34. fejezet

Unbound?

„I am drawn
I am drawn to her
Like a moth to flame
She leads me down
Unbound…”

      Mintha évek óta ült volna kezeibe temetett arccal a gyengélkedőn Estrelle ágya mellett. Madame Pomfrey és még néhány asszony sürgölődött a néha feljajduló, vagy éppen zokogó betegek között. De ő ezt szinte észre sem vette. Már rég elmúlt a hajnal, ő pedig halálosan fáradtnak érezte magát. Olyan volt, mintha tagjai ólomból lettek volna. Mégsem volt képes elaludni, vagy akár pihenni. Égő szemei előtt újra és újra lejátszódtak a háború borzalmas képei, keveredve más csaták emlékeivel, a vérontásokkal, füsttel, fülsértő zajokkal. Szinte hallotta a kiabálásokat, a süvítő átkokat. Azt kívánta bárcsak végre csönd lenne a fejében, mint miután sikerült kizárnia Voldemort halálsikolyát a fejéből. Ugyan még nem hallott teljesen jól, de miközben Poppy ellátta, biztosította, hogy a füle teljesen rendbe fog jönni a varázslattól, amivel megrepedt dobhártyáit kezelte. Fáradt szemeiben aggódással pillantott fel a nő sápadt, mozdulatlan arcára. Nézte az alig emelkedő mellkast, a sebekkel és horzsolásokkal teli karokat, és nem akart belegondolni, hogy mit érezne, ha elveszítené őt. Fejében előre tolakodtak Dumbledore korábbi szavai:

-         Sajnálom Perselus, de nagyon kevés az esélye annak, hogy Estrelle túléli ezeket a borzalmas beavatkozásokat és sebeket. Kérlek, ne fűzz sok reményt hozzá… Sajnálom, hogy ezt kell mondanom.

-         Én tudom, hogy túléli. Túl kell élnie! Azok után, amiken keresztül ment, élnie kell! Nem lehet így vége! – győzködte inkább saját magát, és már rég nem is gondolkodott azon, hogy Dumbledore vajon honnan tudott kettejükről.

-         Perselus… - nézett rá aggódva az igazgató. – Pihenned kéne.

-         Itt maradok vele.

-         Rendben.

      A felkötött karú Bill Weasley lépett melléjük és jelentette Dumbledorenak, hogy a még életben maradt halálfalók nagy részét elfogták és a pincék alatt található cellákba vitték. A sebesülteket pedig ellátták és elkülönítették mindaddig, míg a Minisztérium másképp nem rendelkezik. Dumbledore bólintott, majd elköszönve Pitontól elsietett, hogy felügyelje a kastély egyes részeinek sürgőssé vált renoválását, valamint, hogy elintézze a hivatalos papírokkal kapcsolatos teendőket.

Még közelebb húzódott székével az ágyhoz, és a hideg kezet a sajátjába fogta. Már nem érdekelte, hogy ki látja, vagy hogy mit fognak gondolni az érzéketlen Perselus Pitonról, aki épp egy nő ágyánál aggódik. Csupán fogta Estrelle karcsú ujjait és füléhez hajolva megnyugtató szavakat suttogott.

-         Most már minden rendben lesz. Vége a háborúnak. Voldemort meghalt. Nincs többé. Már nem tart a hatalmában senkit. Most már magadhoz térhetsz… Kérlek Estrelle… Ébredj fel!

De a nő nem adta semmi jelét annak, hogy hallotta volna a férfi szavait. Piton is belátta, hogy túl korai még azt várni, hogy magához térjen.

-         Piton professzor, aludnia kéne… Nem tesz jót az ön sebeinek sem, ha nem pihen - lépett mellé órák múlva a javasasszony, mikor a gyengélkedő nagyobbik része elcsendesült miután a számtalan könnyebb sérülést elszenvedettek hazamentek – Miss Lioncourt jó darabig nem fog felébredni.

-         Ezt hogy érti? – kapta fel a fejét.

-         Kómában van, Perselus. Úgy tűnik az a fehér fény már túl sok volt a szervezetének és a rendkívül súlyos sebeinek. Az agya egyszerűen lekapcsolt a sokktól.

-         És mikor várható hogy fel fog ébredni?

-         Ezt sajnos nem tudom megmondani. Ez minden beteg esetében eltérő lehet. Lehet hogy napok, de lehet hogy csak hónapok, évek múlva.

Piton lesújtottan ült Estrelle-re meredve, noha számíthatott volna hasonló diagnózisokra.

-         És azt sem tudom megmondani, hogyha magához tér is, akkor hogyan fog reagálni a környezetére.

-         Értem – válaszolta kemény hangon. – Hogyan tudnék esetleg segíteni neki?

-         Attól tartok pillanatnyilag sehogy sem… Viszont ha képesnek érzi magát rá, akkor a segítségét kérném.

-         Miben?

-         Kifogyott pár bájitalom. Sokkal több a sebesült, mint azt vártuk. Tehát arra kérném…

-         Megfőzöm őket. Úgy gyorsabban telik az idő.

-         Köszönöm Perselus! Összeírom a listát és eljuttatom a szobájába.

A férfi csak bólintott, de tekintetét még mindig Estrelle-en nyugtatta.

-         Megtalálom a módját, hogy segíthessek rajtad – azzal felállt, tekintetével komoran végigsimogatta a nő arcát, majd elindult a pincék felé.

*

Hermione és Ron Harry elkülönített betegágyánál virrasztottak. A lány időnként megmártotta a fehér törülközőt a hideg vizes tálkában, majd gondosan visszahelyezte azt Harry tüzelő homlokára. Hermione ugyan még néha megszédült a fejét ért ütéstől, melyet a kastély egy részének leomlásakor felpattanó kő okozott, de ezen kívül csak pár apróbb sérülése volt.

Ron kicsit rosszabbul járt. Neki nem a feje, hanem a bal karja volt rögzítőkötésben és jobb lábát is fel kellett tennie egy székre, mivel nem sokkal azelőtt fejeződött be a csontok összeforrása. Az aggódó szeplős arcon pedig számtalan liluló és zöldülő horzsolás éktelenkedett.

-         Rendbe fog jönni, ugye?

-         Hát persze. Tudod jól Ron, hogy Harry nagyon erős – válaszolta rekedt hangon a lány. – A jóslat szerint is most már élnie kell.

-         De… mi volt az a fény, ami kitört belőle? És… miért volt olyan kegyetlenül furcsa, miután „meghalt” az Adava Kedavrától?

-         Nem tudom Ron. Talán az a bizonyos erő, amiről Trelawney professzor árnya mesélt a jövendölésben. De erről azt hiszem Dumbledore professzort kellene megkérdezni…

-         Hát ja. És te, Hermione, jól vagy?

-         Persze – vágta rá gondolkodás nélkül a lány, de nem nézett a szemeibe. - Ron, menj pihenni nyugodtan – pillantott kómásan pislogó barátjára. – Majd én vigyázok rá. Én úgysem tudnék aludni. Ha valami változik, akkor szólok Madame Pomfreynak.

-         Rendben. Kösz. Azt hiszem engem legalább két napig nem fogtok látni – mosolyodott el, de mindjárt fel is szisszent, ahogy meghúzódtak arcizmai. Nagy nehezen feltápászkodott és mankójára nehezedett, majd pár méter bicegés után az ajtó mellől még visszafordult. – Már csak azt nem értem, hogy Malfoy miért segített nekünk. Azt hittem ő a sötét oldalon harcol.

-         Én sem tudom. Talán látva a borzalmakat, amiket a halálfalók tettek, rájött, hogy mégse oda tartozik. Én ennek örülök.

-         Miért? – nézett rá gyanakodva.

-         Mert ez ékes példája annak, hogy a születésed, a családi háttered és a neveltetésed ellenére is választhatod a helyes utat.

-         Aha. Talán igazad van. De nekem még mindig gyanús az a kis görény! Nem felejtem el, hogy évekig minket piszkált. Mi van, ha így akar beépülni, vagy menedéket találni egykori társai elől…

-         Lehet, hogy ezen túl kéne lépnünk. És ne beszélj hülyeségeket! Malfoy nem hiszem, hogy át akarna verni bennünket. A háború sok mindent megváltoztatott, vagy meg fog változtatni. Voldemort… jaj ne csináld már! Most már halott! Azzal hogy kimondjuk a nevét nem fog visszatérni, szóval nem kell megremegned minden alkalommal, ha megnevezik!

-         Jól van, jól van!

-         Szóval mivel ő halott, és a követői nagy részét elfogták, most egy új korszak fog nyílni új lehetőségekkel.

-         Remélem, ezt a Minisztérium is észre fogja venni.

-         Hát igen. De talán ne is beszéljünk a Minisztériumról, mert hányingerem lesz. Azon a pár auroron és dolgozón kívül, akik a Rend tagjai, vagy Dumbledore barátai voltak, szinte senki sem jött onnan.

-         Pedig Dumbledore biztosan értesítette Caramelt a háborúról még mielőtt az kitört volna.

-         Hát ez az! Szerintem a legjobb, amit tehetnének most, az egy új miniszterelnök választásának kiírása lenne!

-         Jól van, nyugi, Hermione! Ne erőltesd meg magad. Nem lenne jó, ha megint rosszul lennél. Majd szépen lassan minden a helyére fog kerülni. Most már tervezhetünk előre is. Nem kell rettegnünk, hogy mit hoz a holnap.

A lány nem válaszolt, csak némán meredt a Ron után becsukódó ajtóra. Tudta, hogy teljesen igaza van, de még csak most kezdett erre rádöbbenni. A szívét szorító aggodalom Harry és a szerettei iránt eddig nem engedte, hogy ezen gondolkodjon. De most érezte, hogy a lelkén ülő nyomásból egy hatalmas darab kezd leválni. Ettől a hirtelen megkönnyebbüléstől sírhatnékja támadt, és ráadásul a feje is megfájdult.

„With eyes of fire
No one can see
The smoke from the sweet grass
Covers me…”*

Félig öntudatlanul támolygott ki a gyengélkedő elkülönített szobáinak folyosójára, hogy eljutva a javasasszonyhoz kérjen valami fájdalomcsillapítót, és egy kis friss levegőt szívjon. Kinyitotta a folyosó egyik ablakát, de amint lenézett a napfényben fürdő feldúlt parkra és mellbe vágta a borzalmas bűz, amit az elhullott varázslények lángoló halma árasztott, egész a falig hátrált és szájára szorított kézzel zokogni kezdett. Semmit se látva könnyeitől csúszott le a fal mentén a földre. Borzalmasan rosszul volt. Hányingerétől már majdnem öklendezni kezdett. Szemei előtt megelevenedtek a harc borzalmas képei, melyek beleégtek elméjébe. A holtan összecsukló emberek, a sikító arcok, a vérszomjas mordulások, a kiontott vértől lucskos fű… Mindez már túl sok volt elérzékenyült lelkének. A sokktól remegő tagokkal zokogott olyan halkan, amennyire csak vissza tudta fogni a hangját. Még most is arra gondolt, nehogy felébressze sírásával a többi beteget.

Érezte, hogy rázza a hideg, és minden porcikája reszket a most kijövő feszültségtől és kimerültségtől.

-         Granger… Mi bajod? – állt meg mellette Draco Malfoy. Nem kapott választ a mereven előre bámuló zokogó lánytól, ezért letérdelt elé. Azonban csak akkor vette őt észre, mikor finoman megragadta a vállát és kicsit megrázta.

Hermione nem szólt semmit. Könnyei még mindig potyogtak nagy barna szemeiből, de már látta a szőke mardekárost. Pár pillanatig csak bámult a szürke szemekbe, aztán olyat tett, ami a fiút először megrémítette, aztán már csak furcsának találta a dolgot: szorosan átölelte, arcát pedig a mellkasába fúrta, mintha örökre el akarna bújni a kegyetlen világ elől.

Malfoy először el akarta taszítani magától, de aztán megérezte a lány testének remegését, és egy újabb változás indult meg a szívében azon a borús napon.

-         Én… én… annyira… féltem! – zokogta a lány bele se gondolva mit tesz. – Olyan… borzasztó volt! Az a sok halott… a bűz! Még mindig látom… érzem! A bűz elviselhetetlen!

Draco a nyitott ablakra nézett, majd pálcájának egy intésével be is csukta azt, hogy a kellemetlen szagok ne fojtogassák tovább a lányt.

-         Nyugodj meg Granger! – ölelte át bizonytalanul, majd finoman ringatni kezdte a kikészült Griffendélest.

Nem ismert önmagára. Ő, a nagy aranyvérű család leszármazottja egy Griffendélest, ráadásul Harry Potter egyik legjobb sárvérű barátját vigasztalja! De be kellett vallania saját feldúlt lelkiállapotát nem számítva, hogy valahogy tetszett neki a helyzet. Jólesően csiklandozta a lány bozontos haja az állát, és egész kellemesnek találta az illatát is. Azon is csodálkozott, hogy egyáltalán nem bánja, hogy teljesen eláztatja talárját.

Úgy tűnik ez a meglepetések napja volt. Kezdve azzal, hogy rájött: ő nem akar az apja nyomdokaiba lépni, hogy egy zsarnok uralkodjon felette. Aztán mikor az igazgató félrehívta a csata után, hogy biztosítsa, látta, hogy átállt a jó oldalra, ezért pedig kiérdemelte a bizalmát, és megígérte, hogy kezeskedni fog érte, hogy ne bánthassák őt a Minisztérium emberei… Erre most meg Potter barátját vigasztalja…

„Kezd minden a feje tetejére állni…” – gondolta, majd tovább csitítgatta a sokkot kapott lányt.

*

Tonks egy odavarázsolt plédbe csavarta Remus ismét visszaalakult meztelen testét, hasi sebét azonban gondosan szabadon hagyta miután kitisztította. A férfi halálsápadtan, izzadó homlokkal feküdt, tagjai megállíthatatlanul reszkettek.

Mikor a lánynak sikerült annyira összeszednie magát, hogy Lupin után induljon nem messze találta meg a Tiltott Rengetegben még vérfarkas alakjában. A magáról mit sem tudó állat összekuporodva szűkölt egy fa árnyékában. Tonksnak összeszorult a gyomra mikor meglátta, hisz még tartott egy esetleges támadástól, ezért inkább megvárta, míg elkezdett hajnalodni, hisz ilyenkor már gyengül a vérfarkas, mivel a Hold lassan teljesen eltűnik az égboltról.

De a csillagok még csak halványodni kezdtek, mikor távolabbról furcsa hangok ütötték meg a fülét. Egy fülsértő sikoltás, aztán nem sokkal később valami egészen furcsa morajlás, ami után bántóan éles és félelmetes fény söpört végig az erdőn is. Tonks végig se gondolva mit tesz, rávetette magát az öntudatlan Lupinra, hogy testével megvédje őt az ismeretlen erőtől. Érezte, hogy megfeszül alatta a súlyosan megsebesült test, de nem történt semmi más. Látta, hogy a fény még inkább sebezte a vérfarkast, de nem tehetett semmit, meg kellett várnia, míg a fény magától elhalt. Utána már csak azt érzékelte, hogy Lupin teste lassan kezd visszaalakulni, a hajnal pedig óvatosan kúszott fel a hegyek oldalán.

Most mindenek előtt a férfit kellett biztonságosan eljuttatnia a gyengélkedőre, hogy szakavatott kezek lássák el. Rettenetesen aggódott, hisz Remus még mindig vérzett. Egy lebegő hordágyat varázsol a férfi alá, majd a fáradt lábaitól telő legnagyobb gyorsasággal elindult a kastély felé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés