II. rész

Gúnyosan húzta el a száját. Dumbledore –nak ez a seregnek nevezett csőcseléke nem lesz ellenfél a számukra. Elégedetten dörzsölte össze két tenyerét. Intett, mire Livius és Lucius léptek mellé. Lioncourt eszelősen csillogó szemekkel ropogtatta ki ujjait, a szőke férfi azonban higgadtan várta a csata kezdetét.

-         Ahogy megbeszéltük. Nagyon figyeljetek az időzítésre, ha szólok, idehozzátok elém.

-         Igen, Nagyúr. – biccentett Malfoy. Livius csak elvigyorodott.

-         Nem akarok csalódni bennetek.

-         Nem fog, Nagyúr.

Kedvtelve mérte végig a fekete hajú varázslót, aki eddig mindig kényesen figyelt rá, hogy megadja a kellő tiszteletet Voldemortnak, most azonban le sem tudta venni a tekintetét az ellenfélről. Arcáról nem tűnt el egy pillanatra sem az a borzalmas mosoly, ami semmi jót nem ígért ellenfeleinek. Szemeiben őrült szikra pattogott. Voldemort számra nem volt újdonság követőin látni ezeket a jegyeket, de Liviuson ilyen mértékben még soha nem figyelhette meg. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy az éjszaka folyamán ő egy lesz azok közül, akik a legtöbbet fognak ölni. Kicsit mintha fiatalkori önmagára emlékeztette volna.

Még egyszer utoljára végigtekintett seregén. Tudta, hogy neki kell először lépnie, Dumbledore túl gyáva ahhoz, hogy megrohamozza őket. Mindig is az volt. Ő pedig nem akart hűtlen lenni hírnevéhez, ezért elkiáltotta magát:

-         Dementorok, lidércek, az első és második halálfaló-csapat, előre!

Fülsértő moraj kélt a fiatal halálfalók körében, ahogy kivont pálcákkal rárontottak a fehér oldalra. Az Azkaban egykori őrei azonban halálos csöndben siklottak a forró, érzelmekkel teli testek felé, melyek nekik királyi lakomának ígérkeztek.

A másik oldalon Dumbledore is osztogatta a maga parancsait, és rövid időn belül ezüstös patrónusok szelték a levegőt egyre több szörnyet elkergetve. A földön azonban rosszabb volt a helyzet. Azokat, akik a patrónusokat tartották fenn, védeni kellett. Ez nem volt egyszerű dolog, hisz a halálfalók átkai elég erősek voltak ahhoz, hogy a gyengébb pajzsokon átjussanak, nem beszélve az eltévedt varázslatokról. Az igazgató ezüst főnixe egyszerre öt dementort kényszerített meghátrálásra, de ott vágtázott egy pompás szarvas is felöklelve ellenfeleit.

A domb tetejéről figyelte a harcot. Addig nem akart beavatkozni, amíg nem szükséges. Ezt megmondta a vámpírjainak is. Csak akkor mozdulnak majd meg, ha Voldemort is jónak látja, de mindenekelőtt akkor, ha a legkisebb lesz a kockázat. Nem szerette volna elveszteni ezt a nemrég visszaszerzett testet. A testet, ami mostanság furcsán viselkedett. Megmagyarázhatatlan rosszullétek gyötörték, amik egyik pillanatról a másikra törtek rá. Többször majdnem felöklendezte a behabzsolt vért, ami pedig eddig soha nem fordult elő vele. Nem tudta, hogy Estrelle teste így próbálja-e meg kivetni magából, vagy valami más probléma van. Mindenesetre ezt senkinek nem kötötte az orrára. Nem engedhette, hogy akár egy morzsányi gyengeséget lássanak rajta. Főleg most, hogy visszakapta a vámpírjait, akik túlságosan megerősödtek Kraven vezetése alatt.

„Az a bolond nem figyelt eléggé az erőviszonyokra. Ez később az életébe is kerülhetett volna. Egy belső lázadás nagyon veszélyes tud lenni. Most is látom a mindentlátó szemek villanásában a kételkedést, a feszült figyelmet… Nem tetszik ez nekem. Egy apró hiba, és rámvetik magukat. Nem engedhetem, hogy elvegyék tőlem a nekem járó hatalmat. Bár Voldemort védelme alatt megalapíthatnám a saját klánomat, de minek pazaroljam az erőmet vámpírok létrehozására? Nem, egyelőre jobb lesz, ha őket tartom kordában. Nem ellenkezhetnek velem!

De nem lesz egyszerű, az biztos. Ha ennek a nevetséges háborúnak vége, akkor tisztázom velük, hogy ki is itt az úr.”

Összehúzott, metsző szemekkel nézett Voldemortra. Fekete bokáig érő bőrkabátját egyre jobban szaggatta az erősödő szél.

*

A csata egyre inkább tombolt. A füsttől és a villanásoktól folyamatosan romlottak a látási viszonyok. Néhány erősebb átok leomlasztott pár téglát a Roxfort magas falaiból. Néhol azonban egész nagy lyukak tátongtak.

Albus és Damian Dumbledore fáradhatatlanul osztották a parancsokat, öntötték a lelket a védőkbe, miközben Harryt is védték. Aberforth főként a francia és ír segítőkkel a kastély másik oldalán harcolt az időközben támadást indító északi kitaszított varázslókkal és varázslényeikkel.

-         Vigyázat, dől egy torony! – zengte Hagrid öblös hangja.

És valóban.  Három halálfaló addig bombázta átkokkal az egyik tornyot, amíg az meg nem adta magát és jelentős mennyiségű védő felé zúgott lefele. A két Dumbledore egymásra pillantott, majd bólintottak. Albus megfordult és az égre szegezte pálcáját, melyből aranysárga fénycsóvák törtek elő és körbeölelték a zuhanó monstrumot, majd csuklójának egy elegáns mozdulatával a tó partjára irányította azt. Eközben Damian védte mindkettőjüket.

Piton nem sokat fogott fel a védők ilyetén megmentéséből, hiszen nyakig benne volt a harcban. Pár méterre küzdött a két idős mágustól és a diákoktól. Legalább négy halálfaló támadott rá egyszerre dühtől és bosszútól vezérelve. De a férfi külsőleg még mindig megőrizte nyugodtságát, belül azonban forrott benne az indulat. Időnként egy-egy másodpercre felnézett a dombra, ahol Voldemort és egy női alak állt. A kecses test az árnyékok takarásában volt, de a széltől csapkodó bőrkabátról és a homályon átsejlő fehérségről rögtön tudta, hogy ki az. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen azon kívül, hogy minnél több halálfalót a túlvilágra küldjön. Rettegett, hogy szemtől szemben kell majd harcolnia Deborah –val. Nem akart visszatámadni, hiszen mégiscsak Estrelle testében van, és ha létezik még egy kis halvány remény arra, hogy visszajöjjön, akkor nem térhet vissza egy haldokló testbe. Amerre járt, hármasával hullottak a halálfalók, ő pedig nem törődött vele, ha felszakad a talárja, vagy megperzselődik az arca.

Az igazgató idejének látta előhívni a pár graphorn-t, mikor Voldemort intett a megmaradt óriásoknak, hogy törjék át a védők vonalát. A megtermett, szürkés-vörös szőrű, hajlott hátú lények felegyenesedve előjöttek a Rengeteg fái közül Dumbledore jelére, és hosszú, hegyes szarvukat előreszegezve nekirontottak az óriások maréknyi csapatának Gróppal és Hagriddal az élen.

Voldemort a hegyen szitkozódott. Sejtette, hogy Dumbledore a Tiltott Rengeteg lakói közül is be fog fogni párat, de nem tudta, hogy graphornok is élnek itt. Savanyú képpel nézte, ahogy az óriások segítségére siető halálfalók átkai minden egyes szálig visszapattannak a furcsa állatokról.

„Barmok! Egyikük sem tudja, hogy a graphorn bőre még a sárkányénál is ellenállóbb? Erősebb bűbáj kell ahhoz, hogy meghaljanak… Azt hiszem itt az ideje, hogy megmutassam, még én is itt vagyok!” – húzta el a száját gúnyosan, majd intett a pár lépéssel lejjebb álló halálfalóknak, hogy takarodjanak félre.

Ébenfekete pálcájából furcsa, tompa sikításra emlékeztető hangok törtek elő, és egyenesen az agresszívan harcoló állatok felé tartottak. A sötétlila átkot olyan intenzív energiahullám és hő kísérte, hogy a még mindig túl közel álló hívei megpörkölt mellkassal tántorodtak hátra.

Dumbledore felkapta a fejét a fekete mágia ekkora koncentrációjára, ami csak egyet jelenthetett: Voldemort megmutatta magát, új erőt adva híveinek a harchoz. És valóban, miután látták, hogy a Nagyúr egyetlen átkától elporlik szinte az összes graphorn, újult erővel kezdték támadni az egyre inkább fáradó és elkeseredett fehérmágusokat.

-         Tartsatok ki! – kiáltotta el magát, és a körülötte állók csodálatos módon mintha erőt merítettek volna ebből a két szóból, mikor már úgy tűnt hogy áttörik a védelmet.

*

Végre felkapaszkodott a meredek sziklafalon, de ami a szeme elé tárult, az egyáltalán nem az volt, amit várt. A távolban a mindig felséges Roxfortot most füst és színes villanások ölelték körül, melyek a tó tükrében megduplázódtak. A hangzavar egészen odáig is eljutott, ahol a férfi állt földbe gyökerezett lábakkal.

„Roxmortsot lerombolták.” – állapította meg magában, ahogy tekintete kicsit lejjebb vándorolt a völgybe. Szívében a borzalmak láttán egyre nagyobb indulat kezdett növekedni. Tekintete az égre tévedt.

„A hold mindjárt kiteljesedik. Sietnem kell!”

Azzal elkezdett futni a bokrok között. Egy pillanat múlva azonban már egy hatalmas vérfarkas törte magának az utat.

*

Voldemort egyre türelmetlenebbül figyelte az eseményeket. Bosszantotta, hogy Dumbledorenak mindig sikerül reményt öntenie a szánalmas kis védőibe.

„A dementorok és lidércek visszaszorultak, Mulciber és Wilder csapataiból páran maradtak csak.” – hosszan, idegesen szívta be a levegőt, majd összébb húzta parázsló szemeit. – „Csak szerencséd volt Dumbledore.”

Épp azon gondolkodott, hogy kiket küldjön előre, mikor meghallotta oldalról az első farkasüvöltéseket. „A Hold végre megtelt. Akkor jöjjenek a vérfarkasok és a lyconök…”

Kiadta a parancsot, noha a vadak már hamarabb elindultak friss prédát keresni. Csodálatos módon elsiklottak a halálfalók és a sötétség különféle erői mellett és csak a fehérmágusokat támadták vértől és  nyáltól csöpögő állkapcsaikkal. A sikoltások és ordítások hihetetlen módon megszaporodtak, amik csak tovább ingerelték az amúgy is vérszomjas kreatúrákat. Voldemort gonoszan mosolygott, ahogy körbenézett láthatta, hogy a hűséges halálfalói is ugyanezt teszik. A fejébe vette, hogy most áttöri a védelmet. Intett Deborah -nak, aki mintha csak az ő parancsaira várt volna. A vámpír előre küldte a gyorsan mozgó Klántagok egy részét.

Piton észrevette mindezt, de mire figyelmeztetőleg elkiáltotta magát, a vérszívók némelyike már el is érte célját. Az égett hús és a vér szaga émelyítőleg hatott az emberekre. Sokan pontatlanokká váltak, hiába szólította fel őket Dumbledore a harcra. Most már nem volt elég erővel átitatott hangja. Jobbnak látta hát, hogyha ő is szabadjára engedi a jó oldalon harcoló farkasembereket. A pincékből pedig mintha csak varázsszóra bukkantak volna elő az éjszakának azok a gyermekei, akik tartoztak neki. Mindenki megtalálta az ellenfelét. Fajtárs harcolt fajtárs ellen. Szakadtak az inak, roppantak a csontok és állkapcsok, a zöld füvet lassan mindenfelé vér kezdte borítani. Elfúló kiáltások, hangos robbanások, színes villámlások. És a háború folytatódik. Hömpölyögve csap keresztül a védők feje fölött. A nyakukba zuhan, vállukra nehezedik mindaz, amit sötétségnek neveznek. Feketén zúdul az ár, minden hullám halált hoz. Nincs menekvés senkinek.

„Már-már azt hiszik, hogy álom,

Megcsodálják, hogy vannak

S hallgatják a vaksötét éjszaka

Fojtott, titkos nyögéseit.

A rémület mereszti fel szemét,

Ha villámok vonala villan:

Soha ilyen iszonyatosnak

Nem tetszett még a táj.”*

Dumbledore átlátta Voldemort szándékát. Észlelte, hogy most már folyamatosan zúdul rájuk a másik oldal – bár még korántsem teljes erejével -, már nem csak az erejét fitogtatja, vagy az övékét próbálgatja. Az igazgató sejtette, hogy a Nagyúr már el is könyvelte magában a világos oldal erőit vesztesként. És ez volt az ő szerencséjük, hiszen a rettegett mágus nem tudta, vagy csak sejtette, hogy Dumbledore még nem játszotta ki minden kártyáját.

Gyorsan kellett cselekednie, ha meg akarta tartani a védelmet, és közben figyelnie kellett az egyre fáradó Harryre is, aki még mindig tartotta magát, és nem mozdult mellőle. Örült neki, hogy legalább most megfogadta a tanácsát. Tekintetével megkereste Billt és pár görög barátját.

- Bill, most menjetek! – kiabálta túl a hatalmas hangzavart. De úgy tűnt tiszta hangját csak a címzettek hallották meg, hisz más oda se kapta a fejét.

A négy fiatal férfi gyorsan visszavonult és eltűnt a Tiltott Rengeteg fái közt.

Eközben Voldemort sem tétlenkedett. Miután egyik megfigyelője jelentette, hogy valami ismét készülődik, parancsba adta, hogy repüljenek fel az occamy –k. Ezt a pár nagyon ritka állatot Indiából sikerült hozatnia. Muszáj volt légi egységet is beszereznie. Sajnos sárkányt nem sikerült befognia, de sokat várt ezektől a tollas, kétlábú, szárnyas és kígyótestű lényektől is, amiknek testhossza elérte a 4,5 métert is. Az ő példányai azonban különlegesek voltak. Alapjában véve az occamy –k nem támadnak emberre, inkább a fészkeiket védik, de ő varázslatokkal bevadíttatta őket, és megnövelte méretüket. Ezeket a példányokat keresztezték a thesztrálokkal, így rettentő gyorsan tudtak haladni fekete bőrredős szárnyaikon, ha kell, rövid időre láthatatlanná válhatnak. Éles karmokban végződő két lábukkal halálos sebet tudnak ejteni az áldozaton. Ráadásul ki is éheztették őket.

A lények rikoltozva emelkedtek a magasba és indultak támadásra. Ugyan csak öt darab volt belőlük, méreteik elképesztették a varázslókat. Pár roxmortsi segítő abba is hagyta a védekezést és elkezdett futni a kastély felé, de mielőtt a lények elérhették volna az embereket, a Rengeteg fái közül három hipogriff rontott a bestiáknak. Lovasaik hangos kurjongatásokkal bíztatták őket. Bill Weasley és két barátja pálcájából színes fénycsóvák törtek elő.

- Lőjétek a lovasokat! – kiáltotta gyorsan Dolohov az ég felé irányítva pálcáját.

Jó pár halálfaló követte az utasítást, így a fiataloknak gyorsan kellett lavírozni a zöld sugarak között. Szerencséjükre a hipogriffek nagyon jó koordinációs-képességekkel voltak megáldva, így kevés átok ért célba. Főként az occamy –k sérültek, hisz hosszú, kígyózó testükkel gyakran nem tudtak olyan gyorsan manőverezni.

- Bolondok! Célozzatok pontosabban! – süvítette Voldemort, majd dühében egy szörnyű erős átkot indított útjára, amitől nem csak saját teremtménye, de az egyik lovas is lezuhant.

A védők szívében a sötétség és a kétségek ennek láttán ismét elkezdtek terjedni. Hol a fejük fölé, hol a halálfalókra küldték elkeseredetten az átkaikat, de úgy tűnt nem jutnak sehová, az energiájuk egyre fogyott.

Mindeközben a kastély túloldalán sem volt könnyebb a helyzet. Aberforth, a Dumbledoreok ottani képviselője csöppet sem határozatlanabbul vezette a rábízott csapatokat. Mivel az épületet erről az oldalról jobban körülölelték a fák, kevesebb ellenség tudott közelebb férkőzni egy időben, és a kentauroknak is nagyobb lehetősége nyílt, hogy a fák rejtekéből nyilaikkal támadják a fekete csuklyásokat és a lelküket elvesztett zombiszerű halottakat, akiket Voldemort mágiája élesztett fel. Aberforth büszkén vette tudomásul, hogy a nagy szükségben sikerült összefogniuk a különféle fajok és nemzetiségek képviselőit, hiszen a bolgár, francia, ír és német segítők nagy része is oroszlánbátorsággal küzdött ezen az oldalon. Ugyan aggódott, hogy mi lehet a tornyok túloldalán, ahol az ellenség nagyobb része támadott, de gondolatai nagy részét az éppen aktuális támadók visszaszorítása foglalta le. Gyűlölete a halálfalók és Voldemort iránt megtöbbszörözte erejét és kitartását az amúgy csendes kocsmárosnak. Úgy bíztatta a kritikus pillanatokban magát, hogy elképzelte milyen is lesz majd a kis kocsmájában az újjáépített Roxmortsban a Nagyúr vereségéről és a Nagy csatáról beszélgetni egy jó kupa vajsör, vagy Lángnyelv Whisky mellett. Elképzelte azokat az időket, amikor már a csillogó szemű unokák fogják hallgatni az öregek borzongató meséit egy jobb, békésebb világban. És hitt benne, hogy ez még megadathat nekik, hiszen itt volt Albus, Damian, és Harry Potter is.

Mindannyian Harryben bíztak. A fiú azonban immár kilátástalannak látta helyzetét. Sejtette, hogy Voldemortnak az a célja, hogy minnél jobban kifárassza, és csak azután kényszerítse a végső harcra kiszakítva őt az igazgató védelme alól. Rettegett a perctől, amikor ez bekövetkezik, de tudta, hogy nem bújhat ki a kötelessége alól. Tisztában volt vele, hogy ma este minden eldől. Ma este vagy meghal, vagy ölni fog. Egyik lehetőség sem vonzotta, sőt viszolygott a gondolattól, de nem volt választása. Mint ahogy akkor sem, mikor Voldemort egyenrangúként jelölte meg az átokheggel azon a szörnyű októbervégi napon. Nem választhatott élet és halál között, mikor szülei feláldozták magukat. Többször megfordult a fejében az évek során, hogy követi őket, de nem tudott volna szemükbe nézni a tudattal, hogy ő eldobta azt az életet, amiért ők meghaltak, amit neki ajándékoztak. Szenvedésekkel, megaláztatásokkal teli élet volt, amit tőlük kapott, és amiért néha hibáztatta is őket, de mégiscsak a szülei utolsó ajándéka volt. Különösképp az anyjáé, akivel annyiszor álmodott mióta megtudta a múltját, a rendeltetését, a sorsát, a végzetét…

Álmaiban eljött hozzá és vigasztalta, simogatta lüktető homlokát, vagy csak figyelte az ágy széléről ahogy alszik, integetett neki apjával együtt a Roxfort egyik fája alól. Felidéződtek benne a pillanatok, mikor negyedik végén látta árnyképüket kibújni Voldemort pálcájából, fejében ott visszhangzott az a pár mondat, amit mondtak neki azon a furcsa, visszhangzó hangjukon. Akkor is segíteni akartak neki. És segítettek is. Mit nem adott volna, ha többet és máshol beszélhet velük… De neki ennyi jutott. A bajban mindig mellette voltak, mégha nem is látta mindig őket. Belőlük és Siriusból kellett erőt merítenie. Tudta, hogy most nem adhatja fel. Ma nem lehet gyenge.

Amint ezeknek a gondolatoknak a végére jutott, mintha új erő szállta volna meg. Éppen Piton mellé sodródott. A feketetaláros férfi elképedve fedezte fel a felvillanó szikrákat Harry füsttől és fáradságtól vörös zöld szemeiben. A lendület és az ismeretlen varázslatok, amikkel ismét támadásba lendült pedig egyenesen elképesztették. Nem hibáztatta volna a fiút, ha egy-egy átkától némelyik halálfaló nem épült volna fel. További figyelmét azonban elvonták dühös támadói, akiknek ő viszont sehogyan sem kegyelmezett.

Harry egy fájdalommal teli rikoltásra kapta fel a fejét. A két megmaradt hipogriff közül az egyik vérző mellkassal bukdácsolt a levegőben. A három occamy közül az egyik sebesítette meg. Pikkelyes-tollas kék teste egyre szorosabb körben hullámzott a madár körül. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felfelé irányította pálcáját és nem is gondolkodva elkiáltotta magát:

- Riventus! – az ismeretlen átok eltalálta a lényt, ami ettől egy pillanatra lilásvörösen felizzott, majd a hipogriff-lovasok döbbenetére cafataira morzsolódott beterítve a környezetüket a szinte fekete vérrel és húsdarabokkal.

Harry egy pillanatra eltátott szájjal meredt a magasba, ahol immár csak két szörnyeteg próbálta kihasználni a lovasok elkalandozó figyelmét egy újabb támadással, de a fiú figyelmeztető kiáltására arrébb kormányozták a szárnyas lényeket.

A csata folyt tovább. A vámpírokkal meggyűlt a bajuk, hiszen emberfeletti gyorsasággal mozogtak és kapták el az emberek torkát, hogy felszakítva azokat belenyalhassanak a vérbe. Damian utasítására Lumos Maximákkal, különféle erős fényű varázslatokkal és tűzzel harcoltak ellenük. Pitonhoz is odaért egy, aki fogait vicsorgatva sziszegett a magas férfire.

 - Szóval te lennél az. Az áruló, akire olyan sokan fenik a fogukat… - nevetett rekedten a szőke, világítóan zöld szemű vérszívó.

- Beszélgetni, vagy harcolni akarsz? – kérdezett vissza gúnyosan.

A vámpír nem válaszolt, csupán előrelendült begörbített ujjakkal. Piton nem habozott, pálcája végéből hosszú fehér, ostorszerű csáp csapott ki, ami a vámpír nyaka köré tekeredett.

- Ennyivel nem tudsz megállítani halálfaló! – sziszegte, majd egyik kezével odakapva leszakította magáról a béklyót.

- Nem is ezzel akartalak.

Míg a férfi a kiszabadulásával foglalkozott, nem vette észre, hogy a bájitaltanár a talárja alá rejtett karcsú tokból előhúzott egy fényes, hosszú és borotvaéles szamurájkardot. A csillogó penge a következő pillanatban már találkozott is a halottfehér nyakkal. A szeme előtt lévő kép egyszerre töltötte el borzalommal és elégedettséggel. A szőke fej messzire gurult a letaposott, mocskos fűben, a magára maradt test pedig rongybabaként csuklott össze. Piton áldotta az eszét, hogy magával hozta régi kardját, amit az egyik küldetése során szerzett még halálfalóként, és annak idején nem sajnálta az időt, hogy meg is tanuljon bánni vele. Most kedvtelve siklott végig szeme az éles, csillogó pengén. Most is megmentette az életét, mint ahogyan a múltjában is. Egy gyors mozdulattal letörölte a rátapadt vért, noha tudta, hogy az este folyamán nem utoljára használta.

Ugyan a kard nem volt tipikus fegyver a varázslók világában mostanság, nem egy halálfalót látott ezzel harcolni. Sőt, a világos oldalon álló aranyvérűek közül sok család tisztelte a kardforgatás ősi hagyományát, és noha hosszú ideig nem kellett használniuk kardforgató-tudásukat, most mindenféleképp hasznát vették a tanulással eltöltött óráknak. Kevés felemelőbb látvány volt egy kardot és pálcát egyszerre forgató varázslónál.*

Perselus pedig kihasználta minden csepp tudását, noha egyre több sebbel vetette bele magát újra a harcolók forgatagába.

*

      Miranda Martinez egyre türelmetlenebbül toporgott társai között. A lélegzetelállítóan vonzó nő azonban most is hűvös tartása mögé rejtette izgatottságát. Már nagyon szeretett volna gyilkolni, hiszen az utóbbi időben egy küldetés miatt nem volt lehetősége erre.

Ingerülten lesett a gonoszan mosolygó Voldemort felé. Nem értette, miért kell ennyit várnia azzal, hogy bevesse a tapasztaltabb halálfalóit, hisz eddig is rengeteg újoncot vesztett. Legszívesebben már ő is ott lett volna a harc kellős közepén, erre itt kell állnia egy csapat tapasztalt csatlós között és néznie, ahogy egyre többen halnak meg mindkét oldalon. Nem tetszett Voldemortnak ez a furcsa viselkedése. Noha nem mindig értette Ura lépéseit, mindig feltétel nélkül megbízott benne, csakúgy mint Bellatrix Lestrange, aki most tébolyultan kacagott a vérontást szemlélve.

De mióta visszatért északról a kitaszított varázslókkal, már nem bízott benne úgy. Mikor megtudta, hogy Sirius nem az ő keze által halt meg, éktelen haragra gerjedt és két kezével akarta megfojtani Pettigrew-t. Mégse tehetett semmit. Aztán hirtelen ott állt a Nagyúr mellett ez a Lioncourt lány, vagy ahogy most hívják Deborah, és mindent összekuszált. Sejtette, hogy a Nagyúr valamit tervez vele, mégis ellenszenvvel nézte, ahogy egyre jobban befészkeli magát a halálfalók közé. Ha őszinte akart lenni magához, akkor be kellett ismernie, hogy féltékeny rá, amiért mindkét potenciális jelöltjét leköti. Voldemort és Livius.

A fiatalabb férfin egyértelműen látta, hogy „belehabarodott” a vámpírba, pontosabban a húga testébe. Sejtette, hogy minden éjszaka ki is használja a nő felkínálkozását, de hogy a Nagyúr is a befolyása alá kerüljön? Pont a Nagyúr? Vagy az egészet csak félreértette? Minden a Nagyúr nagyszerű tervéhez kapcsolódik? Mindenesetre továbbra is ellenségesen kémlelte a kegyetlen pillantású szörnyet, aki most is szinte megközelíthetetlennek hatott, ahogy pár lépéssel Voldemort mögött állt a domb tetején.

Livius mindeközben semmit sem vett észre Miranda sanda pillantásaiból. Tekintetét csakúgy, mint társai többsége a harcolókra szegezte, és mohó éhséggel itta magába minden egyes szenvedéssel teli perc képét. Végre megvalósulni látta azt a káoszt, amit megálmodott és ezért nem lehetett elég hálás urának. Már csak azt várta, hogy megkapja a várva-várt parancsot, és csapatával mozgásba lendülhessen Lucius és a fia oldalán. Ugyan továbbra sem kedvelte túlzottan a férfit, most kölcsönösen félrerakták ellenszenvüket, és a közös, magasztosabb cél érdekében hajlandók voltak együtt vezetni csapataikat.

És végre megindulhattak hosszas várakozás után. Voldemort kiadta következő parancsát, ami nyomán hatalmas elégedett moraj támadt. Vöröslő szemeiben visszatükröződtek a tüzek és a legtapasztaltabb alattvalóinak menetelő sorai. Gyönyörűséggel töltötték el a látottak.

„Dumbledore, áshatod a saját sírodat!” – kacagott fel a füsttel és felhőkkel telt égboltra.

Miután a légi csata a Roxfort javára dőlt el, hiába akartak fellélegezni, a következő támadás fekete hulláma ismét közeledett. Albus aggódó tekintettel követte a fekete csapatok mozgását. Végignézve erősen megfogyatkozott védőiken idejének látta, hogy bevonja azokat is, akiket eddig nem szeretett volna. Ugyan nem mindegyiknek volt akkora ereje, mint egyes halálfalóknak, reménykedett, ha összefognak, akkor megtarthatják a védelmet és egymás életét. Tudta, hogy az ő hűségükre és kitartásukra az utolsó leheletükig számíthat. Csettintett egyet hosszú ujjaival, mire megjelent előtte egy sapkás, felemás zoknis, hosszúfülű házimanó, aki zöld teniszlabdaszemeivel várakozón tekintett fel a magas mágusra.

-         Igen, Igazgatóúr?

-         Dobby, azt hiszem itt az ideje, hogy ti is bekapcsolódjatok a harcba. Bár jobb szerettem volna, ha erre nem kerül sor. Azt hiszem, most minden segítségre szükségünk lesz. Remélhetőleg már nem sokáig tart.

-         Mi mindent megteszünk a Roxfortért és Albus Dumbleodreért! – sipította határozottan a manó.

-         Köszönöm, Dobby. És most menj, kérlek, és szólj a többieknek.

-         Úgy lesz, uram. – vágta magát vigyázba, majd egy csettintéssel köddé vált, hogy a következő pillanatban több mint száz társával jelenjen meg, és vesse magát a harcba.

Az idős mágus egy pillanatra elgondolkodva figyelte helytállásukat, majd fejét csóválva újra bekapcsolódott a harcba. Fájt a szíve, hogy ennyi értékes életet fel kell áldoznia.

Remus Lupin szokásos higgadtságával harcolt, és ki tudja hányadik ellenfelét küldte a földre, de valahogy nem akartak elfogyni. Ráadásul érezte, hogy a Pitontól kapott bájital, ami ideiglenesen visszatartotta az átalakulást, kezdte elveszíteni hatását. Felismerte az összetéveszthetetlen bizsergést a zsigereiben, ami a közeli átváltozást jelezte. De neki volt még egy fontos elintéznivalója. Addig nem akart átalakulni! Meg kellett találnia egy köpcös kis gyáva patkányt. Nem lehetett biztos benne, hogy átalakulva képes lenne tudatosan rátámadni. Meg amúgy is emberi alakjában akart végezni az árulóval, akinek lelkén immár három barátja halála száradt. Már nem érdekelte, hogy saját elveinek fog ellentmondani, ha megöli. Már nem vágyott másra, csak hogy elhagyhassa ajkát a gyűlölt és rettegett két szó és a zöld sugár eltalálja a hájas, visszataszító testet. Az se érdekelte, ha utána belehal. Csak látni akarta meghalni a saját keze által azt a férget, akit egykoron a barátjának mondhatott. Borostyán tekintete keserűen kereste a várt ellenfelet, és rövid idő után ki is szúrta egy fa törzse mellett, ahogy gyáván, hátulról támadja meg az arra sodródott embereket. Felizzó gyűlölettel látta, hogy nem kíméli a fiatal diákokat, és a gyermekeiket védő anyákat se. Korábbi higgadtságát rég hátrahagyva rontott a férfi felé. A szelíd szemekben eddig sosem látott gyűlölet villant. Egyikőjük ma biztosan meg fog halni. De ki?

Piton félelmetes gyorsasággal kaszabolta az ellenséget. Egyszerre több átkot védett ki az őrjöngve rátörő halálfalóktól. A belső kör, amihez valaha tartozott, most kezdett elérni hozzájuk maguk mögött csak pusztítást hagyva. Velük már nem volt olyan könnyű dolga, mint az újoncokkal, de nem bánta. Most egyenlő ellenfelekkel harcolhatott. Eljött az ideje, hogy megbosszulja a régi sérelmeket. Minden egyes kicsi gúnyos mondatot, ami az évek során raktározódott semmit sem felejtő elméjében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés