémlik valami

Avittas, álmos Hamlet-monológ,

Mitől zsibbadtan meg-megáll a szív

És szédületbe tántorul a fej:

Halál… elalvás… Pincér, fizetek!”

Most ez az érzés teljesen megszűnt. Az fel sem merült benne egy pillanatra sem, hogy Peter Pettigrew –val vigasztalja magát. Miután kiderült, hogy ő volt az áruló, számára meghalt. A legszívesebben a saját két kezével fojtotta volna meg, amiért miatta elveszített két barátot és az a patkány ellopott tizenkét hosszú évet Sirius életéből. És ha egy kis szerencséje lesz, akkor tényleg ő fog végezni vele. Most már három életet kell megbosszulnia! Igen, látta hogy egy alacsony, köpcös alak indította útjára a gyilkos átkot. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Peter volt az. Egy pillanatra látta megcsillanni a patkány ezüst kezét. Csodálkozott, hogy Voldemort harcba küldte.

„Hát persze, ezüst. Azt sem véletlenül kapta Voldemorttól. Csak nem Peterrel akarja elintéztetni a Potter család egykori legközelebbi barátait? Milyen kedves, hogy meghagyja annak a patkánynak ezt a nemes feladatot. Nos, mégha nem is néznénk ki Peterből ennyit, mégiscsak jól végezte a munkáját… Már csak én maradtam. Szomorú… Én, a vérfarkas. Mindenki azt hitte, hogy én leszek az első, aki meghal. Túl veszélyes és gyilkos az életformám ahhoz, hogy sokáig éljek. Tudom, hogy Sirius is azt hitte, hogy a testem nem fogja bírni. És talán igaza lett volna, ha nyugodtabb az életünk. De nem kívánhattam volna neki, hogy engem is eltemessen. Abba beleőrült volna. Így is eszét vesztette, mikor Jamesék meghaltak. Csupán az Azkaban és a dementorok jelenléte tudta lehűteni az őrült tüzet a lelkében. Furcsa, de az Azkabannak úgy tűnik ez az egy jó hatása volt rá. Ki tudja miket csinált volna, ha szabad marad. Érdekes, hogy ezeket pont én gondolom. Persze soha nem akartam volna, hogy a barátom ártatlanul sínylődjön egy börtönben. Én mindig a legjobbat akartam neki. De sajnos ritkán hallgatott rám.

Hiányzol, Sirius! Már most. Mi lesz velem később? A temetéseden. És az utána következő években? Már ha megélem azokat… De neked most már jó! Ott lehetsz Lilyvel és Jamesszel. Együtt figyelhetitek hogyan nő és erősödik Harry. Harry… Most biztosan maga alatt van… Még egy ember elveszett, aki közel állt hozzá. Először a szülei, aztán tavaly a Diggory fiú… és most Sirius. Biztos hogy magát hibáztatja. Én is azt tenném…

Jaj, Sirius, miért?! Olyan nagyon hiányzol!”

Eszébe jutott egy réges-régi versrészlet, ami most visszhangozva dübörgött a fejében és végre könnyeket fakasztott fáradt szemeiből…

„Megindul újra könnyem. Fuldokolva

Kereslek, hol vagy? S hol van életem?

S szeretném nevedet oly rémülettel,

Oly vad erővel felüvölteni

Az éjszakának bús esőt szitáló

Sötét boltjára, oly rekedt sikollyal,

Velőt-rázó iszonyú hördüléssel,

Hogy hasadjanak szét a fellegek

És induljanak meg a csillagok

S haldd meg te is fényévek távolában,

Planéta-pályák száguldó ívén! –

S azután csuklón összehullva ott

A döbbenetes éjszaka hideg

Csöndjében, hátha felfogom, mikor

Nagy messziről, vagy tán egész közelről

Szelíden, halkan-halkan válaszolsz…”

- Az idézetek Dsida Jenő: Immáron 53 napja c. verséből származnak. -

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés