|
10. fejezet - Néma rianás - part 1
2009.08.14. 10:22
X.
Néma rianás
Az érintetlen hótakaróval olyan volt a szelíd völgybe simuló falu, mint a fenyvesek közt meleg fényű ablakszemekkel pislogó festett házikók a mugli képeslapokon. Békésen aludtak az utcák a szürke ég alatt, a hólepte kerítések mögül csak a fazékkalapos hóemberek figyeltek fekete szénszemükkel. Karácsony harmadnapja volt, Harry úgy nézett végig az utcán, mintha régi idők emlékei után kutatna a fejében. De csak egyet talált volna úgyis, a legrégebbit, az örökkévalót a zöld fénnyel, a kiáltásokkal.
- Azt hiszem, az utca végén lesz, Harry - szólt mögötte lágyan Lupin.
Végighaladtak a kertekből kinyúló csupasz faágak alatt, hajukba csillogó hópelyhek tapadtak. A vége felé az utca vetett egy szelíd kanyart, és szinte megtorpant a falut félig körbeölelő tölgyrengeteg szélén, a vastag hó alatt is látszott, hogy az út itt repedezetté, elhagyatottá vált, és Harry szinte látta, hogyan veri fel a gaz nyaranta. Az érintetlen hólepelből rögtön tudta, hogy a falu lakói is messzire kerülik a helységnek ezt a végét. Az utca jobb oldalán az utolsó ház - nem, annak már legkevésbé sem lehetett nevezni - komor ellentétet alkotott a fehér sapkás, ezüst füstű kéménnyel pöfékelő otthonokkal. A bedőlt, korhadt kerítéslécek mögött az udvart bár hó fedte, mégis látszott az egyenetlen felszín, a szétvetett, elszórt különböző méretű téglák, cserepek, lécek halmai. A néhai ház tető nélküli, még megmaradt falai csupaszon, talán baljósan álltak az ég felé meredve, és kissé figyelmeztetően. Harry megtorpant a kifordult kapuszárny előtt, és hallotta, hogy Lupin is így tesz. Csak nézte a falakat, úgy rebbent ide-oda a tekintete, mintha fel akarná építeni magában az egykori házat.
A kapuszárny nyikorogva mozdult egyet, mindketten riadtan kapták oda a fejüket, ennek a helynek más illata volt, mint a falunak, más, rettenetes. Az ég is mintha komor szürkébe öltözött volna, ahogy a kaput szélesebbre tárta a szél láthatatlan keze, mintha hívná befelé az egykori gazdát, és Harry belépett a szomorú előkertbe - a tölgyek ágai csonthanggal üdvözölték.
Lupin fázva követte. Még sohasem járt itt. Nem lett volna képes rá, egyszer készült ide igazán, egészen más érzésekkel, elkésett néhány nappal, az is tizenöt éve volt, amikor még ugyanolyan takaros ház állhatott a ledőlt falak helyén, mint a többi épület Godric's Hollowban. Azóta mindenki közül, akit ismert, csak Hagrid és Sirius járt itt, de ő elhessegette őket, finoman, de gyorsan más témára terelte a beszélgetést; ha néhanapján szóba került az a nap, Godric's Hollow neve olyanná vált számára, mint egy száraz adat valamelyik mágiatörténet könyvben, mindenki úgy emlegette, micsoda nagy fordulat volt, az évtized szenzációja, eltűnt, nem tűnt el, ebben nem maradt semmi személyes, azon az éjszakán számára nem adatokat írt meg a sors. Itt állva nem volt nehéz elképzelnie a Potter család életét a néhai falak közt, és látta maga előtt Siriust a borzalmas repülő motorjával, értetlenül, döbbenten, a szipogó Hagridot, a csecsemőt, aki látszólag olyan rendíthetetlen nyugalommal állt most mellette, amit szinte irigyelt tőle.
Harry óvatosan kerülgette a hó alatt megbúvó törmelékeket, és összeborzadt a gondolatra, mekkora erő lehetett az, ami így szétvetette a házat, mintha színes ceruzákkal színezett kartonpapír babaszoba lenne. Két fal maradt viszonylag épen egy csonka tető alatt, és Harry szomorúan figyelte a másfél évtized alatt lassan leázott tapéta elrohadt csíkjait. Itt állhatott az ő kiságya. Az épen maradt falak oltalmában találhatott rá Hagrid, ebben nem is kételkedett. A valahai szoba átellenes sarka festett a legszomorúbban, egyetlen távoli félfal állt csak, még mindig hatalmas koromfekete folttal az oldalán, amit eső sem mos le róla soha, és a téglák úgy hevertek egymáson, mint egy rendetlen gyerek fakockái. Nem mert közelebb menni. Ott állhatott Voldemort, ott az édesanyja, és... inkább elfordult, ez nem vitt sehova, hálát adott a hónak, hogy belepett mindent, és ő nem látja, mi van elszórva a téglák közt. Hát ez az a hely, ahol kifordult sarkaiból az élete, ahol minden elkezdődött, itt született meg a Fiú-Aki-Túlélte, ő egy évesen meghalt, majd újjászületett, de már nem ugyanúgy, más élettel, más jövővel. Sokadszorra képzelte már el, mi lett volna, ha Voldemort Neville-t választja inkább, milyen lett volna annak a Harry Potternek az élete, aki szüleivel nőtt volna fel egészen máshol, nem is tudná, hogy valahol a hegyek közt létezik egy falu, amit Godric's Hollownak hívnak, és ott nem lenne romba dőlt ház, ahol tótágast állt a világ, őt sem ismerné senki, nem veregetnék hátba idegenek, és nem kéne hadba vonulnia Voldemort ellen... és Sirius... és minden más lenne.
Lupinra nézett inkább, aki zsebre dugott kezekkel bámult egy pontba - hány ember élete fordult meg ezen a helyen, azon az órán! Lupin reggel ment el érte a Roxfortba, Harry biztosra vette, hogy ő is tud a halloweeni ballépéséről, de nagy megkönnyebbülésére nem mutatta, hogy szándékában áll megfeddni, vagy beszélni vele mindarról, amiről Dumbledore is tette. Felajánlotta neki, hogy ha szeretné, elhozza Godric's Hollowba, és Harry rögtön igent mondott. Legbelül már évek óta, első évfolyam óta el akart jönni ide, maga sem tudta, mit keres itt, mit vár egy romos, borzalmas emlékű háztól, és most sem volt okosabb. Csak a halványan lüktető kényszer szűnt meg benne, és bármilyen baljós volt a környék, valahogy megnyugodott. És biztos volt benne, hogy Lupin is erre számított, ezért hozta ide.
- Megnézed a temetőt? - kérdezte Lupin halkan, és ő meglepetten fordult a férfi felé, de némán biccentett. Még egy utolsó pillantást vetett a házra, a kapu csikorogva intett utána, és ő Lupin nyomában átvágott a falun.
A temető félig felkapaszkodott a hegyoldalra, és megült egy széles, lapos mélyedésben. Ez a temető, így, hogy a sírkövek alig tűntek ki a fehérségből, nem borzasztották úgy össze, mint annak a temetőnek az emléke. Az egyszerű márványtáblára a temető szélén, egy magyalbokor árnyékában találtak rá. Harry lassan fél térdre ereszkedett. Már az is meglepte, hogy a szüleinek egyáltalán van sírja, soha senki nem említette ezt neki, és ő sem kérdezte, nem hallott róla, hogy temetést rendeztek volna. Nem bírta megkérdezni Lupint, hogy a márványlap alatt valóban ott fekszik-e a szülei földi maradványa, vagy mindez csak jelkép. Nem akarta tudni a választ - azok után, hogy látta a házat, végképp nem. Ott, az elburjánzott kertben, egy rémületes pillanatig azt hitte, a romok alatt még mindig ott hevernek a szülei, vagy bármi, ami megmaradt. Végigsimított a vésett betűkön, ujjai nyomán száraz repkényszárak peregtek a hóra. Kézzel foghatóvá vált a tény, hogy árva, és ettől elcsendesedett benne valami harsogó, utat kereső, ész nélkül mozduló. Most találkozott a múlttal, és meg kellett teremtenie a jövőjét, olyan hiábavaló volt hadakozni az ellen, amit kimértek rá, keseregni felette, és létezett még annyi mindenki, akiért talpra kellett állnia; azon a távoli éjszakán nem az ő földbe döngölt, igazságtalan élete született meg, hanem a szelíden pislogó remény - itt muszáj volt elmosolyodnia, ez a gondolat úgy hangzott, mintha Rita Vitrol írta volna valamelyik szívhez szóló cikkében.
Már teljesen átázott a térdén a nadrág, mikor végre felemelkedett. Szótlanul sorjáztak ki Lupinnal a temetőből, nem volt mit mondani, a legnagyobb változások csendesen jönnek el, nincs is szó rá. Csak egy percre állt meg a lankán, hogy körbenézzen, onnan fentről a lerombolt ház sem látszott tisztán, puha köd ereszkedett a tájra. Valahol belül tudta, hogy soha többé nem tér ide vissza.
*
A hatalmas, gyönyörű kovácsoltvas kapu döndülve csapódott be, a szárnyak találkozásában a finoman megmunkált lánc kígyóként tekeredett körbe a díszes M betűn. A sötétség már előkúszott a bokrok alól, kapuoszlopok mögül, és lustán elnyúlt az ösvényen, megtörve a hótakaró egységes fehérjét. A gondosan nyírt bokrok mögött elegánsan terpeszkedett a Malfoy-kúria ősi homlokzata.
Lucius Malfoy öles léptekkel sietett végig az úton, egyetlen pillantást se szentelve a mögötte igyekvő feleségének, aki meglehetős küzdelemmel taposta a havat magas sarkú csizmájában. Malfoy még mindig ingerült volt, ha arra gondolt, hogy a Mágiaügyi Minisztérium hoppanálás-gátló varázslatot tett a Minisztérium épületére, így oda kizárólag a Hop-hálózaton keresztül, illetve az utcaszintről, a telefonfülkén át lehetett bejutni. Neki egyikhez sem fűlött a foga, kormosan, szutykosan kászálódjon elő a kandallóból, mint az aljanép Weasleyk? A
Minisztérium, miután a Nagyúr megtámadta mind a Szent Mungót, mind a Gringottsot, egyre több szigorítást vezetett be az épületben. A hoppanálás gátlásával akartak megelőzni egy hasonló támadást - mivel a Hop-hálózaton keresztül külön engedéllyel lehetett csak a Minisztériumba jutni (a dolgozókat leszámítva, akiknek állandó összeköttetésük volt a bejárati csarnokkal), és ez természetesen három-négy bagolyfordultát, aktatologatást és nyolc munkanapot jelentett. Nem mintha egy szűkös, emberi kipárolgástól büdös, saras mugli telefonfülkében jobb lett volna nyomorogni, még valamelyik nyavalyás firkász le is fotózta, ahogy undorodó fejjel kikászálódott a fülkéből, nyakán Narcissával, aki a köpenyét féltve siránkozott a fülébe. Nem baj, hadd lássa mindenki, milyen véleménnyel van a Minisztérium újításairól. Mintha ezzel éppen megállíthatták volna a Nagyurat, ha neki pont a Minisztériumban akadt volna dolga!
- Annak a nevetséges, idétlen csitrinek volt képe citromsárga hajjal megjelenni a Wizengamot előtt - furakodott a fülébe Narcissa kissé elfulladó hangja. A felesége, mióta kitették a lábukat a Minisztériumból, egyfolytában a családja deviáns ágát pocskondiázta, ezúttal a metamorfmágus aurorbohócot, Nymphadora Tonkst.
Lezajlott végre a Malfoy kontra Black-Tonks ügy első fordulója, ha minden jól megy - és miért ne ment volna jól, a dominót már meglökték, borult az magától, főleg ha rázták alatta az asztalt is -, igen hosszú és puskaporos sorozatnak néztek elébe. Már maga a tárgyalás is idegtépően hosszúra nyúlt, négy szünetet is beiktattak, legalább hét tanút meghallgattak, bizonyítékokat mutogattak, Black lyukas zoknijától kezdve a végrendeletéig minden előkerült, persze Dumbledore nem rángatta elő Shackleboltot, nagyot kockáztatott, be kellett ismerni, remekül alkalmazta a visszanyert tekintélyét: az ő szava, és a Minisztérium független vizsgálóbizottságának jelenléte, miszerint semmi ismert módosító bűbáj nyoma nem található Black végrendeletén, elég volt ahhoz, hogy a halálát elfogadott tényként mondja ki az egyébként igencsak családias hangulatban, tíz - válogatott - fővel ülésező Wizengamot testület. Legalább a szünetek arra jók voltak, hogy megmutathatta magát a kint unatkozó fotósoknak, leadhatott néhány interjút, és látványosan gondterhelt, rosszalló arcot vágott, harapnak az ilyesmire az emberek, ez sokkal drámaibban hatott a fekete-fehér képeken, mintha fogsorvillogtatóan vigyorogna. A tárgyalás végén persze fellebbezésről harsogott az ügyvédje, minden élőt-holtat megkérdőjelezett, mi az, hogy ismert módosító bűbáj, és mi van az ismeretlenekkel, tudta a dolgát, ő maga már oda sem figyelt rá, egyébként sem tetszett neki, hogy Dumbledore láthatólag még aznap ítéletet akart kicsiholni, elkerülve az elnapolást, amit Malfoy sokkal jobban szeretett volna. Miután lerázta Caramelt, aki teljes támogatásárólbiztosította, nagy megelégedésére a terem előtt egy falkányi újságíróba botlott, akik estére és másnap reggelre bizonyára mind az "Exkluzív" jelzővel fogják közölni a vele készült interjút. A tény, hogy az ügy másik érintettje láthatóan elzárkózott a kérdésözön elől, csak még nagyobb visszhangot adott a témának, találgatások tömegét indítva el, elégedett volt, és az lesz a Nagyúr is.
Kis híján becsapta a bejárati ajtót Narcissa orra előtt. Olyan ritkán jártak el kettesben, hogy elszokott attól, hogy valaki követi. Az előszobában azonnal fellobbantak a lángok, fényük többszörösen visszaverődött az antik keretes tükrökből. Malfoy ledobta magáról a köpenyét a legközelebbi szék karfájára.
- Mit tehet Sipor a gazdáiért? - nyekeregte a háta mögött alázatosan Black retkes, félnótás házimanója, és az orrát szinte beletrancsírozta a szőnyegbe, ahogy meghajolt.
- Ha lehet, ne mocskold össze a szőnyeget - rúgta le Malfoy a latyakos cipőt a lábáról, és még mielőtt Sipor a körülrajongott úrnőjéhez igyekezhetett volna, felé lendítette a cipőit. - Tisztítsd le ezeket, de egyetlen sóvirágot se lássak rajta, megértetted?
A nyavalyás muglik minden utcáján térdig lehetett gázolni a sóban, hamuban meg faforgácsban, teleszemetelték vele a várost, miután az éjjel jégpáncéllá fagyott a latyak.
Sipor kissé kényszeredetten hajlongva fogta meg a cipőit, és Malfoy mérget vett volna rá, hogy egy vágyakozó pillantást vetett Narcissa sáros aljú kabátja és csizmái felé. Magában gúnyosan mosolyogva fordult ki az előtérből - Dracóval egymás közt csak Narcissa szobalányának hívták a rühes, vén házimanót. Miután Black elpatkolt, Sipor náluk kötött ki, az egyetlen olyan Black-ágnál, akiknek - szerinte - engedelmességgel tartozhatott, és körülrajongta Narcissát. Ravasz volt, ezt meg kellett hagyni, addig úgy vette, hogy nem köti semmi kötelezettség, amíg döntés nem születik a végrendelet perében, és szabadon választott a Black-vérvonal ágai között, amely nem volt túl szétterjedt, Bellatrix páros lábbal rúgta volna ki, Tonksékhoz meg, akik már nem is számítottak Blacknek, nem volt hajlandó menni.
- Ha megjön az Esti Próféta, rögtön hozd be, a zeneszalonban leszek - szólt oda még a házimanónak.
A fűzöld színben pompázó szoba egyetlen zenével kapcsolatos tárgya egy ezer éves hárfa volt, állítólag még Hugrabug Helga tulajdonából - egyikük sem értett igazán a zenéhez, ő maga többnyire unta, Narcissának meg rettenetes hallása volt.
A felesége csakhamar követte, és beült vele szemben a kandalló mellé, ölében azzal a könyvvel, amit már legalább fél éve olvasott, de inkább csak az ölében melengetett, ehhez sem volt elég kitartása, ahogy semmihez sem az életben. Úgy keringett állandóan a házban, mint egy alvajáró, úgy, ahogy valószínűleg tízévesen is, kár, hogy nem ismerhette akkor, nem mintha bármit is számított volna az úgyis létrejövő frigynél, hogy a gyönyörű arának világ életében a feneke alá nyomták a széket, a szájába az ételt, és kizárólag azért nem halt bele az unalomba, mert azt is unalmasnak találta - mindez apró betűs szöveg volt a szerződés alján, de a legbosszantóbb fajtából, mert öröklődött: Dracóba vegyült néha ez a lányos lágyság, gyengeség, talán gyávaság is. Már az elején látta, hogy Narcissa elrontja a fiút, érzelmeket adott neki az állandó rajongásával, Draco naphosszat az ölében meg a szoknyája mögött bujkált, de már nem tudta úgy elvadítani az anyjától, ahogyan szerette volna, túl kevés ideje jutott rá, és ez az ő kudarca volt. Hiába tartotta már javarészt a saját kezében Draco irányítását, Narcissa mégis rajta hagyta a nyomát, Draco olykor dühítően nyámnyila volt, ez is csak Black-vér lehetett. Az egész Black család degenerált volt, Bellatrixba szorult ugyan tűz, nem is kevés, de azt a nőt mindennek el lehetett mondani, csak épelméjűnek nem. Hát még a többi, a Dumbledore háziállatainak sorát bővítő Sirius Black meg az öccse, az a nyápic Regulus, aki miatt Bella majdnem végérvényesen megütötte a bokáját a Nagyúr előtt, ugyanis ő ajánlotta be valamikor halálfalónak a tejfölösszájú kölyköt, aki végül alkalmatlannak bizonyult minden szempontból, és gyáván elmenekült. Maga Bellatrix hajtotta fel, emlékezett rá, micsoda diadallal, elégtétellel, vérben forgó szemekkel cibálta vissza a félholt, felismerhetetlenségig agyonkínzott gyereket a Nagyúr színe elé, egyenesen rémisztő volt, és végül részesülhetett abban a kegyben, hogy ő maga végezhette ki az áruló kuzinját - azt a kuzinját is. Nem lehetett kérdés, hogy elnyerte ezzel a Nagyúr bocsánatát.
- Ennyi év alatt alig változott valamit - szólalt meg mintegy magának Narcissa. Fejével a tűz felé fordult, Lucius nem láthatta, csak féloldalról. Nem volt nehéz rájönnie, hogy Andromedáról beszél, már várta, mikor lyukadnak ki ide, a felesége egyre szűkülő körökben keringett a téma körül, mint keselyűk a dög felett. Narcissa finom metszésű állán mintha ellazultak volna az izmok, az egész bőre életre kelt a narancssárga fényben. Malfoy tűnődve nézte, Dracóval a szíve alatt volt talán utoljára ilyen megfoghatatlan. Akkoriban még kívánta is őt, régen volt, azóta úgy gondolt rá, mint Hugrabug Helga hárfájára, kellék volt a házában.
Narcissa felkapta a fejét, ajkain, orrán már a megszokott fintor ült.
- Képes volt lealacsonyodni egy sárvérű szintjére, mennyit ordított vele az apám, hát még Bella - nem tette hozzá, mennyire gyűlölte ő is Andromedát akkoriban, tizenhárom éves volt, sírva fúrta az arcát a párnájába éjjelente, hogy a szelíd, halk szavú, megbízható Andromeda így elárulta őket, így itt hagyta őt, a nyakán Bella vasszigorával; puszta önzés volt minden könnycseppje. Meg irigység. Neki akkor már le volt foglalva egy hat évvel későbbi nap a naptárában, az esküvője számára, Andromeda milyen jogon bújik ki a család elvárásai alól, amikor az ajtóban már ott toporog egy fél tucat potenciális férj, hátuk mögött évszázados vagyonnal, névvel, ranggal, címerpajzzsal és persze vérrel, a legnemesebbel. Tonks. Miféle őrület vitte rá Andromedát, ő beleszédült akkor, mert nagyon is el tudta képzelni azt az őrületet, még ha az túl is ment minden tolerálható határon.
- Bellára hasonlít, ő is így nézne ki, ha nem csukatja le magát - jegyezte meg Lucius szárazon.
Narcissa nem felelt. Magában felnevetett a férje mondata hallatán, ha a két érintett fülébe jutna, mindkettő kézzel-lábbal tiltakozna - Andromeda olyan más volt, a szemei szelídsége végigömlött a vonásain, és eltűnt minden hasonlósága Bellával. Annyi emléke volt róla, nem is hitte volna, mégis, ott, a hűvös, utálatos tárgyalóteremben rá sem bírt nézni a keserű undortól, ha kérdezték volna, rezzenéstelen tekintettel letagadja a rokoni kapcsolatukat, az összes emléket, hát Andromeda is megtette ezt már jóval előbb, huszonvalahány éve.
Talán háromszor ha látta azóta, akkor is messziről, idegenkedve. Még mindig megvolt valahol az üdvözlőkártya, amit a nővére Draco születésére küldött, nem sablonszöveg sablonábrával, Andromeda álmodozó betűi és vidám, mozgó rajzai díszítették, sohasem értette, miért nem tudta kihajítani. Luciust kérte meg, hogy dobja a többi szemét közé, és mégis, mikor a férje elhagyta a szobát, kikászálódott az ágyból, hogy kimentse onnan.
Órák teltek el lassan, Lucius megírt néhány levelet, amiket rendre otthagyott az ajtó melletti kerek kis asztalon, ahonnan később valamelyik házimanó elvette, hogy a Malfoy család egy baglyára bízza. A házigazdák nem foglalkoztak koszos baglyok fogdosásával.
Sipor hozta be az Esti Prófétát, és nevetségesen hajlongva nyújtotta át a tálcán. Malfoy ráérősen széthajtogatta, Narcissa is felnézett a könyvből, addig se kötötte le éppen. Az újság címlapján azonban korántsem az a cikk fogadta, amire számított, bár az oldal alján sorakozó sok apró kép között a sajátját is megtalálta, de a lap közepén Terry Dalton, az Ürge pislogott rá riadt értetlenséggel. Kiöntötték az Ürgét, olvasta a szalagcímet. Narcissa letette a könyvét, a csend sokat mondott, és leült mellé a kanapéra. A Mágiaügyi Minisztérium felgöngyölítette az öt hónapja letartóztatott, ismert üzletember Dalton és néhány társa szövevényes, illegális ügyleteit és kapcsolatát olyan személyekkel, akik bizonyíthatóan halálfaló múlttal rendelkeznek, illetve más köztiszteletben álló családokkal, továbbá egyéb pénzügyi jellegű tranzakcióit korunk legrettegettebb fekete mágusával, Akit Nem Nevezünk Nevén, blabla.
Lucius idegesen átugrotta a másfél hasábnyi bizonyítéklengetést, aprólékos - és ijesztően pontos - részleteket és évtizedes múltra visszatekintő eseményeket taglaló sorokat, az utolsó bekezdésben ott állt az ő neve is. Most már ráismert az oldalt díszítő képére is, a cikk írója éppen azt a gondterhelt pillantású felvételt tette be róla, amit ő a Black-ügynek szánt. Ez a firkász sem éri meg a jövő hetet, nézte a cikk elején a nevet vicsorogva.
Türelmetlenül tovább lapozott, figyelmen kívül hagyva Narcissa ciccegését, hogy még nem ért a cikk végére, a második oldalon is az Ürge életének dögunalmas krónikája folydogált a bölcsőtől a végső szarkavarásig mindent megemlítve. Harmadik, negyedik oldal, halálfalók, alvilági kapcsolatok, pénzügyi támogatások, dátumokkal, összegekkel, nyilakkal, háromszögekkel és négyzetekkel, olyan pontossággal, hogy kiverte a víz is. A nyolcadik oldalon talált rá a tárgyalásról szóló beszámolóra, egy rövid hasábra kép nélkül, alaposan megvágott, és kissé átköltött interjúval. Nem akart arra gondolni, mi lesz ebből.
Narcissa ölébe gyűrte az újságot, ahogy káromkodva felállt.
- Talán a holnap reggeliben több lesz a tárgyalásról - simogatta szét a lapokat a nő.
- Te tényleg nem érted? - perdült felé a férje. Szikrázott a szeme.
- Nem te vagy az egyetlen, akinek kapcsolatai vannak a Prófétánál. Caramel valószínűleg résen volt - vont vállat Narcissa, a szép veretbe foglalt smaragdköves fülbevalók ezerfelé szórták a hideg fényt.
- Az hülye ehhez - legyintett Malfoy ingerülten. - A vén bolond Dumbledore keze van a dologban.
- Csakhogy nem hivatalosan a Minisztérium irányítja az újságot, ahol tavaly is hülyét csináltak Potterből meg az igazgatóból. Mindegy, kinek a javaslatára, Caramel jól időzített, rápirított az újságírókra, megvan hozzá a hatalma - nézte a címlapot Narcissa. - Gondolod, véletlen, hogy ez most pattant ki?
- Érdekli a francot az egész - lódult az ajtó felé Lucius. Nem akarta még azzal is tetézni a rosszkedvét, hogy igazat ad a feleségének. - Honnan a pokolból jöttek rá?
- Gondolom, köpött az Ürge - indult utána Narcissa. Lucius az emeletre tartott, a dolgozószobájába. Mire Narcissa beérte, már az asztalfiókok tartalmát borítgatta a földre.
- Az lehetetlen. És nem azért, mert ellentétes a nyavalyás érdekeivel. A Próféta többet tudott, mint maga az Ürge. Magával rántott olyanokat is, akikről ez a barom nem is tudhatott. Narcissa, ezek csak egy-egy oldalt olvastak a könyvből, a Nagyúr ügyelt erre, nem ismerhették az egész tartalmát, a francba is, még a halálfalók sem ismerhették... - türelmetlenül abbahagyta a beszédet, fene fog most leállni magyarázgatni, nem volt ehhez idege, tovább túrta az iratokat, pennákat, régi leveleket, kifordította a kabinetszekrény festett kis fiókjait is. Tizenöt éves porszag keringett a levegőben, átverések és harácsolások árulkodó bűze.
- Mit csinálsz? - nézte őt Narcissa higgadtan.
- Ebből előbb-utóbb házkutatás lesz. Az a nyomorult Weasley, gondolom, már alig várja, hogy újra betehesse ide a koszos lábát, nem lát sokszor normális házat belülről. De az is lehet, hogy a drágalátos unokahúgocskád lesz a vendégünk - válogatott a levelek között metsző gúnnyal a hangjában. - Valahova el kell rejteni ezeket - hányta kupacokra a hitelleveleket, kötvényeket, uzsoraszerződéseket, mindent, aminek köze volt az Ürgéhez, vagy a Nagyúr cégére alatt összegyűlt hiénákhoz, ők a mi futtatóink, röhögött mindig Avery, és észre sem vette, hogy magát gúnyolja ezzel a leginkább.
- Ne a szalon padlója alá - emlékeztette Narcissa, mire Malfoy utálkozva felhorkant. Azóta se jött rá, honnan szerzett tudomást Arthur Weasley négy évvel azelőtt a rejtekhely hollétéről, ahol a tiltott, illegális mérgeit és néhány fekete mágiás tárgyat tartott. Felnyalábolta a papírokat a padlóról.
- A pokolba ezzel is! Nincs jobb dolga, mint újságot olvasni? - hányta vissza az egészet, a válla is belerándult hirtelen. Narcissa felvont szemöldökkel állt félre az ajtóból, ahogy Lucius elviharzott mellette. - Nincs elég bajom e nélkül is, rejtsd el az iratokat! - tért vissza köpennyel, maszkkal a kezében. - Ezért duplán kapok ma.
Narcissa komoran nézte a hátát, és arra gondolt, hogy legalább volt tizennégy háborítatlan évük.
*
Piton magában átkozódva fordult ismét a lépcső felé. Dumbledore nem volt az irodájában, a visszataszító kőszörny nem engedte felmenni. Reggel volt, újabb tanítási nap, a pokolba kívánta a visszhangzó iskolát, a kőszörnyet, és legfőképp Dumbledore-t, amikor Sinistra közölte vele, hogy az igazgatót az imént látta a könyvtárba bemenni. Újabb két emelet lépcsőzés, épp amikor ő öregebbnek érezte magát, mint valaha. A feje zsongott az altatófőzettől, amit hajnaltájt vett be, miután órákig álmatlanul hevert az ágyában, kőlepedőn, kőpárnán, úgy érezte, vasból vannak a csontjai, és egyszerre üti mindet egy gigantikus kalapács - olyan elviselhetetlenül fáradt volt, mégsem tudott elaludni. Még most is érezte a főzet agytompító hatását, ébredés óta kóválygott a fejében a kialvatlansággal karöltve. És a fájdalom is maradt. Keserűen elhúzta a száját, hogy lám, milyen könnyű elszokni a rossztól, már el is felejtette, milyen mély benyomással van az emberre a Nagyúr kényeztetése.
Belökte a könyvtár ajtaját. Már előző este felkereshette volna Dumbledore-t, de a lábai egyszerűen megtagadták az engedelmességet - nem mintha sok mondanivalóval szolgálhatott volna az igazgatónak -, épp elég volt visszagyalogolnia Roxmortsból. A könyvtár üres volt, a diákok ilyenkor messze elkerülték a helyiséget, csak Madam Cvikker motozott a polcok között vérszomjasan, hogy nem tették-e a kölykök rossz helyre a könyveket. A könyvtár végében, az egyik asztalnál ott ült Dumbledore, és vele szemben Zana magyarázott belemerülve egy kiterített újságlap felett. Ahogy meglátta a nőt, valahogy még öregebbnek érezte magát, egyenesen furcsának tűnt, hogy nem néz ki Dumbledore-nál is idősebbnek, de amikor odalépett az asztalhoz a szokásos szikár, merev testtartással, nyoma sem látszott rajta a fáradtságnak.
- Á, Perselus, jó reggelt - pillantott fel Dumbledore, és hellyel kínálta. Piton szó nélkül leült, talán máskor nem tette volna, de nem számított. Nem köszönt az igazgatónak, épphogy biccentett, Zanára meg alig pillantott, érdektelenül siklott a tekintete az újságlapról Dumbledore arcára. - Zana épp valami nagyon érdekesre hívta fel a figyelmemet.
- Valóban? - kérdezte Piton színtelenül, kissé rekedten is, valahogy idegenül hatott az egész még az ő szájából is. Fél óra múlva órája volt, épphogy evett valamit, a fejének ki kellett tisztulnia, semmi kedve nem volt végighallgatni azt a nagyon érdekes dolgot, de Dumbledore-t ez vajmi kevéssé izgatta.
- Zana azt kérdezte épp... olvasta a Reggeli Prófétát? - szólt hirtelen Dumbledore. Piton enyhe gúnnyal az arcán felelt.
- Még az Esti Prófétát emésztem.
- Ó - bólintott szórakozottan Dumbledore, aztán hirtelen mindent megértve elkomorult, és némán méregette a bájitaltan tanárt. Piton várakozva viszonozta a pillantást, és inkább sürgető mozdulattal az újság felé intett. Nem kért Dumbledore utólagos részvéteiből meg magyarázkodásából, tele volt velük a polca, a fiókjai, tartogassa ezeket a hasfájós Potternek meg a többi kedvencének, mártíroknak meg siratóasszonyokkal eltemetett hősöknek, ő egyik sem volt, ha akarta volna, itt hagyhatta volna az egész őrületet, de nem akarta. Dumbledore most is visszakozott, ahogy eddig mindig, a bájitaltan tanárnál nem találtak célba a gesztusok. - Tehát... tegnap reggel Pedja Dilics szerb varázslót elmegyógyintézetbe zárták, súlyos tudatkárosodással, még nem tudják, mi baja.
- A szokásos történet - vette át a szót Zana élénken -, a Balkán-félsziget egyik legbefolyásosabb, azaz legtehetősebb embere volt, a vagyona kezelője most a fia, de kiderült, hogy Dilics teljesen eladósodott. Ismerős? Egy hónapja Franz Groß lett öngyilkos, múlt nyáron Panajotisz Lakiszt találták holtan...
Piton emlékezett rá, a Próféta is megírta a gazdag, görög varázsló halálhírét, egy-két napig legalább volt min csámcsognia az újságoknak, tekintve, hogy a Nagyúr nem tette meg nekik azt a szívességet, hogy egy újabb felbukkanásával címlaptémát szolgáltasson nekik.
- Zanával épp arra próbáltunk rájönni, van-e, és ha van, mi az összefüggés az esetek közt - Dumbledore elhallgatott, és Pitonra függesztette a tekintetét. A bájitaltan tanár csak félig volt ott, pillantásával elidőzött valahol félúton az újságlapok szélei és Zana ujjai, a különös anyagú kesztyű alig látható mintái között. Épp úgy kavargott a fejében minden, mint a halvány, karcolásnyi ívek Zana kézfején, ujjain körbefonódva. Enyhén vállat vont, a jelenet kezdett nevetségesen hasonlítani egy figyelmetlen diák órai felelésére.
- Három éve a Nagyúr Albániában járt - jegyezte meg. Dumbledore elégedetten bólintott.
- Én is erre jutottam. És Zana emlékeztetett rá, hogy a szokásos Nagyvadászatot akkoriban Albánia erdeiben rendezték.
Piton megvetően forgatta a szemeit. Kelet-Európában élt a varázsvilágban a vadászszezon szokása, amit a mugliktól vettek át, csak nem puskákkal, hanem varázspálcákkal loholtak a vadak nyomában. Az unatkozó gazdagok játéka volt, az összes, magát valamire tartó varázsló odatolta a képét ilyenkor, társasági esemény volt, hatalom fitogtatása, izgalmakat kerestek, hát lehet, hogy megkapták, kiderül, hogy üldözőből vadakká váltak, és egy sokkal nagyobb, tévedhetetlenebb vadász hajtotta fel őket, fák közt árnyékként lopózó? Az avarban nem őzet zavartak fel, bizony, miért háborgatták a Nagyúr nyugalmát!?
- Azt hiszem, alaposabban utánanézek ennek az ügynek, de a gyanúnk, attól tartok, be fog igazolódni - vette magához az újságot Dumbledore. Piton kérdőn járatta a szemeit az idős mágus és Zana közt.
- Éspedig?
- Valahogyan, talán nagy összegű hiteligénylésekkel, belekeverték az ügybe a Csorobankát is - felelt Zana. Piton rosszat sejtve ráncolta a homlokát. A Csorobanka Kelet-Európa szerbiai székhelyű központi bankja volt, akkora jelentőséggel bírt arrafelé, mint Angliában a Gringotts, ez azonban az egész kelet-európai régiót összefogta.
- Csődbe akarják vinni? Úgy értem, a Nagyúr - tette hozzá rosszkedvűen. Egyre kevésbé tudta tolerálni a Nagyúr zárt információs rendszerét, amely hibátlanul működött, ő egy szót sem hallott a halálfalóktól nemhogy a Csorobankáról, de még Kelet-Európáról sem.
- Van egy olyan megérzésem - vette le a szemüvegét Dumbledore, és ujjával megmasszírozta a bőrébe vágódott kis körívet az orrnyergén -, hogy a Gringotts lába elé akarja vetni a Csorobankát koboldokkal, széfekkel, hatalmas területekkel együtt. Attól tartok, ezek a... balesetek csak a kezdetet jelentik, a Csorobanka befektetései is elúsztak ezzel, a hiteleket sem kapják vissza.
Piton kábán bólintott. A Csorobanka szövevényes kapcsolata a varázsvilág felső rétegével messze földön híres volt. És el tudta képzelni a tömeges hisztériát is, ha kipattan, hogy a Csorobanka talapzata megrendült, mindenki megrohanja a bankot a pénzéért.
- Le akarja kenyerezni a Gringottsot, és ez így utólag, az Ürge-botrány ismeretében nagyon is ésszerű lépés - folytatta Dumbledore. - Tudvalévő, hogy semmi mással nem lehet hatni a koboldokra, csak a pénzzel.
- Neki pedig meglesz az anyagi háttere a hatalma kiépítéséhez - fejezte be a gondolatot Piton, innentől maga is tudta, ismerte a dolgot. A régi mese. Az első éra idején még kicsiben ment az egész, már amennyiben Nagy-Britannia területe kicsinek számított, a Nagyúr immár Európára is kiterjesztette a befolyását. Albániai tartózkodása során nem jelenthetett nehézséget néhány Imperius-átok kiszórása, ahogy Bertha Jorkins kifaggatása és eltüntetése sem erőltethette meg túlságosan. A Gringotts és a Csorobanka koboldjai egyébként is köztudottan fújtak egymásra, mindkét csoport a másik területeit irigyelte, a Gringotts mértékadónak számított az egész varázstársadalom banki világában, a Csorobankának viszont kiterjedtebb területek álltak a rendelkezésére. A Nagyúr nem kérhet olyat a koboldoktól, amit azok ne teljesítenének, ha tálcán nyújtja át nekik a Csorobankát és mindent, ami vele jár. - És a Csorobanka tényleg közel áll a csődhöz? - kérdezte.
- Azt hiszem, igen. Valószínűleg fizetésképtelenek - bólintott Zana. - Tegnap a Gringottsban voltam, hogy pénzt vegyek ki a csorobankai széfemből. Eddig a kérelmemre mindig pozitív válasz jött, ezúttal azonban a keletiek azt felelték, hogy átmeneti banki leltár és átszervezés miatt szünetel a távolsági pénzkivét. Akkor azt hittem, ez tényleg így van, de most már, a hírek fényében kételkedem benne - Piton kissé kárörvendve hallgatta, Zana mintha megérezte volna, mert hozzátette. - Ne ijedjen meg, nem halok éhen, a Gringottsban is van széfem, és részleges hozzáférésem van Karkarovéhoz is.
Mielőtt erre Piton bármit is reagálhatott volna, Dumbledore megszólalt.
- Valamit esetleg közölni akart velem, Perselus? Mi történt tegnap este?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó