|
9. fejezet - Porba hullott királyok csendes diadala - part 2
2009.08.14. 10:18
- Vigyázzon, sok arrafelé a bicegóc! - hozta a szél a hangokat. Zana intett egyet, hogy hallotta, de nem fordult vissza. A napkorongból már alig látszott valami, vérszínbe borította a messzi dombhátakat, miközben Zana lassan leereszkedett a sikamlós hegyoldalon. A kicsivel lentebb kanyargó hegyi utat már megülte a sötétség, azon túl a lápi lidércek csalóka fényei pislogtak. Az egész hétvégét a skót felföldön töltötte középkori mágikus leleteket kutatva. Mögötte, a magaslat egy szélvédett üregében a Minisztérium háromfős régészcsapatának másik két tagja kuporgott a megtisztított amulettek felett. Előző nap este alig bírták együttes erővel kirángatni egyiküket a mocsárból, ahova sikeresen betévedt a bicegócok segítségével. Vad vidék volt ez, száz legenda lábnyomát őrizte a föld.
Megállt a zsombékok között. Szerette volna, ha a szél kifúj mindent a fejéből. Főleg a kérdéseket. A sérelmeket. A gőgöt. Csak görgesse magával, mint az elszáradt kévéket a tarlón. Még egy-két óra, és újra vissza kellett térnie a Roxfortba. Legalább meleg kandalló mellett ülhet. És újra kivehet belőle minden tüzet Piton egyetlen pillantása. Vagy lángokra lobbanthatja. Két napja úgy lézengett az érintetlen sziklák között, mint a hazajáró lelkek, szinte az első hó is keresztülhullott rajta. Ő maga akart ide jönni, hát Kartush elküldte. Azt gondolta, innen tisztábban ítél meg több száz mérfölddel arrébb játszódó eseményeket, de tévedett megint. Miért olyan könnyű azt hinni, hogy messzire menekülve, bogáncsvirágok közé, földszagú mélyedésekbe, bele Európába, távol viszi a gondoktól?
Egyszer már megpróbálta, és akkor minden megtett lépés egy-egy órát szakított ki belőle, a múltjából, csavarokkal, rögzítőpántokkal együtt tépte ki őket, lyuk maradt a helyükön, és kiderült, mind gerenda volt, támpillér meg oszlop, és egyszer csak Nápolyban találta magát, vagy Granadában, vagy Lyonban, mindegy volt, és nem tudta, mit is keres ott. Minden olyan kicsi lett, jelentéktelen, a lábainál felállítgatott gyufaskatulya-házakban pálcikaemberke-életek folytak, kavicskutyák hemperegtek könnycsepptavakban. Mögötte meg nem állt más, csak egy gerendái nélkül összeroskadt ház, az élete. Pedig csak beszélni kellett volna akkor is, szavak kellettek volna, meg őszinteség. Bátorság.
Olyan kicsiny dolgokban tudott gyáva lenni, amelyek végül porrá rombolták a világát, mert gigantikusra nőttek, és volt, hogy falakat döntött le, de mögöttük üresen pislogó semmi lapult.
Piton volt a nyílvessző letört hegye a testébe fúródva, és minden mozdulatára egyre inkább széthordta a mérgét a vére. Az ilyen hajthatatlan embereket kell sakkban tartani valamivel, elérhetetlen magasságba felemelt kézben bizonyíték- és titokpórázokat lengetni - így tanulta. Olykor ezt is szerette volna tenni. Olykor csak hátat fordítva arrébb menni. Olykor vad tűzzel veszekedni, számon kérni, szembesíteni. Elküldeni a pokolba. És valahogy mégsem tette egyiket sem.
Szórakozottan számlálni kezdte a bicegócok lámpásait. A szél felé fújta a tőzeg jellegzetes szagát és a lidércek sunyi kacagását. Olyan mérhetetlen béke rezgette a fagyott fűszálakat, amilyet nem bírt meglelni magában.Nem kellett volna Pitonnal foglalkoznia. Ha rá gondolt, úgy érezte, valami idegen dolog nőtt benne, amit nem ismer, nem ő irányít és nem az övé. És belülről kaparta. Ha rá gondolt, felborult a világ. Ezer fokon égett, megszületett, meghalt egyetlen másodpercben, vénájában egy egész élet rohant át minden keserűségével és gyönyörével, száz akarata volt, és mind mást kívánt. És egy pofon emléke vöröslött a tenyerébe szökve. Meg egy pillantás az íriszében. Meg szavak a fülében. Meg másoké is. Hőbörgő diákoké, fanyalgó kollégáké, idegeneké. Ezekre a szavakra jobban szeretett gondolni, mint Pitonéra. Néha rátelepedtek az ömlesztve kapott jelzők, a kimondatlan vélemények, amik ott ültek az arcokon vagy a félrenézésekben, vagy abban, ahogy a zavart ujjak lesöpörték a láthatatlan morzsákat az asztalról. Piton és a hatalmas rajongótábora. Néha olyan könnyű volt egy legyintéssel elintézni a férfit, besorolni a pokol legalsó bugyrainak egyikébe, talán egy külön bugyorba, vagy elkönyvelni, hogy a maga gúnyos szövegeivel, örök rosszindulatával olyan egysíkú, akár egy papírlap. Nem hozott fel ellenérveket, mint egy elfogult bíró, csak az egyik oldal bizonyítékait nézte, csak a hosszú listán felvázolt rémtetteket ismételgette, és írta hozzá a szóbeszéd hajmeresztő kitalációit és a saját égbekiáltó sérelmeit. Egyértelmű ítélet, visszaeső bűnöző, siralomház. Talán lelkifurdalást jelent agyonlőni a baromfira járó, sötétben lopakodó menyétet? Könnyű volt, mert így nem fájtak a szavak, sem a csend kettejük közt. Könnyű. És valahol mindig tudta, hogy hamis is. A rövid ellenlistán, a mérleg másik, egeket verő serpenyőjében ellopott, talált, ügyesen előcsalt pillantások, ádázul őrzött gyengeségek futó árnyképei, álarcok hajszálrepedései árválkodtak, és az ő igazságérzete. Pehelysúlyú volt mind, nevetett rajta a mérleg nyelve is, de neki számított valamiért. Ha másképp lett volna, ő maga sem jobb Pitonnál. A férfire gondolva sokszor az a régi, színházi zsinórpadlás jutott az eszébe, ahova egyszer Igor felvitte, hogy tanulja meg egy szempillantás alatt felfedezni a rendszertelenségben rejlő okságot, a káoszban megbújó rendet, de számára kiismerhetetlen maradt az a félhomályos, veszélyes ösvényű, mélybe nyíló világ, ahol ő volt a kicsi légy a pókhálóban - így akadt fenn Piton járatlan utakkal teli természetén is. Fenn, a himbálózó kötelek közt nehéz léptű, elefántsúlyú szörnyetegnek érezte magát. Nem csoda, hogy először kudarcot vallott ott. Igor jól tudta, hogy a próba kettős, előbb a félelmét kellett legyőznie, ráparancsolt, hogy ne csak a lábfejét bámulja, különben lelöki. Órákig gyűlölte utána a férfit, de a zsinórpadlás terítőre hímzett, ötszirmú vadvirágként már ott lapult a fejében. És talán Pitonnal sem akart mást, csak kibogozni a szálakat, fegyvercsörgés, harci induló nélkül elvonulni egymás mellett. Néha csak szavak kellettek. És bátorság.
Két órával később már a roxforti szobája ablakpárkányán kuporgott átfagyva, forró teáscsészével a kezében. Úgy érezte magát, mint a nagy bocsánatkérések előtt, a büszkesége homokot szórt a fogaskerekek közé, és ő csikorogva mozdult előre, szenvedve, alázat nélkül.
- Méltóság. Büszkeség. Ennyi - visszhangzott a fejében a régi emlék, látta maga előtt a fagyöngykoszorút, ahogy a lángok mohón beleharapnak és elemésztik.
Az első karácsonya volt az apja nélkül, az első Igorral. Hát sikerült emlékezetessé tenniük mindkettőjüknek. Igor a birtokára vitte a téli szünet idejére, és már másnap kitette a házból, hogy menjen, boldoguljon maga, neki ne játssza a világfájdalmat cipelő mártírt. Ő a tizenévesek majd-megmutatom-én-neked vehemenciájával csörtetett a kapu felé. Körbejárta a birtok alatt elterülő falvat, hogy majd dolgozik, mit érdekli őt az egész, akadjon meg a torkán a töltött pulyka. Nem tudhatta, hogy Igor közbenjárásával senki nem akarta felfogadni. Igor arra szerette volna kényszeríteni, hogy megalázkodjon, hogy rájöjjön, milyen lenne nélküle az élete. Ő nem volt hajlandó kéregetni, bevágta maga után az utolsó kaput, inkább koplalt, és majd megfagyott. Kicsinyes elégtétellel gondolt arra, hogy majd csendben meghal valamelyik lyukban, és Igor aztán bánhatja. Csakhogy a férfi látszólag rá sem hederített. Három nappal később felháborodott haraggal tört a férfira a rezidencia ebédlőjében, vacsoraidőben.
- Nem rakhatsz az utcára! Aláírtad a papírokat, hogy magadhoz veszel, amíg ki nem járom az iskolát! - csapta be maga mögött az ajtót. Arca lángra lobbant a meleg helyiségben. - Ha nem tetszik, hogy itt vagyok, küldj vissza a Durmstrangba!
Igor hátradőlt a székben, de nem válaszolt. Egy ideig csendben ízlelgette a bort, lassan megtörölte a kezeit, bekapott egy szőlőszemet, és élvezte a feszültségét. A gyűrűje ráérősen, felsőbbrendűen koccant a poháron. Végül közönyösen őt méregette. Úgy festett, mint egy hatalmas földesúr, aki gazdagon hímzett köpenyében a szobalányok sorát mustrálja.
- Úgy emlékszem, egy szájhős kisasszony az orrom alá dörgölte, hogy már nagykorú. Ez nem kutyamenhely. Itt az én szabályaim érvényesek - pattant fel a helyéről. Most megint a Durmstrang igazgatója volt, a zsarnok despota, a hideg akarat. - És vannak helyzetek, amikor a méltóságot félre kell dobni, nem tudtad megtanulni még ebből sem? Micsoda irónia, nem? A büszkeséged nem engedte, hogy koldulj. Így végül nagy felháborodásodban nálam kötöttél ki, ami ugyancsak a fene nagy méltóságodon ejt csorbát. Méltóság. Büszkeség. Ennyi - hajította hanyagul a lángok közé a kandallópárkányon heverő karácsonyi koszorút. - Festmény egy vak házában, gomb a zoknin, a szék ötödik lába. Felesleges, hátráltat. Az apád volt ilyen - tette még hozzá foghegyről.
Jól emlékezett, hogy kiborult akkor erre a megjegyzésre. Úgy kiabált, ahogy a torkán kifért.
- Ne merj így beszélni róla! És elegem van a hülye tanításaidból! Nem hajítok ki semmit az ablakon!
- Büszkeséggel nem lehet jóllakni - közölte vele Igor szárazon, és ő elsírta magát, hogy legalább tükörbe tud nézni. Igor kegyetlenül kinevette. Megragadta a karjánál fogva, és a tükör elé penderítette.
- Nézz bele, te szakadt, éhes királynő! Büszkeség? Szerinted látszik ez a tükörben? Méltóság? Ugyan hol keressem? A homlokodon? Orrodon? Esetleg a lila szádon meg vacogó fogaidon? Hát legfeljebb ott látszik a te nagy büszkeséged! Ez kell neked? Patyolat lélek, görög halál?
Zana lehunyta a szemeit. Akkor is. Most is. Tizenhét évesen. Huszonhat évesen.
Lüktetett benne Igor szava. Hányszor ócsárolta az ő vadromantikus, patetikus természetét, hogy ez már nem az a világ. Soha nem is volt az. Olyan játszi könnyedséggel tudta megnehezíteni a saját életét. Más volt, mint Igor, aki mint a fakocka tornyot a gyerekek, újra összerakta magát, ha ledőlt. Ő meg csak ült a kockák felett, és siratta, hogy már úgysem lesz minden a régi, többé nem tud ugyanolyan tornyot felhúzni.
Hol látszik a megalkuvás, az elvesztett csaták keserűsége, az ócska győzelmek fénytelen dicsősége? A tükör semmit nem mutatott. Pedig mennyi minden ott lehetett volna, hatalmasan, vörösen, mint a házasságtörő nők mellén a betű! Nem is látszott volna tőlük az arca. És már ő sem látta őket, csak kétségbeesésben, fáradt délelőttökön, amikor odakint szomorúan csepegett az eső az eresz hasadásaiból. De akkor nagyon látta. Mintha neki is a szemébe ment volna a mesebeli ördög millió darabra tört gonosz tükrének szilánkja, a jó nyomtalanul eltűnt, és felnagyítva látott minden rosszat. A kis hazugságokat, dicstelen kisiklásokat, az ő nagy, szégyellt, rejtegetett, mások és önmaga előtt elhallgatott, soha rá nem gondolt, világát felforgató, gyönyörű botlását... Bár az akkor sem látszott, amikor megtörtént, csupán bűnös csillogás játszott a szemeiben. Vagy talán csak ő képzelte oda.
Ujjával kerek, nevető arcot rajzolt az ablaküvegre, és figyelte, ahogy az érintése nyomán a pára lassú cseppekbe gyűlve az ablakkeretbe szalad. Tudta, hogy végül úgyis le fog menni az alagsorba. Megvoltak a maga kötelező, önkínzó körei, amiket le kellett futnia. Időhúzás. Lemegyek, amikor egyet lobban a gyertyaláng. Majd inkább a következő lobbanásnál... Milyen gyerekesen tudott olykor viselkedni, csak mosolygott magán, bár talán sírt volna.
Az ablakon túl lassú pelyhekben szállingózni kezdett a hó, elfedve a párkány töredezett, lepattogzott tégláit. A sötét parkból csak a fénylő víztükröt és Hagrid házának ablakából kiszűrődő meleg, sárga fényt lehetett kivenni. Közeledett a karácsony. Csilingelő, fenyőillatú, zöld színű, ismeretlen karácsony. Az együgyű rajz az üvegen már nem is mosolygott, inkább könnyezett.
Egy mozdulattal letörölte, és leugrott az ablakpárkányról. Piton nem volt az irodájában, így továbbment a szobájához. Halkan kopogott. Aztán rögtön hármat, hangosabban - még a kopogásom is kérdez, bosszankodott magán. Itt engem bántottak meg, mit keresek itt, kúszott a fejébe a hang, és kis híján visszafordult, de akkor kattant a zár. Piton nem titkolt meglepetéssel, és nagy adag, valamelyest megkésett rosszallással bámult rá. Alig tűnt ki a mögötte honoló homályból, csak az alagsor nedvesen sercegő fáklyái vetettek az arcára némi fényt. Zana arra gondolt, hogy nem látta két napja, és máris nem tudja, hogyan kell szólnia hozzá. Piton bezzeg mindig tudta.
- Ha akar tőlem valamit, az irodámban keressen fel, mint minden normális ember. Már ha tudja, milyen az - húzta el a száját gúnyosan.
- Majd maga megtanít rá - változott tükörré Zana, és kétkedve végigszaladt a tekintete a férfin. - De mivel nem volt ott, ide jöttem.
- Menjen vissza, és próbálkozzon még - kúszott Piton keze a kilincsre, de nem húzódott vissza.
- Ez nálam húsz éve nem működik - közölte Zana lekezelően, de megtorpant. Megint a járt, száz lábnyommal ledöngölt útra tévedtek, nem akarta a ki tudja hányadik verzióját eljátszani a kisiklott találkozásaiknak. Ezért igazán kár volt öt emeletet lépcsőznie. - Nos, ha már a normális embereket említette, gondoltam, viselkedjünk is úgy. Lassan ott tartunk, hogy levélben kívánunk jó reggelt egymásnak.
- Legfeljebb maga. Én nem érzek belül csillapíthatatlan kényszert arra, hogy ilyesmit közöljek magával. Vagy bármi mást.
- Tényleg? Akkor legközelebb ne is faggatózzon sötét, kihalt csarnokokban - vetette oda harapósan. Piton félig érdeklődve, félig kihívóan felvonta a szemöldökét.
- Miért? Talán a Kikötőről akar most beszélni?
- Szerintem ebbe ne menjünk bele, mert én is tudnék kérdezni magától - sóhajtott Zana fáradtan. - Azért jöttem, mert semmi kedvem ehhez a gyerekes marakodáshoz. Látja, még egy üveg bort is hoztam - emelte meg a kezét. Piton tekintete rezzenéstelenül figyelte az arcát, és nem mozdult egy tapodtat sem. - Mi lenne, ha nem az alagsor közepén tárgyalnánk ezt meg? Esetleg nem engedne be?
- Eltalálta - hangzott a tömör felelet, és Piton, ha lehet, még jobban elállta a szűk nyílást, nem mintha Zana faltörő kosokat rejtegetett volna a zsebeiben. Már rég rá akarta csapni az orrára az ajtót, és valami mégis ott tartotta a küszöbhöz szegezve. Élvezte Zana vonásaiban a leleplezett kényszerűséget, bár nem értette az eredetét. Rá szeretett volna jönni, miféle új taktikákba kezdett a nő, néhány perc, és úgyis kiderül, de Zana nem csinált mást, csak az üveg bort lötyögtette a kezében. Szép volt így sápadtan, égő, bizonytalanul rebbenő szemekkel, Piton alig várta, hogy elmenjen végre. Vagy kiabáljon.
- Talán rejteget valamit? - kérdezte Zana fanyarul. - Pedig igazán kíváncsi lettem volna a különleges bájitalgyűjteményére.
- Sajnos csak preparátumokat gyűjtök, de az megfeküdné a maga érzékeny gyomrát - közölte Piton gúnyosan mosolyogva, és kivette Zana kezéből a bort. - Ezt köszönöm. Ja, és itt semmire sem megy egy Alohomorával, meg az állítólagos legendás zárnyitó tudományával - jegyezte meg lekicsinylő tekintettel és bevágta az ajtót. A hangsúly kedvéért most a zár is zajosan fordult egyet.
Zana magában fújtatva meredt az ajtóra. Úgy érezte, ez kihívás volt. Piton meg az ő lenéző, gúnyos modora, amikor úgy néz rá, mint egy létjogosulatlan féregre. Lehet, hogy rátukmálta magát, lehet, hogy az első visszautasításra jobban tette volna, ha vert sereg módjára visszamasíroz a szobájába egy eleve vesztett csatából, de már nem tudott. Már akkor nem tudott volna, mikor negyed órával korábban kilépett az ajtaján. Áltatta magát. Mit érdekelte őt, hogy marják egymást, mint a veszett, tépett fülű kutyák, neki csak az fájt, hogy minek tartja őt Piton. Épp az, hogy nem tartja semmire. Piton, aki maga a pestis, mocskos, ragtapaszokkal lefedett ocsmány fekély, miféle jogon, miféle önkritika nélkül bírál meg akár egy koszos patkányt is? Ő, ha száz Igor Karkarovval fekszik is össze, megvesztegeti a fél világot, vagy egyenesen a Kikötőbe költözik, vagy a fene tudja, mi is a vád ellene, akkor sem ér fel Perselus Piton egyetlen halálfaló-napjával sem. Megint hangosan bömböltek a szavak benne, meg az elfogult bíró, és csörömpölt a kibillent mérleg is. Vért kívánt, mint a sértett pogány harcosok, dárdát verve a nagy tölgypajzsához.
Előhúzta a pálcáját. Ráeszmélt, mire készül, és egy pillanatra visszakozott. Ha most fúriaként betör Piton ajtaján, semmit nem ér el vele, de már abban sem volt biztos, hogy el akar-e érni egyáltalán valamit, vagy csak százegyedszer is elismételni a maga szidalmait. Csakhogy a kihívás ott lógott az ajtóra szögelve.
Alohomora, persze.
Néhány perc volt csupán, sok hatalmas szívdobbanás, zár kattanása, ajtó nyílása, üres csend. A léptei halk nesze, az ajtó csukódása a háta mögött. Belebámult az ismeretlen homályba, belélegezte az ismeretlen levegőt.
- Nem gondolja, hogy ízléstelenség a Nagyúr zárvarázsát alkalmaznia a Roxfortban? - kérdezte halkan a csendtől. Nem is az ő hangja volt, hanem egy templomba belépőé, aki suttogva szól és ijedten, és talán megilletődve is. Azt a másik Zanát mintha az ajtón kívül hagyta volna.
- Ezt mégis hogy képzeli? - jött a félhomályból a válasz, valami csattant, és Piton sietett felé oldalról, a semmiből. Zana nem látta az arcát, de az alakját körberajzolta egy eldugott, távoli gyertya szégyenlős fénye. Keze ráfeszült a kilincsre, de nem nyomta le. Félt Pitontól, és attól a vad hangtól, a magasságától, a feketeségétől, a kérlelhetetlenségétől, a múltjától. Attól, hogy ott állt közvetlenül előtte, mint egy fal. Az illatától. A rezdülésétől. Attól, hogy ember. Hogy férfi. Igen, talán attól félt a leginkább. Hogy nem csak egy címszó egy könyvben. Vagy név egy anyakönyvi kivonaton. Mindig ettől félt. Most is, a Szükség Szobájában is, meg a Merlin Könyvtárban, ezer helyen, ha ott voltak ketten. Távolról, a szobája ágyán heverve, vastag tölgyajtóval elválasztva, skót felföldeken, londoni sikátorokban csak név volt, meg elítélt volt, meg címszó. Egy rohadt alak, akinek beleverné az orrát a tükrébe. Valami konok, gyűlölködő fekete lyuk, amiben nyomtalanul eltűnnek a felé szórt emberi szavak, és csak a semmit árasztja kifelé. Valaki, akinek a véleményét meg akarja változtatni, mert ne hordjon a hátán a Föld egyetlen olyan élőlényt se, aki szembesíteni akarja soha el nem követett bűnökkel. Volt neki épp elég nagyon is létező, szükségtelen fantom-kárhozatokat magára vennie. De itt és most több volt annál. Itt lelakatolt könyv volt, végtelen oldallal, nem lehetett elintézni két sértő jelzővel, mert mélyebb volt annál a sekély vizű, félig kiszáradt kútnál, amit mutatott, mert amikor beledobta a maga kis kavicsait, néha hallott mást is, mint a meder koppanó visszhangját. Mert rezdülései voltak.
Nem kiszámítható, orbitális pályán keringő törmelék volt, nem voltak intézményesen meghatározott sablonszavak és tettek, amikkel hatni lehetett rá, bánni kellett vele, és nem ádázul lerohanni. Nem tudhatta, hogy Piton róla is éppen ezt gondolja.
- Az illendőség úgy kívánta, hogy modortalanságra modortalansággal válaszoljak - nézett a férfire halvány mosollyal. Inkább érezte, mint látta Piton haragvó hitetlenkedését.
- Nem emlékszem, hogy valaha betörtem volna a szobájába.
- Elvette a boromat, és egyáltalán nem viselkedett úgy, ahogy normális emberek szoktak.
- Nem kell nekem a rohadt bora, vigye innen a francba - lépett Piton az ajtó felé. Zana alig egy arasznyira állt tőle, kényszeríteni akarta, hogy növelje kettejük közt a távolságot, de Zana nem lépett sem oldalra, sem a kilincset nem nyomta le. Piton jól látta őt, az ő szemei hamarabb hozzászoktak a homályhoz, és az alig derengő fény is a nőre esett. Zana viszonozta a pillantását, azzal az oktalan vakmerőséggel, amivel mindig, résnyire nyílt ajkakkal, éberen. A pillanat izgalma megnyújtotta a csendet, Zana ismeretlen dallamra járta a táncát az ördöggel. Az élni vágyók hallgatják így sínre lehajtott fülükkel a vonatzakatolást.
- Nekem sem kell - felelte szelíden. - A maga hibája, hogy olyan válaszokat sajtol ki belőlem, amiket nem akarok... nem ismerek - tette hozzá akadozva. - Nem akartam megsérteni, és betörni sem.
Piton rámeredt. Ha Zana most nem volt őszinte, akkor alakoskodásban túlszárnyalta még a mesterét is, mégsem tudott hinni neki. Az ő mindig gyanakvó, örökké hasznot kereső természete nem tudta elfogadni, sem elképzelni, hogy valaki csupán azért teszi le a fegyvert elsőként, messziről lengetett fehér zászlóval, előre aláírt biankó fegyverszüneti szerződéssel, mert nyomja a vállát a puskatus, és kényelmetlen árokban aludni. Ő erre seregeket sejtett a dombhát mögött, vagy övszíjba rejtett kínai tőrt, senki nem hagyja el önként a hadvezéri sátrat. De Zana csak nézte őt, és várt. Néhány pillanattal korábban már mozdult a keze, hogy megragadja és kirázza belőle a lelket is, ne merje többé betenni ide a lábát, aztán kihajítaná, hogy csak úgy koppanna. Hozzávágná még a nyavalyás borát is, de meggondolta magát. Hát engedjük közel magunkhoz a kígyót, hogy kiderüljön, mit is akar, egy gyors csapás úgyis lemetszi a fejét, lépett egyet vissza.
- Az elsős diáklányaim is hihetőbben játsszák el az ártatlan tekintetet - jegyezte meg azért. Csak hogy lássa, nem örömében messzire elhajigált bizalmatlansággal enged a játéknak. Nagy vörös ikszet ne fessen a mellére, hogy ide lőjön? - Nem nyúlhat semmihez.
Zana lopva mert csak körbenézni. Arra számított, hogy Piton lakrésze olyan lesz, mint az övé, de itt nem látott ágyat vagy ruhásszekrényt. A helyiséget jobbára könyvekkel halmozták tele, Piton igazi lakrészére a szoba sarkában sötétlő ajtó nyílhatott. Itt nem voltak színes folyadékban ázó "háziállatok", ahogy a diákok nevezték a bájitalterem és a férfi irodájának díszeit. Bár egyetlen gyertya világított a dolgozóasztalra helyezve, a szoba tágasnak látszott, mintha kárpótlásul, amiért az alagsorban kell laknia, Piton kétszer annyi helyet kapott volna. A szeme sarkából a férfira nézett. Nem tudta elképzelni a felső emeletek fényárban úszó szobáiban, hatalmas ablakok előtt. Tekintetével végigsimított a könyvek kopott gerincén, de megérinteni egyiket sem merte, Piton élesen, kitartóan figyelte a mozdulatait a gyertya fénykörén túl. Valójában kárörvendve számolta a perceket visszafelé, amikor Zana majd kínlódva megpróbál magasröptű beszélgetést kezdeményezni, amibe neki esze ágában sem lesz besegíteni, aztán újabb csend következik majd, amit ő kifejezetten élvezni fog, Zana viszont látványosan szenved majd, végül kínos magyarázkodással az ajtó felé somfordál, hogy elfelejtette megetetni az aranyhalát meg égve hagyta a gyertyát is, elbúcsúzik és magában szentül megfogadja, hogy soha többé nem teszi be ide a lábát. Ő pedig majd gúnyosan megköszöni a látogatását, és reméli, jól szórakozott, és máskor is lesz szerencséje a remek társasághoz. Tíz perc. Fejben már számba is vette, mit fog csinálni az este további részében.
- Nem bontja fel? - hallotta Zana hangját. Milyen kiszámítható, húzta mosolyra a száját. Mind irtózik a csendtől, hát kitölti ostobaságokkal.
Zana nem értette a férfi arckifejezését, úgy nézte őt, mint aki tudja, avarral teleszórt, ágakkal lefedett verem szélén áll, amely alján élesre, hegyesre kifaragott cövekek várják éhesen, hogy gyanútlanul hátralépjen. A férfi felé nyújtotta az üveget.
- Miféle bor ez? - pillantott futólag a címkére, a különös betűkre Piton.
- Vörös - mosolygott rá Zana. Na ne mondja, válaszolt a férfi tekintete. - Nem mérgezem meg. A bor egyébként magyar, ha már ennyire érdekli.
Piton megint hátrahúzódott, és a pohara mögül figyelte tovább a nőt. Ha az időjárásra tereli a szót, úgy kirúgja innen, hogy a lába se éri a földet. Zana kissé céltalanul megkerülte az asztalt, és felszisszent.
- Ez nem igaz - lehelte izgatottan. Piton még sohasem hallotta ilyennek a hangját, oldalra lépett, hogy jobban lássa. Zana az ében patikaszekrényt bámulta. - Tizenhetedik század, csont intarziák, ezüstfüstös futtatások, festett mozaiküvegek. Hiányzik egy ládikája és egy fogantyúja, ugye?
- Honnan tudja? - rezzent össze Piton. A régiségkereskedő fennhéjázó, szokásos dagályos szócséplése nem érdekelte, de Zana többet tudott, mint számított rá. Többet, mint indokolt volt.
- Mert nálam vannak, otthon, a régiségboltomban - ingatta a fejét. Arcán halvány foltok gyúltak a felismeréstől. - Hihetetlen, mennyi arra az esély, hogy éppen itt bukkanok rá, hát így néz ki - simított végig a fafaragásokon, a polcokat tartó kígyók fekete fején, ujjai alatt gyíkok kapaszkodtak kilincsek gyanánt. A bíborban játszó üvegtáblák mögött címkézetlen tégelyek és fiolák bújtak meg a vitrinekben, névtelen életek, névtelen halálok. Zana kiszakadt a világból. A helyzet valószínűtlensége a bőre alá kúszott, ebben az egy mesterműben összekapcsolódott a korábbi élete a jelenkorival, látta magát az obszidián szemű gyíkfogantyúval a kezében, vad kutatások közepette. Soha egy percig nem gondolta, hogy a Roxfortban, Perselus Piton szobájában bukkan majd rá. Egyáltalán azt nem gondolta, hogy valaha nekik egy ponton összeérhet az ízlésük. Ezt a szekrényt a férfinak faragták, minden fekete ívével, komor díszítésével együtt, talán már akkor is tudta, odahaza, számba vette a helyeket, embereket, akiknél rálelhet, és minden képzelet mélyén talán éppen Piton lapult. - Szebb, mint gondoltam. Titkos rekesze is van? - kérdezte mosolyogva, és ujja öntudatlanul járta az utat. Ő maga is meglepődött, amikor egy faragott holló szárnya mögül a kezébe fordult egy fekete tárgy.
- Megmondtam, hogy ne nyúljon semmihez, nem? - mennydörögte Piton, és Zana hátraperdült a vészjósló talársuhogásra.
- Sajnálom, nem volt szándékos - pillantott a kezére megilletődve. Egy feslett bőrkötéses könyvet szorongatott. Ujjaihoz évtizedes gyűrődések simultak idegenül. - Azt hiszem, tudom, mi ez.
Piton megtorpant az asztal sarkánál, és nem mozdult onnan. Na mi, kérdezték a szemei villanva. Zana felpillantott rá. Nem ütötte fel a könyvet. Nem merte. Most kisdiák volt, és felelt.
- Az első fele ötszáz éves ősnyomtatvány, bíbor-fekete iniciálékkal, kézzel festve, ahogy kell - kezdte halkan, inkább kérdezte. Pitonnak a szeme sem felelt. - Fekete mágia tanok, a veleje. De a második fele... a Nagyúr kézirata, igaz? Ez a Vörös könyv, de maga átkötötte, és kiszedte a papírtáblát. A színezett metszés ornamentuma árulkodó, bár félig lekopott.
- Örülnék, ha visszatenné - jegyezte meg Piton szárazon. Zana nem figyelt rá, a bíbormetszésű lapokat nézte. A könyv második felét a Nagyúr állítólag a roxforti tanulóévei alatt vetette papírra, akkor alkotta meg eljövendő birodalma alapjait, az eszmerendszert, ami mellé hívek ezreit tudta felsorakoztatni. Tizenévesen. Vörös könyvnek hívták, a tinta után, amellyel íródott. Azt tartották róla, hogy sárvérűek vére színezte ilyenné. Valóban vér volt, Igor példányát sokszor forgatta az ujjai közt, de gyanította, hogy legfeljebb csak kakasok véréről van szó.
- Igornak is volt belőle, nem most látom először, de ez tele van jegyzetekkel - pergette át a lapokat Zana, és a férfi szálkás, apró betűit figyelte a margókon és a sorok mentén, meg a könyvlapok közé betett jegyzetpapírokon. Piton még közelebb lépett, de nem szólt. - Javításokkal.
- Talán kegyeletsértésnek számít? - szűrte a fogai közt. Zana ujja végigszaladt a gerincen.
- Félreértett, lenyűgöz. Nem lehetnek olyan régi bejegyzések, ha Igor nem tudott róluk, a halálfalók sem. A Nagyúr bukása után keletkeztek, ugye?
- Nem éppen - nyúlt Piton a könyvért, és kikapta Zana kezéből. - Vannak bájitalok, amikről jobb, ha minél kevesebben tudnak.
Zana talányosan nézett rá. A Sötét Nagyúr odaadó szolgája talán mégsem volt olyan odaadó? Megvoltak a maga kis titkai, és ügyesen kihalászta a halait a folyóból, mégpedig észrevétlenül, a legjobbakat. Zana rájött, hogy bizony nem Igor Karkarov volt az egyetlen, aki nagy előrelátással előkészítette az útját minden eshetőséget számba véve, Pitonnak is voltak rejtett fegyverei, de ő tisztábban látott, és jó irányba vágott ösvényt a rengetegben. És volt olyan józan, hogy elővigyázatosan nem nyújtott mindent feltétel nélkül tálcán a Nagyúrnak.
- Az apámé volt, nem a beavatásom után szereztem - dobta a rekeszbe a könyvet Piton, és visszazárta. Most ő nem bírta a csendet.
- Az apja halálfaló volt? - kérdezte Zana elhűlve, talán szomorúan.
- Dehogy, ahhoz túl... - nem fejezte be a mondatot. Gyáva volt? Kevés volt? Mindegyik, és mégis... hova vezetett volna? - Egyet értett a Nagyúr eszméivel, és valahonnan megszerezte - tette hozzá. Ironikus, hogy végül a mindig gyűlölt apja nyomdokaiba lépett, s már-már beteges vonzódást érzett a fekete mágia iránt. És ha csak ebben hasonlítottak volna...
- A legendás aranyvérűségi dicskódex - húzta el a száját Zana szarkasztikusan. - Az egész könyvben az ér a legkevesebbet.
- Lám csak, az aranyvérűek társadalmának újabb Weasley-féle selejtjével állok szemben? - vonta fel a szemöldökét Piton. Zana megkeményedett arccal fordult felé. Piton kiélezte a pillanatot, addig nyújtotta, amíg repedezni nem kezdett, és végül kegyesen hozzátette: - Lucius Malfoy szavaival élve.
Zana megvetően végigmérte, majd hátat fordított, és szórakozottan babrálni kezdett egy pennával.
- Mellesleg nem vagyok aranyvérű - mosolygott távolian. Tessék, kérdezte a csend döbbenten. - Az anyai nagyapám mugli volt. Még csak nem is sárvérű, egyszerű mugli... Tudom, mire gondol, valóban, a Durmstrang történetében, főleg mióta Igor az igazgató, valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki nem tisztavérű.
Törvénnyé érett íratlan aranyszabály. Na igen, csakhogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, hát még Igornak.
- Karkarov tudott róla? - ütközött meg Piton.
- Hogyne tudott volna! A diákokat mindig alapos vizsgálatnak vetették alá, vér szerinti vizsgálatnak, természetesen, mielőtt meghívták volna őket az iskola falai közé. De Igor azt akarta, hogy oda járjak, a keze alá, bármi áron.
Piton értetlenül hallgatta. Nem tudta elképzelni, mi hasznot látott Karkarov egy gyereklányban, aki épphogy kilépett abból a korszakból, amikor még az orrát túrja, és csattogós szárnyú falepkét huzigál maga után az udvaron. Annyira még Karkarov sem lehetett beteges, hogy a majdani szeretőt lássa benne. Zana félreértette Piton arckifejezését. Aranyvérűként nevelték egy olyan környezetben, ahol csak szék tetejéről voltak hajlandóak egy kevertvérűhöz szólni, hirtelen úgy hitte, Piton vonásaira is ez a tanítás ült ki öntudatlanul, és nem érti, Igor hogyan fanyalodhatott a társaságára.
- Végül is, miért ne állhatott volna szóba velem? A saját mestere is aranyvérűségről prédikált félvérként - Piton újfent megdöbbent Zana tájékozottságán, meg a tényen, hogy a Nagyúr ádázul őrzött titkáról Karkarov, Malfoyhoz hasonlóan mégis tudott. A Konzisztórium nagykutyái még jobban nyüszíthettek a gondolatra, ki parancsol nekik.
- És kreált magának egy makulátlan múltat, ha jól sejtem.
- Valahogy úgy. A nagyapámat kihúzta a képből - komorult el Zana. Ezt sohasem tudta lenyelni. Igor olyan könnyedén retusálta ki a családfájából a nagyapját, mintha soha nem is létezett volna, és mintha nem lett volna több, mint véletlenszerűen egymás mellé pakolt betűk halmaza, helyesírási hiba egy levélben. Kiirtotta a gazt, a család fekete bárányát, a vérvonal szégyenét. Ne beszélj róla többet, nem is létezett, ne ejtsd ki a nevét se, a te nagyapád gyógyító volt egy hegyi faluban, élt, meghalt ekkor és ekkor, itt és itt járt, ennyibe telt eltüntetni egy egész életet. Sokáig nem értette, akkor kije volt az, aki nyaranta fűzfa sípon tanította játszani, de ezt nem osztotta meg senkivel. - Természetesen mélyen titkolnom kellett a származásomat. Igor szerencséjére apám aranyvérű családból származott, vele nem volt gond. Ha kiderült volna a mi kis titkunk, minden terve, minden tanítása és belém ölt munkája kárba veszett volna. Abban a világban, azokban a körökben, ahol érdekelt volt, senki sem hitt volna egy piszkosvérű szavának. És Igor sem állhatott volna úgy eléjük, hogy megcsalta a saját ideológiáját.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés