27. fejezet

Meloé érkezése

Eugene fáradtan nézegette az igazgatóktól kapott ajándékokat. A szépen kivarrt zsákban értékes illatszerek, és elegáns ékszerek voltak.

De a fiút leginkább váratlanul felbukkant rokona érdekelte. Kíváncsi volt, mégis mi történt vele, hogy Olaszországból is a segítségét kéri. Természetesen apjának is megmutatta a levelet, aki kelletlenül, de beleegyezett, hogy Meloé náluk lakhasson egy ideig.

A levél szerint pont egy héttel később érkezik majd, egy mugli repülőjárattal. Magában remélte, hogy addig legalább egy fényképet kap róla, hiszen semmilyen, a nő külsejére vonatkozó adat nem volt feltüntetve a levélben.

Egy évvel ezelőtt boldogan fogadta volna a hírt, hogy találkozhat egy rokonával, de a varázsvilágban eltöltött idő igencsak kiábrándította őt, hiszen eddig egyetlen olyan dolgot sem tudott meg a családjáról, amire szívesen gondolna.

- Hadd nézzem meg azt az üveget! – mutatott Ron egy szépen megmunkált, halványkék folyadékot tartalmazó palackra.

- Tessék – adta oda neki Eugene, anélkül, hogy odafigyelt volna.

- Ezt kitől kaptad? – faggatózott tovább a vörös hajú fiú.

- Tessék? Ja, nézd meg, elvileg rá van írva valahová – felelte Eugene kissé fásultan.

- Atafusz - Kaukab asz-Szaháb – betűzte Ron a palack nyakára szinte olvashatatlanul apró betűkkel gravírozott szöveget – Oda fog menni Hermione is, igaz?

- Valahogy úgy... – sóhajtotta Eugene. Nem örült neki, hogy a másik felemlegette neki ezt a kellemetlen dolgot.

- És... Te mégy vele?

- Nem. Nem hiszem. Nekem itt kell dolgozni – húzta el a száját, majd elővett egy nagyobb csomagot, és azt kezdte lassan bontogatni. Az ajándék mérete kíváncsivá tette, bár furcsállta, hogy egyszerű barna csomagolópapír takarta csak.

- És ezt ki adta neked? – ült oda Ron Eugene ágyára, hogy jobban lássa, mit csinál a fiú.

- Nyikolaj Szvetlov - Balsaja Likovica – olvasta mosolyogva Eugene – Gondolom alatta ugyan ez van leírva még egyszer, csak cirill betűkkel – nyomta Ron orra alá a cetlit, majd tovább bontogatta a papírt.

- Eddig ez a legjobb ajándékod – állapította meg Ron amikor előkerült oroszos szabású, fehér selyeming.

- Szerintem is. De a többit inkább csak holnap nézem meg, már fáradt vagyok – ásított egyet a hosszú hajú fiú.

- Egyetértek! Legalább hagyjátok a többi embert is aludni! – hallatszott Harry morgolódása az egyik függöny mögül.

***

Az ezt követő egy hét nagyon gyorsan eltelt mindenki számára. A vendégek távozása után mindenki fellélegezhetett. Az újságok áradoztak a rendezvény sikeréről, Caramel népszerűsége majdnem a régi lett.

Harry is örült, hogy még mindig nem őt szedték elő a legfőbb hír gyanánt. Az iskolában most leginkább arról folyt a szó, hogy kik lehetnek cserediákok, és melyik országban. Azon senki sem lepődött meg, hogy Draco Malfoy a Durmstrang diákja lehet néhány hónapig, viszont azt senki nem gondolta, hogy Harryt egyik iskola sem szeretné a tanulók között látni. Többen szóvá is tették a fiúnak, de az elhárította néhány mondattal. Sajnos ő tudta az igazságot Eugene jóvoltából.

Csak remélni merte, hogy nem fogják tényleg elküldeni valami idegen országba. Nem szerette volna itt hagyni a barátait, hazáját.

Ezen elmélkedett, mialatt lassan sétált felfelé a lépcsőn. Nem is vette észre, hogy a hálóteremben egy kisebb akadályt építettek közvetlenül az ajtó elé.

- Mi a fene ez? – kérdezte kissé nyűgösen, amikor majdnem átzuhant az utazótáskán.

- Ja bocsi... Mindjárt elviszem ezeket innen... – szabadkozott Eugene.

- Minek ez a rengeteg minden? - csóválta a fejét a szemüveges fiú, mialatt nagy nehezen átlépte a nagy csomagot.

- Holnap reggel indulunk a reptérre Meloé elé, nem tudtad? - vonta fel a szemöldökét Eugene.

- De csak egy hétvégére mentek nem? Legalábbis ha jól tudom, már vasárnap este itt is leszel - nézett értetlenül Harry.

- Igen, az két éjszaka - bólogatott Eugene.

- Akkor minek ez a sok cucc? Piton nagyon fog örülni neki, hogy megint magaddal viszed a fél Roxfortot.

- Lehet... A múltkor is azt mondta, hogy hagyhattam volna a csomagolást Hermionéra, ő fele annyi fölösleges cuccot nem pakolt nekem...

- Tudsz valami konkrétabbat arról a nőről? - váltott témát Harry, mert nem akarta a távozásakor megsérteni a fiút azzal, hogy kineveti.

- Kaptam róla egy mugli igazolványképet - vonta meg a vállát Eugene - Az alapján nehéz lesz beazonosítani.

- Majd csak észreveszitek egymást... Vagy ha nem ott a jólbevált mugli módszer... - vigyorodott el Harry.

- Nagy fehér táblára alkoholos filccel felírjuk a nevét, és mutogatjuk? Ez tényleg elég célravezető... - mosolyodott el a hosszú hajú fiú.

- Eugene, gyere már! - mondta Hermione az ajtóból, ő szerencsére észrevette a táskát, így sikerült kikerülnie azt.

- Hová? - kérdezte a fiú.

- Apád már a Kövér Dáma előtt ácsorog, és igencsak türelmetlen. Tudod, hogy mindjárt indulnotok kell! Ugye már menetkész vagy? - hadarta egy szuszra.

- Igen, indulok... Kikísérsz? - nézett a lányra a legszebb kiskutya-tekintetével.

***

Két óra elteltével Eugene már egy mugli taxiban robogott, útban a londoni reptér felé.

Fásultan nézett ki az ablakon a hideg esőben fázósan siető emberekre.

Már a karácsonyi láz rég lecsengett, helyét átvette a szürke, unalmas február. Eugene tudta, hogy nemsokára itt a várva várt tavasz, de ezt annyira távolinak érezte...

A víztől fénylő aszfalton megcsillant az utcai lámpák sárgás fénye, csak néhány neonreklám törte meg ezt a sárga-fekete egyhangúságot.

Legbelül nem igazán örült az új családtag felbukkanásának. Már elég csalódás érte ahhoz, hogy ez a gondolat boldoggá tegye.

Nézegette a kissé gyűrött fényképet, amiről egy széparcú fiatal nő tekintett vissza mereven.

A fiú mellett ülő Piton is az ablakon bámult ki, egyáltalán nem látszott rajta, hogy nem sokszor vette igénybe e mugli utazási lehetőséget.

Eugenen szerette volna tudni, mit gondol ebben a pillanatban az apja, de az ismét felvette szokásos megfejthetetlen arckifejezését.

Ahogy egyre közeledett a találkozás időpontja, úgy hatalmasodott el a fiún az idegesség.

Amikor kiszállt a taxiból, érezte, hogy gyomra görcsbe rándul. Ahogy belépett a váróterembe, szinte azonnal észrevette a keresett személyt.

Meloé egy padon ücsörgött, a lába előtt néhány kisebb bőrönddel. A képen látott szép arc igencsak megviseltnek tűnt, legalábbis a szeme alatti fekete karikák erről árulkodtak.

Bár nem nézett ki húszévesnél sokkal idősebbnek, hosszú, vastag szálú fekete hajába néhány ősz hajszál is vegyült.

Vékony, törékeny testére szemmel láthatóan bő volt a ruha, látszott rajta, hogy rövid idő alatt sokat fogyott.

Eugene gondolkodás nélkül határozott léptekkel odament a nőhöz.

- Elnézést... Te vagy Meloé? - kérdezte magabiztosan, bár legbelül nem volt ennyire meggyőződve róla.

- Igen - szólalt meg halkan a nő, és ráemelte a fiúra hatalmas sötétbarna szemeit.

- Segítsek vinni a csomagokat? - ajánlotta fel udvariasan a segítséget a fiú, de a nő csak értetlenül nézett rá - A csomagokat... Ezeket... Segítsek vinni? - kérdezte ismét lassan, jól artikulálva. Arra nem számított, hogy az olasz hölggyel nyelvi nehézségeik is lesznek. Hiszen erre a kérdésre sem válaszolt, csak a fejét rázta, jelezve, hogy boldogul egyedül is.

A nő felnyalábolta a néhány csomagot, és ment Eugene után.

- Végre itt vagytok - morogta Piton, amikor meglátta a két fiatalt - Üdvözlöm, Perselus Piton vagyok - biccentett a nő felé, aki félénken nyújtotta a kezét a férfinak.

- Meloé Rosato - suttogta. Szemmel láthatóan kellemetlenül érezte magát az új környezetben. Piton röviden, de határozottan kezet fogott a nővel.

- Vajon a mi kézfogásunk is így nézhetett ki? - futott át Eugene agyán a gondolat.

A Piton - kúriába a Kóbor Grimbusszal mentek, mivel nem merték megkockáztatni a hopp-porral való utazást, tekintve, hogy Meloé minimális angoltudása miatt biztos, hogy nem a megfelelő helyre került volna.

Amikor megérkeztek, Emily már örömmel várta őket. Az asszony boldogan ölelte magához nevelt fiát, majd Meloénak is bemutatkozott.

A vacsora már régen kész volt, csak az asztalt kellett megteríteni, amiben Eugene készséggel segédkezett, Piton addig megmutatta Meloé szobáját, ami már szépen berendeztek.

A fiatal nő nem szólt semmit, bár látszott rajta, hogy nem ennyire pompás lakhelyre számított. Piton kissé mogorván tűrte, hogy Meloé szétnézegessen a helyiségben.

Azért sem szólt semmit, hogy a szép porcelán dísztárgyakat a kandallóról felemelte, és közelebbről is szemügyre vette.

- Gyertek enni, már tálaltunk – kiabált fel Eugene, aki ekkorra már igencsak megéhezett. Ráadásul Emily a kedvenc levesét főzte, így egy percet sem akart vesztegetni.

- Megyünk – mondta Piton, és az ajtóra mutatva jelezte a fiatal nőnek, fáradjon ki a szobából.

Az étkezés viszonylag csendben zajlott, az asztalnál tartózkodók nem sokat szóltak egymáshoz a vacsora végeztéig.

- Meloé... – kezdett hozzá Eugene kissé emelt hangon, mintha a nőnek a hallásával lenne baj – El tudod mesélni, miért vagy itt?

- El kellett mennem otthonról... – szólat meg Meloé egy kis gondolkodás után, hiszen össze kellett szednie az alig pár hete tanult nyelv néhány szavát.

- Miért? – kérdezte Piton egy cseppet ingerülten.

- Elvesztettem a házam. Nem tudtam fizetni sok – itt elővett egy kis szótárat, belelapozott, és folytatta – adósság volt nekem sok... – felnézett a többiekre, várta, hátha valamelyik megkegyelmez neki, és abbahagyják a faggatózást, de csak kérdő tekinteteket látott. Lehajtotta a fejét, és folytatta.

- Szüleimnek volt baleset... Meghaltak – nyögte elcsukló hangon – Nem maradt senkim, nem tudtak nekem segíteni. Barátaim sem tudtak segíteni. Nem volt nekem elég fizetés, hogy... – a fájdalom és a kétségbeesés bátrabbá tette, de így egy kicsit gyorsabban beszélt, még nehezebbé téve a többieknek, hogy értsék. Ahogy ismét felnézett, hatalmas szemeiben könnyek csillogtak.

- Hogy kifizesse a számláit... – fejezte be helyette Piton – De a Kviblik Nemzetközi Érdekvédő Szervezete tett még egy kísérletet, mielőtt az utcára került volna...

- Sí – bólintott a nő, bár Eugene egyáltalán nem mert volna rá mérget venni, hogy Meloé kicsit is értette, amit az apja mondott.

- Hol dolgoztál? – faggatózott tovább a fiú.

- Egy iskolában – sütötte le a szemét a nő.

- Te is tanár vagy? – lepődött meg Eugene. Igaz, kedvesnek és aranyosnak találta Meloét, azért nem tűnt túl okosnak.

- Szakácsnő... – pirult el mialatt kimondta. Látszott rajta, hogy szégyelli szakmáját.

- És meddig akar itt maradni? – kérdezte gonosz vigyorral Piton.

- Nem tudom... – kapta fel a kérdésre a fejét Meloé – Nincs hová mennem...

- Tudom. Nos... Megengedem, hogy itt maradjon, de csak egy feltétellel. Amennyiben talál magának munkát, itt lakhat, ameddig csak akar – látta, hogy a nő egy szavát sem érti, ezért a fiához fordult – Magyarázd meg neki valahogy. Jóéjt! – azzal felkelt az asztaltól, és elindult a kicsi pinceszobája felé.

***

Eugene fáradtan dőlt hátra apja ágyán, és a plafont bámulta. Nem is gondolta, hogy ennyire fárasztó lesz ez a hétvége. Meloé tényleg nagyon rendes volt, már az első napokon is sokat segített Emilynek, sőt a vacsorát is ő főzte szombaton - meg kell hagyni igencsak finomra.

Viszont a beszélgetés vele... Eugene megpróbálta azt az előítéletét elfojtani magában, miszerint a szép nők csak nagyon ritkán okosak is, de eddigi tapasztalatai szerint Meloé nem tartozott a szabályt erősítő kivétel közé. Piton viszont kevésbé tolerálta a nő néha kissé nehéz felfogását, gyakran gúnyolódott vele, és szinte élvezte hogy az legtöbbször még a célzásokat sem érti.

Gyakran Eugene kelt szegény nő védelmére, aki ezért leginkább vele próbált kommunikálni - a fiú nem túl nagy örömére.

- Fiam, Hermione szeretne bemenni hozzád - kopogtatta meg Piton az ajtót.

- Gyere! - szólt ki a fiú fáradt hangon.

- Szia - a lány leült a fiú mellé, és odahajolt, hogy megcsókolja.

- Szia... - mosolyodott el halványan Eugene és viszonozta a csókot.

- Mesélj, milyen volt a hétvége nélkülem? - kérdezte Hermione teljesen hozzábújva a vőlegényéhez.

- Nagyon rossz... Unalmasnak nem mondanám, mert zajlott az élet, rendesen... - húzta el a száját Eugene.

- Annyira szörnyű az új rokon? - faggatózott a lány.

- Nem... Csak apám áll hozzá egy kicsit furcsán. Úgy látszik nem nagyon kedveli szegényt...

- De miért? - csodálkozott Hermione.

- Fogalmam sincs... Nem szimpatikus neki, ennyi. Csak ezt túlságosan is érezteti vele.

- Szegény... - sóhajtott a lány. Ő pontosan tudta, milyen az, amikor Pitonnak valaki nagyon nem rokonszenves.

- És... Veletek mi történt? Gondolom pihentetek és tanultatok... - beletúrt a lány hosszú, göndör hajába, közben kedvesen nézett rá.

- Semmi különös... Hacsak nem... Harry megint álmodott - mondta komolyan a lány.

- Mit?

- Amit a múltkor, csak egy különbséggel... Megfájdult a sebhelye! - mondta aggódva a lány.

- Biztos csak rosszul feküdt a párnán! - válaszolta félvállról Eugene. Nem mintha nem hitte volna el a lánynak a dolog komolyságát, csak egy kicsit meg akarta nyugtatni szerelmét.

- Eugene, jobb lesz ha vigyázol! - simogatta meg a fiú arcát a lány.

- Ne félj... Hiszen azért vagyok itt, hogy biztonságban tudjanak, nem? Elvileg itt a Roxfortban nem igazán tudnak ártani nekem...

- Azért csak legyél óvatos! - simult hozzá még jobban a lány.

- Igenis, főnök - csókolta meg szenvedélyesen Hermionét a fiú.

***

Eugene aznap nem ment fel vacsorázni, inkább az üres hálóterembe ment, hogy nyugodtan ki tudjon csomagolni a bőröndjéből.

Nem nagyon szerette volna, ha ezen művelet közben zavarják, tudta hogy Harryék úgysem tudnák megállni, hogy ne ellenkezzenek vele. Nem mintha az ilyen ugratások annyira fájtak volna neki, de most fáradtnak érezte magát ezekhez.

Most már bánta, hogy miért vitt arra a két és fél napra ennyi holmit, hiszen ezeket ki is kell pakolni, amit kevésbé szeretett...

Egyszercsak a ruhák között talált egy papírt. Elmosolyodott, arra gondolt, hogy nevelőanyja hagyott neki valami kedves üzenetet, de amikor kezébe vette a levelet, meghűlt az ereiben a vér.

A borítékot méregzöld pecsét zárta le, amibe a sötét jegyet nyomták címerül...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés