II. rész

Pár perccel később a két fiú lefelé ereszkedett a koszos kürtőben.

- Most nincs Fawkes, hogy kivigyen minket. Csak errefelé tudunk kijönni. Remélem, tényleg leír a kötél az aljáig…

- Le hát - nyögte Lamerin, Harry fölött ereszkedve, ügyelve arra, ne kerüljön túl közel hozzá. Ha ráesett volna, mindketten a mélybe zuhantak volna. - Megbűvöltem. Addig nyúlik, míg szilárd talajt nem érint. És hallhattad: koppant a végére kötött kő. Áh… csak ne vágná a derekamat ennyire…!

- Mindjárt leér-…

Ám Harry lába alatt leomlott a fal málló köve, amitől a fiú kibillent egyensúlyából.

- Lamerin! - kiáltotta gyorsan. - Kapd el a pálcám! - hajította fel fegyverét, majd káromkodva a mélybe zuhant.

Lamerin rémülten kapott a feléje hajított tárgy felé, ami csak pattogott az ujjai közt. Már-már azt hitte, leejti, mikor a középső- és gyűrűsujjának végével sikerült megfognia.

- Harry! - kiáltott le ijedten. - Jól vagy?

Nem érkezett válasz, ezért gyorsan talárja zsebébe süllyesztette a fiú pálcáját, és szitkozódva tovább ereszkedett. Mikor az alagút kezdett kanyarodni és járhatóvá válni, elengedte a kötelet, és szaladni kezdett.

Egy meglehetősen tágas, ám annál mocskosabb teret pillantott meg, a közepén egy maszatos fiúval, aki kínnal teli arccal borult reszkető kezeire.

- Eltört? - térdelt oda hozzá gyorsan.

Harry először nem akarta odaadni a kezeit. Vonakodásából látszott, hogy nagyon nincs jól.

- Mutasd! - parancsolt rá barátja.

Ahogy megfogta a fiú kezeit, látta, hogy annak ellepi az arcát a hideg veríték.

- Nagyon fáj… - nyögte.

Borzalmas látvány tárult a szemei elé. Harry kezei remegtek a fájdalomtól. Mind a tíz körme letört, több ujján vérzett körömágyának finom bőre. A véraláfutások és horzsolások is kezdtek már kirajzolódni. Ahogy Lamerin óvatosan megfordította a két kezet, látta, hogy a két tenyér legalább olyan szörnyen néznek ki. Egy csomó helyen belefúródtak a kövön heverő patkánycsontok darabkái. Az ifjú Piton igyekezte kihúzni a legnagyobbakat, de látta, hogy a fiú nagyon szenved.

Harry a fogait összepréselve tűrte a rögtönzött műtétet. Lamerin észrevette, hogy barátja szája vöröslik.

- Véresek a fogaid! Nyisd ki a szád! Lehet, hogy elharaptad a nyelved, vagy megsérültek a fogaid!

Ám a száj tele volt nyállal, és vérrel, így nem látott a sérülésből semmit.

- Köpj egyet! Gyerünk, ez már nem játék!

Mikor Harry így tett, jobban szemügyre vette a szájüreget.

- Jól van… ez nem tűnik komolynak… csak egy kicsit ráharaptál a bőrre… Nem tört el semmid? Máshol nem ütötted meg magad? Lábad, gerinced, bordáid… fejed?

- Nem - nyögte Harry. - Azt próbáltam védeni a kezemmel… - mutatott újra vérző ujjbegyeire.

Lamerin nagyot sóhajtott, és magához ölelte, mint egy idősebb testvér a kisebbiket. Harry zokogva fúrta a fejét a mellkasába, és örült, hogy Ron vagy Hermione nem látják, ahogy bőg.

- A franc-…ba…

- Látod, én mondtam, hogy nem jó ötlet ez a kommandózósdi! Most hogy fogsz így visszamászni?

- Sehogy… - felelte barátja szipogva.

- Tényleg nincs más kiút?

- Van egy meredek sziklás valami, ami a szabadba visz, de…

- Remek! Akkor idehívom a seprűm, és azonnal kiviszlek! - vette át a kezdeményezést Lamerin. - Gyere!

- Várj! Ha… ha már lejöttünk, nézzünk körül!

- Biztos vagy benne?

Harry biccentett.

- Hát jó - karolt belé Lamerin, hogy lábra segítse. A fiú nyekkent egyet. - Mi fáj?

- Beba-… Szóval bevertem a könyökömet is - igyekezte magát szalonképesen kifejezni Harry.

- Miattam ne tartsd vissza magad - legyintett az ifjú Piton. - Így könnyebb elviselni a fájdalmat, tudom. És Fred meg George mellett egyébként is hozzászoktam a ronda beszédhez. Azok is olyan cifra dolgokat tudnak egymás fejéhez vágni, hogy az ember el se hiszi, hogy testvérek, vagy hogy szeretik egymást…

Harrytől csak egy rövidke, kínlódó kacajra futotta.

Ahogy bicegtek, Lamerin ide-oda pillantott a sötétben. Pálcájának hegye szerény fényt biztosított csupán.

- Az enyém megvan? Ugye nem tört el?

- Nem, semmi baja, itt van nálam… Kéred?

- Úgyse tudnám most fogni…

- Szörnyű ez a hely… teljesen más, mint amire számítottam… Egy széfre, vagy raktárhelyiségre… De nem egy egész alagútrendszerre…

- Nagyon rég jártam már itt… - motyogta Harry hunyorogva. - Akkor annyira gyorsan történt minden. Szét se néztem…

Beléptek azon az ajtón, mely az akkori események fő helyszínéhez, a kígyófejekkel szegélyezett teremhez vezetett. Lamerin megtorpant, és Harry is csak egy mély sóhaj után mert újra elindulni. Csendesen kopogtak a léptei a víztócsákkal teli kövön, míg elért ahhoz a helyhez, ahol egykor Ginny feküdt. Nem messze fekete, odaszáradt vérpacát látott - saját, kiömlő vérének nyomát. A vízben egy hatalmas csontváz feküdt.

- Itt volt? - suttogta Lamerin halkan.

Harry bólintott.

- Itt állt velünk szemben… olyan fiatalon, mint te vagy én… Lennie kell itt valaminek…

Céltalanul botorkált a sötét mélyedésekhez, benézett a kígyószobrok mögé, majd elbicegett a különböző járatokban, melyekben a baziliszkusz régen üldözte.

Barátja csak állt, megkövülten, és a szörny csontjait nézte, mögötte pedig a szörnyű arcot, melyen az egykor kimászott…

- Nem lehet… - mondta halkan, de rájött, hogy Harry esetleg nem hallhatja - nem lehet, hogy odafenn van valami? Vagy egy titkos rejtekben?

Mivel Harry nem jött vissza, odaballagott a domborműhez, és igyekezett felkapaszkodni az oldalán. Látta, hogy itt-ott megsérült a sima felület. Fent leült, és csak nézte a termet, az irányt, ahonnan jöttek.

Eltelt egy kis idő, mire Harry újra felbukkant. Először kereste a szemeivel a társát, majd végül megpillantotta a magasban.

- Mit csinálsz?

- Találtál valamit?

- Semmit… pár kitépett papírlapot, melyeket a falhoz csuszkolt a kígyó. Semmi hasznos… semmi, ami segíthetne… - suttogta keserűen.

Lamerin sokáig nem szólt.

- Tudod… itt, fenn ülve egészen más minden… Talán a valódi titkok nem ebben a kamrában vannak… Az igazi titkok a lélek kamrájában rejtőznek. Hiszen… gondolj csak bele… Egy megkeseredett varázsló, akit kitaszítanak a nézetei miatt, száműzetésre kényszerül… De sértettségében még egy utolsó lépésre szánja el magát, és megépíti ezt a kamrát… Mégis… nincs könyv vagy feljegyzés, ami azt visszaadhatná, ami a lelkében igazán lezajlott. Oda talán csak az tekinthet be, kinek sorsa ugyanolyan nyomorúságos…

Lassan lemászott a szomorkodó Harry mellé.

- Talán ezért talált benne ilyen komoly sorstársra Voldemort…

- Nem csak neki volt rossz sora… Sokan mások is szenvedtek már…

- És még fognak is, efelől nincs kétség.

- Azt hittem… valamelyest közelebb kerülünk a megoldáshoz… Voldemort legyőzéséhez, ha lejövünk ide… Úgy reméltem, hogy találunk valamit…

Lamerin fáradtan elmosolyodott.

- Nem sikerülhet mindig minden. Majd átnézem a könyvet, amit szereztél. Hátha azzal többre megyünk… - veregette meg barátja vállait, aki kissé összerezzent a beléje nyilalló fájdalomtól. - Ne haragudj! Menjünk is inkább! Még el kell látnom a sebeidet!

Harry Pitonék fürdőkádjában ücsörgött, és remegve nézte Lamerint, ahogy az egy meleg vizes lavórral közeledett. Egyedül alsónadrágja volt rajta: talán ez volt az egyetlen ruhadarabja, ami tiszta maradt az esés után. A kád fala azonban hideg volt, így ettől is lúdbőrzött a háta, nem csak a látványtól.

- Nagyon meleg? - kérdezte, mert attól tartott, Lamerin le akarja forrázni.

- Nem. De majd lassan öntöm.

Már emelte is, de látta, hogy Harry behúzza a nyakát és összekuporodik.

- Nézd… - ült le egy kicsit a kád szélére. - Nem hazudok: szerintem marhára fog fájni. De nem kezdhetek semmit a sebeiddel, míg tiszta kosz a tested. Megfürdesz, kiázol, és úgy a szálkáidat is könnyebben ki tudom majd szedni.

Harry tenyerének duzzadt bőrére meredt. A szálkák körül szinte csak úgy lüktetett a fájdalomtól.

- Kész vagy?

- Nem… - nyögte a fiú bizonytalanul, és kinyújtotta a kezeit, hogy bő víz érje őket.

Lamerin óvatosan rázúdította a vizet, ami máris sokkal kellemesebbnek tűnt. Mire végzett, Harry hosszú hajszálai jól a fülére lapultak.

- Olyan vagy, mint egy ázott kutya! - kacagott Lamerin, ahogy megengedte a csapból a vizet.

Míg barátja fürdött, ő előszedte apja fertőtlenítő és gyógyító hatású főzeteit. Némelyiknek igencsak orrfacsaró bűze volt, de ezeket is magával vitte. Szerzett tiszta kötszert is, meg egy pizsamát, amiben Harry majd lefekhet aludni. Alig végzett, mire a fiú egy törölközőbe csavarva előbotorkált.

A sebek kezelése igen nagy önfegyelmet követelt mindkettőjüktől. Harry, tőle szokatlanul, úgy nyivákolt minden érintéskor, mint egy macska, amit vízbe akarnak fojtani. Lamerinnek szinte birkóznia kellett minden egyes szálka kivételekor.

- Ne-nem! Fertőtlenítő folyadék már nem kell!

- De igen! - kergette az ifjú Piton barátját a szobában, aki futva menekült előle, és a fertőtlenítő pamacs elől.

- Majd begyógyul… a nyálamtól!

- Álmaidban!

Harry az ágyon akart keresztültrappolni, de Lamerin leterítette, lefogta, és jókora adagot öntött a tenyerére.

- Ó, hogy az a… - nyögte a bátor griffendéles legyőzötten. - Hogy törne el az apád keze! Hogy bírt ilyen csípős sz… vackot főzni?!

- Ne bántsd az apámat! - morogta Lamerin derülten, de hamar csillagokat látott, mikor Harry egyik kapálózó lába állon rúgta. - Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kisgyerek!

- Nem szeretem az orvosokat! Ahelyett, hogy csillapítanák a fájdalmat, csak növelik!

- Ha nem ellenkeznél, már rég végeztünk volna!

Még húszpercnyi kínszenvedés után Harry sértődötten ült az ágyban, állig beközözve, tiszta pizsamába bújtatva. Lamerin elégedetten szemlélte művét.

- Most pedig aludj. De ne örülj, reggel visszatérek, hogy átkössem a sebeidet.

Harry kezein csillapodott ugyan a gyulladás reggelre, de messze nem volt abban az állapotban, hogy diáktársai közé merészkedhessen. Kötéssel feltűnő lett volna, anélkül pedig a sebei tűntek volna gyanúsnak. Mindenképpen rejtve kellett maradnia szemeik elől, és erre a Piton-lakosztály volt a legalkalmasabb.

Lamerin elvállalta, hogy helyettesíti őt az összes órán, noha voltak olyanok, melyektől kifejezetten rettegett. McGalagony mindig is tiszteletre méltó asszony volt a szemében, és most is félelemmel mert csak a boszorkány elé merészkedni. A legjobban azonban azoktól az óráktól tartott, ahol ügyességével kellett kitűnni. Kviddicsedzés közben azonnal ki fog derülni, hogy soha életében nem játszott még egy futamot sem, és Remus is garantáltan észreveszi, ha helytelenek a mozdulatai víváson.

- Na jó, de mi lesz veled? Úgy értem, „Lamerinnel”.

- Hát… majd azt hazudjuk, hogy nagyon beteg vagy. Mondjuk fekvőbeteg.

- Kötéssel a kezemen? - vonta fel a szemöldökét Harry.

- Ne kukacoskodj. Úgyse jön le senki, hogy meglátogasson.

- Tiszta bolond vagy! Ha beteg lennél, mi lejönnénk hozzád!

- Elég! Így se tudom, hol áll a fejem! Te itt maradsz. Ebédre hozok kaját a nagyteremből. Addig tanuld azt a könyvet, és imádkozz, hogy délután eső miatt elmaradjon a kviddics!

Lamerin, újra Harry bőrébe bújva, gyomorszorító érzéssel kuporgott a nagyteremben, Ron mellett, a padon. Míg a többiek vidáman habzsoltak a finoman illatozó reggeliből, ő csak falatkákat csipkedett sajátjából. Kisvártatva baglyok tucatjai jelentek meg a mennyezeten. A madarak sorra potyogtatták le gazdáiknak a küldeményeket: Hermione és Ron is kaptak otthonról valamit. Hedvig, Harry gyönyörű hóbaglya azonban kissé tanácstalanul szállt le az asztal szélére, gazdájának barátai mellé. Szomorkásan Hermionéra huhogott.

- Mi a baj, Hedvig? Miért nem adod oda azt a levelet a gazdádnak? - kínálta meg a lány egy falattal a tányérjáról.

Páran Lamerin felé tekintettek, aki borzasztóan elsápadt. Hiszen a madarat nem lehet megtéveszteni! Érzi a gazdáját! Erre nem is gondoltak…!

- Himeo, Hedvig! - mondta gyorsan a ritka bagolyhívó bűbájt, amit apjától tanult.

A madár engedelmeskedett, és a karjára röppent. Izgatottan szedte le a vastag borítékot a bagoly lábáról. Marie kézírására ismert a címzésben.

- Na, öreg, nem bontod ki? - bökte meg az oldalát Ron.

Barátja nagyon nyelt. Nagyon kínosnak érezte, hogy Harry magánlevelezésébe kell bepillantania. De ha elhalasztotta volna a boríték felbontását, Ron gyanút fogott volna. Hiszen Harry mindig szinte reszket, amikor levelet kap a kedvesétől…

Feltépte hát a pecsétet, és úgy tett, mintha olvasná a sorokat. De még így, elmélázva sem kerülte el a figyelmét pár csöpögős vallomás a vágyról, az örök szerelemről, meg valamilyen elkallódott, csipkés fehérneműről, amibe azonban már nem akart mélyebben belefolyni.

Mikor ebéd felé menet megdörrent odakint az ég, kezdett visszatérni belé a remény. El is eredt az eső, ám csapattársai úgy érezték, szükségük van a gyakorlásra, hiszen ősz óta kijöttek a gyakorlatból. Lamerin azonban legalább egy csipetnyit megnyugodott: úgy döntött, majd az időre fogja a rossz teljesítményt.

Ebédkor azonban…

- Mit csinálsz? - kérdezte Ron, látva, hogy barátja egy csomó finomságot pakol egy tányérra, majd szépen bebugyolálja azt.

- Ó, hát… én… csak Lamerinnek csomagolok egy kis kaját. Tudod, ma reggelre jól megbetegedett…

- Furcsálltam is, hogy nem jött reggelizni… Menjünk együtt, látogassuk meg!

- Á-áh, nem, még elkapjátok tőle…

- Ne csináld - legyintett Ron. - Tiszta nyomasztó lehet neki, egyedül, abban a sötét lyukban…

Lamerint kicsit sértette becses otthonának lehordása, de nem tehetett mást, mint engedett a két prefektus unszolásának. Kínosan vakargatta a tarkóját, ahogy lakosztálya felé közeledtek.

Bekopogott, és az ajtóra tapasztotta a fülét, mintha várná, hogy behívják. Mikor látta, hogy Hermione furcsán néz rá, hozzátette:

- Nem nagyon bír felkelni. Csak kiált, ha be lehet menni.

A két griffendéles bólogatott, mint aki végre megértette az összefüggéseket. Beléptek hát, de Lamerin tartott attól, hogy Harry megőrizte saját kinézetét. Húzni kezdte hát az időt, és szép lassan kibújt a talárjából.

- Lamerin, mi vagyunk azok, Harry, Ron és Hermione.

Nem hallatszott válasz, csak halk szisszenés és ágyneműsusogás.

- Jobban vagy már? - folytatta a fiú fennhangon, látva, hogy Hermione és Ron is levetették felsőbb ruháikat. - Hoztunk neked finomságokat. De remélem, már nem köhögsz úgy, mint reggel!

Válaszként pár apró köhintést hallottak a szoba felől. Hermione óvatosan bekukucskált a szoba ajtaján.

- Bejöhetünk?

- Hát persze! - köszöntötte őket nyájasan Harry, hosszú, fekete hajjal és kék szemmel. - Üljetek le.

A három jövevény leült a nagy, baldachinos ágy szélére, és udvariasan kérdezgették, hogy érzi magát.

- És nézd, mit hoztunk ebédre! - nyújtotta át a tányért a lány. - Jó étvágyat!

Harry kezei már megmozdultak, de ekkor eszébe jutott, hogy csuklóig be van kötözve.

- Óh… - kezdte szabadkozva - nagyon rendes tőletek. Majd… később megeszem. Most… nem vagyok éhes…

Gyomra, hogy rácáfoljon szavaira, hatalmasat kordult.

Lamerin lehunyta a szemeit borzalmában, félve a lelepleződéstől.

- Tudjátok, nem szeretek ágyban enni… - próbálta Harry menteni, amit még lehetett. - Apa mindig kiabál velem, ha meglátja… Most, hogy nincs itt, mindig eszembe jutnak a szavai…

A mondat elérte a lánynál a kívánt hatást: összeszoruló szívvel nézett rá.

- Nagyon… egyedül érzed magad, ugye? Ha szeretnéd, máskor is lejövünk ám!

- Kedves vagy, de nem szeretném, ha ti is megbetegednétek miattam - köhintett párat fenyegetően. - De mindig szívesen látlak benneteket.

- Akkor ezt megbeszéltük - biccentett Ron. - Majd lehet, hogy mágiatörténet helyett egyszer-kétszer meglátogatlak… Binns úgysem veszi észre, hogy hiányzok…

- Na de Ron!

- Ugyan már, Hermione, én…

(...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés