Megdöglött baglyok…

1. fejezet – Álom vagy valóság?

Messzel és Zizivel pörgött-forgott a világ. Pár pillanat múlva egy piros perzsaszőnyeggel borított kőpadlóra érkeztek. Mesmer elvesztve egyensúlyát hátraesett, magával rántva barátnőjét is.

-         Úristen! Mi ez már megint?!? Épp hogy csak hozzá értem a pálinkásüveghez… - jajdult fel a lány.

-         Anita, attól is lehet valaki rosszul, ha csak megfogja a piát? – siránkozott Zizi.

-         Úgy tűnik – felelte barátnője és nagy nehezen felült.

-         Ugye nem megint valami vonaton vagyunk? – kérdezte Zita, ám választ nem kapott. Kis idővel később, mikor már ő is feltornázta magát, megtudta miért. Halk sikolyt hallatott az ámulattól.

Roxfort tanári kara nézett rájuk vissza teljes létszámban. Feleszmélni sem volt idejük, mikor másik két alak huppant le melléjük.

-         Poli! Johnny! – döbbentek meg a felismeréstől.

A két srác ugyanúgy, mint a különös álomban, punk szerelésben érkezett, s mikor észrevették, kik mellé vetődtek, ők is felkiáltottak:

      - Mesmer! Zizi!

      - Benne voltatok az álmunkban! – ordítottak mind a négyen egyszerre. Tekintetük egymásról a fekete taláros férfira esett, akinek szája újra és újra gúnyos félmosolyra húzódott, kitörni készülő cinikus nevetését visszafojtva.

- Igazgató úr, biztos, hogy ők azok? – kérdezte egy szigorú arcú nő, megszakítva a négyesfogat döbbenete okozta csendet.

- Igen Minerva, semmi kétség – mondta és félhold alakú szemüvege mögül rámosolygott a megszeppent társaságra.

- Ez nem lehet igaz!!! Egy újabb idióta álomba csöppentünk? – kérdezte Mes, megerősítést várva barátnőjétől és a két punktól.

- Ezek után tényleg kérem a telefonszámotokat, még a végén újra felébredünk – tette hozzá a lányokra kacsintva Poli.

- Elnézést, hogy megzavarom a bájcsevelyt, de nem térhetnénk a lényegre? – lépett ki fenyegetően a körből a talpig feketében lévő varázsló.

- Várjuk a magyarázatot Bo… - a két lány és a férfi, fenyegetően meredtek rá - vagyis Piton professzor! – fejezte be elfojtott indulattal a szószátyár fiú.

- Nos, ahogy látjátok a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskolában vagytok, ami az elkövetkező években otthont nyújt számotokra – kezdte el kelletlenül monológját Piton, végig hordozva tekintetét a fiatalokon.

- Tessék?!? – szökött ki egyszerre belőlük a kérdés.

- Ahogy mondtam. Ez most valóság – mondta gondosan kiemelve a lényeget.

- A jelenben vagytok, de egy másik dimenzióban – folytatta Dumbledore professzor – Eddig úgy tudtuk, hogy a mi világunkon kívül nem léteznek varázslók, illetve boszorkányok, de tévedtünk. A Mágiaügyi Minisztériumot sikerült a lehető legjobban összezavarnotok. Rengeteg jelentés érkezett, hogy egy másik világban varázslások folynak. Először azt hittük, hogy tévedés, utána, azt hogy valaki közülünk használta a dimenziókapukat, de végül rá kellett döbbennünk a leglehetetlenebb dologra: tudtunkon kívül született négy mágikus képességű gyermek egy másik világban. Hosszú ideig figyeltünk titeket, és úgy döntöttünk, nem hagyjuk veszni a varázserőtöket.

- Miféle varázserőről beszél professzor úr? – kérdezte Johnny, tőle szokatlanul illedelmes hangnemben.

- Biztosan feltűnt nektek néhány furcsaság, mikor dühösek voltatok vagy féltetek.

- Az is beszámít, mikor sikerült a főút egyik végéből a másikba átköpnöm? – vigyorgott Poli.

- Nem, én nem ilyesmire gondoltam – mosolygott elnézően az igazgató.

- Dumbledore professzor, még mindig azt hiszi, hogy ők azok? Csak nézzen rájuk! És hozzá még amilyen szemtelenek – szólt közbe Piton fagyosan és lenézően, a többi tanár félig egyetértett vele.

- Perselus, csillapodj. Ők azok, az életemet is fel merném tenni rá.

- Az igazgató bizonyára olyasmire gondolt – mondta Zizi Poli felé fordulva – mikor egyszer kialudt az utcai lámpai mellettünk. Emlékszel Mes?

- Hogy is felejthetném el? Hiszen az első találkozásunk rögtön így indult.

- Tudom mi a téma… Csak ez az egész… olyan abszurd - vallotta be a fiú alig hallhatóan.

- Mielőtt bármihez is hozzákezdenénk, választás elé állítalak titeket – szólt közbe Dumbledore – Mivel mindannyian nagykorúak vagytok, kivéve Miss Kovácsot, aki még fejlődésben lévő szervezet, (Mes duzzogva összehúzta a szemöldökét, míg Zizi alig bírta visszafojtani a kitörni készülő kuncogását.) nem kényszeríthetlek titeket, hogy itt maradjatok. Dönthettek: vagy visszamentek a világotokba és egy bűbájjal módosítjuk az emlékezeteteket, vagy itt maradtok és elvégzitek az iskolát.

- Természetes, hogy az utóbbit válasszuk. Ez nem téma – vágta rá azonnal a két lány, szinte egyszerre.

- Ekkora bulit én sem hagyhatok ki – mosolygott rájuk Johnny. Minden szempár a másik punk fiúra szegeződött.

- Hát… Mit is mondhatnék? Meg is ölnétek, ha felrúgnám a jövőtöket. Johnnynak igaza van, biztos jó buli lesz – csatlakozott. Zizi és Mes majdnem felsikítottak örömükben, hiszen egy óriási álmuk teljesült ezzel.

- Nos, nincs is más hátra, mint a beosztási ceremónia. – folytatta mosolyogva az igazgató. A tanárok egytől egyig a falhoz álltak, szabad utat engedve a sámlira elhelyezett Teszlek Süveghez.

- Nem a nagyteremben zajlik a beosztás? – kérdezte Zizz értetlenül.

- De, csak ez egy kivételes helyzet. Szerintem nektek is jobb, ha felnőttként nem az elsős gólyákkal együtt vonultok be – válaszolta McGalagony professzor – Amelyikkőtöknek kimondom a nevét, az üljön le a székre. Fejére rakom a süveget, ami megmondja, hogy melyik házba fog kerülni.

- Anita Kovács.

Mesben megfagyott a vér és kétségbeesetten a barátnőjére pislantott. Maga sem tudta hogy, de felállt és helyet foglalt a sámlin. Nem volt kérdés számára, hogy hova akar kerülni: a Mardekárba. Ahogy a süveg a fejére került, az szinte azonnal elkiáltotta magát: Mardekár. A lány megkönnyebbülve huppant vissza a többiek mellé. Zizi büszkén átölelte és megpuszilta a feje búbját.

- Maxwell Sheffield – hangzott a következő név.

Poli látszólagos nyugalommal helyezkedett el a székben.

-         Ugye nem harapja le a fejemet, ez a Megteszlek izé… - kérdezte suttogva.

-         Te olyan hülye vagy! – vigyorgott Zizi. A fiú viszonozta a gesztust, majd hagyta, hogy a süveg a fejére kerüljön.

-         Szerintetek gonosz vagyok? – kérdezte Mesmer kiskutyanézéssel.

-         Ezt meg honnan a fenéből veszed? – húzta fel szemöldökét barátnője.

-         Onnan, hogy le se ültem de már kiabálta az az izé, hogy Mardekár…

-         Jaj, ne csináld már! Csak rád kell nézni! Ki tudna ennek a nézésnek ellenállni? – Zizi arcán átsuhant egy biztató mosoly.

-         Annyira vagy gonosz, mint amennyire a Zizi ijesztő – jegyezte meg gúnyosan Johnny. Mes jót nevetett barátnője arckifejezésén, aki szemeivel majdhogynem ledöfte a fiút.

A süveg rövid gondolkozás után a Mardekár nevét harsogta. Poli elégedetten dörzsölgette kezeit és ült le Anita mellé. Piton arca idegesnek látszott, ami nem is csoda, hiszen a legkevésbé sem akarta a szemtelen punk fiút saját házában látni.

- Niles Davis.

Johnny követve az előző két példát leült a székre és várta a fejére helyezett süveg válaszát. Néhány lassú perc után ki is derült, hogy a Mardekárosok újabb taggal gazdagodnak. Piton egyre feszültebben nézte a négyesfogatot.

- Zita Oláh – hangzott az utolsó név.

Mesmer megszorította barátnője bal karját, akinek szíve a torkában dobogott. Zizi idegesen felállt és leült a sámlira. A süveg hirtelen hangosan megszólalt, amitől a lány majdnem szívrohamot kapott.

-         Hova is rakjalak? Nagyon nehéz a döntés. Van itt ész elég és bátorság, de ravaszságból sincs hiány. Griffendél vagy Mardekár? Melyik a megfelelőbb ház?

-         Csak ne a Griffendélbe! Csak ne a Griffendélbe! – suttogta, becsukott szemekkel Zizi.

-         Ne a Griffendélbe? Pedig ott nagyon sokra vihetnéd! Megvan minden képességed, ami szükséges. De nem? Jól meggondoltad? Hát akkor legyen a Mardekár! – az utolsó szót már a jelenlévők is hallhatták. Zizz száz wattos vigyorral borult barátnője nyakába.

Piton gondterhelten végighúzta kezeit az arcán és jövendőbeli diákjaira sandított.

- Atyaúristen! – tekintete mindennél többet sejtetett.

-         Perselus, akkor tudja, mi a dolga – lépett mellé az ősz hajú varázsló – Nem mindennapi, hogy mind a négyük egytől egyig, az ön házába került!

-         Hát nem – válaszolta olyan ábrázattal, mintha saját temetésén lenne.

-         Még ajándékozzatok meg pár perc figyelemmel, aztán mehettek! – fordult a társasághoz Dumbledore – Szóval most már mindannyian a Roxfort tanulói vagytok, ezért a házirend rátok is érvényes, hiába vagytok „felnőttek”. A Tiltott Rengeteget tanári kíséret nélkül nem látogathatjátok illetve este kilenc után tilos a körleteteken kívül tartózkodnotok. A mai nap még egy-egy külön szobában helyezünk el titeket, mivel hogy némi nemű bűbájjal tágítanunk kell a Mardekárosok körletét. Az oktatás a korotokra tekintve, teljesen speciálisan fog zajlani, de erről majd holnap bővebben beszámolok. Most menjetek és pihenjetek. Piton professzor úr, a házvezető tanárotok örömmel vezet el titeket a szobátokhoz. Ha bármi kérdésetek lenne, bátran forduljatok hozzám vagy a professzor úrhoz – szemei derűsen csillogtak a félhold alakú szemüveg mögül.

Piton megsemmisülten nézte, ahogy tanárkollégái megkönnyebbülve hagyták egyedül Dumbledore-ral és az elvetemült négy ördögfiókával. Sokért nem adta volna, ha most ő neki lenne rémálma, amiből hamarosan felébredne és folytatná jól megszokott életét. Nem tudta, csupán sejtette, hogy mekkora fába vágja a fejszéjét.

-         Na, Boa professzor! Hová tovább? – kérdezte Poli, miközben hátba veregette a bájitaltan tanárt. Piton megvető és dühös tekintettel lefejtette magáról a fiú karját.

-         Ha ez még egyszer előfordul, 100 pontot vonok le a Mardekártól. Jöjjenek utánam – mondta fagyosan, majd kiviharzott az irodából. A négy jómadár követte, s bár Ziziék nem bírták, ha Poli barátjuk „leboaprofesszorozta” kedvencüket, most mégis jót nevettek a fiú beszólásán.

 A folyosókon haladva, ámulva figyelték a mozgó és beszélő festményeket és kísérteteket. Egy szellem átsuhant Johnnyn, aki majdnem önkívületi állapotba került az élménytől. Néhány perc fárasztó séta után a fojtogató szagú pincefolyosó egyik ajtajánál Piton megtorpant.

-         Ugye ez nem azt jelenti, hogy mi itt fogunk aludni? – kérdezte ledöbbenten Poli a bájital tanárra meredve.

-         De pontosan azt jelenti. Nem szeretném, ha már az első nap felfordulást csinálnának, ezért nagyon jót tesz maguknak, ha a közelemben maradnak – gúnyos félmosolyra húzta a száját, amitől a két lány majdnem elalélt.

-         Mi nem ellenkezünk professzor úr – jelentette ki mélyet sóhajtva Mes.

-         Nem-nem. Önök nem itt lesznek, ne is reménykedjenek…

-         De Piton professzor úr, kérem...- a lány megpróbálta legerősebb fegyverét bevetni: a kiskutyanézést.

-         Nem. Hiába néz így rám… - ellenkezett a férfi, bár nem volt valami meggyőző – Az kéne még, hogy négyesben itt randalírozzanak…

-         Tanár úr, kérem… hát nincs szíve? – a kiskutyanézés egyre csak fokozódott és Piton már alig tudta tartani magát, főleg mikor Zizi is besegített barátnőjének.

-         Rendben, de nehogy azt higgyék, hogy azért, mert meggyőztek. Engem csakis az észérvek győznek meg! Jobb lesz, ha itt maradnak, legalább mindenkit szemmel tudok tartani – mondta és kinyitotta az egymás melletti szobák ajtaját. – Felküldetek némi enni és innivalót. Megkérem önöket, ne induljanak felfedező körútra a kastélyban kíséret nélkül. Ez az épület tele van meglepetésekkel.

-         Piton professzor, mi lesz a saját világunkkal és a családunkkal? – kérdezte Zizi, mielőtt a tanár elslisszolhatott volna.

-         Ezt bízzák csak ránk. A családjukat holnap délután meglátogathatják, de erről majd bővebben később – azzal fogta magát és elviharzott.

-         Na csajok, hogy aludjunk? Johnny Zizzel, én pedig Messzel? – vigyorgott Poli.

-         Felejtsd el – válaszolta Anita és barátnőjével elfoglalva az egyik szobát magukra zárta az ajtót. A szoba nagy és világos volt annak ellenére, hogy az alagsorban volt. Bizonyára ez is el volt bűvölve, mint annyi minden a Roxfortban. Örültek, hogy két külön ágy helyett egy nagy franciaágyat kaptak, hiszen szerettek egymás mellett aludni és éjszakákat átfecsegni. Persze akadtak olyanok, akik ezt félreértelmezték…

-         Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy itt vagyunk! – huppant le az ágyra Zizi.

-         Remélem ez tényleg nem a pia hatása! – csatlakozott mellé barátnője is.

-         Ez az egész annyira zavaros. Vagy csak én nem tudom feldolgozni? Először is az az álom a bulin, amit Poliék is álmodtak, most meg ez? Nem értem.

-         Tényleg össze-vissza van kuszálva minden. De kit érdekel, ha egyszer itt vagyunk?

-         Ja, ez a lényeg. Láttad milyen fejet vágott Piton, mikor kiderült, hogy mind a négyen mardisok lettünk? Nagyon husi volt!

-         Annyira cukor, ahogy megpróbálja előadni a nagy és kemény tanár szerepét. Imádom.

-         Én is.

-         Te, mielőtt elfelejteném: hogy a fenébe tudunk mi angolul beszélni? – kérdezte kicsit később Mesmer.

-         Nem tudom, ez eddig fel se tűnt. Lehet, hogy egy bűbáj miatt… Ha még ezen is elkezdek gondolkodni, akkor mindjárt felrobbanok!

-         Nyugi, ennyit nem ér meg. Majd megkérdezzük a profot.

-         Ja. Most eszembe jutott az első találkozásunk meg a lámpa, ami pislákolva kialudt, mikor elsétáltunk mellette – mondta a távolba meredve Zizi.

-         Na és a tűzi játékra emlékszel? – kérdezte mosolyogva Mes.

-         Mikor mindenki közömbösen elhaladt mellette és úgy tűnt, mintha csak mi látnánk? Nagyon szupi volt. De nem jobban, mint a megdöglött baglyok elmélet…

-         Most így utólag én is csak nevetni tudok rajta: „Azért nem kapjuk meg Roxfortból a leveleinket, mert a baglyok nem bírják a távolságot, és útközben megdöglenek.” Még sokáig elnosztalgiázgattak és beszéltek a közös élményeikről, míg a fáradság és az előző napi buli mély álomba nem ringatta őket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés