Sea of Sin
Sea Of Sin

 
Kapcsolatok / Contacts
 
Useless-girl
 
Slipknot (ENG)
 
Trivium (ENG)
 
Adam Lambert
 
30 Seconds To Mars (ENG)
 
PLACEBO (ENG)
 
DM Fanfictions (ENG)
 
Thor (ENG)
 
Bi/Lesbian/Gay stories (ENG)
 
Mirax - Rejtett vér
Mirax - Rejtett vér : 9. fejezet - Porba hullott királyok csendes diadala - part 1

9. fejezet - Porba hullott királyok csendes diadala - part 1

  2009.08.14. 10:16


 

IX.
Porba hullott királyok csendes diadala
 

Mi az élet? Hangulat.

 
Látszat, árnyék, kábulat,
Legfőbb jói: semmiségek;
Mert álom a teljes élet,
Holmi álom álma csak!"
/Calderón/
 
Az egész nagyterem hangos nevetésben tört ki, amikor Ron Weasley megjelent szőkére varázsolt hajjal, rózsaszín talárban, és idiótán vigyorogva megállt a tanárok hosszú asztala előtti, gyertyákkal megvilágított körben. A Roxfortot ünnepelték aznap. Bár pontos dátum nem létezett az iskola alapítására vonatkozóan, egyes források nyolcszázkilencvenhatra tették az esemény bekövetkeztét, így eszerint fennállásának éppen az ezeregyszázadik éve köszöntött be. A decemberi napot önkényesen jelölte ki a tanári kar. Piton sejtette, abban, hogy éppen erre a hétre esett az időpont, nagyban közrejátszott az is, hogy Dumbledore ekkor töltötte be negyvenedik évét a Roxfort igazgatójaként, McGalagony pedig ugyanennyit átváltoztatástan tanárként. A jeles események megünneplésére a mugliismeret tanár vezérletével a diákok előadást szerveztek. A nagytermet teljességgel átalakították, a hosszú asztalok és padok eltűntek, a falak mentén félkör alakban, mint egy ősi amfiteátrumban, enyhén emelkedő üléssorok húzódtak.
- Gilderoy Lockhart kalandjai - tájékoztatta a nézőket a narrátor szerepében Hermione Granger.

 

Már kénytelen volt végigszenvedni a kifejezetten Dumbledore kedvéért előadott roxforti indulót meg a Hugrabug előadását az iskola négy alapítójáról és a Roxfort létrehozásáról, amely többnyire kitalációkra épült, illetve a Teszlek Süveg elbeszéléseire tekintve, hogy semmiféle írásos anyag nem maradt fenn azokból az időkből. Éppen ezért végtelenül bugyuta volt az egész történet. Egyszer, évekkel ezelőtt, valahol Cornwall környékén szerencsétlenségére belebotlott egy szabadtéri előadásba. Szent Iván estéje volt, és egy erdei tisztáson egy muglitársulat régi színdarabot játszott. Pitont ott tartotta a kíváncsiság, hogy mit szeretnek ezen az egészen annyira a muglik még felnőttkorukban is - elnézte volna mindezt egy unatkozó gyerekcsapatnak, akik a hátsó udvaron a téglarakások közt egymással háborúban álló birodalmakat építenek, győznek vagy hősi halált halnak, ismerte az ilyesmit, még ha csak többnyire tisztes távolból is. A történet maga kizárólag azért szórakoztatta, mert újfent rácsodálkozhatott a muglik mágiáról és varázsvilágról alkotott elképzeléseire. Ha tudnák, valójában milyen ostobák és rútak a tündérek, vagy mennyire humorérzék híján vannak a koboldok! Sohasem értette igazán, minek kellenek ezek az összetákolt mesék meg kalandregények. Az élet épp elég bonyolult és sötét, nem volt szüksége kitalált alakok kitalált problémáira.

 
Fél szemmel figyelt csak a Griffendél paródiájára - Ginny Weasley meglepően tehetségesen játszott, ellenben a bátyja igazi ripacs volt.A két gyerek mit sem tudott arról, hogy a Főnix Rendje megerősítette a védelmet az odújuk körül. Miután Piton tájékoztatta Dumbledore-t Avery Weasleyékkel kapcsolatos vágyálmairól, Dumbledore szó szerint a Weasley-házba költöztette Mordont meg Tonkst, és ellátta a környékét, illetve a Weasley ikrek haszontalan boltját a legkülönbözőbb védővarázslatokkal. Abban mindannyian egyetértettek, hogy felesleges ezzel megrémiszteni a két, Roxfortban tartózkodó kölyköt. Főleg, hogy Averynek látszólag esze ágában sem volt magánakcióba kezdeni, sem pedig megemlíteni a Nagyúrnak a ragyogó ötletet. A Nagyúr kiszámíthatatlanul reagált mindenre, mióta néhány héttel korábban, Monstro meg Pettigrew nem túl megbízható szavaival, hirtelen úgy legyengült, hogy hosszú-hosszú percekig lábra sem tudott állni. Malfoynak volt képe megjegyezni, mikor négyszemközt maradtak a Malfoy-kúriában, hogy a Nagyúr bizonyára valamit elrontott az újjászületése során. Például azt, hogy nem a teljes vérét csapolta meg annak a koszos kölyöknek... az sok problémát megoldott volna. Malfoy még mindig nem tudta túltenni magát azon a megaláztatáson, hogy a Nagyúr milyen nyilvánvaló elégedettséggel hagyta az Azkabanban rohadni, és olyan példás büntetéssel fogadta a visszatérését, hogy három napig nem tért rendesen magához. De legalább szorult belé annyi intelligencia, hogy Piton előtt nem játszotta a körömszakadtáig elvakult halálfalót. Tudta, hogy Piton alaposan kiismerte őt, a nagyravágyó játékait, és Malfoy is tisztában volt vele, hogy a bájitaltan tanár évek óta már inkább a saját útját egyengeti, és csak másodlagosan a Nagyúrét.
Piton a szeme sarkából látta, ahogy néhány sorral lentebb Zana kérdő tekintettel figyeli Bimba hosszas magyarázatát. Persze, ő valószínűleg nem tudja, ki is az a Gilderoy Lockhart. Miről maradt le, vizslatta a nőt merően. Két hete egymáshoz sem szóltak, és Zana hibátlanul eljátszotta, hogy keresztülnéz rajta. És Piton azt hitte, így sokkal egyszerűbb lesz minden, de kénytelen volt rájönni, nehezebb úgy a nővel egy helyiségben tartózkodni, hogy nem kommentálhatja fennhangon a szavait. A büszkeségét piszkálta, hogy Zana ilyen könnyen át tudott lépni rajta, maga mögött hagyni, mint egy üres cukrospapírt, bár nem tudta, mit is várt. Talán nyafogást, átkozódást, gyűlölködést, bármit, csak nem ezt a hideg közönyt, amiben elfullad minden láng, amiről azt hitte, kizárólag az ő fegyvere, és nem szeretett tükörbe nézni. Szerette volna felhergelni a nőt, hogy elveszítse a higgadtságát, ledobja az álarcait, és ő diadalt ülhessen felette. Kutatta, leleplezésre éhesen a mozdulatait, a közönyét, de nem talált hibát, sem megerőltetést vagy megjátszást benne: ha ő jobbra nézett, Zana balra, ha ő kiment, Zana bejött - olyanok voltak, mint a pantomimot vagy tükörországot játszó gyerekek, akik egymáshoz képest mindent ellentétesen csinálnak. Anélkül, hogy tudatában lett volna, kezdett visszaszokni a nagytermi étkezésekre. Nem meghátrált, csak szerette, ha a territóriuma felett az időjárást is ő uralja - és Zana felhőket játszott, amikor ő napot akart, és kényszerítette, hogy levetkőzzön, amikor ő telet várt. Főleg azok után ment el a kedve az egésztől, hogy McGalagony a füle hallatára megkérdezte Zanától, hogy mi ez a mosolyszünet kettejük között. Zana gúnyos nevetése egyenesen irigylésre méltó volt: az a baj, Minerva, hogy én a mosolyra sem emlékszem - és még csak felé sem villant a tekintete. Arra ugyan várhat, kedvesem, kuncogott erre Flitwick a legcsekélyebb bántó szándék nélkül, neki mégis elege lett egy jó időre a közös tanáriból.
Zana tekintete most tovább siklott Bimba arcáról, és egyenesen oda vándorolt, ahol őt sejtette. Piton nem hajolt előre a fénybe, hagyta, Zana hadd meresztgesse csak utálkozva a szemeit. A kisasszony meg van sértődve? Ám legyen. Nem ő tehet róla, hogy nem tudja elviselni, ha a szemébe mondják az igazságot. Hirtelen valahogy azt szerette volna, ha Zana közelebb ül hozzá, vagy ha csak ketten vannak az egész átkozott nagyteremben, a semmi fényű gyertyáktól messze, annyi mindent tudott volna még mondani neki, szépen előkészített, megrágott szavakat, célzásokat, mind mestermű volt a maga nemében. És szerette volna látni
Zana ezerszínű arcát, hallgatni az összekapkodott válaszait, szerette volna kegyetlen, szókimondó bírálattal illetni az ösztönösen előkúszó, árulkodó mozdulatait. Szerette volna megint megszorítani, teljes erőből, gyötrően a csuklóját. Annyi mindent szeretett volna, és mind ostobaság volt, váratlanul rábukó, rajta felül álló, megmagyarázhatatlan kívánság.
Lent az alkalmi színpadon a Griffendél végre abbahagyta a bohóckodást. Piton meglepve tapasztalta, hogy Potter nem kapott szerepet a darabban, ehelyett, mint a jó kisfiúk, ölbe tett kézzel, a sor széléről nézte végig az előadást. Hetek óta fegyelmezetten viselkedett. Vagy bűnbánóan, figyelte mindig ádázul Piton. Vagy úgy, mint egy felnőtt.
A Hollóhát vonult elő láncot csörgetve, dühítően ráérősen, és egy mugli drámába kezdtek életről meg álmokról, hogy nincs különbség, hogy a kettő ugyanaz, hogy minden káprázat, minden csak álom - mennyire untatták ezek az okoskodások! Mennyire lelombozták az önkéntelenül meginduló gondolatok. Egy régi illúziókeltő bájitala jutott az eszébe, amit őrült fejjel, kísérletező kíváncsisággal magán próbált ki. Tíz percre csupán, a Sötét Nagyúr rejtekhelyén, a saját vackában. Álmában elárulta a Nagyurat, ledöntötte a bálványt, nem lopva hordta szét a darabjait, hanem emelt fővel, tisztán látva, fennhangon, elismerést nyerve. És nem volt Jegy, és nem volt csuklya, és lélegzett. Más élet volt, más Perselus Piton. És felébredve azt hitte, minden igaz volt, elhomályosult szemeivel hímzésnek látta a függöny koszfoltjait, faragásnak az ajtó repedéseit. Agyára rátelepedtek a képek nélküli érzelmek, és összezavarták. Amíg a folyosón bele nem ütközött Rosierbe. És akkor minden fájdalmasan nyilvánvalóvá vált: a hazug, elbódító falak közé zárt, mélyen, tisztán őrzött veszélyes vágyai, a keserű, döbbenetes ébredése, de nem a bájital delíriumából, hanem a Nagyúr briliáns, elkábító, szemfényvesztő világából. Rosier elküldte a francba, amiért nem néz a lába elé, de neki máshol járt az esze, nem akarta becsapni többé azt, akit megtalált végre, aki bölcsebb lett az évek szédítő rohanásában, aki mást szeretett volna, akinek vágyai voltak, gondolatai, talán megbánása is, akinek eddig bekötötte a szemét, felpeckelte a száját, akihez hűtlen volt. És nekiállt, hogy önmaga leheljen életet abba a kiábrándultság sarából gyúrt álomba, és újfent csalódnia kellett, talán jobban, mint valaha, mert önmagát megalázó, surranó, alakoskodó tolvaj lett, aki felszedi a morzsákat egy hatalmas úr asztala alól, méltatlan volt ez mindkettejük, a maga és a Nagyúr szempontjából is. Igaz ugyan, hogy a Nagyúr mellett hazudtak az évek, de a benne kelt remegő tisztelet örök volt és jogos. Többszörösen megtanulta hát: az ábrándok megcsalnak, tévútra visznek, elveszejtenek. Feleslegesek. Nem számított semmi, csak az éber logika, a soha el nem csábuló, vasfegyelmű mérlegelés, a körzők, vonalzók, a csupa ki-kivel-hol-miértek világa, minden számadat lett, vagy darab, vagy fő, vagy dátum. Strigula a falon. Bábu a táblán.

 

Az unokatestvérei, amikor eljöttek hozzájuk, sokszor játszottak szerepeket. A házuk, a maga sötét, veszélyes zugaival, elátkozott kárpitjaival, alattomos házimanóival éppen ideális színhelyül szolgálhatott a kalandjaikhoz. Ideálisabb volt ahhoz, mint felnőni benne. A rokonai félelmetes, gonosz sárkányokat alakítottak, nyafogó királylányokat és daliás, hőslelkű lovagokat. Ha néhanapján ő is beállhatott közéjük, mindig csak fegyverhordozó volt, akinek kuss a neve, meg szedd a lábad, és ő tíz perc múlva lázadva a földre hányta a kerti kapát és bádogvödröt, amit cipelnie kellett. Mindenki csak nevetett rajta, és persze távollétében halálra ítélték, teleragasztgatták sebtében rajzolt gúnyos plakátjaikkal a házat, hogy Perselus Piton, körözött bűnöző, nem veszélyes, csak ostoba. Még váltságdíjat sem tűztek ki rá. Aztán feléjük se nézett többé. Mégis, tíz év múlva ő még mindig ugyanezt a szerepet játszotta, törvényen kívül került, lábtörlő volt, a háttérben elsétáló karakter, akinek még a nevét sem tudja senki, talán nincs is neki, tudod, a Nagyúr 394-es számú szolgája. Igen, Nagyúr, nem, Nagyúr, rögtön, Nagyúr.

 
A Hollóhát befejezte a maga csavaros történetű darabját, és végre megjelentek a mardekárosok, az utolsó előadásra. Már az megnyugvásnak számított, hogy egyáltalán előálltak valamivel, mert eredetileg eszük ágában sem volt csatlakozni "ehhez a baromsághoz", ahogy ők mondták. Neki kellett jobb belátásra bírni a diákjait. Aztán viszont kénytelen volt rájuk parancsolni, hogy a többi Ház számára is fogyasztható művet válasszanak. Tartott tőle, hogy Mardekár Malazár sárvérű-ellenes kifakadásait, és a Roxfort másik három alapítójától történt elszakadását akarnák színre vinni, de szóbeszéd szintjén hallott ennél cifrábbat is.
- Badar Barnabás és a trollok - zengte Draco, és Piton megeresztett egy félmosolyt. A darab nemhogy semlegesnek bizonyult, hanem még szemtelenül rövidnek is, alig tett ki öt percet. A történet mellesleg abszolút Dracóhoz illett. Leállt a tér közepére, és azt csinálta, amit a legjobban tudott: ugráltatta a többieket. A balettozó trollokat az amúgy is gorillaalkatú és borsóagyú Crak és Monstro alakította, meg néhány másik, barna függönybe csomagolt, nagytestű felsőéves. A szöveg megtanulásával sem lehettek gondjaik, nézte őket elégedetten Piton. Végül általános tetszést aratott, amint a felbőszült trollok rávetették magukat Dracóra, és a szőke fiú eltűnt a drapériahegy alatt.
Tapsvihar, éljenzés, hátba veregetés, a diákok kifelé terelése, és végre indulhatott vissza az alagsorba. Zanával egyszerre ért a nagyterem kijáratához. Ez is egy olyan pillanat volt, amit nem ő irányított, menthetetlenül kiszaladt az ujjai közül a vékony, szeszélyes fonál, s nem ő szőtte többé, a csuklóira tekeredett és bábuként rángatta. Meg akarta szólítani a nőt, percek, órák óta, mióta erre az ostoba estére beült a nagyterembe. Talán napok óta is. Megtorpant, majd provokatív mosollyal felé fordult.
- Hogy ne sérüljön az érzékeny lelke - intett elnagyolt udvariassággal az ajtó felé. Zana látszólag hezitált egy pillanatig, mintha már az is meglepte volna, hogy szót váltanak, végül aggodalmasan végigmérte.
- És mi lesz így a magáéval? - lépett ki az ajtón, és sietve átvágott a kiürült csarnokon, ügyet sem vetve a nyomában haladó bájitaltan tanárra. Piton nem akarta így elengedni. Unalmas napja volt, fel kellett dobni valamivel.
- Mit keresett a Kikötőben? - kúsztak utána a szavai. Nem értette, miért ez jutott az eszébe. Hetek óta, mióta meglátta ott, és mióta egyre inkább meggyőzte önmagát arról, hogy valóban Zana bukkant fel a sikátorban, foglalkoztatta a kérdés. Fel akarta használni a megfelelő alkalommal, gúnyosan, vádlón, most mégis kicsúszott a száján. Zana megtorpant, de csak a fejét fordította félig oldalra. Kezei már a korláton pihentek, fehér ujjak a fehér márványon.
- Kikötő? Ejnye, a Roxfort professzora ilyen helyeket látogat?
- Ne terelje a témát, láttam ott magát - lépett felé vehemensen Piton, de akkor már tudta, hogy veszített Zanával szemben, ostobán, elhamarkodottan eljátszotta a lapjait. A nagyteremből kiszűrődő tompa puffanások jelezték, hogy a berendezés újra a régi.
- Remélem, kielégítőnek találta a szolgáltatást - mosolygott gúnyosan Zana. Fölényben volt, testetlen, megfoghatatlan, és Piton, mint az árnyjátékoknál, csak a mozgó, kivetített képre tudott ugrani, azt megmarni, de csupán a vászon feslett szét meg az árnyék, és Zana incselkedve nevetett rajta. A karjánál fogva maga felé fordította a nőt. Inkább magára haragudott, mint rá. Zana kissé rálépett a cipője orrára, de egyikük sem lépett hátrébb. Piton csak azért se, Zana mert nem akart. Nevetségesek vagyunk, futott át Piton agyán, itt nyomorgunk egyetlen márványlapon, mintha nem lenne elég nagy ez a csarnok. Ez az épület. Ez az egész rohadt világ.
- Nem válaszolt - jelentette ki metszően. Zana a szemébe nézett.
- Paranoia terén kezd a jó öreg Mordonra hasonlítani, mindenhol engem lát? Csak azt ne mondja, hogy a Kikötőben engem szeretett volna megkapni, mert csalódnék magában - nevetett hideg gúnnyal.
Piton karja lehanyatlott, és egy leheletnyit, alig mozdulva visszahúzódott oda, ahol Zana árnyékot vetett az arcára. Igen, volt pillanat, egyetlen gyenge pillanat, amikor valóban őt akarta, bosszúból, megalázásból, iróniából vagy puszta testi szükségletből, mindegy volt, zavarba ejtő volt, és elfojtandó. Szerette volna Zana arcába vágni, hogy igen, megkívánta, mint a részeg a következő pohár bort, ami már túl sok, amit utólag gyűlölni fog, mert csak a baj van vele. Kihányni. Megtette volna, csak hogy lássa, amint Zana rémülten elmenekül, kikéri magának, meg egyébként is hogy képzeli. De nem kért ilyen kétes értékű, keserű győzelmekből.
- Egyébként az ex-tagoknak kedvezmény jár, csak a bejáratnál mutassa fel a jegyét... - fordított hátat Zana és felfelé indult.
- Látom, már nem is tiltakozik annyira az igazság ellen - vetette utána Piton.
- Csak azt mondom, amit hallani akar. Kiismertem a halálfaló gondolkodásmódot - fordult hátra ridegen -, miszerint nekik más nők nem valók.
Piton hagyta elmenni. Úgy érezte, lüktet az arca. Ujjai mereven behajlítva megdermedtek az oldalán, görbületükben még őrizve Zana karjának formáját. Az ujjpercek vonakodva egyenesedtek ki, és szorultak ökölbe megint. Piton belebámult a sötétbe. Nekik nem járt más, csak vett, lopott gyönyörök és Malfoy-féle látszat- és érdekházasságok. Hazugságok. Neki sem jár más most sem, és nem is tudna mit kezdeni vele, de legfőképp nem is volt szüksége többre. Ezen a téren nem ismerte a holnapot. Nem tudott osztozkodni, nem bírta volna elviselni a helyzetet, hogy semmi mást nem tudhat a magáénak, csak az ágy egyik felét, a ragaszkodás nyűg volt, a személyes szabadság láncra verése, és nem létezett ember, akinek a jelenlétét hosszú ideig el tudta volna viselni. Hol voltál, mit csináltál, kivel találkoztál - hát őt ugyan senki nem fogja kérdőre vonni. Ezek az alkalmi, fájdalommentes, kötelektől szabad együttlétek pusztán ösztönösek voltak, mint egy belérögzült mozdulat, ami megtörtént, de a fejében nem hagyott nyomot. Nem fogta még háromszor ugyanazt a kilincset.
Éjjel nem tudott aludni. Úgy érezte, az idegein játszik az éjszaka, az apró neszezések, a ropogó tölgyajtó, a vére disszonáns, ütemtelen lüktetése a szemhéjában, susogó fák, szférák zenéje. Úgy feküdt a durva szövésű ágyneműk között, mintha vad, északi kezekkel ácsolt, fövenyre húzott csónak lenne, merev, kifeszített, szögekkel teli, korhadó és üres. Víz nélkül haszontalan, csigák és gyíkok búvóhelye, vízre vonva hánykolódó tákolmány, ami forgáccsá zúzódik az első sziklán. Ugyanilyen nyugtalanul aludt és ébredt, összemosódó határokkal, megbolondított érzékekkel. Végül valamikor az éjszaka közepén a Roxfort folyosóján találta magát. Körülötte csak a fáklyák sercegtek titokzatosan, finom koromréteget festve a göcsörtös, századok rágta falakra. Az egyik hatalmas, rácsveretes ablak nyitva állt a folyosó végében. Piton lassan, félig kábultan ment közelebb, léptei belevesztek az éjszaka puhaságába. Egy alak elnyúlt, torz mása vetült kivehetetlenül a padlóra és a falakra; a párkányon ott ült Zana, fehér, nyári ruhában, mezítláb, és félig kihajolva az ablakon a parkot fürkészte; mint valami szerelmes bakfis, az éjszakában gyönyörködött. Piton dermedten bámulta. Abban a pillanatban mindennél biztosabb volt benne, hogy Zana beteg. Olyannyira halovány volt, hogy a derengő holdfényben szinte áttetszőnek tűntek a karjai, sápadt nyaka körül a haja vízkék volt, porszemnyi ezüstvillanások alkottak felhőt rajta. Piton attól tartott, a huzat belekap, felemeli és kisodorja az ablakon, mint egy súlytalan, elfeledett papírfecnit.
Nem gondolt arra, hogy őt ez sosem zavarná, vigye a szél arra, amerről hozta, mint az idegen vándorokat; odalépett hozzá, és egyetlen határozott mozdulattal visszahúzta maga mellé a folyosóra. Zana minden meglepettség vagy neheztelés nélkül nézett rá, inkább sajnálkozó volt azzal a távoli, álmatag mosollyal a szemeiben.
Az egész valószerűtlen helyzetben Pitont irracionális vonzalom ragadta el, keverve babonás félelemmel, szerette volna eltaszítani magától, visszamenni a szobájába, a párnára hajtani a fejét, mintha soha nem is történt volna semmi, és egyszerre mégis maradni akart, vállán Zana lágy ujjai játszottak ismeretlen gyengédséggel. Nem voltak hangok, nem voltak kérdések, sem mozdulatok. Rajzok voltak csupán egy régi könyv lapjain, egy butuska történet illusztrációi, megmerevedve egy testhelyzetben, talán egy csók csattan majd, vagy egy nevetés, vagy egy pofon. Vagy táncolnak. Vagy szeretkeznek. Vagy csak jó éjszakát kívánnak, és elmennek aludni. Férfi főhős jobbra, női főhős balra. Három csillag, második fejezet.
És hirtelen kétségbeesetten érezte, ahogy Zana teste eltűnik az ujjai közül, szétbomlik megfoghatatlan, utolérhetetlen holdsugárrá, széllé, fák susogásává, színekké, illatokká, testetlen emlékekké.
Zihálva ébredt. Zavart volt, kezei kinyúltak, és vakító fehérré világosodva nem markoltak semmit, hidegek voltak. És magányosak. Érezte, hogy Zana, a ruhája szövete, az ujjait söprő hajszálai beleitták magukat a sejtjeibe. Ébren volt, és az alagsorban, a szobájában, az ágyában. A keskeny, poros ablakon élesen sütött be a hold, éppen a szemébe. A muglik azt tartják, hogy az alvó gyerekre eső holdfény betegséget hoz, derengett a fejében kábán. Ha rám vetül, esztelen álmokat - húzódott a fal felé. Vállán súlyos tehernek érezte Zana soha meg nem történt érintését, és vadul megdörzsölte a helyét, hogy leseperje onnan. Hogy mi a fenét jelent egy ilyen álom, nem tudta, nem is érdekelte igazán: csak egy zagyvalék volt, semmi több, szokatlan zagyvalék. Sohasem voltak kusza, megtévesztő álmai. Mindig annak biztos tudatában ébredt, hogy mindaz, amit álmodott, már megtörtént, vagy a jövőben úgyis bekövetkezik. Túl racionálisnak és tárgyilagosnak tartotta magát ahhoz, hogy mást lásson csukott, mint nyitott szemmel. Ami még fáradtságán is átsütött, az a bosszús hitetlenkedés volt, hogy már olyan mélyre süllyedt, hogy Zanáról álmodik. Mi jöhet még, morogta a sötétbe, és fáradtan, békétlen, de álomtalan álomba zuhant.
Másnap késve ébredt, és nyúzottan. A szobájába hozatta a reggelijét, de szinte hozzá sem nyúlt. Az első órája után felment Frics szobájához. A patkányok most már a tolerálható mértéket túllépve garázdálkodtak az alagsor mélyebb, sötétebb szakaszain meg a bájitalteremben. Őt ugyan nem érdekelte különösebben a jelenlétük, sem a sírógörccsel küszködő elsőéves, székeken felhúzott lábakkal gubbasztó diáklányok, de azt nem akarta, hogy a nyüves rágcsálók ráfanyalodjanak a bájitalalapanyag-készletére. Frics csináljon valami értelmeset is, ahelyett, hogy egész álló nap köpköd és Hóborcot hajkurássza. A márványlépcső aljában és szerte a bejárati csarnokban egy tucat diák lézengett ráérősen. Lépteik kopogásába épp akkor hasított bele a csengő hangja. Piton megtorpanva végigmérte őket. Rettenetes hangulatban volt, és úgy érezte, ha maga Dumbledore jelenne meg, őt is kész lenne lehordani valamiért.
- Ha jól hallottam, most csengettek be - tájékoztatta őket vészjóslóan. Mindegyik elhallgatott, és várakozva viszonozta a pillantását. - Mivel nincsenek órán, attól tartok...
- Velem vannak, professzor - Piton megfordult. A márványlépcsőn épp akkor sietett lefelé Zana, a télikabátját gombolva. Csak futólag nézett a férfire, félvállról, mintha Piton egy lenne a nyelvüket öltögető kőszörnyek közül a lépcsőfordulóban. - Az én homokórámból nyugodtan levonhatja a késésemért azt a pontot, már ha van még miből - mosolygott kihívóan, aztán a diákok felé bökött. - Én kértem meg őket, hogy gyülekezzenek itt. Elállt a szél, gondoltam megsétáltatom őket.
Piton felvonta a szemöldökét. "És arra is vigyáz, nehogy gödröket ássanak a gyepbe? Vagy körbevizeljék a magyalbokrokat?" méregette Zana zárkózott arcát. A nő elvette a prédáját, és ezzel ki is jelölte magát a helyére.
- A hirtelen ötleteit esetenként meg kéne osztania Dumbledore-ral, nem gondolja? Nem sétálgathat el csak úgy a diákokkal - jelentette ki hideg rendreutasítással.
- Az igazgató úrral közöltem, hogy el kívánom rabolni a tanulókat, és átadni őket a Nagyúrnak - lépett el mellette Zana. - Nem volt ellenvetése.
Piton nem reagált. Valahonnan a tarkójából előkúszott az álmosság, az éjszaka nyűgjei tolták-vonták kéretlenül, kitartóan. Zana látványára tompán felrémlett benne minden. Úgy érezte, a nő olyan helyre hatolt, ahova nem volt joga. Dumbledore felvette őt rúnatan tanárnak, ő maga elviselte a jelenlétét az elkerülhetetlen helyzetekben, de a kis praktikáival bekúszott a küszöb alatt, lecsepegett a falakról, éjjel beszökött a holdfénnyel. Ennél minden jobb, gondolta magában háborogva. Ha rajta múlik, ugyanilyen fehér bottal, szelíd kutyával botorkáló, egymás életében átutazók maradnak mindig, süketek, némák, világtalanok. Vagy egymásnak feszülő, viharral terhes őszi szelek. De nem csak rajta múlt.
Zana odakint még szorosabbra húzta a kabátja nyakát. A park rozsdás füvéről a szürke égbolt pislogott felé a tócsákból. Hűvös volt, de szélcsend. A lapulevelek alatt tálcaként kifeszült pókhálón üveggyöngy-vízcseppek rezegtek. Még nem esett le a hó, a fák csupaszon, vádlón böktek ágaikkal az ég felé. Futni tudott volna. Vagy lefeküdni a dérvirágok közé.
- Mr. Nott, a kapukhoz megyünk - szólt félmosollyal a mardekáros fiú után, aki kissé elkalandozott a többiektől.
Zanának végül mégis akadt útitársa, de nem Piton személyében.
- Örülök, hogy adódott még enyhébb idő ehhez a rendhagyó rúnatanhoz - jegyezte meg mosolyogva Dumbledore, ahogy Zana mellé ért, és derűsen biccentett a diákok köszönéseire.
- Remélem, a többi osztályt is ki tudom hozni, anélkül hogy egész órán a pergamenjeiket kellene kergetniük - viszonozta a mosolyt Zana.
- Ugye, nem zavarja, ha elkísérem? Nekem sem árt egy kis séta - Dumbledore szerencsére nem várt választ erre a lehetetlen kérdésre, mert hamar folytatta. - Hogy boldogul velük egyébként?
- Meglepően jól. Az alsóéveseknél még könnyű fegyelmet tartani, mert nincsenek annyira elkanászodva. A felsősök közül viszont, hatod- és hetedévre általában olyanok járnak erre az órára, akiket valóban érdekel a tárgy, így ők is odafigyelnek - felelte, majd egy pillanatig a gondolataiba mélyedt. A kesztyűin játszó téli napsugarakat figyelte. Dumbledore mellett mindig úgy érezte magát, mint gyermekkorában, amikor az apja bölcs, türelmes hallgatással sétált az oldalán, és ő beszélni tudott. - Szeretek itt lenni, és tanítani is. Olyannyira magamat látom bennük, a szemeikben, hogy visszatér belém a régi lelkesedés.
Dumbledore mindentudóan rápillantott a szemüvege mögül.
- Mások is ismerik a Roxfort gyógyító erejét - jegyezte meg végül komolyan, szelíden. Zana kérdőn felé nézett. Azt hitte, Dumbledore céloz valakire, de az igazgató akkor már a diákok rendezetlenül vonuló sorát mustrálta. - Azért alkalmatlankodok itt egyébként, mert egy szívességet szeretnék kérni magától - szólalt meg újra, és Zana várakozó hallgatására folytatta. - Arról a könyvről van szó, aminek a kulcsát nekem ajándékozta.
Zanának egy pillanatra elakadt a lélegzete. Az utóbbi hónapokban szinte teljesen elfeledkezett a Dumbledore irodájában pihenő, sokat üldözött könyvről, az ő ürügyéről, ami Angliába hozhatta.
- Úgy gondoltam - folytatta immár leplezetlen, hamiskás mosollyal Dumbledore -, hogy ha van rá olykor ideje és kedve, belenézhetne, hogy miről is szól. Végül is felismert néhány rúnát belőle, és egyébként is magát illeti a fordítás joga.
- Örömmel - biccentett visszafogottan Zana, de belül a régi izgalom fojtogatta.
Dumbledore elégedetten nyugtázta a válaszát.
- Azt hiszem, jó ötlet volt lehozni ide a diákokat - pillantott az idős varázsló a szárnyas vadkanokkal díszített, vaskos kapuoszlopok felé, ahol már várakozva gyűltek össze a tanulók a láncokkal átfont vasveretes kapuszárnyak előtt. - Szerintem nagy részük még észre sem vette a bevésett rúnákat az oldalán.
- Miss Grangert és Mr. Nottot leszámítva valóban senki - értett egyet Zana.
Hermionéra siklott a tekintete, aki máris sietős mozdulatokkal megtisztította az érdes kockaköveket az egyik oszlop oldalán. Az évszázados por és a futónövények kacskaringós szárai alatt a Roxfortot védő számtalan bűbáj egyikének látható jelei húzódtak: réges-régi védelmező rúnák halványuló sorai. Aztán Zana a mardekáros fiút kereste a tekintetével, és mély hallgatásba burkolózott.
- Ne temesse előre a jövőt, Zana - szólalt meg hirtelen Dumbledore szelíden, halkan, és Zana meglepetten fordult felé. Dumbledore most öregebbnek látszott a szemében ülő huncut csillogás nélkül, most az évtizedek vonulásában generációkat kibomlani és elszáradni látott igazgató volt, akinek gondos kezei alól messzire sodorta a sorsokat az élet, és minden veszteség valahol az ő vesztesége is volt.
Zana szemei visszakúsztak Nottra, és elidőztek a vékony fiú közönyös mozdulatain.
- Nem tehetek róla - ingatta a fejét szomorúan, és úgy érezte, le kell nyelnie azt a valamit, ami megakadt a torkán. Emlékezett az első órájára a hatodévesekkel, amikor a névsort átfutva megakadt a szeme Theodore Notton, és emlékezett rá, hogy kissé meg kellett kapaszkodnia, mikor arc is párosult a névhez, egy tizenhat éves fiú jövőképek ezreit hordozó, és máris minddel szemben elbukott arca. Az apjáról tudott mindent, a gyerekről semmit. Sohasem gondolt bele azelőtt, hogy a tanulástól kifáradt, diákcsínyektől csillogó szemű, nagy vágyakat dédelgető gyerekek között előre megírt sorsú, pusztítást magukban hordozó halálfaló-sarjak ülnek. Ő csak Draco Malfoyról hallott előtte, róla ki ne hallott volna, és őt mindig úgy képzelte, mint az apja kicsinyített mását, elvonatkoztatta mindenki mástól. Theodore volt az első, akinél rádöbbent, hogy a halálfalóknak gyerekeik vannak, a Roxfortba járnak, mint bárki más, és már vár rájuk egy hely a körben, az apjuk mellett. És ekkor rémítette meg igazán a Nagyúr fekete fenyegetése, ekkor értette meg, miben áll ennek igazi veszélye, végzetes tragédiája; közel került hozzá, megfoghatóvá vált az egész rettentő szervezet, minden kilépett a személytelen akták és újságcikkek közönyös lapjaiból, a szeme előtt zajlott le az eszmék alattomos terjedése, a szolgák toborzása, ami olyan biztos és olyan kikerülhetetlen volt, mint a paraziták beszivárgása és rombolása a sejtekben, választást nem hagyó. Az apák tetteit látta a fiak arcára pillantva, de olyan idegenül, mint ahogy a vetítővászon elé állt alak testén mozognak, torzulnak a diaképek ábrái. Oda nem illően. Sokáig úgy képzelte, hogy a halálfalók valahol messze vannak, és a koszból, sikátorokból, sötétségből kiemelt alakokkal bővítik a soraikat, nem hitte, hogy a kezei alatt formálódó diákok is ott köthetnek ki, hogy már most is oda láncolja őket valami széttéphetetlen, öröklődő kötelék. Eszébe jutott Piton megrezzenő arca, mikor emlékeztette a férfit a hiedelemre, hogy a Mardekár-ház diákjai mind elkárhoznak majd, látta a kiismerhetetlen szemekben fellobbanó, mély katlanban született lángot, ami már sebzett, ami soha ki nem hunyt, és kudarcokból, tehetetlenségből táplálkozott. Nála jobban nem érthette senki, mit jelent egy-egy vereség. - Megszakad érte a szívem. Olyan tehetséges gyerek.
- Ne feledje, nem mindenki válik végül azzá, akinek indult - szögezte le csendesen Dumbledore, és a magáéhoz láncolta a nő tekintetét. Zana zavartan hallgatott. Annyi mindenkire érthette ezt Dumbledore, talán kezdve vele magával. Most tudta, hogy ez célzás volt, és rejtőzött benne igazság is, de Zana nem érezte vigasznak ezt, sem bátorításnak, mert önmagát látta, és Pitont, és annyira másképp, mint Dumbledore; letörten megcsóválta a fejét.
- De mindig marad nyoma - fűzte hozzá keserűen. - És akkor üljünk ölbe tett kézzel, amíg lassan, de biztosan beérik, mint a penész?
- Néha igen, azt kell: hagyni mindent haladni a maga útján - mondta Dumbledore nyugodtan, de fáradtan.
Zana elnézett a távolba, túl a Roxfort határán. Néha lehet, hogy valóban azt kell. Néha bölcsebbek, megfontoltabbak leszünk a horzsolt, varas sebektől a térdünkön, gondolta magában. Nem minden az lesz, aminek indul, emlékezett Dumbledore szavaira. Fázósan összefonta maga előtt a karjait. Az elmúlt két hétben úgy érezte, megfagyott benne valami. Pitonra gondolt, és a férfi állhatatos megvetésére, ami szögekkel kifeszítve állt benne, és olyan időtállónak tűnt, mint a sóba ágyazott tengeri halak, és ő örökösen beléütközött. Tudta, hogyan kell mesterkéletlenül, erőlködés nélkül levegőnek nézni valakit, de fárasztotta. Azzal áltatta magát, hogy nem akar konok, büszke haraggal élni, de talán csak kihívás volt megrepeszteni Piton tömbbé sűrűsödött előítéleteit.
- Viszont néha lépni kell, ha képesek vagyunk rá - tette hozzá halkan, elszántan. A fák zörögve hajladoztak a gyenge szélben. Havat ígért az ég.
 
*

Még nincs hozzászólás.
 
Bejelentkezés / Sign in
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
VENDÉGKÖNYV / GUESTBOOK

 
Slipknot (HUN)
 
Adam Lambert (HUN)
 
Placebo (HUN)
 
30 Seconds To Mars (HUN)
 
DM Fanfictions (HUN)
 
Harry Potter folytatásos (HUN)
 
Harry Potter novellák (HUN)
 
Bi/Lesbian/Gay történetek (HUN)
 

A legfrissebb Anime hírek , mindennap anime ajánló , mondocon képek , és hírek. Csatlakozz közösségünkhöz!    *****    Rendelj bármilyen asztrológiai elemzést,júniusban Te mondod meg,hogy mennyit szeretnél érte fizetni!Várlak az oldalamon!    *****    Egyetemistáknak kiemelt lakások eladóak. www.simonyiingatlan.hu Debrecen eladó kiváló lakások. www.simonyiingatlan.hu    *****    Egyetemistáknak kiemelt lakások eladóak. www.simonyiingatlan.hu Debrecen eladó kiváló lakások. www.simonyiingatlan.hu    *****    NÁLAM NINCSENNEK AKCIÓK, MINDEN ASZTROLÓGIAI ELEMZÉS "BECSÜLET KASSZÁS", A KONZULTÁCIÓ ÉS OKTATÁS INGYENES.    *****    **** Nokedli-lapja****Családi magazin****18-98 éves korosztály mindent megtalál itt, játékoktól a hírekig*****    *****    KÜLÖNLEGES AKCIÓ A CSILLAGJÖVÕ OLDALON JÚNIUSBAN.TE DÖNTHETED EL MENNYIBE KERÜLJÖN A HOROSZKÓP MEGRENDELÉSEID ÁRA!    *****    Minden héten anime/managa hírek , minden nap Anime ajánlók , Mondocon hírek. Itt nem fogsz unatkozni!! :)    *****    KÜLÖNLEGES CSILLAGJÖVÕ AKCIÓ JÚNIUSBAN.TE DÖNTHETED EL MENNYIBE KERÜLJÖN A SZÜLETÉSI HOROSZKÓP! VÁRLAK!RENDELD MEG MOST!    *****    Minimálbér és a garantált bérminimum összege 2019-ben    *****    Lépj be a lovak világába! Nevelj, versenyezz, szórakozz! Virtuális lónevelde, szerepjáték, olvasó sarok!    *****    Részletes születési horoszkóp, ajándék 3 év elõrejelzés, ingyenes konzultáció,tájékoztatás az oldalon! Rendeld meg most!    *****    A Világon egyetlen messengeren nézhetõ filmes oldal! NÉZZ FILMET FACEBOOK MESSENGEREN! Csatlakozz hozzánk!    *****    Outsider - Gay - Creative - Rebel - Tolerant - Furry - Brony - Hipster - Gamer - Otherkin - Geek - Autistic    *****    Ayang - Avagy milyen is a világ az én szememmel    *****    KÉRDÕASZTROLÓGIA OKTATÁS AZT ALAPOKTÓL, SAJÁT TANULÁSI TEMPÓD SZERINT - CSAK ITT!    *****    Konyhatündér blog! Egészséges, gyorsan elkészíthetõ ételek. Recept blog    *****    Konyhatündér    *****    Nokedli lapja **** Családi magazin **** Minden ami érdekelhet 18-89 éves korodig ****    *****    Nokedli-lapja *** °_|_° *** Családi magazin *** --*** Mindenrõl olvashat itt ami érdekes lehet 18-98 évesig!! ******___******