23. fejezet

Újabb álom

- Jól vagy? – kérdezte Hermione aggodalmaskodva az éppen ébredező fiútól.

- Jól – nyögte Eugene elhaló hangon. Valójában egyáltalán nem érezte magát túl fényesen. Annyira szédült, hogy legszívesebben ki sem nyitotta volna a szemét.

- Nem úgy tűnik... – simogatta meg Eugene sápadt arcát a lány – Itt van a bájitalod, próbáld meginni – óvatosan félig ülő helyzetbe emelte a fiút, és lassan megitatott vele valami forró, kesernyés folyadékot.

Ahogy megitta, egy kicsit mintha jobban is érezte volna magát.

- Mi történt? – kérdezte egy kicsit később.

- Elájultál és idehoztak – mondta halkan  Hermione.

- Mikor?

- Még hajnalban. Kimerültél, és átfagytál – megfogta a fiú kezét, és az arcához húzta. Érezte, hogy milyen nyirkos és forró a tenyere.

- Ki hozott ide? – megpróbált felülni, de a lány visszanyomta őt fekvő helyzetbe.

- A vendégek, akiket utoljára kísértél a szobájukba.

- És... mit szóltak? Megsértődtek? – kérdezte egy kicsit ijedten Eugene.

- Igen, de nem rád. Ha tudnád milyen botrány volt itt a gyengélkedőn hajnalban! – csóválta a fejét Hermione.

- Botrány? Milyen botrány?

- Piton professzor veszekedett mindenkivel, amiért nem találtak helyetted másik megfelelő embert.

- Szép... – morogta a fiú – Akkor szerinte erre sem vagyok alkalmas?

- Nem erről van szó! Te mindent megtettél, ami az erődből futotta. Egy rossz szavuk sem lehet rád. Nem hiszem hogy sokan bírták volna... Kellett volna valaki, aki felvált téged – próbálta megnyugtatni a fiút.

- Persze ez is csak most jut az emberek eszébe...

- Na igen... De legalább most pihenhetsz egy napot. Addig Madam Pomfrey kikúrál valahogy – látta Eugene arcán, hogy a villámkúra gondolata nem igazán tetszik neki, ezért sietve hozzátette – És én is itt maradok melletted...

- Nem kellene órára menned?

- El akarsz zavarni? – mosolyodott el Hermione – Piton professzor megengedte, hogy itt maradjak veled a bájitaltan órán, azzal a feltétellel, hogy következő órára mindent megtanulok.

- Ahogy ismerlek, ez nem jelent neked túl nagy megerőltetést... Hiszen te már a következő évi tananyagot is kívülről fújod – nevetett Eugene – Az osztálytársaid mit szóltak ahhoz, hogy... Hogy miattam lóghatsz órákról, meg ilyenek?

- Hát... Nem tudom. Eddig nem nagyon szóltak érte. Különben is: nem lógom el ezt a két órát, hiszen Piton professzor úgyis behajtja rajtam a lemaradást.

- Ahogy mondja Miss Granger – szólalt meg egy hideg hang a teremből.

- P-professzor... – nyögte ijedten a lány.

- Bár az igazságot jobban fedné úgy, hogy ’Piton professzor kíméletlenül behajtja a lemaradást’... – mosolyodott el gúnyosan a férfi.

- Apa... a frászt hozod ránk! Muszáj így ijesztgetni minket? – morogta a fiú.

- Nem vagy egy kicsit túlérzékeny, fiam? Amúgy azért jöttem be, mert valaki szeretne beszélni veled – a férfi hanghordozásából Eugene nem nagyon tudta kikövetkeztetni, hogy kellemes, vagy kellemetlen látogatóra számíthat...

- Kicsoda? – kérdezte kissé nyűgösen, magában pedig remélte, hogy nem Cornelius Caramel teszi nála tiszteletét.

- Dumbledore professzor – válaszolta hűvös nyugalommal a férfi.

Eugene megvonta a vállát, gondolta legföljebb jól összeszidja, mert nem tudta teljesíteni a feladatát.

Az idős igazgató nyugodt arccal lépett be a kórterembe.

- Szia Eugene – köszönt barátságosan a fiúnak – Látom, már jobban vagy. Sokan aggódtak érted...

- Köszönöm, igazgató úr – biccentett udvariasan a fiú.

- Ne köszönd... Sajnos rossz hírt kell közölnöm veled... – nézett Dumbledore mélyen a fiú szemébe, félhold alakú szemüvegén keresztül.

- Hallgatom – sóhajtotta szomorúan a fiú.

- Nos... Ugye ötven galleont ígértünk neked, ha mindegyik vendég elégedett lesz a fogadtatással...

- De nem tudtam mindet fogadni, ezért nem kapom meg a pénzt – húzta el a száját a fiú.

- Nem... Két ember nem volt elégedett veled, mert szerintük udvariatlan voltál...

- Tessék? – döbbent le a fiú – Azért, mert rosszul lettem és...

- Nem, nem ők panaszkodtak rád, akikre gondolsz... De sajnos nem mondhatom meg, kik voltak. Ez a miniszter úr kérése, ugye megérted...

- Persze... - sóhajtotta Eugene elkeseredetten. Nem elég, hogy kint fagyoskodott egész éjjel, fogadta az igencsak különc figurákat, még egy fillért sem kap érte.

- Most mennem kell - mondta az öreg igazgató - Pihend ki magad.

- Mintha tehetnék bármi mást - morogta a fiú, amikor ismét kettesben maradt Hermionéval.

- Ne keseredj el... - simogatta meg Hermione a fiú kezét - Biztos nem maradsz jutalom nélkül.

- Könnyű azt mondani - morogta a fiú - Szerintem egy árva vasat nem fogok látni ezért az éjszakáért. Mindenki azt kapja, amit érdemel, és egy ilyen szerencsétlen kviblinek ennyi jár.

- Jajj, ne mondj ilyet. Tudod, hogy nem számít, hogy...

- Dehogynem számít... Az egyik igazgató is megmondta: nincs helyem a varázslók világában... - Hermione nem tudott erre mit mondani, inkább odahajolt hozzá, és finom csókot lehelt a homlokára.

- Legalább te itt vagy nekem... - súgta a fiú.

Ekkor újra kinyílt a gyengélkedő ajtaja. Hermione kíváncsian kikémlelt az ágyat eltakaró függöny mögül, majd gyorsan vissza is húzódott, amikor meglátta, ki az.

- Eugene? - hallatszott egy kedves női hang.

- Itt vagyok - mondta a fiú. Bár nem látta a jövevényt, azonnal tudta ki az. Hermione féltékenyen figyelte, ahogy a brazil igazgatónő odasétál az ágyhoz. A hölgy egyszerű varázslótalárt viselt, mégis nagyon csinos volt.

- Mondták hogy beteg vagy... Oh... Ő a barátnőd? - mosolygott a megilletődött lányra, majd kezet nyújtott neki - Inez García vagyok.

- Örvendek - nyögte paprikapirosan Hermione.

- Hoztam valamit, amitől hamar meggyógyulsz... - fordult ismét a fiúhoz, és átadott neki egy kis fiolában valami port - Ezt el kell keverned vízzel, és azonnal meginnod.

- És mi a hatása? - kérdezte a fiú gyanakodva.

- Meggyógyulsz tőle - nevetett a nő, azzal Eugene éjjeliszekrényére helyezett pohár vízbe öntötte a fiola tartalmát.

- Biztos, hogy nem lesz tőle bajom? - aggályoskodott a fiú.

- Semmi az ég világon. Idd meg - Inez gyengéden ülő helyzetbe segítette a fiút, és a szájához emelte a poharat.

Hermione nem is nézett oda. Eddig soha nem érzett féltékenységet a fiú miatt, de most...

Határozottan az volt az érzése, hogy a fiatal nő csak szórakozni akar a vőlegényével. Persze Eugene-t sem kellett  félteni. Egészen addig bámult a nő után, míg ki nem ment a gyengélkedőről.

- Csinos nő - jegyezte meg a lány csípősen.

- Te sokkal szebb vagy - hízelgett Eugene.

- Azért bámultad annyira...

- Nem is! - védekezett a fiú.

- Dehogynem. Láttam - mondta sértődötten a lány.

- Jó... Megnéztem... egy kicsit... De attól téged szeretlek - nézett a lányra a legaranyosabb kiskutya-pillantásával. Persze ezzel azonnal elérte, amit akart.

- De pimasz kis dög vagy - mondta még mindig durcásan, de alig bírta leplezni mosolyát.

- Tudom. Pont ezt szereted bennem...

- Azt éppen nem mondanám. Ezt az oldalad inkább csak elviselem - már nem tudta tovább játszani a sértődöttet, elnevette magát.

- Ugye megmondtam - megfogta a lány kezét, és a homlokára tette.

- Még mindig lázas vagy - állapította meg Hermione.

- Érzem... A kezed viszont jó hideg - mosolygott a fiú.

- Nemsokára jobban leszel - simogatta a verítéktől csatakos tincseket Hermione.

- Remélem tényleg hatásos lesz az az izé, amit Miss García megitatott velem...

Eugene egyelőre csak egy hatását érezte a bájitalnak: igencsak elálmosodott tőle. Hamarosan alig tudta nyitva tartani a szemét, míg végül elbóbiskolt.

Furcsa álmot látott. Egy sötét szobában ült, egy kényelmetlen széken. Emberek voltak előtte, de nem értette amit mondanak neki.

Csak egy szó volt, amit felfogott: rózsa.

Egy fiatal fekete hajú nő odament hozzá, és átadott valamit: egy vékony aranyláncon függő kicsi rózsa alakú medált.

Fogta az ékszert, és a nyakába akasztotta.

Ezután mindenki, aki a szobában tartózkodott, odament hozzá, és sorra kezet csókoltak neki. Furcsa érzése volt... Mintha ez valamikor megtörtént volna, és mintha azokat az embereket ismerné. Hiszen annyira hasonlítottak rá. Talán csak nem a rokonai?

A fiatal nő mondott neki valamit, mire ő felkelt a székről, és elindult az ajtó felé.

Az álombeli ház nem hasonlított egy eddig ismert épülethez sem, mégis magabiztosan mozgott benne. A festmények a falon mind hasonlítottak rá, és az emberekre, akik a szobából követték őt. Nem tudta miért, de minden egyes festmény, mindenki, aki a házban volt, mélységes tisztelettel néztek rá. Még a legidősebb is feljebbvalójaként kezelte.

Egy fehér márványoszlopokkal teli helyiségen át vezetett az útja. Nem látta sem az elejét, sem a végét, olyan érzést keltett a hely, mintha egy végtelen térben lenne. Megszámlálhatatlanul sok, egyforma oszlop állt mértani pontosságra egymástól. Ahogy felnézett nem tudta megállapítani, hogy hol kezdődik a vakítóan fehér mennyezet.

Hirtelen, minden átmenet nélkül kiértek a szabadba. Egy gyönyörű rózsakertbe.

Eugene odalépett a szökőkúthoz, és belenézett a víz tükrébe. Teljesen más arc nézett onnan vissza rá, de érdekes módon nem zavarta. Közelhajolt a feltörő vízsugárhoz, és belekortyolt.

A fekete hajú nő, aki eddig mellette lépkedett, sírva fakadt.

Ő odahajolt hozzá, és megcsókolta.

A sovány, fiatal nő könyörgött neki, de egy szavát sem értette. Odaszaladt hozzá két kisgyerek, és belékapaszkodtak. Ők is sírtak, ők is könyörögtek.

Eugene lehajolt, és megölelte őket is.

Alkonyodott, a kertet aranyfénybe vonta a lemenő nap. Eugene odalépett egy emelvényhez, amin egy oszlop állt. Magabiztosan lépkedett a fehér márványlépcsőkön, pedig tudta: meg fog halni.

Hátát nekitámasztotta a durva fából készített oszlopnak, és várta, hogy még utoljára mindenki feljöjjön elbúcsúzni.

Legutoljára a fekete hajú nő ment hozzá, karján a gyermekeivel. Mindhármat még utoljára megölelte. Valahogy nem érzett sem félelmet, sem fájdalmat. Inkább várakozással teli izgalom lett rajta úrrá.

Az asszony Eugene elé tartott egy rózsafüzért. Ő kezébe vette, és megcsókolta a feszületet.

Amikor már csak ő maradt az emelvényen, nézte, hogy a többiek körbeveszik őt.

Csuklója köré csavarta a rózsafüzért, úgy hogy a kereszt a tenyerében maradt.

Felnézett az égre, és imádkozott. Nem magáért, mert tudta, hogy ezzel a tettével bűnt követ el... Hanem a családjáért, akiért ezt az áldozatot hozza...

Akikért halhatatlan lelkének üdvét eldobja.

Az emberek körülötte elővették a varázspálcájukat, és kimondtak egy varázsszót. Az emelvény körül indák nyúltak elő, és körbefonták őt. Érezte a tüskék okozta fájdalmat, ahogy a mérgük szétárad testében... De nem ez volt számára a legnagyobb kín: a nyakán lévő medál beleégett a bőrébe, annyira felforrósodott.

Egy szó, vagyis egy név maradt utolsó emlékként legszörnyűbb álmából, a feketehajú nő kiabálta, amikor látta, milyen kínt okoznak a rózsák: Pietro!

Ez a sikoly ébresztette fel őt.

- Magadhoz tértél? - Hermione szavaiban nem hallatszott megkönnyebbülés, inkább kétségbeesett, és ijedt volt.

Eugene a nyakához kapott, ami még mindig elviselhetetlenül fájt.

- Ne nyúlj a medálhoz! - sikkantotta Hermione.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés