|
3. fejezet - Egy oldal, két oldal
2005.12.20. 01:07
III.
Egy oldal, két oldal
A Roxfort tanári szobája ismeretlen alakok csevegésétől visszhangzott. Az utóbbi néhány nap során Zana minden professzorral megismerkedett, de akik most érkeztek, nem tartoztak közéjük. Messzebb húzódott tőlük, a hosszú asztal egyik végére, és belekortyolt a poharába. Látszólag egyik vendéget sem lepte meg, hogy egészen ismeretlenül ő is megjelent. Dumbledore bizonyára előre közölte velük a tényt. Biccentettek neki, aztán helyet foglaltak. Egyikük már negyed órája elmélyülten számolgatott egy gyűrött pergamen fölé görnyedve. Úgy festett, mint egy csavargó, abban a rossz, könyékig feltűrt mugliingben. Egy kvibli öregasszony McGalagonynak áradozott a macskáiról. Zana történetesen tudta, hogy a professzor animágus alakja is macska, de talán ilyen behatóan mégsem érdekelhette a téma.
Ujjai közt megforgatta a poharát, és szórakozottan bámulta a színes, táncoló foltok szivárványjátékát az asztal lapján, ahogy a víz megtörte a szoba hatalmas ablakain betóduló napfényt. A falakon és a mennyezeten az ablaktáblák imbolygó, felnagyított mása rezgett. Még az üvegen lustán pihenő légy árnyéka is látszott, épp egy festményhölgy orrán üldögélt.
Macskák. Hogy utálta őket! A számító hűtlenségük mellett volt bennük valami alattomos, amitől nehezen viselte a jelenlétüket. Otthon a legkülönfélébb állatokat gyűjtötte maga köré, kiismerte őket, akarata alá hajtotta mindet, gyakorolj rajtuk, parancsolta mindig Igor, de ő nem engedelmeskedett. Egyik sem macska volt. Ó, a hüllők meg a kétéltűek szemei: a világ lenyűgöző csodái közé sorolta őket - ezerkaréjú, ezerszínű pillantások!
Arrébb húzta a székét a napról, mielőtt elálmosodott volna. Dumbledore már beszélgetésük másnapjára meghallgatást beszélt meg Mr. Kartush-sal, a Mágikus Tárgyi Emlékek osztály vezetőjével. Különös és rövid beszélgetés volt. A lassú, méla mozdulatokkal társalgó idős férfi elé tett egy vaskos könyvet, és bőven megelégedett azzal, hogy Zana lefordított két sort egy ősi rúnákkal teleírt oldalból. A szöveg mellesleg a legismertebb mágikus tartalmú emlék volt, már iskolás korában is betéve tudta. Mindegy, az állás az övé volt, ahogy a nyár is - csak szeptembertől kellett kezdenie. Még várt rá egy lakáskeresési procedúra, így csak részben érte meglepetésként, milyen könnyen és örömmel egyezett bele Dumbledore felajánlásába, miszerint a nyarat Roxfortban töltheti. Valami vonzotta ehhez a helyhez. Nem csak az, hogy néha újra diáknak érezhette magát, hogy újra mintha a Durmstrang falai közt lépkedhetett volna. A levegőben terjengett valami, ami sűrű volt, vibráló, megtelepedett a tüdejében, az agytekervényeiben, az álmaiban; szinte várta, mikor bukkan valamelyik homályos folyosón a kőbe vésett, idő rágta feliratra: végzet, mint ahogy annak a rég olvasott regénynek az előszavában volt. Olykor megmagyarázhatatlanul, ijesztően odaillőnek találta volna a szót a maga kétségbeesett, akaraton felül álló, baljós hangulatával. Naphosszat barangolt az épületben, a Tiltott Rengeteg szélén a vadőrrel, aki látszólag azért volt a nyomában, nehogy a tanácsosnál bentebb merészkedjen, egyébként viszont felemelőbbnek találhatta egy emberhez intézni a szavait, mint a kutyájához. Különös, fenntartásokat nem ismerő szerzet volt, és Zana azonnal megérezte - ha akarná, könnyűszerrel kihasználhatná ezt a tulajdonságát. Negyven itt töltött év felhalmozott emlékeivel szórakoztatta őt. A Roxfort alagsorától már az első nap óva intette: ott más szabályok uralkodnak, külön birodalom az, kedvesem, Piton szava szent, ésatöbbi. Zana nevetésére, hogy nyilvános kivégzéseket is szoktak-e tartani ott, Hagrid csak ingatta a fejét, hogy majd meglátja. Meg bizony. A tiltott gyümölcs, ugyebár...
Egy hosszú árnyék vetült a poharára, és Zana anélkül is, hogy hátrafordult volna, tudta, hogy Piton áll mögötte, háta mögött összekulcsolt kezekkel, egyenesen, mereven, és kifelé bámul az ablakon. Érezte minden porcikájában a tömény jelenlétét. A férfi egész héten gyanakvó, összehúzott szemekkel kísérte a lépteit, de amikor hirtelen hasonló pillantással találta szemben magát, felhagyott ezzel a mulatsággal.
- ...elbotlottam Kormi úrban, hát persze, hogy eltörtem a kezem! - hallotta most az öregasszonyt.
Erről eszébe jutott, amikor ő bajlódott kéztöréssel, bár a körülmények egészen mások voltak. Karkarov hetekig nyúzta, hogy tanulja meg bal kézzel is végrehajtani a varázslatokat. Lusta volt hozzá, és nem is igazán érdekelte a dolog. Karkarov csonttörő átka három darabra törte a jobb alkarját. A férfi elcipelte egy mugli orvoshoz, aki mugli módszerrel pólyálta be a kezét. Az egy hónapnyi lábadozás alatt nem csak balkezes pálcamozdulatokat tanult, hanem feltétlen engedelmességet is. Karkarov sem a finom módszereiről hírhedt el.
Dumbledore másodjára akart citromport szórni a vizébe, de ő visszautasította. Két nappal korábban az igazgató néhány elejtett szavából leszűrte, hogy Dumbledore egy Sötét Nagyúr elleni szervezet megerősítésén ténykedik. Nem érte épp meglepetésként. Az viszont annál inkább, hogy Dumbledore kijelentette, szívesen látná őt is a soraikban, ha kedve tartja. Emlékezett, akkor egy pillanatig szólni sem volt képes, hogy a meghatottságtól vagy a döbbenettől, azt nem tudta. Dumbledore bizalma még úgy is jól esett, hogy az igazgató ismerte a múltját és jelenét - a felajánlás nem volt megalapozatlan. Ő Karkarov jobb keze volt, nem a Sötét Nagyúré. Utoljára talán iskolás korában szimpatizált a Nagyúr világával. Akkor még becsülte Karkarov halálfaló múltját. Mit tudta ő! Kis csitri volt még. Azóta minden megváltozott. A Nagyúr nem érdekelte, csak Karkarov. A férfi egyébként is szembefordult mesterével, a kettejüket összekötő átok miatt kész öngyilkosság lett volna, ha Zana a Nagyúr iránt tanúsít érdeklődést.
Az ajtón egy falábú, rozzant vénember csörtetett be, és Zana érezte, ahogy a gyomra jéggé dermed. Alastor Mordon. Az auror, aki egykor elkapta Igort. Összerázkódott, ahogy a mágikus és emberi szem is megpihent az arcán, és Mordon vesébe látó pillantása szinte keresztüldöfte. Kétségbeesetten győzködte magát, hogy az auror nem ismerheti őt, Dumbledore nem mondhatott el mindent neki. Felbuzgott benne valami hideg utálat és babonás félelem, ahogy hirtelen testet öltött előtte Karkarov végzete. Ha Mordon egykor nem keríti kézre őt, most a férfinek nem kéne bujdosnia... És valószínűleg már a Sötét Nagyúr gyűléseit látogatná. Ez sem hangzott jobban. Mégis nehéz volt kirekesztenie a fejéből a gyűlölködő szavakat, melyek nem az övék voltak.
Piton ült le megkeményedett sziklaarccal néhány székkel odébb, és Zana azon kapta magát, hogy a férfi vonásait tanulmányozza. Vajon annak idején neki is volt dolga Alastor Mordonnal?
Piton viszonozta a pillantást, és mintha csak kitalálta volna, mi okozza Zana kényelmetlenségét, kihívóan felhúzta a szemöldökét. Zana inkább elfordult. Eszébe jutott, milyen döbbent arcot vágott Piton, amikor belépve a tanáriba őt is itt találta. A férfi most az egyszer nem rejtette el a gondolatait, és nyílt rosszallással végigmérte, majd feltűnően Dumbledore-hoz hajolt, hogy súgjon neki valamit. Nem esett nehezére kitalálni, mit mondhatott. Persze ha már döbbenetről volt szó, Zana is hasonlóképp érzett, amikor a férfi lépett a helyiségbe. Eszerint igencsak beférkőzött az igazgató bizalmába. Remek. A kölcsönös bizalmatlanságnál nincs is jobb dolog. Micsoda irónia! A Sötét Nagyúr elleni szervezkedésben az egyik tag egy halálfaló, a másik pedig egy egykori halálfaló személyes tanítványa. Zana elmélyülten vizslatta Dumbledore-t. Rengeteg varázslóval hozta már össze a sors, de hozzá hasonlóval még sohasem. Valóban hóbortos öregnek tűnt a kacsintgatásaival, citromporával meg egyebekkel, de olyan rettenetes erő feszült a felszín alatt, hogy Zana olykor beleborzongott a tekintetébe. Sokáig latolgatta, vajon kényszer, jóhiszeműség vagy épp tisztán látás vitte rá, hogy két ilyen embernek is bizalmat szavazzon, mint Piton vagy ő maga. Ha Dumbledore gyanakodott is bármelyikükre, azt igen jól titkolta. Voltak pillanatok, amikor
Zana eldöntötte, Dumbledore elé áll, és szóba hozza Piton múltját, de hamar letett erről. Neki aztán nem sok joga volt mocskolódni, és amúgy is távol állt tőle az ilyesmi.
- Csakhogy! - fordult a feltáruló ajtó felé Piton, arcán egy olyan kifejezéssel, ami a gúnyt és bosszúságot ötvözte mesterien. - Ha majd túlestünk a tapsviharos bevonuláson, elkezdhetnénk végre!
A belépő két személyt valóban mosolygás és hátba veregetés fogadta. Zana hirtelen azt sem tudta, melyiket bámulja meg jobban. A nála is fiatalabb lány zöld, bozontos hajat viselt sárga csatokkal. Egészen furcsán hatott a komoly, tekintélyes varázslókat is felvonultató társaságban. Zana azt hitte, hogy legalább olyan harsányan és feltűnően is fog viselkedni, mint amire a külsejéből következtethetett volna, azonban a lány csendes mosollyal ült le vele szemben. Mindazonáltal bármilyen feltűnően festett is a lány, Zana figyelmét inkább a vele érkező férfi kötötte le, pedig benne semmi különleges nem volt első ránézésre. Vonzotta a tekintetét a sápadtsága, és a fáradt barázdákon át is észrevehetően fiatal arc, az őszülő tincsek, a különös, borostyántüzű szemek. Nem kerülte el a figyelmét az a pillantás sem, melyet a férfi váltott Pitonnal, és Zana rögtön rájött, hogy a professzor iménti megjegyzése inkább szólt a másik férfinak, mint a zöld hajú lánynak, aki mint egy halvány fátyol, választotta el őket egymástól. Zana érdeklődve járatta a szemeit a két férfi között. Akár egyidősek is lehettek, érdekes módon mindkettő idősebbnek nézett ki, mint amennyi valójában lehetett - Pitonra a múltja, és természeténél fogva morózus jelleme vethetett árnyékot, míg a másikat - Lupint, ahogy Dumbledore épp szólította - mintha más, valami gyász vagy súlyos betegség rágta volna belülről. Halálcsókolta arcok.
Dumbledore éppen egy végrendelet részleteit taglalta, és Zana elfordította a tekintetét a két férfiről.
- Mikor kelt? - kérdezte McGalagony.
- Tavaly nyáron.
- Micsoda meglepetés! Még a végén kiderül, hogy Black ismerte az előrelátást - jegyezte meg Piton elhúzva a száját. Lupin összerezzent a mondatra, de úgy tett, mint aki nem hallotta.
Black? Zana mindössze három Blacket tudott felidézni. A Malfoy- és
Lestrange-feleség, na igen, őket behatóbban is sikerült tanulmányoznia, hála Karkarovnak, meg a tömeggyilkos Sirius Black. Hát, egyik sem olyan volt, akiről egy Sötét Nagyúr elleni szervezkedés alatt pozitív értelemben lehetne beszélni. És főképp egyik se hagyná Harry Potterre a vagyonát.
- Tehát a végrendelet először is a Gringotts-beli széf tartalmára terjed ki. A pénzt Harry örökli, az ő nagykorúságáig Remus Lupin rendelkezik felette. Ami azonban minket jobban érdekel, az az ingatlanok sorsa.
- Csak nem Potter örökli? - eresztett meg egy angyali mosolyt Piton. Türelmetlenül rajzolgatta ujjaival az asztallap erezetét.
- Nem, Perselus. A Black-családban ugyanis, akár akarja a végrendelkező, akár nem, az ingatlanokat kizárólag vér szerinti rokonra hagyhatják örökül. Ezzel biztosítják, hogy a családi birtok ne kerüljön idegen kézre. Így azt hiszem, teljesen érthető, hogy minden Tonks kisasszonyt illet.
Az elismerő morajlástól és a felé forduló arcoktól a zöld hajú lány fülig pirult. Meglehetősen extrém látványt nyújtott így.
- Én... enyém a Grimmau...? - úgy csukta be a száját, hogy még a fogai is összekoccantak.
Zana észrevette, hogy kivétel nélkül minden szempár az ő arcára rebben, és a pillanat törtrészéig néma csend ereszkedett rájuk, hogy aztán erőltetett köhögéssel meg sebtében összeütött megjegyzésekkel folytatódjon. Ekkor már senki sem viszonozta a pillantását. Senki, Pitont kivéve. A férfi merően őt bámulta valami lenéző, cinikus pillantással, de ahogy a fekete szemek továbbvándoroltak a többi arcra, Zana rájött: a gúny most nem neki szól. Nyilvánvaló volt, hogy titkolnak előle valamit, mégpedig nagyon szerencsétlenül.
- Semmi gond, Tonks kisasszony, a meggondolatlanság tipikus Black-vonás - szúrta
oda Piton a fiatal lánynak. - És mielőtt ellebegne a nagy megtiszteltetéstől, Black, tudtommal, utálta azt a házat...
Tonks, aki már épp kezdte visszanyerni rendes színét, újfent belepirult a mondatba.
Lupin oldalra nézett, arcán érzelmek egész kavalkádja vonult át egyetlen másodperc alatt. Pitont bámulta, ezt a kemény, megalkuvás és megbocsátás nélküli lelket, aki úgy dédelgette, úgy táplálta évtizedes sérelmeit, mint mások a boldog perceket. Boldog percek! Ha volt neki olyan valaha! Mostoha sors, ha valaki ebből merít erőt magának. Volt ebben valami kegyetlen önsanyargatás, ami mindig visszarettentette őt Pitontól. Sokszor eszébe jutott már, talán Piton nem is tudja, hogy lassú mérget csepegtet a lelkébe ezzel, kőfalat húz, és tetőt von maga fölé. Ó, igen, és élő felkiáltójel volt ő Lupin számára, mióta újra találkoztak három évvel ezelőtt! A lüktető emlékezet, a testet öltött vád, a lélegző lelkiismeret. Felrémlett előtte egy beszélgetése Siriusszal még az előző nyárról, miután Piton először jelent meg a Főnix Rendjének főhadiszállásán. Piton fontos hírekkel szolgált éppen, komoran, felsőbbségesen, ahogy szokott, és fitymálva végigmérte a bútorokat, Sirius persze nyomban a képébe vágta, hogy pont az ilyen sötét alakoknak való ez a ház, most mit fintorog, ő sem lakhatott szebb helyen. Jól kezdődött. Sirius olyan fokú dühkitörésének lehetett akkor a tanúja, amilyennek soha azelőtt és azután sem. Lupin akkor döbbent rá igazán, hogy barátja mennyire tönkrement az Azkabanban töltött évek alatt. Sirius soha nem volt képes higgadtan viselkedni, de akkor kitört rajta minden ellenszenve Piton iránt, abba a lelki viharba beleölte tizenkét év igazságtalanságát, élve eltemetett, meddő fiatalkorát, egy élet hamvában holt reménységét, halott barátokat, és bezzeg ő, bezzeg ő vígan éldegélt, pont ő - üvöltötte Pitonról. Ijesztő volt, és Remusnak összefacsarodott a szíve. Való igaz, a Rend megbeszélése alatt Piton és Sirius egy cseppet sem kímélték egymást, lett légyen szó megjegyzésekről vagy csupán ádáz pillantásokról. Mikor a gyűlés után kettesben maradtak, Sirius tört-zúzott. Borzalmas lehetett neki rádöbbenni, hogy irigyli Pitont! A szabadságáért. A kockázatért, amit ő felvállalhatott. A hasznos mivoltáért. Mindenért. Persze leplezte - megalapozatlan vádakkal, régi esetek felemlegetésével, érzelmek indíttatta érvekkel. Elővette a régi gúnynevet is.
- Már megbocsáss, Sirius - szólt bele akkor ő csendesen -, de nem hiszem, hogy kettőnk közül bármelykőnknek is joga lenne Pitont még mindig ezzel a névvel illetni.
- Ugyan miért? Mert túl gyáva vagy gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon Voldemort csábításának?
- Nem! Hanem azért, amit utána tett. Hogy képes volt elszabadulni tőle.
- Már ha valóban elszabadult - horkantott fel sötéten a barátja.
- Na jó, ezt inkább hagyjuk! Sirius, vissza kéne fognod magad. Hidd el, Perselus nem olyan ütődött, mint amilyennek te gondolod! Már akkor sem szabadott volna úgy bánnunk vele. Nem bírom kiverni a fejemből, hogy mi is hozzájárultunk ahhoz a vakvágányhoz az életében.
- Na persze! Még a végén kiderül, hogy én kértem, rakja magára azt az undorító jelet!
- Nem egészen így értettem! Sirius, ne viselkedj úgy, mintha még mindig tizenhat éves lennél...
De úgy viselkedett. És igen. Nem bírta kiverni a fejéből, hogy hibásak. Mind az öten. De akkor is fájt Piton minden elejtett szava ma. Már a Black-név is fájt, mint egy gombostű, amit minden említésre bentebb nyomnak a gyomrába, a lapockái közé, a halántékába. Sirius, Sirius, Sirius.
Mit bámulsz, te szerencsétlen, fáj az igazság, sírj hát, nálad már az se szégyen, lövellte felé Piton tekintete, majd a férfi Dumbledore-hoz fordult.
- Kik a tanúk?
- Remus és Mundungus.
Piton hitetlenkedve, megvetően horkantott.
- Ez igazán jellemző Blackre! Ezzel a végrendelet olyan, mintha nem is lenne.
- Ezt hogy érti? - háborodott fel a pergamen fecnin számolgató rossz külsejű férfi. Piton válaszra sem méltatta.
- Igazgató úr, lássuk be, a tanúk mit sem érnek.
Felháborodott morajlás futott végig a jelenlévőkön. Piton farkasszemet nézett velük, arcán felsőbbrendű mosollyal.
Zana képtelen volt elfordítani róla a tekintetét. Annyi dac, kegyetlen szókimondás feszült ebben a férfiban, amit más nem tett volna ki az ablakba. Zana szinte látta, ahogy a többiek Piton felé reptetett nyilai csorbán lepattannak róla, az acél fejecskék legfeljebb szikrát, ha vetnek, mint az olló pengéje a köszörűkövön.
Dumbledore fejcsóválva bámulta bájitaltan professzorát. Perselus, Perselus. Már megint nyers volt, és bántó. És megint az ő tiszte lett elsimítani az indulatokat, amiket kiváltott.
- Nyugalom - intette le végül az asztal körül ülőket. - Nos, a probléma az, hogy, Remus, sajnos mindannyian ismerjük a Minisztérium és a társadalom véleményét...
Lupin leintette. Ismerte. Úgy harminc éve. Minek beszélni erről?
- És, Mundungus, félek, a Minisztérium nagyon könnyen megrágalmazhatja, hogy fekete üzelmeket folytat.
- És Tonksszal is bajok vannak - recsegte közbe Mordon. - A rikácsolós Mrs. Black kitagadta azt az ágat. Ő már nem számít Blacknek többé.
- Egyszóval a végrendelet sajnos támadható - foglalta össze Dumbledore.
- És a jó Mrs. Malfoy meg is támadja, hogy megszerezhessen mindent a drága kuzinkámnak - fintorgott Tonks.
- Legalábbis azután, hogy a férje kiszabadult az Azkabanból.
- Milyen megnyugtató! Hány napot is adjak neki? - nevetett fel, tőle szokatlan gúnnyal Tonks.
- Lucius Malfoy szokásához híven megint lefizet majd valakit - bólintott rá Emmeline Vance.
- Bár ott rohadna, megérdemelné! - hangzott most több felől.
- Elég, elég! - emelte fel Dumbledore a kezeit. - A társalgás kezd más irányt felvenni. Ezen ráérünk később is gondolkodni, ha majd valóban felmerül a probléma. Most beszéljünk a másik ügyről. Idén nyáron is szeretném megszervezni Harry védelmét.
Piton úgy szorította össze a száját, hogy az szinte teljesen eltűnt. Harry Potter, Harry Potter. Más téma létezik egyáltalán rajta és Hősi Halott Blacken kívül?
- Ezúttal több irányból is fenyegetve érzem, de mivel a legnagyobb biztonságban a Private Drive-on van, ott kell létrehoznunk a védelmét. És a legkevésbé sem szeretném feltűnően őrizni, jobb, ha nem tud róla.
- Bizonyára tisztában van ő is vele, hogy nem tanácsos este az utcán bóklásznia. A tavalyi eset után pláne - szólt bele a kvibli asszony, Mrs. Figg.
- Igen, de félek, nem csak este érheti baj.
- Elnézést, de nem lenne mégis egyszerűbb megmondani neki, hogy vigyázzon jobban? - kérdezte óvatosan Zana.
- Goldwyn kisasszony - tárta szét a karjait teátrális mozdulattal Piton. - Maga nem ismeri Harry Pottert. Neki nem lehet csak úgy megmondani, hogy hova menjen és hova ne!
Dumbledore mintha elkomorult volna, és csak lassan, megfontoltan ejtette a szavakat.
- Nem tudjuk, Harryre milyen hatással voltak az év vége eseményei és Sirius halála... Ha még áll a felajánlása, hogy segít, Goldwyn kisasszony, akkor azt szívesen vesszük.
Hogyne állt volna. Zana hitetlenkedve merengett: az igazgató képes rábízni a halálfaló körök bizonyára elsőszámú közellenségének őrzését? Ha mindig ilyen könnyen adnák a bizalmat!
Közel egy órán át tárgyalták a teendőket, mire Dumbledore végre szélnek eresztette a csapatot. A végén már úgyis csak fáradt poénokkal dobálóztak, Dumbledore pedig, mint egy kofa, ajánlgatta a roxforti kosztot.
Zana Sirius Blacken merengett. Minél előbb meg kellett tudnia mindent erről az ügyről, mert az ismeretei nem csupán hiányosak, hanem tévesek is voltak. Mindenesetre felvillanyozta a tudat, hogy végre valami hasznossal foglalhatja le magát.
A többiek már szedelőzködtek, csak Piton ült az asztalnál, két lefelé fordított tenyerére dőlve úgy szuggerálta őt, mint egy támadni készülő vad.
- Nehogy azt higgye, hogy Dumbledore csak egy cukorkát osztogató bolond öregember! - hangzott az éles, halk mondat a szinte mozdulatlan ajkak közül.
Zana felvonta a szemöldökét.
- Ha jól értem, fenyeget.
- Olyan csúnya szavakat használ - villant a kígyómosoly.
- Sajnálom, de nem ijedek meg magától. Igor Karkarov mellett hozzáedződtem az ilyesmihez. Ellenben a bizalmatlanság hadd legyen kétoldalú...
- Ó, kisasszony, nagy bajban lennék, ha minden jöttment durmstrangos diáktól megijednék.
- Én nemcsak az iskolaévekről beszélek, professzor, azokat még kipótoltam öt továbbival - emelkedett fel Zana a székéről, kiitta a poharát, és lassan megkerülte az asztalt. Az ajtóban még ott szöszmötölt Mrs. Figg és a csavargó Fletcher. - Mondjuk úgy, én Karkarov személyes tanítványa voltam. Remélem, érti, mire célzok... bájitalok mestere...
Zana hideg mosollyal figyelte Piton arcát.
- Úgy hallom, ezzel most mondani akart valamit? Csodálom a logikáját. Bájitaltant tanítok - dőlt hátra a székében, úgy bámult fel a nőre, felsőbbséges testtartással, kihívóan. Na, mered, te ostoba?
- ...vagy mondjam úgy, hogy a Méregkeverő?
A mosoly szélesedett. A testtartás csak egyet rezdült.
- Bár néhányan finomabb nevet is használtak: Illatszerész.
Piton belül összerándult a szóra. Kábultan bámulta a nő fölényes mosolyát, aztán távolodó hátát, és némán tajtékozva meredt az ajtóra, amit behúzott maga után. Illatszerész. Rosier nevezte így el. A rohadt név - nem hallotta már tizenöt éve, most ennek a halvány arcú nőnek a hangjával utána mászott a múltjából! Hogy a pokolba?! Igor Karkarov személyes tanítványa?! Mi az ördögöt jelent ez? Az a barom képes volt mindenről beszámolni ennek a nőnek? Persze, a szép, kék szemek rámosolyogtak, Karkarov meg úgy vallott, mint a Wizengamotnak! Vagy szándékosan kioktatta mindenről? A nő akkor egy élő halállista volt... Igen, ez jobban illett a gyáva bolondra - jól bebiztosította magát. Nem félt ő egyetlen Zana Goldwyntól sem. Azt mond, amit akar, a lényeg, hogy Dumbledore, McGalagony és a Rend tudja az igazságot, bár ha nem így lenne, abból sem csinált volna különösebben nagy ügyet. Egyszerűen csak irritálta, hogy van itt még egy idegen, aki ismeri minden kis piszkos rezdülését, mégpedig bizonyára a legapróbb részletekig, és bármikor az orra alá dörgölheti, mint valami francos erkölcscsősz. A múltját szaggathatatlan, nyúlós zsinórral vonszolta maga után. És minél inkább megugrott, annál gyorsabban érte utol, hogy aztán fájdalmasan a hátába csapódjon.
*
- Na, ezzel is megvolnánk - rakta el a pálcáját elégedetten Lupin. A szobát, bár valójában zsalugáter takarta el, most az utcai lámpák narancsos fénye világította be, a padlóra vetítve egy rózsabokor rezgő árnyát. Az utca túloldalán a Private Drive négyes és hatos számú házára nyílt kilátás. Alig egy órája egy kisebb különítmény varázsló és boszorkány szállta meg a Private Drive hetet. Lupin szerint jól bevált trükkhöz folyamodtak, amikor eltávolították innen a családot, akik most egy hirtelen nyert öthetes dél-amerikai körutazáson vettek részt, mit sem tudva arról, hogy a házukat időközben őrtoronynak használják. Innen tűnt a legegyszerűbbnek vigyázni Harry Potterre.
Egypár vészjelző bűbájt vontak a két ház közé, meg néhány kisebb átalakítást hajtottak végre, azt is csupán azért, hogy a szomszédok ne neszeljenek meg semmit. Lupin belülről áttetszővé tette a redőnyöket, s míg ők szabadon kiláthattak, az utcán szemlélődőkre csak ártatlan ablaktáblák bámultak vissza. A tervek szerint egymást váltva tartózkodtak itt ketten-ketten, örök éberséggel, és a ház berendezésében a legkevesebb változást okozva.
Tonks melle előtt összefont karokkal hintázott a talpán előre-hátra az előszobába nyíló ajtó küszöbén, mint aki képtelen eldönteni, benn marad, vagy inkább kiszökik. Zana nem tudta hibáztatni érte. Meglehetősen feszélyező volt egy idegen család otthonában tevékenykedni. Mindannyian tudták, hogy tisztességtelen ez a muglikkal szemben, de nem sok választásuk volt. Dumbledore mindenáron meg akarta óvni a Potter fiút - többről volt itt szó egy önkényes lakásfoglalásnál.
Tonks zavartan fésülgette ujjaival most hófehér copfját. Zana két nappal korábban tudta meg, hogy a lány metamorfmágus, amikor is Tonks piros frizurával állított be a Roxfortba. Másnak tűnt a szemszíne, az orra, az álla vonala, pedig Zana biztosra vette, hogy pontosan raktározta el a lány képét. Tonks akkor tartott neki egy minden szempontból színes bemutatót is. Mennyivel könnyebb lett volna az élete, ha ő is ilyen képesség birtokában van! Vagy mennyivel nehezebb...
Főképp kettejük feladata volt ez az őrködés. Harry Zanát nem ismerte, Tonks meg, ha akarta, egészen hétköznapi külsőt is tudott ölteni, ami Harry figyelmét talán elkerülhette. Néha ugyanis nem ártott szétnézni a környező utcákban. Tonks szenvedélyesen kijelentette, Harry minden lépését árgus szemekkel vigyázza majd. És nem csak az övét, tette hozzá magában Zana, ahogy figyelte az aurorlányt, meg egyébként is mindenkit maga körül - kicsit mintha őrá, Zanára is ügyeltek volna, távolról, magaslatról, római császárok módjára ítélkezve. Igazuk van, győzködte magát Zana, másra nem is számíthatott volna.
A dohányzóasztalon még mindig ott feküdt a zsupszkulcsnak használt repedt gurkó-ütő. Tonks és Zana érkezett vele - ez volt a leggyorsabb módja annak, hogy az iskolából Little Whingingbe jussanak. Utazhattak volna Hop-porral, de Dumbledore szerint a Minisztériumban külön csoport figyelte a roxforti Hop-hálózatot. Cornelius Caramel továbbra sem akarta kiengedni a felügyelete alól az iskolát - és főleg annak igazgatóját... Egyébként is külön engedély kellett a hálózati csatornák megnyitásához, ha a cél egy muglikandalló volt - és még úgy sem működött volna: Tonks elmondása szerint két évvel korábban a Weasleyk csaptak kisebb botrányt azzal, hogy megjelentek a Dursley-ház befalazott elektromos kandallójában.
Lupin időközben az emeleti szobákban nézett szét. Tonks és Zana szórakozottan figyelték Pitont, aki minden érdeklődés nélkül járt egyik szekrénytől a másikig. A komód tetejéről leemelt egy családi fotót, és szarkasztikus félmosollyal méregette a képen pózoló nagy hasú férfit, aki együgyű büszkeséggel egy félméteres lazacot tartott a fényképész orra elé.
Bolond muglik. Csupa giccses, táncoló porcelánbaba, műanyag Colosseum és megkövesedett tengeri sün váz hevert az üveges vitrinekben, a polcokon meg mugli színésznők karriertörténeteiről szóló könyvek sorjáztak a rengeteg, szépítkezési tanácsokat kínáló elmés kiadványok között.
Zana a szeme sarkából figyelte a férfit. Néhány nappal korábban, amikor faképnél hagyta a tanári szobában, jól látta, hogy elevenjére tapintott a kijelentésével. Nem is értette igazán, miért fedte fel magát - Piton egyszerűen kiprovokálta belőle a visszavágást.
Egy pillanatra látta akkor a Piton szemében fellobbanó tüzet, és a férfi arcára, mint egy fekete fátyol, borult valami keserű, fájdalmas árnyék, és úgy rezzent egy rejtett izom a szeme alatt, mint akit rútul, orvul arcon csaptak. Ez a férfi nem lehet a Nagyúr szolgája, döbbent rá akkor mindennél bizonyosabban, de mikor jobban meggyőződhetett volna erről, az arckifejezés eltűnt, és Piton újra felöltötte a régi, közönyös maszkját. Zana akkor már bánta, hogy olyan meggondolatlanul eljárt a szája. Nem tudta érvekkel alátámasztani, mégis egy belső, óvatos hang azt súgta, a férfi Dumbledore oldalán áll. Azóta feszülten figyelte Pitont minden találkozásukkor, de a férfi úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Zanát kicsit meglepte ez a fordulat, bár meg nem nyugtatta. Piton olyan volt, mint egy lopakodó vihar; akár az alvást színlelő oroszlánoknál, érezte magán a mindent látó, feljegyző, örökké emlékező, mérlegelő szemeket, és ezekben volt valami rettentő, valami igéző, mint a kígyók okos, delejes pillantásában. Valahol belül azt súgta a megérzése, hogy Karkarov alaposan tévedett Pitonnal kapcsolatban, amikor legyintve a Nagyúr átlagszolgái közé sorolta. Igazi rejtőzködőnek tűnt, aki sohasem mutatott annyit, amennyit lehetett volna, és mindenki előtt úgy mutatkozott meg, ahogyan arra számítottak.
Piton most sorra beleszagolt az egyik fiókban talált tégelyekbe, és megvetően horkantva csavarta vissza mindre a fedelét. Arckrém, szemránckrém, a legtöbb használhatatlan pacsmag, nevetséges összetevőkkel. Édesanyja szobájában turkált így örökösen a fiókokban gyermekkorában, magára kenve, megkóstolva minden kenőcsöt és krémet. Nem volt sok belőlük, de abból a méregzöld krémből a bíbor tégelyben mindig eleget talált. Mennyiszer készítették együtt azt, kettesben az édesanyjával, ő a vékony, suta ujjaival tépkedte a frissen sarjadt illatos leveleket a gyenge szárakról, anyja nevetve-dalolva hajolt az üst fölé. Kettejük véraláfutásait remekül eltüntette a kence. A mi kis közös titkunk, apának ne mondd el, kincsem...
Becsapta a fiókot.
Esze ágában sem volt eljönni erre a Harry Potter-védelmi csinnadrattára. Pont ő! Azt hitte, az eddigi viselkedése a kölyök irányában megóvja ettől, és remélte, azzal, hogy szabályosan belevicsorgott Dumbledore képébe, amikor előállt ezzel a kéréssel, meg az, ahogy kicsit hevesebben, mint akarta, rácsapta a tanári ajtaját, bőven elég lesz ahhoz, hogy zavartalanul elvonulhasson az alagsorába. Nem lesz Harry Potter szárazdajkája! Na persze. Kifelejtette a számításból, hogy Dumbledore mellett nem múlnak el nyomtalanul az évek. Minden megtagadott kérése ott lüktetett benne - olyan volt, mint egy zavaró hajtincs, amit a szél a szemébe fúj, és ő nem tud tőle koncentrálni. Végül is Dumbledore csak néhány varázslatot kért tőle a Private Drive-i ház köré - na, akkor bukott el a nagy visszautasítása, amikor gondolatban idáig eljutott. Dumbledore néha rosszabb volt a Nagyúrnál. Utóbbi, ha követelt valamit, hát legfeljebb egy-két Cruciatusszal rákényszerítette az akaratát, de ezért legalább lehetett gyűlölni őt. Jó lett volna olykor Dumbledore-t is gyűlölni, de jó lett volna! Olykor közel járt már. Ez most persze sokkal kisebb és jelentéktelenebb ügy volt annál, hogy jelenetet rendezzen. Volt már erre is példa, meg lesz is. Lehet, hogy Dumbledore lekötelezte, de azért dróton nem rángathatja. Dumbledore így is tett már egy-két olyan dolgot, ami majdnem megakadt a torkán, és egyébként sem volt benne biztos, hogy egyáltalán le akarja-e nyelni. Az igazgató hajlamos volt azt hinni, addig tömheti, amíg neki tetszik, és belül egy volt-nincs szekrény rejtőzik benne. Hát nem. Ő csak hízott tőle, a kis fricskáktól, a pofonoktól, amiket szelíd pillantásokkal próbált eltussolni, a semmibe vételtől, ja, a befogadott kóbor kutyáknak ne legyen nagy a szájuk? A tér véges, igazgató úr, lesz, ami már nem megy le.
Azért mégsem volt olyan haszontalan, hogy elkísérte ő is a csoportot - csak épp nem azért, amiért Dumbledore küldte. Így szemmel tarthatta Zana Goldwynt. Karkarov kedvence, tanítványa, kitartottja, vagy bármi volt is, egyenlő magával Karkarovval - a férfi nevéről pedig a bizalom az utolsó szó, ami eszébe jutna! Ugyan milyen példával állhat elő egy ilyen gyáva köpönyegforgató! Fuss, amerre látsz? Figyelte a nőt, megpróbált a fejébe látni, a csinos maszk mögé, ami csupán színváltozásaival árulta el gazdáját, ennek nem volt ura. És Zana minél természetesebben viselkedett, annál több okot adott a gyanúra.
Kint egy kocsi motorja hangzott fel, és a szobát egy reflektor fehér, éles fénye árasztotta el, az erőteljes kontrasztban eltűntek a színek, majd a zúgás kisvártatva megszűnt.
Zana az ablakhoz lépett. A Dursley-házhoz érkezett egy méretes férfi, aki nagy sebbel-lobbal csörtetett be a bejárati ajtón. A ház előszobájából hosszanti fénycsík vetült a gondosan nyírt fűre, és csakhamar egy ember elnyújtott árnyéka kúszott ki a ház elé. Egy csenevész, keszeg fiú sétált kedvetlenül a garázsfeljárón várakozó kocsihoz, hogy behordjon a csomagtartóból néhány teli dobozt és papírzacskót. Zana olyan közel hajolt az üveghez, hogy az orra kis híján hozzáért. Körülötte egy pillanatra felizzott az ablakkeret - egy bökéssel leállította: az egyik jelzőbűbáj lépett életbe a kinti mozgolódástól.
- Igen, az ott Harry Potter - összerezzent, ahogy közvetlenül mögötte hirtelen felhangzott Piton hangja. - A Roxfort fő turistalátványossága!
Zana a férfi profiljára meredt. Már azon a gyűlésen is, a Roxfort tanári szobájában olyan kijelentéseket tett Harry Potterről, melyeket nem lehetett félreérteni. Az egész tanári karban senki nem beszélt így a fiúról, és Zana akkor még azt a teóriáját látta bizonyítva ezzel, hogy Piton ellenük dolgozik. Azóta rájött, hogyha ez így lenne, mélyen titkolná a fiú iránt érzett ellenszenvét.
- Miért nem kedveli őt? - kérdezte végül.
Piton felé fordult. Arcának bal fele elveszett a szoba sötétjében, és a fekete szemekre fekete árnyékot vetettek a szempillák. Zana azt hitte, válaszra sem méltatja, de Piton végül halkan, mint aki szörnyű titkot árul el, lassan kérdezett:
- Azok után, amit tizenöt éve tett?
Piton előre elszórakozott a gondolattal, milyen arcot fog vágni erre a válaszra a nő. Úgyis ezt várta. Hát megkapta. Meg is lepődött. Ha Zana Goldwyn halálfalónak hiszi, hát most igazán nem vádolhatja azzal, hogy alakoskodik. Bármi mást válaszolt volna, úgyis kétkedéssel fogadja, akkor nem mindegy, hogy most hazudott? Nos, a döbbenet ott volt a nő szemeiben, ezt kipipálhatta. Most jön a rémület, aztán menetrend szerint a menekülés. Bár a kis kegyencnőtől nem is biztos, hogy ezt várná...
Nem is kapta meg. Zana egyenesen a szeme közé nevetett. Nem gúnyosan, csak hitetlenkedve.
- Remélem nem bánja, ha ezt nem hiszem el.
- Talán elképzelhetetlen? A jó Igor mást vert a fejecskéjébe?
Zana elkomorult, ajka kiegyenesedett, mintha drótot húztak volna belé.
- Ennek semmi köze hozzá.
- Ó, persze, majd' elfelejtettem! Hiszen ő már nincs is a Nagyúr kegyeiben!
- Nem ő az egyetlen, vagy tévedek? - szűrte a fogai közt, és ellépett a férfitól. Na, ehhez a vitához nem volt semmi lelkiereje, kedve meg mégannyi sem!
Piton nem fordult utána. Nocsak! Személyes tanítvány-kisasszony mintha nem is emlegetné olyan szívesen a tanár urat! Vagy csak füstbe ment Igor miatt a halálfaló-karrieri lehetősége?
Az utca túloldalán Potter az utolsó dobozt a hóna alá csapva masírozott vissza a házba a mugli nagybátyja állandó figyelmétől kísérve.
Nem rajongták körül, ezt Pitonnak nem esett nehezére megállapítani. És ez meglepte. Hallotta ő nem egyszer Dumbledore-tól és McGalagonytól is - mintha másról se tudtak volna beszélni -, hogy szegény Potter így meg úgy, mennyire kínlódik a korlátolt agyú muglik között, de mit érdekelte őt, egyik fülén be, a másikon ki. Azt hitte, ez is csak Potter szentté avatásához szükséges körítés - a jámbor, szenvedő lélek. Esetleg az ő szánalmát akarják felébreszteni - na hiszen, mintha őbenne általában túlcsordulna a szánakozás -, hogy ne bánjon olyan keményen a kölyökkel. Igazságtalanul, vagy hogy mondták. Ez nem a Potter-Piton színdarab második felvonása, célozgatott finoman Lupin is. Szállj le a keresztfiamról, te beteges patkány - na, ez már Black szabatos stílusában érkezett. Akár külön minisztériumi osztályt is létre lehetett volna hozni ebben az ügyben...
De Potter nem érkezett hercegi palásttal öt évvel azelőtt, ez tény volt, csak teljes tudatlansággal, a vak is láthatta. Persze nem kellett félteni, hamar beleszokott, hogy itt körülötte forog a világ, és Dumbledore csak adta alá a lovat a sűrű szemhunyásaival. Így is volt benne már eleve egy jó adag gőg!
Az a kölyök egyetlen pálcaintéssel nevetségessé tehetné az egész díszes társaságot! Micsoda őrjítő tehetetlenség tombolhat benne belülről, húzódott mosolyra a szája. Akaratlanul is az agyába tolultak az okklumencia órákon a fiú fejében látott képek, és a párhuzam már készen is állt. Túlságosan jól tudta, milyen úgy megalázottnak lenni, hogy tisztában van saját magasabb értékeivel. Még mielőtt bárminemű szimpátiát kezdett volna táplálni Potter iránt, rögtön eszébe jutott, kinek is a fia, és persze ebből kifolyólag a kölyök is olyannyira magasabb rendűnek tartotta magát, hogy fittyet hányva a világra, belekontárkodott mindenki dolgába. Megremegett a keze, ahogy a merengőre gondolt. Akkora önuralomról tett akkor tanúbizonyságot, hogy még később is ámulattal emlékezett vissza rá: ha mindez másfél évtizeddel korábban esik meg, Pottert apró darabokra átkozza, és bájitalt főz belőle.
Azért mégis meglepte a fiú. Azt várta akkor, másnap már tele lesz az iskola a nagy történettel - egy percig sem hitte ugyanis, hogy Pottert valamennyire is megrémíthette, hogy kicsit megszorongatta a karját, és felemelte a hangját. És mi tagadás, lett volna miért bosszút állnia rajta... Mégsem történt semmi, pedig alig két évvel korábban az ő véletlenül elkotyogott híre vérfarkas Lupin úrról rekordsebességgel bejárta a Roxfortot, és a Weasleyknek sem lehet kisebb szájuk, mint a mardekárosainak. Persze semmit sem kell elkiabálni - év végén, Black halála után túlságosan is világosan látta Potter szemében a bénultságon átsütő utálatot, amikor szembetalálkoztak a folyosón. Mégsem tudta letagadni az első különbséget, ami apa és fia között fennállt.
Ellökte magát az ablaktól. A feladata idáig terjedt. Az ördögnek tartozott ezzel az úttal is. Öt perc múlva már a Tiltott Rengeteg fölé boruló kupolája alatt járta a megszokott utat a Roxfort felé. A fák között már besűrűsödött a homály, az erdő vándorló árnyékok ijesztő bábszínháza volt. Piton megszokta már. Jobb keze hanyagul a talárzsebében nyugodott, ujjai időről-időre végigszántottak a varázspálca fekete fáján. Ha vérfarkasok nem is éltek az erdőben, ezzel csak a diákság gyávább felét akarták elrettenteni az erdei kirándulásoktól, azért nem ártott résen lenni. A fák olykor mintha önálló akaratukkal nehezítették volna az útját. Akárhányszor járt már erre, sohasem találta még kétszer ugyanolyannak az ösvényt: a fák mintha odébb kúsztak volna, törzsükkel összezárultak, gyökereikkel újabb és újabb göcsörtös viaduktot vontak a mohával bélelt árkok fölé, és a sötétség örökösen a nyomában járt, fullasztón, zavarón.
Kilépett két összeboruló fa közül; a csenevész fűre kékeszöld, csillogó foltokat festett a hold fénye. Valami zölden villant a szeme sarkában. Az égre kapta a tekintetét, keze önkéntelenül kinyúlt egy cserje tüskékkel teli ága felé. Megnyugodva, szitkozódva botorkált arrébb egy fatörzsig, tenyerében a tüskék sötét háromszögeivel, és felnézett az erdő mennyezetére.
Egy pillanatra úgy látta az előbb, egy koponya barlangszemei követik minden lépését, zölden-szikrázón, figyelmeztetőn: úgy járj mindig, hogy látlak téged; hogy a Sötét Jegy világít magasan az erdő felett.
De nem. Csak a holdfény játéka csapta be: a faleveleket ezüst rámájú, áttetsző, zöldes üvegdísszé varázsolta a feje felett. Azt hitte, máris elkezdődött. Morsmordre, mormolta a varázsigét, morsmordre. Milyen idegenül hangzott most itt, a Roxfort erdejében, pedig volt idő, amikor mindennapjai részét képezte. Megnedvesítette az ajkait, mintha a szó bűnös mocskát akarná eltüntetni róluk. Ez a varázsige nem pusztán egy kegyetlen szimbólum, egy húsba ágyazott billog égre vetítése, nem csupán egy szörnyű zsoltár és egy világra törő, csodálatos és borzasztó úr hatalmának hirdetése volt. Ez a szó mondott misét a halottakért, s az életre hívott, házak felett tátott szájjal nevető, kinyújtott kígyónyelvvel gúnyolódó koponya volt egyetemes prédikátora a gyásznak, bizarr kopja volt, gyűlöletből szőtt bakacsin.
Egyre közelebb kerültek a naphoz, amikor majd a Sötét Jegyek sokasága világít a csillagok helyett, rendszertelenül, csillagképet nem alkotva, s egyetlen végzetet hordozva magában, amihez még kentaurnak sem kell lennie senkinek, hogy olvasson belőle. És ő megint ott áll, azon az oldalon. Még ha csak látszólag is. Egy éve, amikor a Nagyúr visszatért, már tudta, hogy így lesz. Ott fenn a gyengélkedőn Dumbledore fürkésző, aggódó pillantása előbb beszélt, mint az igazgató maga. Nem volt abban a kérdésben semmi kényszer, ment volna ő magától is. Vannak keresztek, melyeket holtig kell cipelni, és ez olyan volt. Érezte magán az idős varázsló kutató pillantását - ugyanazt, amit tizenöt évvel korábban vetett egy vénségesen vén tekintetű, önmagát kegyetlen tárgyilagossággal feladó, felszegett állal az ítéletére váró húszéves fiúra: mérlegelt, felmérte az akaratot, a köteleket, az erősségeket, és a falak vékony repedéseit, melyeken beszivárog a víz, s feloldva a mészkő puha rétegeit pezsegve rombol - elbukik vagy feltámad?
Még aznap éjjel felkereste Malfoyt a Wiltshire-i kúriáján; az egész talpnyalós, bájolgós csevejnél már csak a Nagyúrnál létrejött első audienciáját viselte rosszabbul néhány nappal később. Azért Malfoy képén a megrepedezett magabiztos burok látványa mégiscsak kárpótolta valamennyire - Lucius herceg nem tűnt épp elragadtatottnak, hogy visszatért a királya.
Azt az újbóli találkozást a Nagyúrral nehéz volt feledni. Hiába acélozta magát tizennégy évig, hiába formázta tökéletesre azt az érzelemmentes, áttörhetetlen maszkot, ami a valóját fedte, erre nem lehetett felkészülni. Azt hitte, csak meg kell tanulnia a színjáték összes elemét, de nem volt szükség rá: úgy hullott térdre a Nagyúr előtt, hogy abban nem volt hazugság. Hűséget esküdött újra és újra, és voltak pillanatok, amikor úgy érezte, ezt meg is kell tartania. Teljes töménységében érzékelte a Nagyúr borzasztó hatalmát, az ellentmondást nem tűrő, roppant kényszerítő erőt, és hirtelen elismeréssel gondolt hajdani önmagára, amiért képes volt elfordulni tőle. Másnap reggel úgy érezte, elbukott. A tükörben úgy vizsgálgatta az arcvonásait, mintha a lelki bomlás jeleit keresné bennük. Az iskola falai között kijózanodott. Ha más nem, hát a megtérés testi fájdalma, az izmain végigfutó remegés, az ólmos fáradtság tett róla.
Rádöbbent, hogy lecövekelt a fa mellett, lassan tépdesve a tüskéket a bőréből.
Megrázta magát és továbbindult. Tovább a fák lombjai között szikrázó Sötét Jegyek alatt.
Úgy járj, hogy figyellek!
Úgy járj, hogy számon tartalak!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó