Írta: Brigi

Korhatár és figyelmeztetések: language, 14 éven aluliaknak nem ajánlott

Megjegyzés: gatyaröptetés Larelindnek :)

Megjegyzés 2: ehhem... kisebb kifakadás következik. Kicsit unom már, hogy senki sem olvassa el a ficek fejléceit. És hogy emiatt folyton olyan visszajelzéseket kapok, hogy "Piton nem pitonos", "Piton nem olyan, mint a könyvben/túl romantikus", "Harry túl muglis" vagy hogy "Fúj, Marie egy hülye kis szűzfazék zárdatöltelék". Satöbbi. Ez fic, kérem. És mint ilyen, alternatív történet egy már létezőhöz. Amelybe a fic szerzője beleadja azt, amit tud, amit érez, és ahogy őrá hatott az eredeti történet. Másodsorban azért is utasítom vissza az ilyen buta megnyilvánulásokat, mert én a fejlécben jó előre figyelmeztettem mindenkit. "Ha valaki úgy érzi, méltatlanul bántam a karakterekkel, vagy hogy megváltoztattam azok jellemét, hát... akkor sorry. Én így látom jónak." Ugye emlékszünk? Ugye, hogy ugye.  Szóval örülnék, ha ezentúl ezek tükrében próbálna meg mindenki reagálni a történetre. Már, ha olvassa még egyáltalán valaki... Erre való bizonyítékot a szokásos címre várok.

Zavaros gondolatok

A hideg szél csak úgy süvített befelé a gyengélkedő falán keletkezett hatalmas lyukon. Bűbájjal igyekeztek lezárni a rést, és meleget bocsátani az ott alvó Harryre. Fel is ajánlották a fiúnak, hogy éjszakára menjen egy vendégszobába, de az maradni akart.

Egyedül szuszogott párnáján, és egy távoli festménnyel szemezett. Nem tudott elaludni, annyira felkavarták az események. Arca most először úgy festett, mint egy kisgyermeké: rémült volt, fakó és rózsaszín a könnyektől és a csípős, hideg széltől. Úgy kucorodott össze, mint valami farkaskölyök.

Nem is tudta hirtelen, hogy az elméjében örvénylő gondok közül melyikre koncentráljon. A tudat, hogy majdnem megölt egy ártatlan embert, mégis kiemelkedett mindegyik közül. De még ha nem is lett volna ártatlan…

Harry megborzongott, és igyekezte legyűrni a késztetést, hogy újra összehányja magát. Az eset óta már háromszor kellett szélsebesen a mosdó felé rohannia. Undorítónak érezte saját, bosszúszomjas énjét, mely a fájdalom keltette gyengeség miatt majdnem gyilkossá vált. Újra meg újra felsejlett a szemei előtt egy kép a szétroncsolódott testű Rowenaról. Egy olyan Rowenaról, mely nem tudott fedezékbe ugrani az átok elől. A torkát a sav fojtogatta minden pillanatban, és reszketve bebújt a paplan alá.

Még így is, hogy nem sikerült véghezvinni e borzalmas tettet, kísértik a képek. Mi lett volna, ha nincs ott Piton? Ha a nőt telibe kapja a tüzes pokol lángja? Élete végéig hallotta volna a nő utolsó kiáltásait, könyörgéseit, fájdalmas hörgéseit…

A fülére tapasztotta a kezét. Nem akarta hallani. El sem akarta képzelni, milyen lehetne. Gerincén hideg fuvallat futott végig. Nem akart ilyesmit még egyszer átélni. Nem akart még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. Nem bírná elviselni egy ember haláltusáját, legyen az barát vagy ellenség. Se végignézni, se okozója lenni valaki halálának. A lelke nem bírna még egyszer ekkora fájdalmat elviselni…

Az azonban, hogy legalább egyszer még muszáj átesnie valami hasonlón, borzalommal töltötte el.

- Voldemort…

Inkább a halál, gondolta. Lelkiismerete ilyenkor mindig megrótta. Fülében Remus hangja csengett fel, emlékeztetve őt szülei önfeláldozó szeretetére, és hogy már csak emiatt is kötelessége teljesíteni a feladatát. Sirius részéről mindig csak egy dühös kézírás jelent meg előtte: gyors macskakaparás, mely ugyan féltésről és szeretetről tanúskodik, mégis letolja azért, mert nem vigyáz magára.

- Hagyjatok… kérlek…

Még az se billentette át a mérleg nyelvét a másik oldalra, ha szüleire gondolt. Voldemort megölte őket, könyörtelenül lemészárolta a fiatal házaspárt, akik csak gyermeküket próbálták védelmezni. Bosszulja meg őket? Látszik, hova sodorta a bosszúvágya… Annak ellenére, hogy Voldemort valóban bűnös volt, mégsem tudta volna ezek után gondolkodás nélkül elpusztítani. A legyőzött nagyúr kiáltozásai biztosan még szörnyűségesebbek lennének, mint bárki másé. Ki tudja? Talán örökre kísértenék őt, amolyan büntetésként…

- Én magam vagyok a szörnyeteg – suttogta. – Gyerekfejjel azon gondolkozok, hogyan ölhetnék meg valakit… Ez… nem normális… Vernon bácsinak tényleg igaza volt… tényleg beteg vagyok… igen, ez biztos…

Attól rettegett, esetleg kedvét lelné a nagyúr megölésében, és újra meg újra vérért szomjazna, csak hogy kielégítse étvágyát. De ki lenne képes élvezni az ilyesmit?

Felállt a karján a szőr attól, milyen lehet csak ezzel foglalkozni. Milyen lehet nap mint nap azon agyalni, hogy ki lesz a következő áldozat. Milyen lehet halálfalónak lenni…

A negyedik-ötödik után már biztos megszokja az ember. Addig még csak ódzkodik a dologtól, mert hát csak gusztustalan egy kicsit. De utána már nem is számolja.

Arcát remegő kezeibe temette az iménti gondolatra. Vajon képes az ember maga mögött hagyni lelkiismerete korlátait egy idő után? Mondjuk, ha már elég gonosztett van bűnlajstromán? Hogy lehet így élni? Lehet… így élni?

És mindez egy buta álom miatt. Átölelte magát karjaival. Még mindig nem tudta eldönteni, álom volt-e, amit látott, vagy valódi látomás, esetleg egy jóslat, mely mindhármuk sorsát meghatározza. Bármennyi érvet is hozott fel az egyik mellett, a másik oldalon mindig maradt valami, ami meg tudta azt cáfolni.

Csak álom lett volna? Hiszen olyan életszerű volt! Az elején… érezte a bizsergést a testében, és rögtön Marie képe jelent meg neki. Jobban visszagondolva azonban rájött, hogy ténylegesen nem látta a lányt. Hangot hallott. Nem beszédet, csupán kuncogást. Akkor is Marie volt! Vagy… csak automatikusan összekapcsolódott a testét melengető, kellemes érzés a lánnyal? Vajon azért, mert eddig csak vele került testi kapcsolatba? Mit sugall ez az egész? Azt, hogy Marie-n kívül mással is… Vagy hogy örökre Marie marad a nő az életében? Úgy könnyű, ha Voldemort keze által hamar elpatkol…

Na és a zuhanás? Mióta képes az ember irányítani az álmait? A parancsára lelassult a száguldás. Ez nem természetes. Persze, az álmokban gyakran találkozik az ember olyan túlzásokkal, mint itt… a tökéletes környezet, makulátlan látkép, a boldog emberek, a pusztulásnak semmi nyoma…

- De hát az egész maga volt a pusztulás! Gyilkosság!  

Vajon meghalt Marie? Tényleg meghalt? Vagy álomkép volt az egész?

Idegesen harapdálta az ujjait.

Ha meghalt, miért nem mondják meg neki? Miért nem mondja meg neki Dumbledore? Hiszen tudja, milyen fontos neki a lány!

- Tudja… egyáltalán? – kérdezte magától gyanakodva.

Honnan is tudhatná? Azt sem képzelte volna, hogy Siriust ennyire szereti. Hiszen akkor elmondta volna a jóslatot időben, hogy megelőzze keresztapja halálát. Vajon az öreg azt hiszi, senki sem fontos számára, csak azért, mert világéletében egyedül volt? A roxfortos barátai, persze… Azokat fontosnak hiszi. De más? Más is létezik a Roxforton kívül! Miért nem intézkedik azonnal?

- És miért gondolkozok még mindig azon, kinek az élete fontosabb? – szorította össze a szemeit kínlódva.

Álomnak kell lennie…

Miért pont Rowena arca jelent meg? Miért bántaná ő Marie-t? Hiszen ő kedves nő, mindenki szereti, emellett pedig Sirius menyasszonya. Sirius pedig olyan volt számára, mint egy apa és testvér egy személyben… legalábbis majdnem. Akkor pedig… Rowena, mint a gonosz mostoha? Hiszen, ha családként élhettek volna, Rowena lett volna a „mama”, Sirius a „papa”, és a mostohák a mesékben mindig gonoszkodnak a szerencsétlen árvákkal… Petunia néni is gonosz… Igen, csak ez lehet a válasz. Nem! Merlinre, Harry, hogy juthat ilyesmi az eszedbe?!

Fejét a párnába fúrta. Gondolataiból szülei és Sirius szellemalakja semmit sem hallott, reakcióiból azonban ki tudták következtetni, min vívódat. Ott álltak ágya felett, fényként ragyogva a sötétségben.

Látomás…? Igazi látomás lenne? Olyan, mint a korábbiak? Lehetetlen. Most semmi hasonló tünetet nem tapasztalt. Mikor Ginnyt és édesapját megtámadták, mindig szinte lázasan forgolódott, vagy összehányta magát, vagy elájult az elméjét hasogató fájdalomtól. Hermione pedig azt mondta, hogy most fel-alá járkált a szobában. Vajon alvajáró lenne?

Tényleg nem érzett semmit, mikor a szeme elé tárult a látvány. Nem zúgott a füle, nem égetett a sebhelye, semmi az égvilágon. Mégis…

Ha Rowena nem ment el Roxfortból, akkor nem is lehetett ott, hogy megölje Marie-t.

- Biztos, hogy itt volt? Nem ment el?

- Nem! Nem! – tiltakozott egy hang az elméjében.

Biztosan itt volt. Hiszen mindenki vele teázott. És egyébként is… miért tűnt Marie évekkel idősebbnek? Kész nő volt! Magas, karcsú, arca érettebb, vonásai inkább voltak izgatóak, mint kislányosan bájosak. És miért érezte ő magát is idősebbnek? Vajon a látottak a jövőre vonatkoznak?

- Miért olyan bonyolult minden?! – bokszolt a párnába Harry. – És miért nincs velem senki, amikor segítségre lenne szükségem?

Lámpás koccant az ágya melletti éjjeliszekrényen. Harry összerezzent, és ijedtében leesett az ágy túlsó végén.

Remus, hálóköntösben, áthajolt a vacok felett, nagy, csillogó szemekkel vizsgálva a ziláló fiút.

- Ne haragudj, hogy megijesztettelek. Azt hittem, észrevetted, hogy bejöttem.

Harry olyan sebesen tápászkodott fel, és ölelte át a professzort, hogy az majdnem hanyatt esett.

- Ó, Remus! – suttogta.

Lupin viszonozta a finom ölelést. Mikor azonban a fiú még percekkel később sem volt hajlandó elengedni őt, megsimogatta a fejét. Harry felpillantott. Könnyek csillogtak a szemeiben.

- Hé – fogta két keze közé a megviselt arcot. – Most már minden rendben – mondta bíztatóan.

Homlokuk összeért egy hosszú pillanatra, ami kicsit erőt adott Harrynek. Szörnyű hangulatát mégsem tudta levetkőzni.

- Semmi sincs rendben – szipogta.

- Várj egy kicsit! – intett huncutul Remus. – Conlaxare!

Pálcájával suhintott egyet, és az ágy alattuk mintha kétszer olyan szélesnek tűnt volna. A férfi bebújt Harry mellé a takaró alá, és szembefordult a meglepett fiúval.

- Sajnálom, hogy nem jöhettem hamarabb. Tudod, hogy a tanároknak esténként a folyosón kell járőrözni, nehogy valamelyik diák mászkálni merjen – mondta mosolyogva.

- Úgy örülök, hogy itt vagy!

- Mi a baj? – kérdezte Remus, látva a könnyáztatta, szomorú arcot.

- Még kérdezed? Borzalmas dolgot tettem, Remus! Majdnem megöltem… majdnem…

- Shht… - nyugtatgatta Lupin, mikor rájött, hogy a fiú még mindig emiatt rágódik.

- Biztosan ki fognak csapni a Roxfortból… - folytatta Harry a panaszáradatot. – Majdnem megöltem az egyik tanárt… meg egy csomó mindenkit, aki itt volt… Te is meghalhattál volna… És megöltem Fawkes-ot! – húzta a takarót a fejére. - Hova mehetnék? És hogy fogok ezek után a többiek szemébe nézni?

Remus kitakarta a kócos fejet.

- Dehogy ölted meg Fawkes-t! Egy főnixet nem lehet megölni. Csak elporladt, Dumbledore szerint. Este már láttam a kis fiókát, amivé változott. Ott csipogott Dumbledore asztalán. Semmi baja.

- Tényleg?

- Tényleg. És még Roxfortból sem csapnak ki.

- De hát miért nem? És miért tűnsz ilyen boldognak? Hiszen szörnyű dolgot tettem!

- Ami történt… valóban ijesztő volt – jegyezte meg komolyabban Lupin. – De sokkal csodálatosabb, mint hinnéd!

- Mi volt ebben a csodálatos? Dumbledore talán annak örül, hogy láttam meghalni a kedvesemet?

- Marie-nak semmi baja. Rögtön utasította a francia kollégákat, akik utánajártak a dolognak. Marie ép és egészséges, mint eddig.

Harry a párna alá dugta a fejét.

- Ne bújócskázz már! – mosolygott rá játékosan Remus. – Ami fontos, az a varázslat, amit használtál! Honnan szedted? Olvastál vagy hallottál róla valahol?

- Nem tudom – jött a tompa válasz. – Csak úgy jött…

- Az igazgató úr is így gondolta… Utánanéztem, de sehol sem találtam rá utalást. Nagyon régi vagy titokzatos átok lehet. Még Perselus sem ismeri, ez meg azért nagy szó.

- Az életem tele van átkokkal…

- Ne csináld! Hát még mindig nem érted? Maga Fawkes sem tudott mit kezdeni vele! Eddig a legszörnyűbbnek vélt főbenjáró átkokat le tudta nyelni, megmentve ezzel az embereket. De ez még egy főnixen is kifogott. El tudod képzelni, mit jelent ez?

- Nem igazán…

- Hát azt, te butus, hogy máris van egy fegyvered Voldemort ellen. Nem ismeri, és minden valószínűség szerint védekezni sem tud majd ellene…

Harry elborzadt.

- Azt hiszed, ezek után még lesz elég erőm ahhoz, hogy valakire pálcát emeljek? Hiszen… most is hányingerem támad, akárhányszor eszembe jut, mit csináltam… Pedig még csak nem is ártottam vele senkinek… Én… nem tudnék… megölni valakit… Elegem van a halálból… a holttestekből… ez mind olyan szörnyűséges…

Remus arca megkomorodott, és átölelte a fiút. Perceken át némán ringatta.

- Elhiszem, hogy hatalmas teher ez a lelkednek… Az első alkalom mindig is az lesz. De idővel be fogod látni, hogy sajnos nincs más megoldás.

- Szörnyű dolog lehet kiontani egy ember életét… - suttogta Harry.

Lupin először nem szeretett volna válaszolni.

- Te már… öltél embert… igaz, Remus?

- Szívem szerint sose kívánnám neked ezt az érzést… - sóhajtotta a férfi. – Az ember… sohasem tudja elfelejteni. De… ha jó cél érdekében történik, az segít valamelyest.

- Nem tudnám megtenni… még vele sem… félek, hogy egész életemen át azt a képet látnám… tudom, hogy szörnyű dolgokat tett, mégis…

- Gyerek vagy még, túl fiatal ahhoz, hogy megérts valamit, ami ennyire bonyolult és fájdalmas.

Harry nem szólt. A halott Cedric képe rémlett fel előtte, és az a rémület, amit akkor érzett. Akkor szembesült a halállal először, a maga könyörtelen formájában.

- Láttad őket, ugye? – kérdezte végül, tapintatlanul, bár nem annak szánta. – Láttad a szüleimet, miután…

Remus megremegett. Lehunyta a szemeit, mintha láthatatlan démonokat próbálna elhessegetni.

- Még… - mondta keserűen – a varázslók világában is azonosítani kell az elhunytakat…

Harry szipogott egyet.

- Szörnyű érzés, ha így kell látni a barátainkat… Azon az éjszakán mindent elvesztettem… Jamest, Siriust, Petert is azzal, hogy elárult minket… Téged sem láthattalak többet. Hagrid előbb elvitt, minthogy odaérhettem volna. Annyi évet vártam arra, hogy újra találkozzunk…

Belenézett Harry nagy, zöld szemeibe, elmosolyodott, és inkább nem folytatta. Nem akarta még jobban elszomorítani a fiút.

- Azért… örültél, mikor találkoztunk?

- Csak miattad mentem akkor Roxfortba. Féltem, hogy Sirius bántani próbál… Melletted akartam lenni, hogy ne árthasson neked senki… Annyira… fura volt látni téged… Ahogy megnőttél – mondta kedvesen a pislogó fiúnak. – Annyira különös érzés volt, hogy Jamesnek már ilyen nagy gyermeke van… Nagyon fiatalon apa lett. El sem akartuk hinni. A Szent Mungóban, amikor születtél… odakint vártunk… a folyosón.

- A Szent Mungóban születtem? – nyelt egyet Harry meglepetten.

Lupin bólintott.

- Az ilyesmi mindig emlékezetes esemény… - nyúlt el az ágyon a férfi. – James a legbátrabb ember volt, akit ismertem, ott mégis tartani kellett benne a lelket. Eltekintve attól, milyen vészterhes idők voltak azok, arra a rövid időre mind boldogok lehettünk egy kicsit… Imádtunk veled játszani. Talán azért is szereted ennyire a repülést, mert Sirius mindig futkározott veled… Ringatott a levegőben, mintha lebegnél. Édesanyád pedig mindig veszekedett vele. Attól félt, elejt, és megütöd magad…

Végre Harry is elmosolyodott. A szép emlékektől megilletődötten Remus mellkasához bújt.

- Kérdezhetek valamit, Remus?

- Kérdezz csak…

- Te… sohasem szerettél volna gyereket?

Lupin némán bámulta a megbűvölt mennyezetet, melyen épp hullócsillagok szaladtak végig.

- Egy vérfarkas nehezen talál társat magának, Harry – simogatta meg a fiú hátát.

- De most van párod!

- Hm…

- Hm?

- Később, persze, hogy szerettem volna… Nem olyan fiatalon, mint apád… De annyira megrázott az elvesztésetek, hogy szinte kiölt belőlem mindent, ami szeretetet és meghittséget kívánhatott volna. Most persze változtak a dolgok…

- Igen?

- Ne kíváncsiskodj annyit…

- De…

- Dormitare – suttogta Remus vigyorogva, azt az altató bűbájt motyogva, melyet annakidején Lily oly gyakran használt. – Pihenned kell.

- De…

- Harry…

- Hm…

Pár pillanattal később a fiú már megadóan szunyókált mellette.

- Szeretem, ha ilyen engedelmes vagy – mondta mosolyogva. – Édes álmokat…

- Lupin! - ébredt a férfi enyhe vállpaskolásra. – Lupin, mi a fenét keresel még itt?

Piton bosszús arca hajolt föléjük másnap reggel.

- Lupin! – tárta szét a karjait. – Mindjárt kezdődik az első órád!

Remus álmosan könyökölt fel. Az órájára pillantott, majd elkeseredetten megforgatta a szemeit.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – nyögte.

- Hármat találhatsz. Bevittem neked a főzetet, de nem voltál ott… Sejtettem, hogy Harry mellett leszel.

A fiú halkan motyogni kezdett, mint valami kisgyermek. Piton arcán hirtelen édes mosoly jelent meg.

- Csak nem Dormitare-val altattad el?

Remus kábán bólintott.

- Az olyan aranyos bűbáj…

- Először hallom, hogy számodra valami „aranyos”.

- Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen idős korban is hatásos – engedte el a füle mellett a megjegyzést Perselus.

- Úgy aludt, mint a tej. Előtte azonban nagyon sokáig rágódott azon, ami tegnap történt – jegyezte meg Remus komolyabban.

- Gondoltam…

- Rowena hogy van? Nem… neheztel, vagy ilyesmi?

- Nem. Inkább megrémült, hogy később köze lehet a lány halálához…

- Dolgok, amik miatt gyűlölöm a jóslatokat – sóhajtott Remus bosszúsan, majd összehúzta magán a köpenyt, és Pitont követve kisietett a gyengélkedőről.

Perselus, délutáni órájáról visszatérve a lakosztályában találta csemetéjét. A fiú rámosolygott, ahogy belépett, apját pedig ilyenkor mindig csodálatos melegség töltötte el. Mintha egy kedves családi fészekbe tért volna haza, ahol már vár rá a szeretet és megértés. Lamerin most is ártatlanul mosolygott, és nagy kék szemeivel köszöntötte. Talán túl ártatlan volt a nézése.

- Miben sántikálsz? – kérdezte apja, aki ugyan feltétel nélkül szerette őt, de annyira nem őrült meg, hogy minden gyanakvását félretegye.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte a fiú.

- Túl sokszor láttam én már ilyen kaján vigyort ahhoz, hogy tudjam: az ennyire ártatlannak tűnő mosoly mögött mindig csínytevés bújik meg.

- Túlságosan is paranoiás vagy…

Perselus alig láthatóan felvonta a szemöldökét.

- Megedződtem, fogalmazzunk így. Az édes – nyomta meg a jelzőt – kis barátaid, azok az átkozott ikrek, nem kevés bosszúságot okoztak nekem, míg idejártak.

- Na de apa! Hiszen olyan szeretnivalóak!

Perselust kirázta a hideg arra a gondolatra, hogy mélyebb érzelmi kapcsolatba kerüljön a Weasley-ikrekkel.

- Olyanok nekem, mint a testvéreim – tett rá még egy lapáttal Lamerin.

- Ezt személyes sértésnek veszem – pillantott rá jelentőségteljesen a férfi, de mosolyát nem tudta palástolni. – Szóval? – tért vissza az eredeti témához. – Mi ez a titokzatos vigyorgás?

- Az ikrek megígérték, hogy küldenek nekem egy egész csomagnyit a legújabb finomságaikból, amint megérkeznek.

Perselus a mennyezetre pillantott.

- Fiam, nem szeretném, hogy olyasmit művelj, ami az állásomba kerülhet. Amíg nem derül ki, hogy te voltál, én sem tudok semmiről. De ne számíts semmi jóra, ha elkapnak. Ezt én mondom neked.

- Áh, értem – bólogatott sejtelmesen a fiú. – Így akarod kompenzálni a dolgot. Látszólag szabad kezet adsz nekem, hogy közben te is kedvedre hancúrozgathass. Különben miért lennél ilyen engedékeny?

Perselus megállt kabátjának kigombolásában, és haloványan elpirult. Nem szólt, így Lamerin mosolya egyre szélesebbé vált.

- Mire célzol ezzel? – kérdezte végül, kissé bizonytalanul.

A fiú leült egy székre, a támlájával szemben, és a karosszék felé invitálta apját.

- Természetesen Dareling professzorra gondoltam.

A férfi még jobban zavarba jött.

- Na, ki volt az, aki tegnap este arrébb rántotta őt az átok elől?

- Hiszen ott álltam mellette!

- Áhá – bólogatott a fiú. – Világos.

- Tényleg ott álltam…

- Látom én ám, mi itt a helyzet…

Perselus sóhajtva ereszkedett le a kényelmes karosszékbe. De fia folytatta.

- Na és mondd, rámozdultál már?

A bájitalok mestere elvesztette az egyensúlyát, és majdnem a szék mellé ült.

- Mivan?

- Ne titkolózz! Legalább… megcsókoltad már?

Apja mosolyogva szóra nyitotta az ajkait, de halk kopogás szakította félbe készülő mondókáját.

- Vársz valakit?

- Én ugyan nem. De ha akarod, átmehetek a saját lakrészembe… - felelte a fiú sejtelmesen mosolyogva.

Perselus lemondóan felnyögött, és a fejét rázva az ajtóhoz lépett. A vastag tölgyfaajtó nyikorogva tárult fel. Házának egyik elsős leánykája állt előtte.

- Miss. Bleasdale? – kérdezte meglepetten a rémült lányka láttán. – Mit tehetek önért?

Lamerin is odaballagott hozzájuk.

- Szia Maddy!

- Professzor úr… - szipogott egyet a lány.

Majd kinyújtotta feléje kis kezét, mintha csak kérné, hogy megfogja. A tanár kérdőn a fiára pillantott, majd kézen fogták a kicsi Madeleine-t.

A gyermek lassú, bizonytalan léptekkel kivezette őket a sötét, mardekáros folyosóra. Az egyik kőszörny előtt aztán megállt. A távoli fáklyák fénye nem volt elég ahhoz, hogy észrevegyék a szobor tövében kuporgó másik kislányt, de annak halk, hüppögő hangjára már felfigyeltek. Pár pillanatig némán tapogatóztak, majd megtalálták azt a gyermeket, aki a kviddicsmérkőzés előtt a Griffendél asztalához merészkedett.

- Olivia!

- Miss. Fillmore! – térdelt le hozzá a professzor.

- Lumos! – gyújtott fényt pálcájával Lamerin.

Perselus a kislány füle mögé rejtette annak kócos hajszálait, hogy megvizsgálhassa az arcocskát. A halovány, pisze orrocskából vékony csíkban folyt a vér, ajkain meggyűlt és elmaszatolódott a sok törölgetéstől.

A gyermek bőre csillogott az izzadtságtól.

- Miss. Fillmore, mi történt?

- Bántottak minket – cincogta a másik kislány. – Amiért a Griffendél asztalához mentünk… és amiért papírzászlót kaptunk tőlük…

Lamerin rémülten az apjára nézett.

- Apa, miattam jöttek oda… Én vagyok a hibás…

- Ez most nem érdekel – állította talpra Piton Oliviat.

Saját zsebkendőjével megpróbálta felitatni a vért. A lány azonban megszédült és előre dőlt. Mindhárman felszisszentek. Perselus elkapta Oliviat, majd kezeit-lábait igazgatva ölbe kapta. Bizonytalanul felemelte. A gyermek feje eszméletlenül bukott a vállára.

- Nem jó… - motyogta.

- Valami baja van? Hiszen csak az orra vérzett!

- Az épp elég baj… - morogta a férfi. – A Fillmore családban örökletes betegség a kóros vérszegénység. Olivia csak úgy jöhetett el a Roxfortba, hogy egy sor különleges intézkedést hoztunk a biztonsága érdekében. Nem lenne szabad hagyni, hogy az orra vérezzen…

Újat dobott a kislányon, és érezte, hogy végre biztosan tartja.

- Gyerünk, ti mentek elől! – intett a másik, tétován álldogáló kislánynak, és fiának.

Lamerin jó erősen megszorította Maddy kezét, és felfelé kezdtek szaladni. Ők törtek utat a folyosón tébláboló diákok közt, a professzor pedig szaladt utánuk. A nagyterembe, uzsonnázni igyekvő diákok meglepetten húzódtak félre az útjukból. Néhányan még kíváncsian követték is őket. A gyengélkedő elé érve megtorpantak.

- Menjetek – lihegte Perselus – az igazgatóhoz… A jelszó „csótánycukor”.

- Csótánycukor…

- Menjetek! Mondass el vele – bökött Madeleine felé – mindent! Amint tudok, megyek én is!

Lamerin tovább szaladt a lánnyal, a bájitalok mestere pedig Madame Pomfrey szobája felé rohant.

- Poppy!

A javasasszony kidugta a fejét az ajtón.

- Igen?

- Kérem, segítsen!

Harry egyedül baktatott a kihalt folyosókon. Csodálkozott is, miért ilyen üresek. Hiszen az utolsó órának most kellett véget érnie. Ilyenkor mindenki éhes szokott lenni. Ő maga legalábbis igen…

Akkor meg hol bujkálhatnak? Talán valami miatt hamarabb befejeződött a tanítás? Történt valami, amiről ő megint lemaradt?

Vagy külön figyelmeztetés veszi körül az auráját, és az riaszt el mindenkit? „Vigyázat! Potenciális gyilkos közeledik! Megközelítése csak saját felelősségre!”

Voltak olyan periódusok, amikor rendesen hozzászokott a kiközösítéshez. Abban is biztos volt, hogy az igazgató intézkedései ellenére már mindenki tud az előző napi őrült dühkitöréséről, és talán a varázslatról is, melyet véghezvitt. Annyira nem lehetnek hülyék, hogy ne vegyék észre azt a nagy lyukat a falban. A kőművesek érkezése sem kerülhette el a figyelmüket. De ha mást nem, magát a robbanást hallaniuk kellett. Idiótának is tartotta volna őket, ha nem.

Nem lehetett másként. Hiszen olyan szupertitkos dolgok is napvilágra kerültek már ebben az iskolában, melyekről senkinek sem lett volna szabad tudomást szereznie. De Harry régen rájött már, hogy a Roxfort nem egy átlagos iskola…

- Lucskos káposzta! – mondta sóhajtva a jelszót a Kövér Dáma portréja elé érve.

A festmény minden különösebb akadékoskodás nélkül feltárult, ő pedig bemászott a lyukon. Mikor kiért a sötét folyosóról, feltüzelt hangulatban találta a klubhelyiséget.

- Harry!

- Harry! Hol voltál?

- Harry! Képzeld! – verekedte át magát Hermione a tömegen. – Megint diákverés volt!

- Hogyan?!

- Ezúttal egy mardekáros kislányt bántottak… - tette hozzá Ron, aki a kandalló előtti székből kelt fel, mikor meghallotta barátja hangját.

- Volt az kettő is, úgy tudom…

- Anthony? Hát te mit keresel itt? – lepődött meg Harry a hollóhátas prefektus láttán.

- Összegyűltünk egy kicsit – szólalt meg Ernie a másik oldaláról. A magas, hugrabugos fiú az egyik oszlopnak támaszkodott.

- Természetesen a mardekáros prefektusok kivételével – vonta meg a vállait Ron mosolyogva. – Előbb gyújtanám fel a klubhelyiséget, minthogy egyet is beengedjek ide közülük – folytatta fanyalogva.

- De ugye… - nyelt egyet Harry – nem ti voltatok? Mármint… nem ti bántottátok a kislányt? – nézett végig mind házbéli társain, mind a két idegen prefektuson.

Egy pillanatig csend volt a helyiségben.

- Bevallom, nem egyszer megfordult már a fejemben, hogy behúzok egyet a mardekáros osztálytársaimnak – sóhajtott Colin -, de lányt nem bántanék.

- Azt hiszem, ezzel mind így vagyunk.

- Harry, biztos lehetsz benne, közülünk senki sem vetemedne ilyesmire – nyugtatta meg Hermione. – Azt beszélik, hogy a tettes, vagy tettesek ugyanúgy a Mardekárba tartoznak.

- Ne gondoljátok, hogy ezt beveszem. Minek bántana egy mardekáros egy másikat? Malfoy nem…

- A Mardekár nem csak Malfoyból áll – intette le a lány. – Neki most amúgyis sok vaj van a füle mögött.

- Hermionenak igaza van: nem hinném, hogy közvetlenül ő lenne a dolgok mögött – folytatta Anthony.

- Ettől ő még megbízhatott valakit a veréssel – mutatott rá Parvati egy lehetőségre.

- A nővéred is ezt mondta – mosolyodott el a hollóhátas fiú. Váltottak egy csábos, néma pillantást, majd zavartan újra a többiek felé fordultak.

Ron gyanakodva rájuk sandított, majd megrázta a fejét, hátha azzal megtisztíthatja az elméjében hirtelen kialakuló képeket.

- Bárhogy legyen is: a tanárok azonnal összegyűltek a tanáriban.

- A lány hogy van? Ki az egyáltalán?

- Elsős…

- Mi? Vá-várj. Valaki megvert egy elsős kislányt?

A többiek némán bólogattak.

Harry sóhajtva elgondolkozott. Milyen rég is volt… mikor még ők is elsősök voltak. Miként érezte volna magát, ha akkoriban mondjuk Hermionet bántotta volna valaki? Biztosan szörnyű lett volna.

Annak azonban örült, hogy senki sem hozta szóba távolmaradását. Senki sem kérdezte, mi történt vele előző délután, miért támadta meg az egyik legaranyosabb tanárukat… És ezért borzasztóan hálás volt nekik.

(...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés