V. rész

Lassan közeledett a hajnal, de a csillagok még jól kivehetően villantak elő időnként a gomolygó füst mögül. A harcolók azonban egyre inkább fáradtak, noha a halálfalók még így is kevesebb hibát ejtettek, mintha valami sötét erő belülről fűtené őket. Aberforth –ék azonban legyőztek minden élőhalottat, hála Charlie Weasleynek és barátjának, akik a két sárkány tüzével megtisztították a földet az élőhalottak bűzös tetemeitől. Így most már csak a maradék halálfalókkal és az északi kitaszított varázslókkal kellett harcolniuk a kastély másik oldalán.

A Roxmorts felőli oldalon azonban nem volt ilyen könnyű a helyzet. Ide még mindig nagyobb ellenséges erő koncentrálódott, ráadásul Voldemort jelenlétéből és hatalmából többet merítettek. De ez a kavargó hatalom mintha gyengülni látszott volna. Nem értette, hogy miként lehetséges, hogy Potter ismét túlélte a halálos átkát. „Nem élhet! Hiszen láttam őt meghalni! Az én átkom végzett vele, és nem éreztem utána semmiféle életerőt abban a vézna testben! Nem élhette túl! Mi folyik itt?!”

Feszült izmokkal és idegekkel várta, hogy mit lép a fiú. Az csak állt, és mérhetetlenül súlyos tekintetét az egykori Tom Denemre szegezte. Voldemort bízva erejében megtette az első lépést, és támadni kezdett. Azonban elszámította magát. Minden egyes átkát a fel-felvillantó vörös erőtér beszippantotta.

-         Látom nem változol. Ennyire meg akarsz halni a kezem által? Ennyire félsz?

-         Te nem tudsz semmit rólam, kölyök! És én nem félek semmitől!

-         Ó dehogynem… a Haláltól félsz! Nem akarsz meghalni, igaz? – kérdezte nyugodtan. Fekete kócos tincseit hol félreseperte vérző sebhelyéről a szél, hol visszahullottak maszatos homlokába. – Ezért kerested olyan fáradhatatlanul a halhatatlanságot…

-         Elhallgass! – sziszegte, majd újra támadott.

A fiú nem szólt többet, nyugodtan nézte a szemben állót. Az erőtér azonban ismét felizzott körülötte, és az eddig elnyelt erő most kicsapott belőle egyenest Voldemort felé. A fekete mágus nem tudta kivédeni, így az elektromosságként cikázó erő megfeszítette testét, miközben ő felkiáltott a fájdalomtól. Ahogy elfogyott a visszalökött energia, megroggyant térddel, levegő után kapkodva állt a vértől mocskos fűben.

-         No lám, kezd érdekessé válni…

-         Csak azt kapod vissza, amit nekem szántál. Azt hitted, hogy nem leszek elég erős, hogy legyőzzelek, igaz?

-         Nem hittem, hanem tudom. Hiába ez a kis erődemonstráció, ellenem nincs esélyed!

-         Az önbizalmad fogja a vesztedet okozni, Voldemort.

A férfit kényelmetlen érzés kerítette hatalmába ahogy meghallotta saját nevét ellensége szájából. Valahogy más volt most a kölyök. Nagyon is jól érezte benne a kavargó erőt. De a legjobban a szemétől tartott. Ő, Voldemort az évszázad legfélelmetesebb feketemágusa tart egy tizenhat éves fiútól! „Nevetséges! Engem nem győzhet le! Teszek a jóslatra!”

Megmarkolta pálcáját, kihúzta magát és újra átkokat kiabált a csata zajai közé, melyek ugyanúgy eloszlottak a védőpajzson, de most kitért az ellentámadás elől.

-         Emeld fel a pálcád, Potter! Küzdj varázslóhoz méltóan! – süvöltötte örülten izzó tekintettel.

-         Ahogy óhajtod.

A fiú szinte kínzóan lassan emelte fel jobb kezét, melyben megcsillant barna pálcája. Abban a pillanatban, ahogy célba vette Voldemortot, az égen a semmiből egy villám cikázott keresztül a körülöttük harcolók ijedelmére. És a villámlás nem állt meg. Egyre többször világította meg a két mágust. Harry mögött az égen sötét felhők közeledtek, melyekből a fénynyalábok le-lecsaptak a földre felgyújtva egy-egy fát, bokrot, vagy embert.

-         Fitogtatod az erődet, kölyök? – sziszegte. Lábai előtt a fűben Nagini kezdett tekeregni, mintha csak meg akarná védeni gazdáját a következő támadástól.

-         Kezdjük.

Voldemort bólintott és egyszerre nekilendültek.

*

Egy békés helyen volt, ahol senki sem bántotta, és meleg volt. Nem fázott, mint eddig. A megszokott vízesés most ismerősként köszöntötte, csobogó vize pedig csak neki dalolt. A túlparton pedig halvány alakokat látott mozgolódni, de még nem akart közelebb menni hozzájuk. Egyedül akart lenni még egy kicsit ebben a tökéletes harmóniában. Hallgatni a madarak csicsergését, a víz csobogását, a szél játékát a lombok és fűszálak között… Jól érezte magát. Végre igazán jól… Hosszú idő óta nem élhette át ezt. Most nem gondolt Siriusra, a harcra, az életére, de úgy egyáltalán senkire. Mindannyian olyan messze voltak már.

Halványan még emlékezett ugyan a testét marcangoló kínra, de ahogy ismét hozzáért bőréhez a hűs patak vize, amint újra elmerült, ez a fájdalom enyhült, az emlék pedig halványult. Ahogy kinyitotta a szemét, kék eget látott néhol pedig hófehér habos felhők úsztak tovább a gyengéd szél szárnyán. Egyedül volt a természettel. De ezt most egyáltalán nem bánta. Eleget szenvedett. Elégszer használták ki mások ahhoz, hogy elege legyen a többi emberből.

„Az emberek mind bolondok. Észre sem veszik, hogy milyen csodás világban élnek. Csak magukkal foglalkoznak… Szomorú…”

Fekete haját és fehér ruháját finoman lebegtette a víz, ahogy a tetején feküdt és élvezte a napsugarak melegét az arcán. Annyira békés volt itt. De egy idő után lassan érezte, hogy mennie kell. Az árnyak a túlsó parton egyre csak hívták. Talpra állt a vízben és végignézett soraikon. Szemei egy kicsit elkerekedtek, amint észrevette szüleit, majd Siriust két barátja társaságában, és megannyi embert, akiket nem is ismert, de mindannyian kedvesen mosolyogtak rá.

Nem tudta eldönteni mitévő legyen. Szíve szerint rögtön a karjaikba vetette volna magát, de valami mégis visszatartotta. Egy gyenge szál, ami nem engedte továbblépni. Ahogy Siriusra nézett, mintha megértést látott volna a fekete szemekben. Ott állt a két part között. Az Élet és a Túlvilág partjai között, és nem tudta eldönteni mit tegyen.

*

Albus McGalagony és Kingsley mellé állt jobb karját szorongatva. Látszott hogy fájdalmai vannak, de nem törődött önmagával, csupán a harcoló feleket nézte. Tudta, hogy ez most már tényleg az utolsó harc kettejük között, és senki nem avatkozhat többé bele. Kimerülten figyelt minden egyes mozdulatot. Pillanatnyilag ő sem értette, hogy Harry hogy volt képes visszatérni a halálból, de látta rajta, hogy valami nincs rendben, hogy nincs önmagánál. A fény a szemében… az nem az ő tekintete volt!

Voldemort sokadszorra emelte fel pálcáját. Sápadt arcán gyöngyözött a veríték, szemei izzottak a győzni akarástól. Palástja megtépázva mozgott a szélben, de gyorsaságából mit sem vesztett. Harrynek mostanra aggódnia kellett volna, de mégse lehetett semmit leolvasni vértől maszatos arcáról, csupán ürességet. Egyedül akkor változott dühössé az arckifejezése, mikor a Nagyúrnak végre sikerült megsebesítenie a vállán áttörve a védőpajzsát. Ekkor homlokán összefutottak a ráncok, szemeiben pedig kegyetlen szikrák kezdtek pattogni. A villámlások ismét rákezdtek, de most már Voldemort felől is megérkezett a válsz. A Harryt körülvevő erő színe azonban most halványkékké változott. Pont olyanná, mint amilyet visszatérte után először küldött a mágusra.

A három felnőtt elképedve nézte, ahogy a villámok fényénél Voldemort fölött egy piros, Harry oldalán pedig egy kék baziliszkusz jelent meg. A két állat fénylő árnya pedig rögtön elkezdte támadni egymást. Voldemort félelmetes vicsorral az arcán állt Harryvel szemben és továbbra is bombázta őt a fekete mágia válogatottan veszélyes átkaival.

Dumbledorenak a két hatalmas kígyó árnyáról rögtön az a kísérlet jutott eszébe, amit még Arthur Weasley súlyos sebesülése után végzett el Harry jelenlétében, hogy megtudja, egyek-e Voldemorttal. Ott is két baziliszkusz jelent meg. De ezek most hihetetlen gyorsan mozogtak és ott marták egymást, ahol érték. Mindig, amikor összecsaptak szikrazápor hullott a földre, de ez a két mágust nem érdekelte. Ők egymással voltak elfoglalva, és az átkokkal, amiket egymásra küldtek. Hosszú percek teltek el, mikor végre Voldemort kerekedett felül. Harry egy különösen erős átok hatására térdre rogyott.

-         Nos, mi az Harry Potter? Ennyi volt az a titokzatos erő, amivel legyőzhetsz engem? – gúnyolta.

Harry nem válaszolt, zihálva vette a levegőt. Ahogy felnézett, szemei ismét zöldek voltak. Megszokott színüktől csupán az izzás miatt tértek el. A kezdődő pánik és kétségbeesés azonban kezdett kiülni arcára. Rettenetesen fájt a feje, érezte, hogy homlokán az átokhegből még mindig szivárog a vér. Ahogy felnézett, elkerekedett a szeme. Két baziliszkusz árnyát látta harcolni, noha a piros most a másik nyakát átharapva fojtogatta. Nem értette, hogy mi történt. Nem emlékezett semmire, csak a zöld fényre és a halálos átok becsapódására, aztán a teljes sötétségre. Fogalma sem volt, hogy miként volt képes harcolni ezek után Voldemorttal, hiszen látta rajta, hogy a feketemágust is megviselte a harc. Fekete bársonytalárja és ruhája több helyen elszakadt és megpörkölődött, hullaszín arca pedig koszos és véres volt.

-         Ejnye, ejnye… Mintha csak most vennél észre engem… Mi a baj, Potter? Nem érted hogy kerültél ide? Hát úgy, hogy elfogyott az a legendás erőd. Le foglak győzni, és ezt te is tudod! – sziszegte gonoszan. – És ha ez bekövetkezik, itt kő-kövön nem marad! Mindent és mindenkit elpusztítok ami kedves neked. És a két kis barátoddal, valamint a kedvenc igazgatóddal kezdem. – lökte oda utálkozva. – Már hallom is, ahogy az a kis sárvérű szuka a halálért fog könyörögni, hogy megmenekülhessen a halálfalóim szükségletei elől. Sejtéseim szerint addig fogják használni őt, amíg mozog. És a vörös kis barátod végig fogja nézni. – lépkedett közelebb egy Crutioval sakkban tartva Harryt, aki már üvöltött a hirtelen fájdalomtól.  – És senki nem lesz ott, hogy megmentse őket. Mindenki halott lesz. Az az áruló Piton se lesz ott többé, hogy kirángassa őket a szorult helyzetből. Ő is halott lesz. Pontosabban… azt hiszem már most is vége van. A kis barátnőjét siratja. Többé nem fog talpra állni. – nevetett fel gúnyosan. – És tudod mit? Már csak azt sajnálom, hogy miután végeztem veled, nem akadályozhatom meg, hogy a mocskos kis szüleiddel, meg a halott keresztapáddal lehess. Legszívesebben örökre elválasztanálak téged tőlük cserébe a tizenegy év szenvedésért, amit te okoztál!

Voldemort a szóáradat közben figyelmetlenné vált. Ugyan a Crutiatus még mindig a fiú tagjain keresztül cikázott, az ordítás alig érezhetően megváltozott. A fiú szemei visszanyerték vörös izzásukat, és Harry úgy érezte, zuhanni kezd. A következő pillanatban nem volt önmaga. Lassan oldalra fordította a fejét, abbahagyta a kiabálást és Naginihez kezdett sziszegni. Voldemort döbbenetére azonban ő nem volt képes megérteni, amit párszaszóul mondott neki. Látszatra azonban a kígyón nem változott semmi, csak kicsit közelebb siklott Voldemrothoz, majd fenyegetően ismét Harry felé fordult kitátva méregtől csöpögő erős állkapcsát.

-         Látod, látod, kölyök, Nagini csak rám hallgat. Őt nem lehet befolyásolni.

-         Azt majd meglátjuk. – suttogta úgy, hogy nem is hallotta meg más.

A harcolók fülét ekkor hatalmas robaj csapta meg. Az iskola északi oldala leomlott, magával sodorva számos tornyot, szobát és embert is. Dumbledore aggódva pillantott a kastély felé, aminek egy részét pillanatnyilag sűrű porfelhő takart. Reménykedett benne, hogy Damian a helyzet magaslatán áll, és meg tudja védeni a többi embert.

Harry lassan felegyenesedett, mintha tagjaiból nyomtalanul eltűnt volna a Crutiatus. A levegő lassan újra izzani kezdett körülötte. Pálcát tartó kezét hirtelen Voldemortra szegezte, mire acélkék színben szikrázó baziliszkusza egy harapással szertefoszlatta fajtársának árnyképét, majd egyenesen a mágus felé kezdett száguldani a levegőben. A férfi elképedve próbált védekezni, de minden egyes átka átrepült a lény megfoghatatlan testén. Mire feleszmélt, már köré csavarodott a kígyó szikrázó teste, melynek érintése elektromos áramként dobálta vékony tagjait. Voldemort felüvöltött, kezéből lassan kicsúszott a pálca.

-         Nem! – sikoltotta ekkor egy női hang, és egy igencsak megtépázott Miranda vetette magát Ura és a furcsa fiú közé. – Nem engedem, hogy megöld!

-         Bolond nő! – vetette oda Harry, hideg pillantása pedig végigsiklott a nőn. – Azt hiszed megvédheted? Azt hiszed, feloldozhatod és semmissé teheted azokat a bűnöket, amiket elkövetett?

-         Nem. – reszketett a dühtől és a félelemtől a nő. – És nem is akarom feloldozni, mert minden, amit tett szükséges volt ahhoz, hogy valóra válthassa az álmait, a halálfalók álmait!

-         Hogy merészelsz ilyet mondani?! – csattant fel a fiú, mire Miranda meglepődve húzódott hátrébb. Egy pillanatra mintha… - Hát még mindig nem volt elég a vérontásból?! Még mindig ártatlanok vérére szomjaztok?! Miért nem veszi észre egyikőtök sem, hogy amit ő akar, az nem helyes?! Milyen emberek vagytok ti?!

-         Olyanok vagyunk, amilyenekké ti tettetek minket! A ti tökéletes társadalmatok, az elveitek, a törvényeitek, a szabályaitok… Ti, akik megkötöttétek a kezeinket és kitaszítottatok!

-         Miranda, elég! – nyögte a Nagyúr összeszedve maradék tartását, noha az áramszerű energia még mindig bele-belekapott testébe. – Menj innen! Most!

-         De Nagyúr!

-         Ellenszegülsz nekem?

-         Dehogy…

-         Mit mondtam?!

-         Nagyúr… meg fog ölni…

-         Takarodj a szemem elől! – üvöltötte most már türelmét veszítve.

A nő összetörten, hitetlenkedve állt fel és araszolt távolabb. Harry csupán vörösen izzó tekintetével követte. Fél szemét azonban a még mindig vergődő alakon tartotta.

-         Nos, Tom Denem, a legendás feketemágus miként fog kiszabadulni ebből a szorítóból?

-         Ne legyél eltelve magadtól Potter! – sziszegte gyűlölettől csöpögő tekintettel, majd Naginihez kezdett sziszegni de úgy, hogy csak ketten érthessék.

Harry azonban nem tűnt túlzottan meglepettnek, sőt, mintha még szája sarka felfelé is rándult volna egy pillanatra. Az épp arra pillantó Perselus Piton még épp elkapta ezt a pillantást, és megborzongott tőle. Annyira ismerős volt… mintha csak… a Nagyurat látta volna, ahogy Voldemort fölé magasodott, és gyilkos fény villant a tekintetében. Egy pillanatra kirázta a hideg ettől a változástól, aztán gondolatai ismét az ölében tartott nőre terelődtek, akinek mintha megmozdult volna a szemhéja.

                                                               (...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés