III. rész

Ron őrült iramban futott az igazgató irodája felé. Hálát adott az égnek, hogy legkevésbé kedvelt tanára sötétedés után esett be az udvarra – szó szerint. Így legalább pár perccel a takarodó előtt már nem jártak diákok a folyosókon. Tanárok viszont annál inkább…

-         Weasley, maga meg mit rohangál itt?! Azonnal…

-         McGalagony professzor, azonnal az igazgatóúrhoz kell mennem! – szakította félbe zihálva.

-         De mégis mi történt? – ráncolta össze szemöldökét.

-         Piton professzor… itt van kint! Megsérült… szárnyak… Tudjaki megkínozta… azonnal hívni kell Madam Pomfreyt!

-         Weasley, maga siessen a gyengélkedőre, én megyek az igazgatóúrért.

-         Felesleges, Minerva. Itt vagyok.

-         Dumbledore professzor! Piton professzor…

-         Igen, mindent hallottam. Menj kérlek a gyengélkedőre.

-         Azonnal.

A következő pillanatban már el is nyelte nyurga alakját a következő emelet félhomálya.

-         Minerva, kérem jöjjön velem.

-         Albus, olyan nyugodtnak tűnik. Maga tudta, hogy Perselus visszatér?

-         Igen, bizonyos forrásokból sejtettem, de magam sem hittem volna. Igazság szerint már kezdtem lemondani róla.

*

Az udvarra kilépő két tanár nem volt felkészülve a látványra. McGalagony a szája elé kapta kezét a fekete szárnyak láttán, majd Albusra pillantott magyarázatot várva. Az igazgató szeme egy pillanatra elkomorult, majd legyőzve meglepettségét a két összezavarodott diákra nézett.

-         Hogyan történt? – kérdezte, miközben a hason fekvő, ájult és vérző professzor alá varázsolt egy hordágyat.

-         Lent voltunk Hagridnál, a láthatatlanná tévő köpenyben, és már jöttünk vissza, mikor egyszercsak egy árny csapódott a földnek. – kezdte remegő hangon Hermione - Először megijedtünk, aztán felismertük Piton professzort. Elküldtük Ront… Harry… Harry pedig kiszívta a kígyómérget a tanár úr karjából.

-         Igaz ez, Harry? – fordult felé. A fiú szótlanul bólintott és még mindig a furcsa szárnyakat nézte. – Rendben. Ügyes voltál. Most azonban te is gyere fel a gyengélkedőre, hogy kitisztítsuk a szádat. Nem lehetünk biztosak benne, hogy a méreg nem árt-e a te szervezetednek is. Piton professzor mondott valamit?

-         Csak annyit, hogy szívjam ki a mérget, meg valami információkról beszélt, amiket Voldemorttól tudott meg. – ezt már a folyosókon haladva mondta.

Dumbledore erre nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy aggasztja a dolog, és első dolga lesz felébreszteni Pitont, ha már olyan állapotban lesz. A javasasszony kapkodva már előkészített többféle bájitalt és eszközt, amivel elláthatja a sérültet. Elborzadását csak kerekre tágult szemei mutatták. Tudta, hogy minden elvesztegetett perc végzetes lehet. Mégis tanácstalanul pillantott az idős mágusra, mikor a hordágyról az ágyra került a magatehetetlen test.

-         Hogyan…? Mi legyen a szárnyakkal? Úgy értem, így nem tudom teljesen ellátni.

Az igazgató csak az ágy felé intett furcsán csillogó szemeivel, mire a többiek is észrevették, hogy a két fekete bőrredős szárny elkezdett visszahúzódni a lapockákon tátongó sebekbe. Ezzel egy időben az eddig szivárgó átlátszó folyadék és vér kezdett elapadni. Csodálkozva nézték a folyamatot, aminek végén csak két hosszúkás, vörös heg maradt a kipirult, ostornyomokkal tarkított megkínzott bőrön.

Madam Pomfrey ocsúdott fel először. Gyorsan leellenőrizte Piton pulzusát, majd pálcája segítségével megfordította az ernyedt testet. Egyszerre borzadtak el, mikor meglátták a felsőtestén a számtalan földes, elfertőződött sebet. Harry valami melegséget érzett az edzőcipője orránál. Ahogy lenézett, rögtön rájött mi az. Vér. A tanár bal alkarjából, ami lelógott az ágyról, még mindig sűrűn, feketén csurgott a vér. A fiú gyorsan hátrébb húzódott, de szemét nem vette le a húsba égetett billogról. Az még mindig izzani látszott. Mint ahogy a fejében sem múlt el a fájdalom. Valahonnan érezte, hogy Voldemort sem érezheti túl jól magát. De nem értette pontosan, hogy miért fájdult meg a sebhelye, mikor odakint megérintette a jegyet. Olyan fájdalmas volt, hogy akaratlanul is bekönnyezett. Talán Voldemort nem tudta elviselni, hogy megérintette az átkozott jelképet?

Arra eszmélt fel, hogy Dumbledore finoman arrébb húzza, és kérésére engedelmesen öblögette a száját a bájitallal, amit a kezébe nyomott. A Madam ingerülten küldte ki őket a teremből, de mindannyian lecövekeltek a bejárat előtt. McGalagony már küldte volna Harryéket a körletükbe, de a fiú ellentmondást nem tűrőn kijelentette, hogy ott maradnak. Albus rábólintott. Harry reménykedett benne, hogy ez azt is jelentette, hogy ott lehetnek mikor kikérdezi tanárukat. Komor képpel lépett oda az egyik ablakhoz. Hermione és Ron ugyan nem szólt, de ott álltak mellette. Ez rettenetesen jól esett neki, mert egyedül valószínűleg nem tudott volna megbirkózni az esetleges új hírekkel, amiket a professzor szerzett meg. Érezte, hogy most nagyon fontos információk váratnak magukra, hiszen Voldemort még mindig tombolt dühében. Félt tőle, hogy a másnapi újságok esetleg újabb gyilkosságokról fognak beszámolni…

*

Sohasem gondolta volna, hogy egyszer azt fogja várni, hogy mikor láthatja Pitont. Miután Madam Pomfrey tájékoztatta őket, hogy egészen másnapig biztos, hogy nem tudja senki felébreszteni a professzort, McGalagony kíséretében visszatértek a Griffendél-toronyba. Türelmetlenül, szorongva várta az új információkat, de közben azt is kívánta, hogy bárcsak soha ne tudná meg őket. Mindhárman érezték a levegőben lógó fenyegetést, ráadásul még mindig sajgott a sebhelye, bár már nem olyan intenzíven, mint az álmatlan órákon át, amíg nem tudott elaludni.

A gyengélkedővel szemközti falnál ült egy gyógyítót ábrázoló szobor talapzatán. Egyedül volt. Senki nem látta feljönni. Úgy intézte, hogy Ron és Hermione elmenjen reggelizni abban a hiszemben, hogy ő még alszik, aztán feljött ide. Egyedül akart lenni, mint az utóbbi időben oly sokszor. A javasasszony rögtön kitessékelte a teremből, mikor meglátta Harryt az ajtóban és nyomatékosan megkérte, hogy majd az igazgatóval együtt jöjjön be. Csak egy pillanatra látta a még mindig eszméletlen, gyűlölt férfit. Ha pár héttel korábban lettek volna, akkor még rá is vágta volna, hogy megérdemli. Sértett, önbizalmát vesztett lénye a Sirius elvesztésével járó fájdalmat csak úgy tudta elviselni, hogy Pitonon tölti ki a mérgét, őt hibáztatja. Akkor meg merte volna kockáztatni a kijelentést, hogy teljes szívéből gyűlöli. Mikor látta a folyosókon tovasietni, igazságtalannak tartotta az életet. Nem értette, hogy miért pont neki kell mindenkit túlélnie. A besavanyodott, érzelemmentes, kegyetlen tanárnak, aki gyűlölte a Tekergőket, a többi diákot, a megaláztatásokat, az életet.

Ennyi erővel Sirius is járhatta volna ugyanazokat a lépcsőket, amiket a bájitaltanár. Lelkére még mindig fájdalmasan nehezedett keresztapja hiánya. Igazságtalannak tartotta a Sorsot, amiért így elbánt azzal az emberrel, aki talán a leginkább a családja lehetett volna, ha már a szülei nem láthatták felnőni, és az utolsó élő rokonai is utálják. Sokszor eszébe jutott a pillanat harmadikos korából, mikor felajánlotta, hogy lakjon vele. Részletesen elképzelte, hogy hogyan élnének. Kicsit messzebb a városoktól. Vidéken, hogy az azkabani évek levegőtlensége és szürkesége után Sirius feltöltődhessen, s szabadon futkározhassanak a friss levegőn. Elképzelte, ahogy esténként kifeküdnek a fűbe, vagy a tetőre és órákon át bámulják a csillagokat, vagy beszélgetnek, s néha befut Lupin is. Előre örült neki, hogy mindent megtudhat a szüleiről, amit Sirius és Remus csak elmondhat.

De Pettigrew megszökött. Siriust nem mentették fel. Elrabolták, megkínozták, aztán a Roxfortban, a hegyekben és a Grimmauld téren bujkált rejtve mások szeme elől. Végül jött az a végzetes küldetés valami templomban, ahová mint utólag kiderült feleslegesen mentek, mert amit kerestek Estrelle de Lioncourt számára, nem volt ott. Egy rövid ideig a nőt hibáztatta, amiért belerángatta az egyetlen olyan felnőttet, aki édesanyján kívül a legközelebb állt az apjához. Aztán belegondolt, hogy milyen is volt Sirius temperamentuma és belátta, hogy valószínűleg nem lehetett volna lebeszélni a küldetésről, ráadásul a pillantás, ahogy Estrelle –re nézett egyértelműen elárulta, hogy fontos volt neki a nő.

Pettigrewtól kapta a halálos sebet a mellkasára, nem a nőtől. Megint Pettigrew. Az átkozott áruló! Már három embert vesztett el miatta. Már csak Lupin maradt neki, aki közvetlen kapcsolatban volt a múlttal, amiben nem lehetett része. És Piton. Bár őt szívesen számításon kívül hagyta volna. De nem tudta. A nagyra nőtt denevér ugyanúgy ott volt, mint Remus, vagy Dumbledore. Furcsa kimondania, de nélküle se Roxfort a Roxfort. Persze negatív értelemben.

Most pedig arra vár, hogy végre magához térjen és beszámoljon a másik gyilkos, Voldemort következő borzalmas tervéről, amiben vélhetőleg szerepel az ő, Harry, kiiktatása. Néha azt kívánta, hogy legyen vége, történjen meg, amire annyira vágyik az a zsarnok, csak ne kelljen állandó rettegésben élnie, hogy a barátai, az ismerősei egy nap mind meghalnak, és végül őt is utoléri a zöld átok. Az átok, amit egyszer már túlélt. Félt, hogy ez most nem így lesz, hisz már nincs senki, aki feláldozná magát érte. A barátaitól ilyet pedig sosem kérne. Inkább választaná a halált, minthogy akár Ront, vagy Hermionét lássa élettelenül összecsuklani.

De nem csak értük fájna a szíve. Az iskolatársai, a rendtagok, a tanárok többsége… Mindaz, ami a Roxfort. Az otthona. Egy külön világ, ami hatodik éve folyamatosan épült. Hisz minden tanév tartogatott megannyi boldog és szomorú pillanatot. Rengeteg emlék kötötte már ide. Valahol fájt volna neki, ha mindez a biztonság, amit a falak és Dumbledore nyújtottak, eltűnt volna. Mégha néha ellenségesen is viselkedett, vagy vélekedett az idős mágus módszereivel kapcsolatban, azért valahol mélyen mindig tisztelte. És hálás volt, amiért már kisbabakorában is annyit vesződött vele, majd megengedte, hogy az iskolájába járjon, s nem feledkezett el róla. Néha elgondolkodott rajta, hogy mi lett volna vele, ha nem kapja meg a furcsa leveleket a Privet Drive 4-ben. Vajon mi lett volna belőle akkor? Még mindig a gardróbban kuksolna? Még mindig őt pécéznék ki Dudleyék egy kis móka reményében? Most már nem tudta elképzelni az életét mágia nélkül. Belegondolni is rossz volt, hogy még évekig tanulhatta volna az unalmas, száraz mugli-tananyagot, aminek legalább hetven százalékát soha nem használta volna.

Elmosolyodott, ahogy elképzelte magát valami hivatalban, vagy boltban. Nem, ő itt van otthon. Ez a világ az, ahová tartozik. A születése percétől. A halála percéig. Néha találgatta magában, hogy még hány éve, hónapja, napja lehet az életéből. Nem ringatta magát hiú ábrándokba. Tartott tőle, hogy Voldemort, ha rajta múlik, nem fogja sokáig élni hagyni. És még ha túl is éli őt, az sem fog változtatni semmin, legalábbis addig nem, amíg el nem fogják az összes bosszúszomjas halálfalót.

Keserűen felsőhajtott. Úgy tűnik, neki nem szánt az élet könnyű sorsot. Egész életében megbélyegzett csodagyerek lesz. Soha nem fog tudni úgy elmenni sehová a varázsvilágban, ahol ne bámulnák meg, vagy ne tennének fel pár kérdést. Ebből a szempontból a muglik világa vonzóbbnak tűnhet, de ő talán ott sem érezné magát elégedettnek. Ott is figyelné az embereket, mint ahogy ők is figyelnék őt. Sokszor észrevette kisebb korában, hogy páran furcsán néznek rá, mint akik megérzik, hogy ő más. Erről Hermionéval is beszélgetett egyszer. Ő sem tudta mire vélni, csak arra, hogy esetleg megérezték az erejét az erre érzékenyebbek, mint ahogy vannak olyan muglik is, akik megborzongnak s utána fordulnak ha elmegy mellettük egy szellem, vagy akár egy angyal.

Mindenesetre már volt ideje megszokni a kíváncsi tekinteteket a hat év alatt, amit a Roxfort falai között töltött. Hát igen, ezek a mágiával átitatott falak különlegesek voltak a számára. Néha végigsimított rajtuk, ha nem látta senki. Párszor észrevette, hogy Hermione is ezt teszi, mikor azt hiszi, hogy egyedül van. A falak beszéltek. Beszéltek az elmúlt tanévekről, a diákokról, a tanárokról, akik köztük tanultak, tanítottak, éltek. Letűnt korok hosszú soráról meséltek a repedései, az apró díszítések… minden egyes hűvös kő…

De mindezek ellenére volt, hogy úgy érezte, ezek a falak megfojtják, hogy rádőlnek és agyonnyomják. Ilyenkor néha felmerült benne, hogy olyan, mintha börtönben lenne. Persze ez nem így volt, de ki tudná ezt elmagyarázni egy kamasz, energikus fiúnak, aki nem tud sokáig egy helyben maradni és a saját biztonsága érdekében korlátozni kell a mozgásterét?

Lépések zaja ébresztette rá, hogy hol is van. A folyosó vége felé pislogott, de gyorsan meg kellett törölnie szemüvegét, hogy tisztán láthassa az érkezőt. Albus Dumbledore volt az. Bíbor talárja egészen sötétnek tűnt a késő délutáni félhomályban.

-         Nos, Harry, semmi változás?

-         Nincs. Madam Pomfrey kikötötte, hogy csak önnel léphetek be. Ugye… ugye ott lehetek mikor… Piton professzor elmondja, amit megtudott?

-         Ó, feltétlenül. Úgy hiszem már nem vagy gyerek, és téged is erősen érintenek ezek a hírek, legalábbis úgy hiszem.

Harry csak bólintott, majd követte az igazgatót a gyengélkedőre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés