8. Fejezet

A bűvös szó

Korhatár: 14 év

Emily Gray az erkélyen ült és az utat kémlelte. Remegő kézzel rágyújtott még egy cigarettára. Már régen leszokott róla, de az elmúlt napok szörnyű eseményeinek hatására újból visszatért ehhez a rossz szokásához. Amióta Eugene elment, üresnek és unalmasnak érzete a lakást. Bárhová nézett, minden csak a fiúra emlékeztette. A kis szobába, amit Eugene kérésére műteremmé alakítottak, be sem ment azóta. Legalább a varázslók között biztonságban van, nyugtatták magukat, néhány nappal a fiú távozása után.

Na persze! Idegesen nyelt egyed, ahogy megint visszagondolt a múlt héten történtekre. A család éppen vacsorázott, amikor egy bagoly repült be, és egy borítékot ejtett Mr Gray ölébe. Ennek mindenki megörült, azt hitték Eugene küldött valami hosszabb levelet, vagy valami hírt magáról. Viszont ahogy a férfi olvasta, egyre sápadtabb és dühösebb lett.

- Eugene, mi van a fiunkkal? – kérdezte ijedten Emily. Érezte, hogy komoly baj lehet.

- Megivott valami mérget, és most kómában fekszik! Miért engedtük el azzal az emberrel? Nem kellett volna bíznunk benne – lökte oda a papírt feleségének – Ha valami baja lesz a fiúnak… - dohogott a férfi, fel-alá járkálva a kicsi helyiségben. Általában nyugodt ember volt, akit nehéz kihozni a sodrából, de ez a hír teljesen felzaklatta.

- Tudtam, hogy valami nincs rendben vele! – nyögte Emily, miközben torkát már a sírás fojtogatta, miután ő is elolvasta az írást.– Hiszen leveleiben olyan keveset írt, szokatlanul keveset!

A nő az éjszaka folyamán egy percet sem aludt. Mindig csak nevelt fia körül jártak a gondolatai. Eddig is fájt, hogy nem lehet vele, hiszen amióta magukhoz vették egy néhány napnál tovább nem volt a családtól távol. Viszont ez a baleset csak felerősítette ezt a szörnyű érzést. Jó lett volna ott lenni a fiú mellett, fogni a kezét, ápolni…

Minden este türelmetlenül várták a levelet, ami az egyetlen tájékozódási lehetőség volt a varázsvilággal kapcsolatban, de egyikben sem volt jó hír.

Hétfőn viszont korán reggel érkezett egy új üzenet, sőt szokatlan módon a bagoly sem repült vissza, jelezve, hogy várja a választ. Már legrosszabbra számítottak, amikor kibontották a levelet, de ennél nagyobb lett a megkönnyebbülés, amikor azt olvashatták, hogy Eugene magához tért.

Viszont a férfi kért is valamit: szeretett volna néhány napot megszállni a házukban, hogy a fiúhoz be tudjon menni a varázslókórházba. A Gray család rövid gondolkodás után is beleegyezett: megszállhat náluk a férfi.

Emilyt a gondolkodásból az ajtócsengő hangja zökkentette ki. Odament ajtót nyitni, és legnagyobb meglepetésére Piton állt a mögött. Nem értette, hogy lehet a férfi itt, amikor egész végig az utat nézte, de a varázsló nem adott lehetőséget további töprengésre.

- Jó reggelt Mrs. Gray. Bejöhetek? – kérdezte kicsit türelmetlenül. Szemmel láthatóan feszengett az egyszerű mugli utcai ruhában.

- Igen, persze – engedett utat a férfinak. – Kérem, pakolja le a csomagját. A fiam szobájában fog lakni, ha megfelel.

Piton bólintott, majd engedelmesen követte az asszonyt.

Emily visszament az erkélyre, leült a kis kerek asztalka mellé.

- Foglaljon helyet – mutatott az egyik üres székre. Piton bólintott, és engedett az invitálásnak.

Egy jó ideig hallgattak, majd az asszony megkérdezte:

- Hogy van a fiam? – közben elővett egy újabb szál cigarettát. Piton felé nyújtotta a dobozt, de amikor látta, hogy a férfi nem kér, hanyag mozdulattal visszatette a zsebébe. A férfi a „fiam” szóra kissé felvonta a szemöldökét, de nyugodt hangon válaszolt.

- Jobban. Még nagyon gyenge, ülni sem tud hosszabb ideig, de már jobb kedve van, és az étvágya is visszatért.

- Pontosan mi történt vele? – faggatózott tovább a nő.

Piton erős kísértést érzett, hogy elmesélje a fiú esztelen hősködését, de inkább kitérő válasz adott.

- Pontosan nem tudni. Először úgy gondoltuk, hogy egy bájital az oka, de mikor egy másik tanulón is ugyan azok a tünetek jelentkeztek, fertőzésre kezdtek gyanakodni. De ezeket már a levélben is leírtam – magyarázta a férfi.

- Milyen mérget ivott Eugene? – tette fel a gyanakvó kérdést a nő.

- Nem méreg volt. Egyszerű altató – próbálta őt megnyugtatni Piton, igencsak kevés sikerrel, hiszen szavai hallatán Emily teljesen lesápadt.

- Altató? Ugye nem… Nem akarta magát megölni? – hebegte. Még a gondolat is kétségbeejtő volt a számára, hiszen Eugenet mindig nyugodt, kiegyensúlyozott gyereknek ismerte, el sem tudta képzelni, milyen szörnyűségek vihették rá ilyen szörnyű tettre.

- Ugyan! Csak nem ismerte, milyen következményei lehetnek a tettének – sóhajtotta a férfi.

- Mi van, ha a másik gyerek is ivott abból az altatóból? – kötötte az ebet a karóhoz a nő.

- Abból biztos nem ivott – jelentette ki határozottan Piton.

- Mitől ilyen biztos benne? – akárhogy is próbálkozott, Emily nem tudott szabadulni a nyugtalanító gondolattól.

- A hölgy előttem lett rosszul. Láttam volna, ha megiszik valamit. – válaszolta a férfi mostmár szemmel láthatóan türelmetlenül.

- De ugye már ő is jobban van?

- Igen – Piton kurta felelete be is fagyasztotta a társalgást egy időre.

Csöndben ültek egymás mellett, és a kertet nézték. Bár nem volt késő, így ősszel már korábban alkonyodott. A lemenő nap vöröses arany színbe vonta a házakat. A kevés járókelő ráérősen sétálgatott az úton, kiélvezve az utolsó kellemes napokat. A kora őszi szél néhány rozsdaszín levelet sodort az erkélyre, Emily fázósan húzta összébb magán a horgolt kardigánját. Mélyeket szippantott a tiszta, friss levegőből, és mélázva nézte a közeli templomtorony patinás tetőzetét. A férfi felé fordult, és elszorult a szíve. A varázsló most pont abban a pózban, hajszálra azzal az arckifejezéssel ült, ahogy a nevelt fia szokott.

- Meséljen a fiamról! – szólalt meg csendesen a férfi.

- Eugene csodálatos fiú. – sóhajtotta.

- Csodálatos… - ismételte Piton merengve. – Milyen volt kisgyereknek? Amikor örökbe fogadták?

- Csendes, magának való. Amikor megkaptuk, még megszólalni is alig mert. Nagyon jó kisfiú volt – mosolyodott el a nő a kellemes emlék hatására.

- Mi lenne, ha elintézném, hogy Eugene a hétvégére itt maradjon? – vetette fel a férfi, majd óvatosan hozzátette - De akkor valószínűleg a másik diákot is vendégül kell látniuk.

- Az nagyszerű lenne! – mosolyodott el a nő – természetesen szívesen látjuk azt a kislányt is.

- Rendben, viszont nekem is itt kellene maradnom. Hiszen Eugene még mindig veszélyben van a Roxforton kívül.

- Valahogy megoldjuk ezt is! – mondta lelkesen a nő, majd néhány perc hallgatás után újra faggatózni kezdett - Az előbb azt mondta, hogy az a lány ön előtt lett rosszul. Hogy történt? Összeesett az órán?

- Összeesett, csak nem az órán... – itt a tanár kis szünetet tartott, majd lassan folytatta – hanem Eugene ágya mellett, a gyengélkedőn.

Az asszony csak bólintott, mintha nem értette volna a célzást, és tovább nézte az utat. Hamarosan megérkezett Mr. Gray a kislánnyal. Emily Boldogan nyitott ajtót. A kislány anyja nyakába ugrott, és kezdte volna mesélni iskolai élményeit, de amikor meglátta a vendéget, durcásan elfordította a fejét. Mr. Gray villámló szemekkel kezet nyújtott a varázslónak. Piton elfogadta a gesztust, majd elbúcsúzott, és bement a szobájába.

***

Péntek délután a két fiatal már felöltözve várta Pitont. A vizsgálatok megállapították, hogy mégsem fertőzés okozta a bajt, de a pontos okot senki nem tudta megmondani.

A varázsló – szokásához híven - a megbeszélt időpontban érkezett.

- Készen vagytok? Mindent bepakoltatok? – kérdezte türelmetlenül.

- Igen apa! Hogy megyünk haza? – érdeklődött Eugene.

- Mrs Spring volt olyan kedves, hogy eljött értetek autóval – morogta, nem igazán volt ínyére a gondolat, hogy egy mugli szívességét el kellett fogadnia.

- Anyáék? – csillant fel a fiú szeme.

- Ők otthon várnak titeket. Na gyere, fiam.

Azzal egyik kezével megfogta a fiú csomagjait, majd karon fogva kivitte Eugenet az épületből. Mrs. Spring a kórháztól kétsaroknyira parkolt le, ahogy a férfi azt meghagyta neki. Amikor meglátta a varázslót, kiugrott a kocsijából, és ő is segített a fiút az autóba ültetni. Tíz perccel később már a Kinght street felé robogtak.

Hermionén és Eugene-en látszott, hogy ez a rövid séta is igencsak megviselte őket. Hiába kapták a kórházban az erősítőfőzeteket, még állni is nehezen tudtak segítség nélkül. A Szent Mungóban azt mondták, ahogy visszatérnek a Roxfortba, még legalább egy hét gyengélkedő vár rájuk, aminek Hermione nem kifejezetten örült.

A lány csöndben ült Eugene mellett a hátsó ülésen, a múlt vasárnap óta történteken elmélkedett. A kórházban is hiába próbált tanulni, a gondolatai mindig elkalandoztak az övé melletti ágyon fekvő fiúhoz.

- Vajon tényleg érezhet irántam valamit? – kérdezte magától - Az a kép… És a tény hogy a hangom felismerte…

Azon kapta magát, hogy egyre többször figyeli a fiút, hátha elkap tőle egy pillantást, vagy egy gesztust, de az mindig olyan kimért és hűvös volt, mint az apja. Bár sokat beszélgettek, még a legkisebb jelét sem tapasztalta annak, hogy bármit is érez iránta.

Szerette volna tudni azt is, hogy mi történt az iskolában, de minden bizonnyal nem mertek levelet küldeni neki, ugyanis Piton meghagyta, a leckét, neki küldjék. Nem csoda ha attól féltek, hogy a tanár elolvassa azokat.

Pedig Parvati és Lavander biztos majd’ meghalnak, hogy megtudják, mi történt vele. Valószínűleg azóta szétkürtölték mindenkinek, hogy együtt jár Eugene-nel. Micsoda képtelenség!

Képtelenség? Hermione az utóbbi napokban egyre kevésbé érezte képtelenségnek. Már nem is látta Eugenet olyan csúnyának, mint az első napokban.

Viszont azon meglepődött, hogy meghívta őt a nevelőszüleihez a hétvégére. Lehet, csak azért, mert Piton csak úgy tudta elintézni, hogy Eugene két napra hazamehessen, ha ő is megy velük… Bár attól őt még visszaküldhették volna a Roxfortba…

- Hermione, mindjárt megérkezünk! – zökkentette ki Eugene a gondolkodásból - Úgy örülök!

A Gray család már negyed órája a ház előtt várt. Amikor meglátták a közeledő autót, odamentek a parkolóhoz. Emily kimondhatatlanul boldog volt, hogy viszontláthatta nevelt fiát. Magához ölelte a sovány testet, összecsókolta a fiú sápadt arcát.

- Úgy hiányoztál, édesem! – ölelte meg a fiút Emily. – Aggódtunk érted!

Az elmúlt hét szörnyűségeit elfeledtette velük, hogy viszontláthatták a fiút, ez jól látszott mindenki arcán.

- Te is hiányoztál, anya! – viszonozta Eugene az ölelést, és belefúrta az arcát a nő vállába. Hangja teljesen nyugodt volt, de Emily érezte, hogy a forró könnycseppek lassan átáztatják a blúzát.

Hermione, aki már rég kiszállt az autóból csodálkozva nézte a jelenetet, nem hitte, hogy a fiú ilyen érzelemkitörésre is képes. Odasandított Pitonra, aki szemmel láthatóan nem díjazta a fia magatartását. Egy Pitonhoz nem méltó ez a viselkedés! – ezt olvasta le a férfi arcáról.

- Nem kellene már befelé indulnunk? Miss. Granger még összeesik itt a végén! – adott is hangot nemtetszésének hamarosan a férfi.

Hermione sejtette, hogy nem miatta aggódik úgy a tanár, hanem véget akar vetni az idillnek.

- Jaj, ne haragudj! – ment oda Emily a lányhoz, könnyeit törölgetve – én Mrs. Gray vagyok, de szólíts csak Emilynek! Piton professzor sokat mesélt rólad. Gyere, segítek!

Hermione Suzy szobájában lett elszállásolva. A lány hamar összebarátkozott Eugene családjával, és örömmel tapasztalta, hogy igenis rendes emberek. Egyik este Mrs. Gray beült a szobába, és hosszan beszélgettek mindenről. A nő kifaggatta őt a szüleiről, az iskoláról.

Csodálkozott, hogy Piton csak jó dolgokat mondott róla, ez megerősítette a gyanúját a felől, hogy mégiscsak a szobatársnőjének lesz igaza. Hiszen lehet, hogy Eugene beszélt az érzéseiről Pitonnak. Végülis a tanár az eset óta teljesen normálisan viselkedett vele. Ezen még sokáig gondolkodott, miután egyedül maradt, majd elnyomta az álom.

Másnap reggel kipihenten ébredt. Kicsit furcsállotta, hogy milyen csend van, de arra gondolt, hogy talán a többiek még alszanak. Ránézett az órára, és megdöbbenve tapasztalta, hogy az fél tizenegyet mutat. Mivel úgysem tudott semmi mást csinálni, visszadőlt a párnájára, és pihengetett.

Néhány perc múlva halk kopogást hallott az ajtón.

- Ki az? – szólt ki érdeklődve.

- Piton professzor. Bejöhetek? – hallotta tanára hangját az ajtó túloldaláról.

- Igen, persze – mondta zavartan, mint mindig, amikor Pitonnal kellett beszélnie.

- Csak azt szeretném mondani, hogy néhány órát a szomszédban leszünk. Ha éhes, szólok Mrs. Graynek, hogy készítsen önnek reggelit. Eugene itt lesz a másik szobában. Ha valami baj lenne, használja a pálcáját! Szóval kér enni? – kérdezte fölényes arccal a férfi.

- Igen, kérnék, köszönöm – válaszolta félénken. Nem igazán értette, hogy mi baj lehetne, de nem mert rákérdezni.

A késői reggeli után a könyveket olvasgatta, megírta néhány elmaradt leckéjét, amikor egy bagoly repült be a nyitott ablakon. Hermione boldogan vette kézbe a rég várt levelet.

„Szia Hermione! Remélem, már jobban vagy, és azt is, hogy hamarosan visszatérsz a Roxfortba! Itt minden a legnagyobb rendben van, nem történt semmi különös (bár a bájitaltan órák kellemesebbek Piton nélkül. Képzeld, most Dumbledore tartja az óráit!)

Igaz, amit Parvati és Lavander rebesgetnek? Tényleg szerelmes beléd Pitonka?

Képzeld, azok ketten már az esküvőtöket tervezgetik! Kérlek, írj vissza minél hamarabb!

Harry

Még valami! Megkérdeznél valamit Pitonkától? Tudom, hogy ez most furcsán hangzik, de nincs valami köze a rózsákhoz? Ne írd meg, majd ha visszajöttél elmondod! Fontos lenne!”

Hermione gyorsan válaszolt, majd újra a gondolataiba merült.

Másnap este már vissza kell térniük a Roxfortba, ezt tudta jól. Izgatottan várta, milyen lesz a fogadtatás. Nagyon remélte, hogy most már fogadhatnak látogatókat.

Szeretett volna beszélgetni már a barátaival, osztálytársaival.

Újra elolvasta a levelet.

- Mi van, ha tényleg szeret? Az iskolában nem lesz lehetőségem megtudni… - gondolta - Odamegyek hozzá, és tisztázom a dolgokat! – ezt kitervelni könnyű volt, de véghez vinni kevésbé. Egyrészt a visszautasítástól való félelem miatt, másrészt még mindig nagyon gyenge volt, hiába kapta mindig a bájitalait.

Nagy nehezen aztán mégis eljutott a fiú szobájáig, bár útközben többször meg kellett állnia, annyira szédült. Halkan megkopogtatta a fiú szobájának ajtaját.

- Ki az? – hallatszott egy kissé ingerült kérdés Eugene szájából.

- Én vagyok az, Hermione! – válaszota, közben kezdte megbánni, hogy idejött a fiúhoz.

- Gyere be! – jött a jóval kedvesebb invitálás. Hermione ezen kicsit felbátorodott, belépett az ajtón. Eugene az ágyán feküdt egy szá pizsamaalsóban, és valami autós újságot olvasgatott. A takarója az ágy végén volt összegyűrve, hogy a fiú kényelmesen feltehesse rá a lábait. Hermione úgy nézte a fiút, mintha most látná először.

- Hogy vagy? – kérdezte félénken Eugene-t.

- Jól, köszönöm! Gyere, ülj ide az ágyam szélére! – húzódott amaz közelebb a falhoz. – Mi szél hozott erre?

- Csak… Csak beszélgetni akartam veled – teljesen zavarba jött a fiú pillantásától. Eugene most egész mélyen a lány szemébe nézett, mintha olvasni akarna a gondolataiban.

- Beszélgetni? – nevette el magát a fiú – Lassan egy hete vagyunk összezárva!

- Az igaz. De valamit még nem kérdeztem meg tőled – itt elakadt a mondandójában. Nem tudta, hogy fogjon hozzá.

- Nos? Hallgatlak! – kérdezte kissé sürgetően Eugene.

- Szóval… A képről szeretnék beszélni veled – nyögte ki nagy nehezen Hermione.

- A képről? Melyikről? – vonta fel a szemöldökét a fiú.

- Arról, amit rólam rajzoltál – Hermione érezte, hogy teljesen elvörösödik, próbált minél kevesebbszer pillantani a másikra.

- Mi van azzal a képpel? – kérdezte ismét a fiú. Most olyan volt a hangja, az arckifejezése, mint az apjának. Érzelemmentes, hideg, távolságtartó.

Hermione vett egy nagy levegőt, és megkérdezte azt, amit már napok óta szeretett volna tudni:

- Miért pont engem rajzoltál le? – most már tényleg nem mert a fiú szemébe nézni.

- Nem is tudom. Csak úgy – hangzott a közönyös válasz.

- Csak úgy? – tört ki a lányból a csalódott kérdés.

- Igen. Miért? – sóhajtotta kissé unottan Eugene.

- Csak kérdeztem. Nem fontos. Megyek vissza a szobámba – minél messzebbre akart kerülni a fiútól. Fájt ez az elutasítás. Maga sem tudta miért, de annyira csalódott volt, mint még soha. Fel akart állni, de megszédült, és visszahuppant az ágyra.

- Rosszul vagy? – kérdezte aggódva a másik.

- Nem! – válaszolta dühösen.

- Maradj itt! Nemsokára visszajönnek a szüleim, majd átvisznek. Biztos, hogy jól vagy? – Eugene hangja most megenyhült, őszinte aggodalom csengett szavaiból.

- Biztos – nem nézett a fiúra, nem akarta, hogy az meglássa a szomorúságát.

- Haragszol? – kérdezte Eugene kedvesen. – Mivel bántottalak meg?

- Semmive. – akárhogy is igyekezett, egyre nehezebben tudta a könnyeit visszatartani. – Hiszen nem is szeretem őt igazán… Akkor mégis miért fáj ennyire? – gondolta.

- Mondd el, mi a baj! – simogatta meg a lány hátát. – Kényelmes így neked? Feküdj mellém, ha rosszul érzed magad.

Hermione csak bólintott, és odafeküdt az ágy szélére. Hosszú percekig csak feküdtek egymás mellett, nem szólalt meg egyikük sem.

- Nem fázol? Mert én kezdek… - nyúlt a takaró után Eugene.

- Nem! – vágta rá Hermione gyorsan.

- Ahogy gondolod – vont vállat Eugene, és betakarózott.

- Miért engem rajzoltál le? Vannak nálam szebb lányok is a Roxfortban. – kérdezte ismét.

- Talán azért, mert veled beszélgettem a legtöbbet. Miért? – sóhajtott türelmetlenül.

Hermione csak megrázta a fejét – Hogyan is gondolhattam! – korholta magát. - Hiszen olyan, mint az apja… Nem szeret ő senkit. – megpróbálta leplezni sírását.

- Mi a baj? Nem akartalak bántani, bocsáss meg! – a fiú hangja tele volt megbánással.

- Eugene… én azt hittem, hogy többet jelentek neked! – szipogta.

A fiú gyengéden maga felé fordította a lány arcát, és ujjával szétmorzsolt egy könnycseppet. Nem tudott megszólalni, annyira meglepte ez a hirtelen vallomás. Hiszen ő nem az a típusú fiú volt, aki miatt a lányok könnyeket ejtenek.

- Hermione én sajnálom… De az utóbbi időben annyi minden történt velem. Nem vettem észre, hogy te… nem gondoltam volna, hogy egy Griffendéles egy Pitont… ennyire megkedvelhet. Tudod, nagyon jólesett, amikor apám mesélte, hogy meglátogattál, de nem tudtam hogy…

- Most elutasítasz? – nem bírt a fiú szemébe nézni. Félt a választól, de legalább így egyszer és mindenkorra tisztázva lesz a dolog.

- Nem! Nem… de ugye tényleg komolyan gondolod? – adott egy finom csókot a lány homlokára.– Nem akarok csalódni.

Hermione válaszként megsimogatta a fiú arcát, haját, majd adott egy puszit a fiú orra hegyére. Eugene erre felemelte a lány állát, és a szájára tapasztotta a száját. Hermionét meglepte ez a fordulat, tiltakozni akart, de amikor megérezte a fiú nyelvét a szájában, egész testében megremegett. Amikor szétváltak ajkaik, a lány kicsit távolabb húzódott.

- Ne haragudj, nem akartam túl rámenős lenni! – nézett Eugene bűnbánóan. – Azt hittem, te is akarod!

- Semmi baj!

- Biztos nem fázol? Betakarhatlak!

- Még hogy nem akarsz rámenős lenni! – méltatlankodott Hermione, de azért odabújt a takaró alá. Háttal feküdt a fiúnak, aki hozzásimult és átölelte.

- Biztos, hogy ezt akarod? – súgta Eugene a lány fülébe.

- Mit? – hátranyúlt, és megcirógatta a fekete tincseket.

- Járni velem. – hátrasimította a göndör hajzuhatagot, és a lány nyakába csókolt.

- Igen. Miért?

- Engem az iskolában nem igazán kedvelnek, ahogy az apámat sem. Mondjuk ez teljesen érthető. Mi lesz, ha emiatt rád is megharagszanak?

- Nem fognak. Különben is, már tudják.

- Tudják? Hogyhogy?

- A Roxfortban már az esküvőnket tervezik! – nevette el magát a lány.

- A micsodánkat? Hé! Ott még nem tartunk! – mosolygott Eugene.

- Harry küldött nekem egy levelet, amiben azt írta, már az egész ház tudja, hogy…

- Mit tud? Kitalálom: Parvati jóvoltából, igaz? – most már ő is nevetett.

- Talált! Mindez a kép miatt van! – elmesélte, hogy mutatták meg neki a lányok a rajzot, hogy lopózott be a gyengélkedőre… Eugene végig jól szórakozott a történeten, majd elkomolyodott.

- Hermione, tudod, mit álmodtam mialatt kómában voltam?

- Sűrű, fojtogató sötétséget? – gondolt vissza a szörnyű élményre.

- Igen. És a te hangod volt az, ami onnan kihúzott. Köszönöm neked! - még jobban magához ölelte a lányt, aki erre teljesen zavarba jött. Érezte, ahogy csupasz karjuk összeér, hogy csak a hálóinge vékony anyaga választja el hátát a fiú mellkasától. Soha nem tapasztalt érzések törtek rá hirtelen. A szíve hangosan vert, és érezte a fiú szívdobbanásait is.

- Veled akarok lenni! – lehelte Eugene. A lány úgy érezte, ez volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is mondtak neki. Nem tudott magán uralkodni. Szembe fordult a fiúval, és szenvedélyesen szájon csókolta, miközben elkezdte a testét simogatni. Végigcirógatta Eugene vékony hátát, lapos hasát, mellkasát, aki erre még vadabbul csókolta. Keményen belemarkolt a lány fenekébe, és teljesen a hasához simult éreztetve vágyát.

- Én is szeretlek! – nyögte Hermione, amikor kifulladva szétváltak.

- Szóval ki a rámenős? – nevetett Eugene.

- Az voltam? – simított végig az ujja hegyével a fiú nagy, görbe orrán.

- Csak egy kicsit! – közelebb hajolt, hogy újra megcsókolja a lányt.

A következő nap gyorsan eltelt. Este hatkor már ismét az autót várták, ami visszaviszi őket az iskolába. Eugene fájó szívvel búcsúzott nevelőszüleitől, húgától. Amikor kiintegetett a kocsi ablakából, nem sejthette, hogy utoljára látja a házat, amiben felnőtt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés