II. rész

- Bizarr lenne - gondolt bele Harry.

- Valóban? - kérdezte Piton halkan.

Egy ideig némán nézték egymást. Harry elsápadt.

- Nem úgy érettem! - kezdett mentegetőzni.

Piton azonban szusszanva elfordult. A fiú az ajkába harapott. Tudta, hogy Piton nem veszi magára az ilyen apró sértéseket, mégsem akarta elszúrni a dolgokat.  

- Többek közt emiatt volt olyan nehéz szót érteni az apáddal - mondta a távolba révedőn a férfi.

Harry mindig felkapta a fejét, ha Piton az apjáról beszélt. Eddig csak sértéseket hallott tőle, most azonban meglepte ez a mondat. Nem igazán tudta, mit feleljen, pedig érezte, hogy valamit mondania kell. Az egyik nővérke sietett a segítségére, aki szívességet kért Pitontól: az egyik benti, magas polcról kellett leemelnie valamit. A férfi szívesen segített, és bement az épületbe.

Marie eközben odaslisszolt a merengő Harryhez. Némán megsimogatta a fiú egyre férfiasabb állát, és szemében pajkos fény csillant. Felült a mellettük álló asztalra, és ujját a fiú nadrágjába akasztva magához húzta Harryt. Kedvese elhelyezkedett a lábai közt, majd kezeibe vette a lány arcocskáját. Félresimította a kósza, barna tincseket, és szerelmesen megcsókolta. Ajkaik csintalan táncot jártak, de időről időre megpihentek.

Egyik alkalommal fura cincogó hangra lettek figyelmesek. Kíváncsian néztek körbe, hogy megleljék a zaj forrását. Egyszer csak Marie rémülten felsikoltott, felpattant az asztalról, és végigrohant a verandán, hátra, a hálószobák felé.

Harry először nem tudta mire vélni a lány reakcióját. Majd jobb keze irányába lenézett, és meglátta... Meglátta, hogy az asztal szélén egy ronda, szürke patkány áll a hátsó két lábán, és mellső mancsait előre nyújtogatja, mintha integetne neki. Azonnal elborult az agya, és az állatra vetette magát.

- Pettigrew! - üvöltötte.

Felrúgta maga mellett a székeket, olyan hevesen birkózott a ficánkoló rágcsálóval. Ám az állat kihasználta egyetlen előnyét: jól belemélyesztette metszőfogait a fiú kezébe. Harry felordított fájdalmában. Elejtette a patkányt, és bizsergő kezét rázogatta. Szemében gyűlölet villant, felpattant a földről, és már vetette is magát az iszkoló lény után. Hassal átesett az asztalon, amit döntött magával esés közben, de nem érzett se félelmet, se fájdalmat, csak el akarta kapni az állatot. Kész lett volna átugrani a korláton is, mikor két erős kar kulcsolódott a derekára, ami megakadályozta ebben. Kétségbeesetten pillantott hátra, majd meglátta Piton sápadt arcát.

- Engedjen el! Nem hagyhatjuk megszökni! Pettigrew az! - kiabálta hisztérikusan. Ütött, vágott, kapálózott, ahogy csak bírt, de Piton ereje kitartott, és a földre rántotta a fiút.

Mindketten jól megütötték magukat, Harry el is kábult egy pillanatra. Mikor fel akart állni, a tanár elkapta a kezét.

- Harry! Nem mész sehova! - hordta le.

- Miatta haltak meg a szüleim! Nem hagyhatom futni!

- Honnan tudod, hogy Pettigrew volt az? Lehetett csak egy közönséges patkány is!

- Integetett, láttam! És csak négy ujja volt!

- Egy fenét! - üvöltötte Piton. - Csak azt képzelted, hogy négy ujja van!

- Ő felelős a szüleim haláláért! És Siriust is miatta vesztettem el! - kezdett kétségbeesni Harry, és a rátörő hullám ahhoz volt hasonlatos, amelyet Piton az első nyáriszüneti okklumencia közben tapasztalt.

A férfi azonnal elvette a pálcát a fiútól, mielőtt az megint valami ostobaságot csinál. De Harrynek esze ágában sem volt rontást küldeni rá, egyre jobban magába roskadt. Halkan suttogott maga elé Siriusról, Voldemortról, majd átkarolta magát, mint aki didereg. Egyre jobban elsápadt. Piton megijedt, hogy a Sötét Nagyúr esetleg megint megérzi a fiú gyengeségét. Óvatosan körbepillantott, és látta, hogy a felborogatott székek és asztal mögött jó takarásban vannak. Elővette varázspálcáját, és suttogva ugyanazt a bűbájt kezdte kántálni, amivel Voldemort támadása után meg tudta nyugtatni a fiú zavart elméjét. Bal kezét Harry halántékához érintette, majd lehunyt szemmel tovább mondogatta a varázsigét.

Harry gyengén megremegett, majd testének merevsége megszűnt, zaklatott izmai elernyedtek. Kezei megadóan hanyatlottak a teste mellé. Átadta magát a bűbájnak, de most nem aludt el. Szemei lassan felnyíltak, és zöldesen világítani kezdtek.

- ... corpus liberte rationis... - búgta Piton továbbra is, bár meglepődött a fiú fénylő szemein.

- Silem libertatum - suttogta Harry, majd vékony zöld fénysugár cikázott végig a homlokát ékesítő sebhelyen. Szemei ekkor lecsukódtak, vonásai megenyhültek, teste ellazult.

Piton abbahagyta a varázsigét, és megkönnyebbülten sóhajtott. Fogta a gyenge fiút, és leültette az egyik székbe, majd mozgatni kezdte a karjait, mint az ájult embereknél szokás.

- Harry! - mondta neki halkan. - Harry. Ébredj fel!

A kölyök azonban csak kábán meredt maga elé.

Piton észrevette, hogy a keze véres lett valamitől. Ekkor látta meg a harapásnyomot Harry ujján. Aggódva szemlélte a sérülést, majd elővett egy zsebkendőt, és felitatta a már kifolyt vért. Ekkor két ujja közé szorította a sebet, majd jó erősen megnyomta. Harry felszisszent a fájdalomtól és rögtön éberebb lett. Jókora vércseppek buggyantak ki a kezéből, amit remegő szemekkel nézett.

- Mit csinál? - kérdezte szipogva.

- Kitisztítom a sebed - törölgette újra a kezet Piton. - Hogy juthatott egyáltalán eszedbe megfogni azt a büdös patkányt? Ezek az állatok terjesztik a világon a legrondább betegségeket. Ha szerencséd van, most el is kaptál valamit! - rivallt rá. - Nézd! - mutatott egy halvány rózsaszín csíkra, ami, mint egy jól látható hajszálér, kezdett kirajzolódni a fiú kézfején.

Harry jól láthatóan elsápadt, noha annál haloványabb árnyalatot már aligha tudott volna felölteni.

- Én csak... azt hittem, Pettigrew az...

- Persze, hogy azt hitted! Mindenre azt hiszed! - folytatta a letolást a tanár.

- El akartam kapni - hebegte Harry.

- Ha lett volna eszed, valami bűbájt használtál volna, amivel mondjuk mozdulatlanná dermeszted, vagy lebegtetni kezded, akkor biztos nem tudott volna megszökni! - idegesen a fiú kezére tekerte kendőt. - De sohasem gondolkozol, mikor kellene! Mindig forrófejűen cselekszel!

- És ha tényleg Pettigrew volt az?

- Nem lehetett Pettigrew, mert ő nincs is az országban! - fakadt ki Piton dühösen. - Ezt a vitát pedig lezártuk! - állt fel Piton, de cseppet mérséklődött haragra, mikor meglátta a fiú megszeppent ábrázatát. - Gyerünk - mondta halkan. - Kelj fel, el kell, hogy vigyelek egy orvoshoz...

Harry lassan bólintott, majd engedelmesen felállt. Látta, hogy az egyik nővérke a rémült Marie-t terelgeti feléjük, akiből csak alig lehetett kiszedni, mi ijesztette meg ennyire. A fiú odabattyogott hozzá, és oltalmazón átölelte.

- Jól van, ne sírj! - vigasztalta. Kedvesen megsimogatta a lány haját, és átölelte. - Mi most... elmegyünk.

Marie kérdőn nézett rájuk.

- Harryt megharapta a patkány - közölte a tényt Piton.

A nővérke ijedtében felsikkantott.

- Elmegyünk orvoshoz. De... majd holnap látjuk egymást, jó?

A lány szomorúan bólogatott, majd elbúcsúztak egymástól.

Az orvosnál rövidebb várakozás után sorra kerültek. Az asszisztens szakszerűen ellátta a sebet, majd az orvos utasítására egy jókora adag injekciót adott be a fiúnak, akinek bizony kigúvadtak a szemei a borzalomtól. Az egész teste bizseregni kezdett az oltóanyag hatására, a feneke elzsibbadt, és alig bírt megállni a lábán. Piton, mint rögtönzött nagybácsi kiváltotta a gyógyszereket, bár ez a szerep korántsem volt ínyére.

Lassan ballagtak az utcán a délutáni napsütésben, és Harry jól hallhatóan felszisszent párszor. Piton egy idő után megunta az állandó sóhajtozást.

- Idefigyelj, nekem nem kell játszanod a nagy és erős Harry Pottert. Tudom, hogy fáj ez az injekció. Ne hívjunk inkább taxit? Csak mert ha egyik pillanatban összeesel itt nekem, akkor nem tudlak a Privet Drive-ig cipelni, ahhoz már túl nehéz vagy.

Harry elmosolyodott.

- Nem fogok összeesni. Csak - pihegte hunyorogva - pihenni szeretnék egy kicsit. Hadd üljek le pár percre!

- Felőlem... - vonta meg a vállait a férfi.

A kölyök úgy ereszkedett le a padra, mint egy százéves, mozogni alig bíró öregember. Kinyújtotta a lábait, és szemtelenül elterpeszkedett. Arcán fáradt elégedettség jelent meg.

- Nem akarok hazamenni...

- Itt se lesz kellemesebb... - nézett körbe Piton fintorogva.

- Úgy értem - vigyorgott a fiú - Dursleyéktól is biztos megkapom majd a magamét. Ha eddig nem kezeltek leprásként... Szerintem be sem fognak engedni a lakásba.

- Meg is érdemelnéd.

- Hogyhogy Pettigrew nincs az országban? - kérdezte hirtelen Harry.

Piton fáradt grimaszt vágott.

- Külföldön próbál meg híveket toborozni. De erről tudod, hogy nem beszélhetünk veled.

Harry bólintott.

- Na gyerünk!

Már esteledett, mikor hazaértek. Petunia néni sikoltozva ölelte magához a csemetéjét, féltette, hogy Harry átad neki valami láthatatlan betegséget. Piton halkan felszólalt a fiú érdekében, megjegyezve ugyan, hogy minden felelősség csak Harryt terhel, de a sebet már ellátták, gyógyszereket is kaptak, baj már nem történhet. Ez valamennyire lehűtötte a kedélyeket, de a Dursley família ezek után még jobban utálkozott, amikor csak Harryre nézett.

Másnapra Harry fekvőbeteggé avanzsált, és mozogni is alig bírt az erős oltástól és gyógyszerektől. Így Petunia néninek kellett felhordania az ételt, ami a nőnek egyáltalán nem volt ínyére. Még ennyire se lett volna hajlandó, ha ebéd közben Piton meg nem kérdezi, Harry evett-e már. Mikor megtudta, hogy a fiú még reggelit se kapott, mély döbbenet ült ki az arcára. Ez talán felébresztette a néniben a lappangó felelősségtudatot, és a látszat, csakis a látszat kedvéért igyekezte eljátszani a gondoskodó nagynéni szerepét. Még Marie-nak is megengedte, hogy egyszer meglátogassa Harryt, bár a lány már a kezdetektől nem volt neki szimpatikus.

Marie kedvéért Harry hajlandó volt megerőltetni magát, kimászott az ágyból és levonszolta magát a kertbe. A kellemes napsütésben pihentek Marie-val, és így máris sokkal könnyebb volt elviselnie a fájdalmakat.

Pár nappal később, mikor már mindketten kiheverték az alattomos patkánytámadás megrázkódtatásait, Marie és Harry úgy döntöttek, elmennek moziba. Valami olcsó hollywoodi  szerelmes film volt, kicsit bánták is, hogy egy ilyen klisés produkcióra ültek be.

Mikor azonban kiléptek az épületből, megdörrent az ég.

- Futás! - pillantott fel a szürke fellegekre Harry, miután az első kövér esőcseppek a fejükön koppantak. Kabátjukat maguk fölé emelve rohantak végig az utcákon, de még így is csurom vizesek lettek, mire Marie szállására értek. Harry szabályosan didergett a hűvös nyári esőtől, így boldog volt, hogy végre a meleg épületbe léphetett. Marie-val felmentek a lépcsőn, egyenesen a lány szobájáig. Halványan pislákoló fényt gyújtottak: olyan hatást keltett, mint a roxforti kandallók fénye.

Harry az ablakhoz lépett. Az ég azóta teljesen elfeketedett. Villámok cikáztak a horizonton, és mindegyiket hangos dörrenés követte. Vizes ujjait maga köré fonta, és zavartan a radiátorra tette a kezét. Nem is tudta, mit vár: nyár volt, ilyenkor nincs fűtés. Segélykérőn a kedvesére pillantott, aki már nyúlt is a szekrénybe, hogy előhalásszon egy pokrócot. Ő addig kibújt az átázott pólóból, és az egyik szék támlájára terítette. Mikor megfordult, Marie ott állt, kezében a bordó színű pléddel, de egy kicsit megszeppentnek tűnt, mikor megpillantotta a fiú meztelen felsőtestét.

A fiún is zavart bizsergés lett úrrá, mikor érzékelte, miért habozik a lány. Ugyanakkor... tekintete a lány halovány, vizes trikójára tévedt... amely most szorosan Marie felsőtestéhez tapadt, kirajzolva mindent, amivel büszkélkedhetett. Harry halántéka lüktetni kezdett, arca felforrósodott a zavartól, ami elöntötte, és igyekezett lenyelni a torkában formálódó gombócot. Ajkait néma sóhajtások és artikulálatlan szavak hagyták el. Mit csináljon? Mit kell ilyenkor csinálni? Miért nem...

Hunyorogva megborzongott. Elvette a plédet a kedvesétől, megfogta a lány tétova, kicsi kezeit, majd maga köré fonta őket. Ajkuk egy hosszú, érzéki csókban forrt össze. Mikor szétváltak, hogy újra levegőhöz jussanak, Harry nem akarta elengedni a lányt. Szorosan hozzásimult a testéhez, homloka homlokát érintette. Alig nyitott, a vágytól csillogó szemekkel belepillantott a lány félénk tekintetébe. Az megremegett a felismeréstől, és kissé elsápadt. A fiú érezte, hogy ha most nem nyugtatja meg, azzal mindent elronthat. Féltőn megcsókolta a homlokát, majd szorosabbra fűzte az ölelését.

- Itt a lehetőség, Harry, hogy valami olyasmit tehess, amit te szeretnél tenni, és nem más parancsol neked...

Nedves ajkaik újra összeforrtak. Harry lassan leült az ágyra, majd óvatosan maga felé kezdte húzni a lányt is, aki először remegve engedett csábításának, majd megadóan omlott a karjaiba...

Egy közeli villámlás sárgásan izzó fénye ébresztette fel Harryt legmámorosabb álmából. Riadtan újra lehunyta a szemét, majd felpillantott.

A szoba még mindig ugyanabban az érzéki félhomályban fürdött, mint amiben hagyták. Minden rendben volt... Megnyugodva feküdt vissza alvó kedvese mellé, akit úgy tűnt, nem ébresztett fel a villámlás.

Harry lassan a párna alá csúsztatta a kezét. A lány oldalt feküdt, szorosan hozzásimulva mellkasához, így minden apró szusszanását érezte. Telt, rózsaszín ajkai leheletnyi vékonyan nyitva voltak, amitől csak még bájosabb volt. Haja buja fürtökben omlott a füle és háta mögé, hol hullámosan, hol csak szálakban. Álma mind e kuszaság ellenére békés és édes volt, így Harry akkor se merte volna megzavarni, ha odakint a világ kezdett volna összeomlani. Úgy feküdt mellette, mint valami gyönyörű antik szobor, mint egy istennő, mely egy pillanatra, két csodatétel közt álomra hajtotta a fejét.

Harry szívét meghitt forróság járta át.

- Mit csináltunk... Marie? Bármit is... csináltunk... csodálatos volt...

Óvatosan végigsimította a lány meztelen derekát, kíváncsi ujjai lesiklottak Marie hátának puha, szépséges bőrén, játszadoztak a kibontott hajszálak közt... Védelmezőn tartotta, majd jobban betakarta a finom anyagú, vékony takaróval, ami alatt feküdtek, nehogy megfázzon.

Marie erre alig észrevehetően, de elmosolyodott. Még szorosabban hozzásimult kedveséhez, és álmában, de megcsókolta annak nyakát. A fiú úgy érezte, ennél szebb dolgot nem is kívánhatna az életben. Ha most, ebben a pillanatban meg kellene halnia, akkor is boldogan halna meg: mert van valaki ezen a világon, aki úgy szereti őt, mint senki mást, és akiért ő is bármit képes lenne megtenni...

Az éjjeliszekrényen az órája kettőt pittyegett. Harry azonban átszellemülten, mosolyogva hunyta le a szemeit. Pár másodperc múlva azonban rémülten pattantak fel pillái. Sápadtan ült fel az ágyban, és kezét a szája elé kapta. Borzalommal töltötte el a tudat, hogy senkinek sem szólt, hova megy. Senki sem tudja, hol van. Azt hihetik, elrabolták, vagy még rosszabb: megölték Voldemort csatlósai! Lupin már biztos a holdfényben siratja valahol, Mordon pedig feltehetően már az összes aurort mozgósította, hogy egy végső, elkeseredett, bosszúálló csapást mértjen az összes gonosztevőre. Lemaradt Piton órájáról is. Volt azonban valami, ami mellett még a Rend tagjainak fejmosása is kedveskedő dorgálásnak tűnt volna: Dursleyék haragja! Hiszen mindig Dudley előtt kell hazaérkeznie! Ha később jön, nem kap vacsorát (ami ugyan nem baj), csak egy újabb szitokáradatot a nyakába. Szerencséjére unokatestvére mostanában, hogy később sötétedett, mindig későn járt haza. Hány óra is lehet? Tíz? Fél tizenegy? Kapkodva nyúlt az órájáért.

- Hajnali fél három? - arcán rég nem látott rémület tükröződött. - Meg fogok halni! - temette az arcát a kezeibe.

- Mmmm... Harry? - ült fel az ágyban álmosan Marie. - Valami baj van?

- Jaj, kicsim, nem akartalak felébreszteni... Én csak... teljesen megfeledkeztem az időről, míg veled voltam.

- Nem tudják, hogy itt vagy, ugye? - kérdezte a lány kedvesen.

Harry, a lány édes arcának láttán valahogy mégsem tudott haragudni magára. Mosolyogva megrázta a fejét.

- Nagyon mérgesek lesznek?

- Meg fognak ölni - legyintett lemondóan kedvese.

Marie elvigyorodott.

- Ha már úgyis mindegy, maradj még egy kicsit! - mondta pajkosan.

A fiú felkacagott.

- Nem lehet, cica, muszáj mennem. De majd holnap látjuk egymást! Vagyis... ma, mivel már elmúlt éjfél. Feltéve, ha nem nyúznak meg elevenen - tette hozzá mosolyogva.

- Hm, hát jó - egyezett bele a lány, de kicsit kérette magát. Harry hihetetlenül kívánatosnak találta őt ilyenkor.

Most azonban indulnia kellett. Amilyen gyorsan csak lehetett, magára kapkodta a ruháit, és közben vagy ezer csókot nyomott mohó kedvese ajkára, aki folyton utána kajtatott.

- Várj, várj, ezt elfelejtetted! - szedte ki a lány az ágy alól az egyik zoknit.

Kuncogva meredtek egymásra az ágy két oldaláról. Marie végül átevickélt, odabújt hozzá, majd hosszasan megcsókolta.

- Alig várom, hogy újra lássalak... - mondta halkan.

Harry odahajolt a füléhez, és óvatosan belesuttogott valamit, amitől a lány arca kislányosan elpirult. Kapott még egy gyors csókot az ajkaira és a homlokára, majd útjára engedte Harryt.

A fiú halkan kilopózott az épületből, majd megállt az esőben a lány ablaka alatt. A szépség fentről, a halványan megvilágított szobából figyelte, és búcsúzóul integetett neki. Harry szeretett volna visszafordulni, és felmenni hozzá, de tudta, hogy haza kell mennie Dursleyékhoz. Bolondos szerelmesként még feléje dobott egy csókot, majd futásnak eredt.

Pár sarokkal arrébb behúzódott az egyik épület kapualjába. Kimondta a ruhájára a Leperex-bűbájt, melytől az nem lesz majd vizes - vagy legalábbis nem annyira. Haját világos barna színűre változtatta, hosszát pedig megnövelte vagy tíz centivel. A homlokáról eltüntette a sebet, szemének színét világoskékre módosította. A nyakára és kezére tetoválást varázsolt. Mire elkészült, egészen biztos volt abban, hogy esetleges üldözői így nem ismernek majd rá. Elgondolkozott egy kicsit azon, vajon nem lő-e túl a célon az állandó átváltozással: Mordon kezd rossz hatással lenni rá. Mindenesetre jobbnak látta indulni. Már így is borzalmas fejmosásban lesz része, felesleges lenne tovább feszíteni a húrt.

Nagyokat lépve száguldott végig az utcákon. Az egyik utcasort a parkon keresztül akarta levágni. Lépcsőről lépcsőre, kiszögellésről padkára szökdelt, mozgásának kecsességét pedig bármelyik macska megirigyelte volna. Igyekezett nem összesározni a holmiját. Egyrészt, mert sajnálta volna őket, másrészt meg Petunia néni egészen biztosan kihajította volna a lakásból, ha nyakig mocskosan állít haza. Mellkasában enyhe szúró fájdalommal fordult be a Privet Drive-ra. Végignézett a lakásokon. Minden házban az igazak álmát aludták már, egyedül Dursleyéknál égett a villany. Harry nagyot nyelt. Még érben vannak. Nincs menekvés.

Odalépett az ajtóhoz, előkotorta a kulcscsomóját, remegő kezekkel a zárba illesztette a megfelelőt. Eszébe jutott a külseje, így mielőtt elfordította volna a kulcsot, kimondta a bűbájokat megszüntető varázsigét.

Igyekezett halkan kinyitni az ajtót. A cipőjét is tompa nesz kíséretében rúgta le a lábáról, de hiába. Nyílt is a nappali ajtaja.

- Harry Potter! - mennydörögte Vernon bácsi. - Hogy merészelsz éjnek évadján az utcán kóborolni, te senkiházi!

Petunia néni csípőre tett kézzel, megvető arccal lépett ki a folyosóra, férjét követve.

- Ideje, hogy megtanuld, mi a rend ebben a tisztességes házban! - üvöltötte paprikavörösen bácsikája, és pofonra emelte hatalmas lapátméretű tenyerét.

Harry behúzott vállakkal, behunyt szemmel várta a csattanást. Amióta iskolába járt, nem kapott ki, és nem igazán szerette volna megszakítani ezt a hagyományt.

Odafentről trappolás hallatszott.

- Ne, csak Dudley kárörvendő arcát ne!

Unokatestvére élvezte, ha Harryt megalázottként láthatta. Egyetlen pillanatot sem hagyott volna ki. Legnagyobb meglepetésére azonban nem Dudley vágtatott le a lépcsőn. Piton lélekszakadva ugrotta át a fokokat, és zilálva kapaszkodott meg a korlátban, mikor leért a lépcső aljára. A képe sápadt volt, és beesett, szemei pontszerűre zsugorodtak. Nyakában egy fehér törülköző pihent, hajából pedig csöpögött a víz. Arca őszinte aggodalmat tükrözött. Mikor azonban meglátta, mire készül Vernon, mélységesen megütközött. Olyan tömény undor ült ki az arcára, hogy Petunia néni felsikkantott, Vernon bácsi pedig azonnal leeresztette a kezét.

- Takarodj a szobádba, kölyök! - vetette oda unokaöccsének.

Harry borzalmasan szégyellte magát. Ennél kínosabb helyzetben ritkán volt. A Dursley-házaspár sebesen bezárkózott a nappaliba, így egyedül maradt tanárával. Piton, immár kicsit összeszedettebb ábrázattal, kihúzta magát, összepréselte az ajkait, majd megfordult, és kimért lépésekkel visszament a szobájába. Harry valamiért úgy érezte, követnie kell. Mire felért, bezárt szobaajtót talált, mégis kopogott rajta.

- Gyere be, Harry - hallatszott odabentről.

A fiú kinyitotta a fehér ajtót, és belépett. Rögtön gyógynövények szaga csapta meg az orrát. Az egyik asztalon egy kannában kellemes illatú gyógytea gőzölgött. Piton az ágy szélén ült, és épp egy bögre valamit kortyolgatott.

Harry gyorsan levette a kabátját, letette az ajtó melletti székre, majd a tanárra pillantott. Ám attól, amit látott, a szíve megállt egy pillanatra. Hörögve hátrált a falig, és mindkét kezével biztonságot keresve megmarkolta az ajtófélfát.

Piton féloldalasan ült neki, mégis láthatta, hogy a férfi ébenfekete haja most körülbelül a háta közepéig ér.

- Mi... - kérdezte Harry remegve - mi történt magával... professzor úr?!

A tanár melankolikusan felsóhajtott, majd újat kortyolt a teából.

- Apád egyik kedves ajándéka - mondta rekedt, fátyolos hangon. Érezni lehetett rajta, hogy megfázott. - Egy maradandó hatású bűbáj a repertoárjából...

- De hát... hogy?

- Akárhányszor nedvesség éri a hajamat, megnő ilyen hosszúra. A hatása fél órán belül magától elmúlik.

Harry elfanyalodott.

- Ez borzasztó - mondta sajnálkozva. - Nincs ellene semmilyen varázslat?

- Nincs.

Piton hátrasandított, és úgy ült, hogy a fiú bekerüljön a látómezejébe. Nem szólt semmit, csak az italt lötykölte a pohárban.

- Ön... a keresésemre indult, ugye? - kezdte Harry fájdalmas képpel. - Annyira sajnálom! Nem... nem akartam eltűnni vagy ilyesmi... én csak... teljesen megfeledkeztem az időről, és... Bárcsak jóvá tehetném! Nem akartam lógni az okklumenciáról! Ha akarja... úgy értem, ha nem fáradt... szóval, most bepótolhatjuk...   

Piton meredten nézte. Már épp válaszra nyitotta volna a száját, mikor megvillant az ágy közepén heverő oda-vissza tükör. A férfi letette a bögrét, majd egy apró fejrántással közelebb intette a tétován ácsorgó fiút. Harry végre közelebb lépett és leült ő is az ágy másik oldalára. Piton a kezébe vette a tükröt, belemondta a nevét, mire megjelent Dumbledore gondterhelt arca. A kölyök igyekezett úgy meglapulni, mint pár nappal korábban, Kingsley esetében.

- Igazgató úr - biccentett Piton kötelességtudóan.

- Áh, Perselus. Még mindig semmi hír Harry felől?

- De, igazgató úr. Épp most ért haza.

Dumbledore, úgy tűnt, megeresztett egy fáradt sóhajt.

- Merlinre, jól van? Nem esett bántódása?

- Úgy tűnik, minden rendben.

- Láthatnám őt, Perselus?

Piton egy unott, laza mozdulattal Harry felé fordította a tükröt. Mikor az igazgató megbizonyosodott, fellélegzett, de arca komor maradt.

- Harry Potter! Nagyon felelőtlen cselekedet volt, amit ma este végrehajtottál. Nem szóltál senkinek, hogy hova mész! A Rend tagjai már kétségbeesésükben mindenhol kerestek! Mrs. Weasley lassan már fel is adta a reményt, hogy valaha viszont lát, és Lupin is mélyen meg van rendülve, azt hitte, véged.

- Nagyon sajnálom - mondta remegő szemekkel Harry. Meghatotta, hogy így aggódtak érte. Hogy még Piton is aggódott érte. Meg sem fordult a fejében, hogy mentegetőzni próbál e szégyenletes tett miatt. Ám mielőtt folytathatta volna, Piton megszólalt.

- Jellemző, muglik! - fakadt ki. - Ezekre szórakozóhelyekre manapság már a kiskorúakat is beengedik! Ahelyett, hogy jól hazazavarnának titeket! - tekintete villámokat szórt Harry felé. - Ha még egyszer beteszed a lábad egy olyan helyre, engem többé nem látsz, és tanulhatod a bácsikádtól az okklumenciát!

Harry bambán nézte tanárát. Megzakkant ez? Miféle szórakozóhely?

Dumbledore nem tűnt olyan tanácstalannak. Bólintva nyugtázta Piton szavait, majd megrovóan Harryhez fordult.

- Piton professzornak igaza van, Harry. Vedd komolyan az utasításait, ne kóborolj el esténként, és legfőképpen: kerüld az ilyen veszélyes helyeket!

A fiú bőszen bólogatott, és csodálkozott, hogy ennyivel megúszta. Az igazgató búcsúzásként feléjük biccentett, majd eltűnt a képe a tükörből. Piton le is tette a finom tárgyat az ágyra, és némán Harryre sandított.

- Miért... miért mondta, hogy... - kérdezte volna Harry, de a döbbenettől nem jöttek a szavak.

- Azt akarod, hogy az egész Rend arról csámcsogjon, hogy...

- Nem! - vágta rá Harry, és elvörösödött.

- Na ugye.

- H-honnan tudja...?

Piton hamiskásan elvigyorodott.

- Nem kell a fejedbe látnom, hogy tudjam, hol voltál ma éjszaka.

- Hazudott... hazudott Dumbledore-nak, csak hogy kimentsen? - kérdezte magába roskadva a fiú.

A tanár nem szólt, csak játékosan megcsillant a szeme. Megeresztett egy apró vigyort, majd újból belekortyolt a teába. Flegmán félrenézett, de majdnem elejtette a csészét, amikor Harry hátulról hirtelen átölelte.

- Ma már sokadszorra mentette meg a bőrömet... Elindult keresni ebben az ítéletidőben, majd megmentett egy megalázó fenyítéstől, most pedig ez... Én... köszönöm... - mondta halkan.

Piton egy pillanatig mozdulni sem mert. Csak a válla fölött tudott a fiúra pillantani, aki hálásan a hátához simult. Borzasztó mód zavarba jött.

- Na... - dünnyögte. - Na, ne ölelgess! - mondta határozottabban.

Kérdőn meredt Harryre. A fiú azonban elmosolyodott, ami teljesen elbizonytalanította.

- Akkor ma nem tartunk okklumenciát? - kérdezte az reménykedve.

- Nem igazán vagyok kíváncsi arra, ami most a fejedben kavaroghat, Harry. Menj inkább, és hagyj aludni.

- De... mi lesz, ha Vol... Tudjukki...

Piton bosszúsan felmordult, és megforgatta a szemeit.

- Ne „Tudjukki”-zz itt nekem! Mondd ki a nevét! Nem fogok belehalni!

Harry bólintott.

- Szóval... mi lesz, ha Voldemort megint megpróbál behatolni az agyamba?

- Az elmédbe - javította ki Piton. - Nem fog tudni.

- Hogyhogy nem?

- Próbálj meg lazítani, és kiüríteni az elmédet. Tudom, most nem fog sikerülni - mondta kissé bosszúsan, látva Harry reakcióját. - De pont ezért nem fog tudni ártani neked Voldemort.

Harry egy darabig mélán morfondírozott a hallottakon.

- Szóval, ha pozitív gondolatok kavarognak a fejemben, Voldemort nem fog tudni bántani?

- A dolog azért nem ilyen egyszerű. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a Sötét Nagyúr nem igazán bírja, ha így védekezel ellene.

- Tehát... elég csak szép dolgokra gondolnom, és minden rendben lesz.

- Repülni azért nem fogsz - mormolta oda a bögrének Piton.

Harry szélesen elvigyorodott. A tanár morbid humora eddig az agyára ment: észre sem vette, hogy milyen szórakoztató is tud lenni.

- Most pedig kifelé.

- Jó éjt - mondta a fiú búcsúzóul, majd átment a saját szobájába.

Miután az ajtó bezárult, Piton, egészen más, szomorú arckifejezéssel, még sokáig nézett utána.

A tanár nyomorultul aludt egész éjjel. A megázásból megfázás lett, abból először csak köhögés és tüsszögés, majd torokfájás és láz. Már világosodott, mire el tudott szenderedni. Ahogy hason hevert, az egyik keze lelógott az ágyról. Fejét a párnába fúrta, de már ahhoz sem volt ereje, hogy fészkelődjön. Csak pihenni szeretett volna.

Azonban egy görbe árnyék vetült feléje. Egy sötét alak méregette őt, ahogy aludt. A figura aztán a saját szeméhez emelte a kezét, megkocogtatta azt, majd bosszúsan felhorkantott. Elkezdte piszkálni, majd bizarr módon kér ujja közé fogta, és elkezdte kifelé húzni. A szem gusztustalan, csúszkáló hangokat adott ki, majd egy erős cuppanást követően kiugrott a helyéről, és Piton feje mellé huppant, az ágyra. A bájitaltan tanár erre már összeráncolta a homlokát, és kinyitotta a szemét. Mikor azonban meglátta, mi hever az arcától pár centiméternyire, elsápadt, és borzalmas sikoltással pattant ki az ágyból, olyan sebességgel, hogy azt egy szöcske is megirigyelhette volna. Ugyanazzal a lendülettel a komódig hátrált, és hangos csattanással préselte neki a hátát. Mellkasa szaporán mozgott, úgy kapkodta a levegőt, és közben végig az ágy felett álló Mordont bámulta.

- Merlinre! Mi az Istent művel maga a szobámban?

- Rajtad tartom a szemem, fiam. Jó látni, hogy a reflexeid még mindig olyanok, mint régen.

Piton olyan savanyú képet vágott, hogy azt lehetett volna hinni, hányni készül.

- Gusztustalan állat! - fakadt ki.

- Nono! - emelte fel a mutatóujját az idős auror. - Egy kicsit több tiszteletet, fiam!

- Nem vagyok a fia! - sziszegte Piton, szinte már gyerekes ellenszegülési vággyal.

Mordon körbenézett a szobában.

- Szép kis ház. Mikor legutóbb itt jártam, ezt a szobát nem is láttam. Biztos neked is tetszik, Piton - felelte gonoszan mosolyogva.

Perselus azonban csak sóhajtott egy mélyet, és megköszörülte a torkát. Nem akarta hagyni, hogy ez a vén bolond kihozza a sodrából.

- Azért vagyok itt - folytatta Mordon -, mert nem igazán vagyok megelégedve a munkáddal. Hát így vigyázol a fiúra?

- Az én feladatom nem az, hogy vigyázzak rá - préselte ki a fogai közt Piton. - Hanem, hogy tanítsam.

- Erre a fiúra sosem tudnak elegen vigyázni. Azt ajánlom, vedd komolyabban a feladatodat!

- H-hogy merészeli?! - pukkadozott a dühtől Perselus. - Ne merjen kioktatni! Törődjön a maga dolgával!

- Törődök is! Bizony, kellemes dolog sötét varázslókat kézre keríteni - húzódott csúnya mosolyra az auror torz arca. - Kellemes emlékek, ugye Piton? Vannak dolgok, amiket sohasem felejt el az ember! Amikor téged bevittelek, az volt az egyik legemlékezetesebb riasztásom!

Piton megborzongott, a szőr felállt a karján Mordon kaján vigyorától.

- Hogy az ég szakadna magára! Ne molesztáljon engem! Eredjen a dolgára!

Ekkor kopogtattak az ajtón. Mindkét varázsló a hang irányába pillantott.

- Professzor úr... minden rendben? Mintha hangokat hallottam volna...

- Gyere be, Harry - akarta mondani Piton, de Mordon reszelős hangja megelőzte. A bájitaltan tanár szemei kigúvadtak a méregtől.

A fiú olyan sebesen rontott be, hogy az már gyanús volt.

- Mordon professzor! Mit... hogy kerül maga ide? - suttogta rémülten.

- Az ajtón keresztül - legyintett az auror.

Harry elsápadt.

- De ugye nem látta meg magát senki?

- Nem. LANKADATLAN ÉBERSÉG! - rikkantotta olyan hangosan, hogy mind Piton, mind Harry megijedtek.

- Látja? Jól van Harry! Elmehet! - mondta ingerülten Perselus.

- Nono! Harry, fiam. Mondd, jól bánik veled ez a méregkeverő?

- Méregkeverő? - hüledezett Piton. Úgy érezte, megbecstelenítették varázslói mivoltában.

- A kotyvasztó talán találóbb jelző lett volna? El-né-zést... - mondta gúnyosan.

Pitonnak felforrt az agyvize. Remegő kezekkel az egyik gyertyatartóért kapott, és azt vészesen meglengetve, fenyegetően felmordult.

- Az a szerencséje, hogy Harry itt van. Különben gondoskodnék róla, hogy kapjon egy helyes kis párt ahhoz a ronda kék szeméhez! Most pedig kotródjon innen!

- N-ne aggódjon, Mordon professzor úr, minden rendben - mondta derűsen Harry. - Nagyon jól megvagyunk! - ránézett Pitonra, és ugyanazzal a kedves mosollyal bíztatta, mint előző este. A férfi szíve szokatlanul hevesen kezdett verni az izgatottságtól, és egyre jobban elsápadt.

A fiú nem értette, miért vált ki belőle ilyen negatív reakciókat, hiszen egyáltalán nem ez volt a szándéka. Szomorúan lehajtotta a fejét, és elfordította a tekintetét. Piton megenyhült ennek láttán, és kicsit lejjebb eresztette a gyertyatartót.

Mordon sunyin vigyorgott, majd biccentett egyet Harry felé, és dehoppanált.

- Ön és Mordon professzor... miért nem kedvelik egymást? - kérdezte a fiú tétován.

- Rémszem volt az, aki elfogott - mondta halkan Perselus, merengve. Eszébe jutottak annak a borzalmas éjszakának az emlékei.   

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés