II. rész

A hét további része a diákok szerint már gyorsan eltelt, a Hollóhátnak viszont úgy tűnt, egyenesen szárnyalt. A kviddicscsapatuk DS-es tagjai nem is jelentek meg a közös, esti edzéseken, hogy minden szabad idejükben a Mardekár elleni, hétvégi meccsre készülhessenek. Minden este gyakoroltak, még sötétedés után is. Madame Hoochnak úgy kellett őket lezavarni a pályáról. Cho úgy járt-kelt, mint egy élő halott. Mivel hetedéves volt, rengeteg tanulnivalója akadt, és a sok esti gyakorlás a hidegben szintén megviselte. Harry átérezte a helyzetét, és kívülálló szemeivel nézve sajnálta is egy kicsit. Mégis, úgy vélte, ennél többet nem kötelessége érezni. Hiszen kettejük kapcsolata csúnyán kisiklott, még mielőtt igazán komollyá válhatott volna. És noha látta néha a lány szemeiben felcsillanni ugyanazt a tüzet, mint a fagyöngy alatt, nem lett volna hajlandó újrakezdeni vele a dolgot.

Ezen filózgatva nyitott be griffendéles hálószobájukba. Az ajtóval szembeni ágyon Ron és Hermione egymásba gabalyodva feküdtek.

- Jaj, anyám! – sikkantotta Harry. A szemét eltakarta és beljebb húzta az ajtót. – Ne haragudjatok! – hadarta roppant zavartan.

- Harry!

- Gyere be! Mi van veled? – ült fel Hermione az ágyon.

- Inkább nem… Nem akartalak megzavarni titeket…

- Miket beszélsz? – kérdezte Ron ártatlan, de remegő hangon, mely arról árulkodott, hogy a félreértett szituációnak még a gondolatát is kínosnak találta. – Csak beszélgettünk. Képzeld, Hermione képes volt letenni a könyveket. Csak miattam! Én mindig tudtam, hogy különleges vagyok! – húzta ki magát vigyorogva.

A lány csak mosolygott, és kigombolta magán a talárt, hogy kényelmesebben tudjon ülni. Ő törte meg az egy pillanatra beálló, kínos csöndet.

- Gyere, ülj le ide.

Harry megvonta a vállát, és levetette magát a rendetlen ágyra.

- Na és miről beszélgettetek?

- Hát a közelgő Halloween-hétről.

- A miről?

- Lehet, hogy Harry még nem is hallotta, Ron. A prefektusoknak sikerült kieszközölni a tanároknál, hogy november első hetében ne csak a szokásos vacsora legyen, mint mindig.

- Hónapok óta szervezzük.

- Akkor ezért voltak mindig azok a prefi-csoportosulások a nagyteremben?

- Ühüm.

- Na és mi lesz a program?

- Hát, a neve csalóka egy kicsit. Ugyanis nem egy hetes lesz, csak háromnapos. Péntek a buli főnapja, az előtte való két napon meg lazaság lesz.   

- A tanárok megengedték, hogy ne hordjunk talárokat szerdán és csütörtökön. Aki akar, kényelmesebb cuccban is mehet órára. Persze, ahol biztonsági viselet van, mint mondjuk bájitaltan, vagy gyógynövénytan, ott kell a köpeny, meg minden.

- De van egy még tutibb hírünk is!

- Vonakodva bár – mosolygott a lány -, de beleegyeztek, hogy rendezzünk egy bált péntek este.

- Egy bál?

- Egy jelmezbál! Annak öltözünk, aminek csak akarunk!

- No lám – hümmögött Harry vigyorogva, maga előtt látva barátait, a legbizarrabb jelmezekben. – Ez egész izgalmasan hangzik. De szólhattatok volna hamarabb is. A jövő hétig hogyan készíthetném el a jelmezem?

- Ne izgulj – legyintett Ron. – Még a mi ruhánk sincs kész. Meg úgyis mindenki az utolsó pillanatra hagyja.

Harry nem tudott mit felelni, de ekkor eszébe jutottak Hagrid és Remus szavai.

- Nagyon… ügyesek vagytok, hogy ezt össze tudtátok hozni – nyögte ki végül, megadva magát lelkiismerete belső hangjának. – Biztos nagyon sok munkátok volt vele.

Szinte látta barátai arcán a megkönnyebbülést, és hogy boldogabban egymásra pillantanak.

- Már nagyon várom – tette hozzá, de kicsit érezte, hogy ez már nagyon nyálas szöveg volt.

Hermione azonban meghatódva átölelte a nyakát, majd puszit adott mindkettőjüknek, és kiszaladt a szobából.

A két fiú sokáig nézte a bezáródó ajtót. Majd Harry sejtelmesen Ronra kacsintott.

- Szóval már az ilyen fekvős stádiumban jártok?

- Hö? – nézett rá barátja nagyon bambán.

- Tudod – vigyorgott Harry. – Először szépen néztek egymásra… kézen fogva járás… első csókok… odabújás egymáshoz, ölelgetés… aztán már egy kicsit merészebb egymás mellett fetrengés… na? – vonta fel szemöldökét.

Ron úgy elpirult, hogy arca haja színével lett hasonlatos.

- Előttem nem kell tagadnod – bökdöste meg a könyökével a megszeppent fiút, csak hogy ugyanolyan oldott legyen a hangulat, mint régen.

Meglepetésére Ron hanyatt dőlt az ágyon, és komoly képet vágott. Fölé hajolt, de mikor látta, hogy az ágyának mennyezetét nézi, fölnézett ő is, mintha tényleg lenne ott valami érdekes. Majd megvonta a vállát, és elnyúlt az ágyon Ron mellett.

- El se hiszed, mennyire furcsa ez az egész – mondta rövidebb hallgatás után. – Hogy ennyi éven át csak barátok voltunk, most meg egyszerre…

Harry elmosolyodott.

- Mert mindig csak veszekedtünk, mint a hülyegyerekek! – folytatta Ron. – Sose gondoltam volna, hogy egyszer mondjuk… meg fogom csókolni – mondta sokkal halkabban. Érezhetően zavarban volt.

- Ron – kuncogott Harry. – Annyira nyilvánvaló volt, hogy ti előbb vagy utóbb, de össze fogtok kerülni. Ti mintha egymásnak lennétek teremtve. Csak maradjatok is együtt.

- Annyira hihetetlen barátságból átmenni… szerelembe, meg minden. Teljesen másként kell ránéznem.

- Nőként…

- Nőként – mondta Ron olyan hangon, mint akinek a hátán is feláll a szőr. – Tudod, hogy éreztem magam, mikor először megcsókolt?

- Szóval ő csókolt meg téged? – vigyorgott Harry.

- Nem ez a lényeg! Tudod milyen volt? Borzalmas! Akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen ő is lány! Mert eddig… csak barát volt, haver, akivel mindig mindent együtt csináltunk, olyan volt, mintha félig ő is fiú lett volna…

Harry már kuncogott.

- És egyszer csak megcsókol, meg hozzám bújik, és… szóval nagyon szörnyű volt.

- Pedig kellemesebb, mint hinnéd – pillantott rá Harry hamiskásan. – Mikor csókolt meg először?

- Hazafelé sétáltunk egyik este, egy parkon keresztül. Úgy tett, mintha fázna, megfogta a kezem, hozzábújt a karomhoz. Már ekkor megszólalt bennem a hang, hogy „Hékás, mire készül ez?”…

- És aztán?

- Azt kérdezte, bebújhat-e a kabátom alá… merthogy fázik.

- Na és beengedted? – búgta Harry izgatottan, ahogy felült az ágyon.

- Hát… be… Azt hittem, kinyiffanok, olyan gyorsan kezdett el verni a szívem. Nekem meg át kellett ölelnem őt, hogy rendesen tudjunk menni. Szóval úgy vánszorogtunk, mint valami púpos gnóm négy lábbal…

Harry majdnem lefordult az ágyról, úgy kacagott.

- Na, és aztán? – kérdezte, a könnyeit törölgetve.

- A park szélén vártunk a buszra, a buszmegállóban. Rengetegen voltak, alig fértünk el. Teljesen egymásnak voltunk passzírozódva. Hermione kicsit félt, mert már elég késő volt, és Dumbledore ugye figyelmeztetett minket, hogy ne mászkáljunk egyedül éjszaka. Mert ki tudja, kik figyelhetnek minket. Szóval így éreztem a szorításán, hogy nem érzi magát valami jól… és nem tudom, hogy hogyan, de… magamhoz öleltem.

- Aaawww – nyögött Harry. – És ő?

- Pirultan felnézett rám, majd lassan lecsukódtak a szemei, ahogy… megcsókolt.

- Édes… És legalább nem olyan klisés, mint az én első csókom Choval. Na és… most hol jártok?

- Hogyhogy hol?

- Hát… arról még nem beszélgettetek, hogy esetleg egyszer… itt aludjon nálad?

Ront újfent meglepte a kérdés.

- N-nem.

- Persze, nem kell elsietni – tárta szét a kezeit Harry. – De szeretnéd?

- Mit?

- Jaj, Ron!

- Nem is tudom, Harry… Az még furább lenne, mint most ez. De… kétségkívül jó volt, mikor itt feküdt mellettem.

- Tudtam, hogy nem kellett volna benyitnom! – jajdult fel barátja. – Ne haragudj, öregem!

- Semmiség – legyintett Ron.

Másnap a három jó barát szinte karöltve vonult le reggelizni. A nagy mérkőzés napja volt: mindenki várta, vajon megérte-e a sok edzés, és le tudja-e győzni a Hollóhát a Mardekárt. Az ezüstkígyó házának csapata büszkén lépdelve jelent meg a nagyteremben, vállukon a Nimbusz 2001-esekkel, élükön Malfoyjal. Míg őket meglehetősen gyér taps fogadta a házon belüli verekedős incidens óta, addig a Hollóhát csapata láttán kisebb ovációban tört ki a diáksereg. Szolidaritásból egész sokan kék talárba, nadrágba vagy pulóverbe öltöztek, Harryék pedig még az arcukat is kimázolták kék festékkel. Harry maga úgy festett, mint valami harci díszbe öltözött indián, és küldött egy mosolyt Cho felé, aki elvörösödve integetett neki vissza.

- Ez meg mi volt? – kérdezte Ron, mint aki gyanít valamit.

- Semmi. Tudod – mondta már halkabban, újra leülve az asztalhoz – Cho néha… úgy tud nézni, mint aki képzeletben levetkőztet a szemei előtt.

- Akkor ne nézz rá! A húgommal szívesebben látnálak együtt, mint újra vele!

- Ugyan már! Részemről ennek régen vége!

- Hát látom – vetett Ron egy kételkedő pillantást barátjára.

- Hé! Én hűséges vagyok Marie-hoz! És különben is…

- Köszöntök mindenkit ezen a hűvös reggelen – emelkedett szóra az igazgató. – Reggeli után mindenkit szeretettel vár a stadion, ahol remélhetőleg izgalmas mérkőzésben lesz részünk. Most pedig: jó étvágyat!

Az aranyló tányérok megteltek finomságokkal.

- Édes burgonya! – nyüszített Ernie kéjesen.

Míg mindenki vajjal kenegette a finom krumplit, Harry félig tompa aggyal továbbra is Chon gondolkozott.

A stadion felé vonulva újra felcsengtek a fülében Ron szavai.

- Én tényleg nem akarok tőle semmit… Hiszen itt van nekem Marie… Aki, ha jól megy, karácsonykor meglátogat…

Alaposan utánanézett a könyvtárban, vajon tényleg meghívhatja-e a lányt. Ám, még ha minden út nyitva áll előtte, még akkor is fennállhat annak az esélye, hogy Marie többet hallani sem akar róla. Egész nyáron hazudott neki az iskolájáról, a barátairól, még Pitonról is. Vajon képes lenne újra a szemébe nézni ennyi füllentés után? A görcs csak nem akart oldódni a gyomrában.

- Nézd Harry! Kirepült a cikesz! – bökte oldalba Ron.

- Hajrá Hollóhát! – sikoltotta mellettük Ginny, aki vígan lengetett egy nagy kék zászlót.

- Bradleynél a labda, passzol Atkinsnek… DE MONSTRO ELVESZI! Nem, Doyle visszaszerzi! Át Bradleynek… MICSODA ÖSSZJÁTÉK! Éééés… GÓL! Tíz nulla a hollóhátnak! – mennydörögte Dean Thomas a mikrofonba.

A hollóhátasoknak szurkolók kék színű papírszalagot hajítottak be a pályára, a guriga végét szorosan fogva: így a kék csíkoktól úgy festett a lelátó, mint egy kikötő, ahol a hajón lévők hosszú papírszalagokat tartva búcsúznak otthon maradó szeretteiktől.

- Húsz nulla! Gyerünk, Hollóhát! – eszmélt fel mindenki Dean hangjára. Míg mindenki a látványban gyönyörködött, a hollóhátas hajtók kihasználták az alkalmat, és még egy pontot szereztek csapatuknak.

A kékek, felbátorodva a két sikeres találaton újra meg újra hajrába kezdtek, de lassan kezdett a Mardekár is magára találni. A pontok szinte egyformán növekedtek, és a különbség csak minimális volt. Másfél óra, egy tucatnyi büntető és 13-14 gól után a játékosok szemmel láthatóan fáradni kezdtek. Az időjárás sem kedvezett nekik, mert az ég időközben beborult, és 150-140 állásnál megdörrent. Mindenki aggódva kémlelte az eget.

- Hű, Malfoy, ez most csak hajszálon múlott! – szisszent fel a tömeggel együtt a kommentátor, mikor az egyik hollóhátas terelő majdnem telibe kapta Draco csinos, szőke fejét.

A mardekáros fogó káromkodott egyet, majd tovább kémlelte az eget a cikeszért.

- Monstro Doyle felé küldi a gurkót, de elhibázza! Remekül repül az ifjú hollóhátas hajtó! Atkins, Bradley, vissza Atkinsnek… MICSODA ÖSSZJÁTÉK!

- Thomas, maga mást nem is tud mondani, csak azt, hogy „micsoda összjáték”? – motyogta McGalagony bosszúsan.

A Hollóhát következő góljakor cseperegni kezdett az eső. Mindenki igyekezett bebújni a talárja alá a jéghideg cseppek elől, de szépen lassan mindenki átnedvesedett.

- Nem fázol? – kérdezte Perselus Lamerint, aki a tanári lelátón ült, apja mellett. – Nem akarom, hogy megbetegedj.

- Nem lesz baj – mosolygott vissza hálásan a fiú.

- Gyere közelebb – tárta ki bő talárját, és megölelte csemetéjét. Az kíváncsian bújt mellkasához.

Piton elővette pálcáját, és az égre mutatva elsuttogott egy bűbájt.

- Contego!

Lamerin semmilyen változást nem észlelt maguk felett, eltekintve attól, hogy több esőcsepp nem esett rájuk. Olyan volt, mintha valami láthatatlan tető megvédte volna őket. Ahogy meresztette a szemét, észrevette, hogy az esőcseppek közvetlenül felettük szétkenődve koppannak valamin: egy bűbáj pajzsként védte őket a nedvességtől.

Csodálkozva pillantott apjára, aki lehunyta a szemeit, és fejét fejének támasztotta. A fiú tekintete meghatottan siklott vissza a pályára, ahol nehézkesen ugyan, de folytatódott tovább a meccs.

A játékosok össze-vissza csúszkáltak a seprűik nyelén. A hajtók alig bírták tartani a kvaffot, a terelők ütői semmit sem értek a vad gurkók ellen, és ilyen sötétségben a cikeszt is lehetetlen volt látni.

Draco mégis nekilendült, Cho pedig rögvest utána röppent, remélve, hogy a fiú a cikeszt üldözi.

- A két fogó végre elindult! – pattant fel ültéből Dean, ahogy a nézők izgatottan sutyorogni és mutogatni kezdek, egy rövid időre megfeledkezve az esőről.

Draco jóval a lány előtt repült, de Cho kezdte behozni a lemaradását. Még ázott ruhákban is jóval könnyebb volt, mint a megtermett mardekáros, és ez előnyt jelentett. Ő is megpillantotta a cikeszt, mikor az eget kékesfehér villám szelte ketté. Ráhasalt a seprű nyelére, begyorsítva, és azonnal Draco mellett találta magát.

- Takarodj, vágottszemű! – kiáltotta a fiú.

A lány azonban szóra sem méltatta, könyökével igyekezte arrébb bökdösni. Fájdalmasan felnyögött, mikor a fiú teljes erejéből oldalba lökte.

- Te szemét!

Sípcsonton rúgta Malfoyt, de az ütést felfogta a sárkánybőr lábszárvédő. Folyamatosan lökdösték egymást, miközben a cikesz után száguldottak. Kinyújtott karral igyekeztek megelőzni egymást, mikor egy vakító villámlás a pálya felé csapott. Közöttük süvített el a fénysugár, a cikesz felé tartott. Mindketten elvesztették az uralmat seprűik felett, és sikítva zuhantak a föld felé. A villám mintha megbolondította volna seprűik tájolóját: irányíthatatlanul keringtek a föld közelében. A Nimbusz 2001-es levetette magáról Dracot, és a fiú hatalmasat nyekkenve elhasalt a sárban.

A közönség rémülten hördült fel a dolog láttán. Sokan azonban még a szemüket is eltakarták, mikor Cho földet ért. A lány a gerincére esve csapódott a talajhoz, pörgött még egy párat, majd megállt a gurulás után. Nem mozdult.

- Cho… - suttogta Harry. – Cho!

Tanárok és diákok rontottak be a küzdőtérre, sikoltozva figyelve a két sérült fogót. Draco nyöszörögve feltérdelt, de úgy tűnt, a válla roppant fájdalomban ég. Piton melléje térdelt, felültette, és megtámasztotta a fejét.

- Draco. Hol fáj?

- Itt… - szorította az a kezét görcsösen jobb vállára.

Piton feltépte a talárt a mellkasán, és kitapintotta a szorongatott helyet. Félreütötte a fiú kezét, majd aggódva fiához fordult.

- Fogd le. Vissza kell tenni a vállát.

Lamerin bólintott, és teljes súlyával ránehezkedett a Malfoy-fiúra. Piton megfogta Draco karját, és egy fintor kíséretében roppantott egyet rajta. A fiú ordított, mint akit nyúznak, de pár másodperccel később már szűnni kezdett a fájdalom. Piton azonban nem hagyta felkelni.

- Maradj fekve! Madame Pomfrey mindjárt megnéz.

Majd felállt, hogy megnézze a hollóhátas lányt.

Cho körül nagyobb tömeg alakult ki. A kisebbek hüppögve figyelték, ahogy Dumbledore egy hordágyra lebegteti a lányt. Harry is sápadtan figyelte, ahogy a gyengélkedő felé viszik.

- Nem mozdul… - motyogta maga elé. – Miért nem mozdul? – fordult kétségbeesetten Ronhoz.

A fiú azonban nem tudott mit felelni, ugyanúgy megrémült, mint ő. Hermione kézen fogta őket, kivezette hármójukat a tömegből, és a tanárok után szaladt velük. Követték őket a gyengélkedőre.

Látták, hogy a javasasszony már hoz is egy jó vastag gyógyító-könyvet. Fellapozta, és mikor úgy tűnt, megtalálta a megfelelő bűbájt, meglendítette a pálcáját. A lány testét sárga, meleg fény ölelte körül.

- Chang kisasszony – hajolt közel hozzá Dumbledore – hall engem?

Cho kimerülten felnyitotta a szemeit.

- Igazgató úr… - suttogta erőtlenül.

- Cho! – kiáltotta Harry, és befurakodta magát a tanárok közé.

- Harry… - mosolygott a hollóhátas fogó.

- Rendbe jön? – kérdezte a fiú Madame Pomfreyt.

- Úgy vélem, igen – bólintott a nő. – A csontjait összeforrasztottam, de most azonnal indul a Szent Mungóba.

Harry úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről. Nyugodtabb ábrázattal a lányra mosolygott.

- Milyen kár, hogy pont a bál előtt kell elmenned…

- Fél p-pillanat alatt rendbe-jövök… - nyöszörögte Cho.

- Gyógyulj meg, jó?

- Csak ha ígérsz nekem egy táncot péntek este…

- Ez… zsarolás – vigyorgott Harry. – Rendben – bólintott végül.

Az ajtón már szaladtak is befelé a Szent Mungó címerét viselő gyógyítók, körülvéve a lány hordágyát, majd az igazgató vezetésével kiröptették.  

Harry még órákkal később is összekucorodva feküdt az ágyán. Hermione a haját simogatta, hogy megnyugtassa, Ginny pedig odafeküdt mellé. Ron az ágy tartóoszlopának támaszkodva beszélt.

- Harry, láthattad, rendbe fog jönni.

Barátja azonban odabújt húgához.

- Olyan szörnyű volt látni! – remegett meg. – Azt hittem… hogy kitöri a nyakát… hogy ott hal meg…!

- Harry, a gyógyítók könnyedén össze tudták forrasztani a csontjait – vigasztalta Hermione.

- De nem marad… nyomorék?

Erre még barátai sem tudtak válaszolni.

- Nézd, biztos nem kért volna táncot, ha… szóval érted… - próbálkozott Ron.

- Harry – szólt komolyabban Hermione -, a Szent Mungó gyógyítói többre képesek, mint a mugli orvosok. Elhiheted, utánanéztem a múltkori gyógynövénytan házi dolgozat miatt. Cho semmi perc alatt rendbe jön.

- Szóval mégis érzel iránta valamit – cirógatta meg a fiú arcát Ginny.

- Elvégre vagy két és fél évig szerelmes voltam belé… - motyogta Harry. – De ez már más. Már Marie-t szeretem. Ez biztos, hihettek nekem. Choért csak… aggódom. Nem is tehetnék másként, hiszen ha Marie eljön…

- MI? – kiáltottak fel barátai.

- Még nem mondtam? Én… Szóval Remus azt tanácsolta, hívjam meg őt karácsonyra.

- De Harry! Még nem is tudja, hogy varázsló vagy!

- Meg fogom neki írni levélben.

- Levélben! Harry! – fakadt ki Hermione végleg.

- Mi mást tehetnék? Hívjam fel telefonon?

Mikor egyikük sem válaszolt, folytatta.

- Hedviget fogom küldeni, tőle talán nem ijed meg.

- Nem fog hinni neked.

- Mellékelek fényképeket. Azokat látva hinnie kell majd.

- Harry, biztos, hogy jó ötlet ez? Szabad egyáltalán?

- Hermione, mikor tartottunk mi be bármilyen szabályt is? – morgott Ron.

- Szétnéztem a könyvtárban, és elvileg a törvény nem tiltja, hogy egy roxfortos diák egy nagyon közel álló muglinak felfedje a kilétét… És Marie azért igencsak közel áll hozzám.

- Igen, de…

- Emellett nagyobb biztonságban tudnám, ha elmondhatnék neki mindent. Hogyha… esetleg miattam egy sötét varázsló vagy boszorkány meg akarná támadni, biztos megdermedne még a látványuktól is. De ha tud arról, hogy léteznek ilyenek… talán több esélye van a túlélésre…

Hermione, aki közismerten mindent meg tudott cáfolni, ezúttal nem szólt semmit.

- Dumbledore-nál voltál már?

- Ma akartam menni, a meccs után. De gondoltam, Cho miatt inkább nem zavarom. Majd holnap.

- És hogy fogod megírni neki?

- Nem tudom… Ez az egészben talán a legnehezebb…

Lamerin álmosan botorkált át saját szobájából apja lakrészébe. Kopogott, de mivel nem kapott választ, és mert az ajtót is nyitva találta, belépett. Kezében az immár igencsak gömbölyded nyulat tartotta, amit annakidején apjának küldött. A jószág szelíden tűrte a simogatást és kíváncsian mozgatta orrocskáját.

A fiú apja ágya felé pillantgatott, és látta, hogy a professzor még az igazak álmát alussza. Letette a nyulat a földre, hadd szaladgáljon, ő maga pedig leült a földre, és a matrac szélére tette állát, úgy figyelte az édesapját.

A férfi édesen mosolygott álmában.

Lamerin azon töprengett, milyen üres is lehetett korábban apja élete. Mindenki szóvá tette már előtte a professzor különös változását: hogy mennyivel kedvesebb mostanában mind kollegáival, mind diákjaival; hogy milyen sokat mosolyog, és hogy mintha sugározna belőle a boldogság. A majd két évtizedes gyász, úgy tűnt, mégsem emésztette fel szívét-lelkét teljesen, és Lamerin hálás volt mindenkinek, aki újra ilyenné tudta varázsolni apját.

Perselus a párnába fúrta a fejét, és hatalmasat nyújtózott. Már fordult is volna a másik oldalára, mikor a nyuszi felugrott az ágyra, puha remegést előidézve ezzel a huppanással. A professzor megérezte az állat jelenlétét, és résnyire kinyitotta a szemeit.

- Jó reggelt – köszönt rá fia halkan, bűnbánóan mosolyogva. A nyúl felé pillantott, aki bizonytalan szökkenésekkel feléjük közeledett. – Ne haragudj, hogy felébresztett. Nem akartam behozni…

- Semmi baj – könyökölt fel Perselus, hogy beletúrhasson fia kócos, ébenfekete hajába. – Gyere ide – paskolta meg az ágyat.

Lamerin felült a matrac szélére, úgy figyelte közös állatkájukat, ami leheveredett melléjük.

- Esküszöm, én még ilyen nyulat nem láttam – bökött feléje Perselus mosolyogva, mikor a tapsifüles lábait előre-hátra kinyújtva feküdt le. Majdnem úgy ült, mint egy szfinx.

- Tepsi nem is akármilyen nyuszi – simogatta meg a két nagy lapátfület Lamerin.

- Nem mondod komolyan, hogy így hívod!

- De, néha még hallgat is rá.

- Hát, jól is mutatna egy szép nagy tálban…

- Apa!

Perselus halkan kuncogott, és visszahanyatlott a párnára.

- Szépen aludtál – kezdte fia vidáman. – Mit álmodtál?

- Dareling professzorral álmodtam – felelte apja mosolyogva.

- Na és jó volt?

- Meglehetősen – húzta magára a takarót a professzor, miközben újat nyújtózott. – Az óriáspolip csápjain ülve fürödtünk a kinti tóban…

Lamerin rázkódni kezdett a nevetéstől.

- Na, azt megnézném!

- Inkább ne…

- Na és fürödtél már vele az óriáspolip csápjain? – kérdezte sejtelmesen a fiú. Apja lassan megrázta a fejét. – Apa, figyelj, én már mondtam, hogy akkor vagyok boldog, ha téged is annak látlak. És ha te vele jól érzed magad… Még Harry sem problémázott!

Perselus hunyorogva felült.

- Harry? Harry tudja, hogy…

- Láttunk titeket – vonta meg a vállát Lamerin.

- Hol?

- A folyosón, az oszlopoknál. Miért, máshol is voltatok?

Perselus arcát egy pillanatra elöntötte a vér, majd megkérdezte:

- És… hogy reagált?

- Azt mondta, gyönyörűek vagytok – nyugtatta meg a fiú. – Semmi kifogása az ellen, hogy együtt legyetek. Szóval nyugi!

Piton elmerengett. A héten már többször is beszélt Harryvel, de se akkor, se az órákon nem vett észre semmilyen furcsaságot a viselkedésében.

- Mi ketten tök jól elvagyunk mostanában. Olyan béke ez a két család közt.

- És gondolom, a gatyaröptetés volt ennek a megünneplése? – horkant fel Perselus, némi iróniával a hangjában. – Tudod, mit gondolok az ilyen szemétkedésről…

- Tudom, persze!

- Az apja ugyanezt csinálta velem! Szóval vagy találjatok ki valami igazságosabbat, vagy…

- Jó, semmi hasonló, ígérem! De azt muszáj volt… Már… - váltott komolyabb hangra a fiú – akartam mondani… Szóval… Nagyon meglepődtem, amikor tegnap segítettél Dracon.

Perselus sóhajtott egyet.

- Nagyon fáj, ha az embernek kimegy a válla…

- Tudom, hogy nem csak ezért tetted – mosolygott Lamerin. – Szeretnéd, hogy megjavuljon, ugye?

- Korábban… felnézett rám, és én voltam az itteni mentsvára…

- Most, miattam elvesztette a beléd vetett bizalmát… Hiszel benne, hogy vissza lehet őket vezetni a jó útra?

- Nem igazán tudom, mit higgyek…

- Na? – kérdezte Ron és Hermione egyszerre, mikor vasárnap délelőtt Harry kilépett az igazgató irodájából.

Harry ajkai lassan mosolyra húzódtak, majd hangosat kurjantva Ron nyakába ugrott.

- Jöhet! Azt mondta, meghívhatom!

Barátai boldogan borultak a nyakába. Persze, az örömnek hamar vége szakadt, mikor Hermione megjegyezte, mennyi házi feladatuk van még. Így kissé kelletlenül tértek vissza a klubhelyiségbe. Harry, hogy néha elsumákolja a gyógynövénytan receptet és az átváltozástan esszét, közben írogatni kezdte a levelet kedvesének, noha nem igazán tudta, mit is írjon valójában. A legnehezebbnek az első sorok bizonyultak: nem tudta, hogyan mondja el a hónapokig tartó hazudozások okát. Aztán, ahogy végre a papíron látta az igazságot, már valahogy ömlöttek belőle a szavak. Csak nyúlt és nyúlt az új pergamenekért, hosszú oldalakat megtöltve a szomorú vallomással. Hermione egészen büszkén nézte: azt hitte, a házi feladatot írja ilyen serényen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés