32. fejezet

A nyugalom napjai

Csendben ültek mindhárman az asztalnál. Bár Draco, és Piton számára is idegen volt az étel, amit Valeriana feltálalt eléjük, hamar megállapították magukban, hogy ehhez hasonló finomságot már régen ettek. Véleményüknek azonban nem adtak hangot, mert a szótlanul magába zárkózó lányt nem akarták kizökkenteni látszólagos nyugalmából.

Vacsora után az emeleten lévő négy szobából mindenki választott magának egyet, majd jó éjszakát kívánva egymásnak visszavonultak.

Valeriana kapta az egyetlen szobát, amihez saját fürdőszoba is tartozott. Levetkőzött, majd beállt a zuhany alá. Sokáig állt a zubogó forró víz alatt, miközben igyekezett értékelni magában az aznap történteket. Saját, újonnan felfedezett képessége megrémítette. Egyre jobban elbizonytalanodott az elmúlt hetek eseményei felett. Bár tudta, hogy képtelenség, mégis lassan úgy érezte minden egyes esemény mozgató rugója ő volt. Próbálta ugyan a telepatomágiát érintő ismereteit felelevenítve megnyugtatni magát, mégis egyre több összefüggést beszélt be magának a történtek és gondolatai között. Egyre kétségbeejtőbb elmélkedéseiből a forró víz kimerülése utáni hideg zuhany zökkentette ki. Gyorsan elzárta a csapot, majd a fülkéből kilépve, a közben gőzfürdővé változott helységben törülköző után kutatott. Miután a mosdó alatti kisszekrényben talált is egyet, fázósan libabőrös teste köré terítette.

A szobába lépve a lélegzete is elállt, amikor megpillantotta Pitont a fal mellett álló fotelből felpattanni.

-         Mit keresel itt? – kérdezte riadtan.

-         Beszélnünk kell!

-         Nincs értelme! Menj el kérlek! – könyörgött Valeriana, és érezte, hogy fáradt teste reszketni kezd az izgalomtól. Vágyott a férfi után, de félt, hogy csak saját magát csapná be, ha ismét közel engedné magához. Hogy lehetne bizonyos a férfi érzelmeinek valóságában, amíg a medál hiányában meg van az esélye annak, hogy csak ő gerjeszti azokat?

-         Nem megyek el, amíg nem tisztázunk mindent! – mondta nyugodt hangon Piton, miközben elindult a reszkető nő felé.

-         Szerintem már mindent tisztáztunk! – hátrált Valeriana, s ha a férfi nem kapja el, a fürdőszoba küszöbében megbotolva hátravágódik.

-         Szerintem meg nem! – fogta két kezével Piton a lány meztelen vállait, és jól érezte ujjai alatt a reszketést. – Félsz tőlem?

-         Engedj el kérlek! – mondta Valeriana anélkül, hogy a fejét megemelve a férfira nézett volna.

-         Azt mondtad, félek szembenézni a saját érzéseimmel. Igazad volt. De most itt vagyok, hogy előtted felvállaljam azokat. Nem tudom mi történt, de nem is érdekel. Nem gondoltam, hogy valaha is ezt fogom érezni, de megőrülök érted, és azt akarom, hogy mindig velem legyél, hogy az enyém legyél!

Valeriana némán bámulta tovább a fekete pulóvert. Hallotta a szavakat, amiket bárcsak ne hallott volna. Ilyen vallomásnak egyetlen nő sem tudna ellenállni még akkor sem, ha nem lehet bizonyos annak valóságában.

-         Nem mondasz semmit? –kérdezte Piton, akit kissé megrémített a lány szótlansága. Szívét feltárva elvárta volna a másiktól, hogy megtegye az is.

Valeriana válasz helyett felemelte a fejét, és belenézett az édes fekete szempárba. Mit nem adott volna azért, hogy megtudja mik is a férfi saját gondolatai! Ahogy egyre mélyült az övét vonzó tekintetbe kíváncsisága ellen nem is küzdve már hatolt is befelé, kutatva a gondolatok sokasága között. Látott sok-sok arcot, ismerősöket, és ismeretleneket. Látta magukat azon a bizonyos éjszakán, érezte a férfi odaadását. Aztán újabb képként megjelent az őszi este, ahogy Daniel a roxforti tó partján megcsókolja, és… Hirtelen egy szörnyeteg tátja hatalmasra száját és fülsüketítő ordításba kezd. Valeriana futva menekült volna előle, de nem bírt, mert fogva tartotta valami.

A kép kitisztult, és megjelent előtte Piton dühös arca, derekán pedig érezte a férfi szorítását.

-         Ezt sohase csináld! – suttogta a lánynak szigorúan.

-         Én csak… Szerettem volna tudni, mit gondolsz. – hebegte Valeriana, és érezte, ahogy a menetközben elveszített törülköző helyett meztelen teste simul a férfiéhoz. Arcát és testét elöntötte a forróság. Érezte, hogy ezek után már nem bírja sokáig tartani magát.

-         Miért nem bízol bennem? – kérdezte Piton az édes ajkak felé közeledve. Jól érezte a nő elgyengülését, s az csak még jobban feltüzelte.

-         Megbízom! – lehelte bele a férfi csókjába Valeriana.

A csókok, az ölelések és a beteljesedő gyönyör végre kárpótolta őket az elmúlt napok gyötrelmeiért, és kielégítette a két hete visszafogott vágyakat. A külvilág megszűnt számukra létezni. Nem volt semmi sem fontos, csak ők ketten.

Valeriana éjszakáról éjszakára átadta magát annak a mindent elsöprő érzésnek, amit a férfival együtt töltött percek jelentettek számára. Már azzal sem törődött, hogy talán a mágikus erővel bíró medál hatására mindez véget ér. Az élete során annyiszor élt már hazugságban, hogy ez már igazán nem számított.

A napok két részre oszlottak: a nappal a várakozás jegyében telt el, éjszaka pedig a bimbózó kapcsolat elmélyítésével. Igyekeztek egymást minél jobban megismerni mind testileg, mind lelkileg. Alig aludtak valamit, hiszen a nyugodt, békés időszak percei egyre fogytak. Az éjszakázás nem okozott problémát a férfinak, hiszen ő már évek óta hozzászokott a kevés alváshoz, viszont Valeriana rendszerint majdnem ebédidőben támolygott le az emeletről.

Draco ezen különösképpen nem csodálkozott, hiszen ő csak azt látta, hogy amint megjelenik a lány, a férfi elindul hosszú sétájára. Mivel ő úgy tudta, hogy azok ketten ki nem állhatják egymást, ezt nem is tartotta különösnek.

Valeriana és Draco kapcsolata is egyre javult. Hosszasan beszélgettek mindenféléről, leginkább a mugli-élet rejtelmeiről, de egy alkalommal szóba került Hermione is.

-         Tulajdonképpen hogyan találtatok ennyire egymásra? – kérdezte

Valeriana zöldségpucolás közben.

-         Nem tudom… Talán igazából ti tehettek róla! Te és Piton.

-         Mi?

-         Igen! Ha nem kell büntetőfeladatra mennünk együtt a könyvtárba, akkor talán nem történt volna semmi közöttünk. – kezdte a történetet Draco, és leült a konyhaasztal mellé. – Eleinte nagyon bosszantott, hogy egy sárvérűvel, és pont Potter barátnőjével kell egy levegőt szívnom. Sokat veszekedtünk, amit persze mindig én szítottam, bár Hermione igyekezett tudomást sem venni rólam. Aztán ahogy tisztogatta a könyveket és számára egyre érdekesebb kiadványokat talált, nem tudott nekik ellenállni. Miután beleolvasgatott, és felfedezett valami újdonságot eleinte hangosan szinte csak magával beszélte meg a dolgokat, de aztán beleolvadtam én is. Szép lassan pedig hosszas eszmecseréket folytattunk anélkül, hogy a takarítással haladtunk volna. Egy idő után azt hiszem mindketten felismertük, hogy egy csomó dologban egyformán gondolkodunk, és leginkább arra döbbentem rá, hogy azok a gondolatok, amiket addig magaménak éreztem, csak apám agyszüleményei. Hermione segített, hogy rátaláljak saját magamra, és megtaláljam magamban az igazi Draco Malfoyt. Engem, és nem azt, amivé apám formált. Estéről estére megnyílt előttem egy másik világ. Úgy éreztem magam, mintha addig egy palackba zárva éltem volna, melynek száját apám világa zárt volna le. Csodálattal néztem Hermionéra, amiért olyan tiszta szívvel nézi a világot, és amiért tökéletesen átlát mindent. Egyre inkább közeledtünk egymáshoz. A takarítással persze semmit nem haladtunk…A többit meg már tudod.

Valeriana csendben feltette a tűzre az összeaprított zöldséget, majd felöntötte vízzel. Miután megfűszerezte, és lefedte az edényt, leült az asztalhoz Draco mellé.

-         Köszönöm, hogy ezt elmesélted nekem! – mondta és az elmerengő fiú tekintetét kereste. – Büszke vagyok rá, hogy felvállaltad magad apáddal, és sötét sorsoddal szemben.

Draco számára nagyon sokat jelentettek ezek a szavak, és a kedvesség, ahogyan Valeriana azokat mondta, olyan melegséggel járta át szívét, amit eddig még sohasem érzett szülei mellett.

A ház, mely a zord téli időjárásban a kietlen tengerparton állt, a napok során egy meghitt otthonná változott. A kívülálló egy békésen éldegélő családot láthatott: egy nőt, egy férfit, és egy fiút, aki akár az övék is lehetett. Hasonló érzésék töltötték be a meghitt családi béke nélkül felnőtt Perselus Piton szívét is. Esténként – miközben a háttérbe húzódva csendben várta, hogy eljöjjön az ő ideje, és végre kettesben lehessen a lánnyal – áhítattal figyelte a nő és a fiú egyre bizalmasabb és oldottabb beszélgetéseit. Úgy ültek egymás mellett halkan pusmogva, mint két jó barát, vagy mint két testvér.

Egy ilyen alkalommal Valeriana már többedszerre magyarázta el az áramszolgáltatás menetét Draconak, aki láthatóan teljesen máshol járt gondolatban. Valeriana eleinte azt hitte, hogy a fiú gondolatai Hermione körül járnak, de amikor a csendes elmélkedés már hangot is kapott rájött, hogy tévedett.

-         Szerinted mennyi esélye van annak, hogy rajtunk kívül még van olyan, aki megtagadja a Nagyurat? – tette fel a kérdést Valerianának, akit ez olyan váratlanul ért, hogy hirtelen válaszolni sem tudott.

-         Nem tudom – nyögte, és szemével a sötét sarokban ülő férfi tekintetét kereste.

-         Valahogyan meg kellene tudnunk. – gondolkodott tovább hangosan Draco. – Sőt! Mások szemét is fel kellene nyitni!

-         Draco, mi nem tehetünk semmit, hiszen túl kockázatos lenne, ha…

-         Te nem sok mindenkit ismersz, akik számításba jöhetnek – szakította félbe Draco kereszttestvére véleményét. – de én pontosan tudom, kiket lehetne meggyőzni. Ha elég sokan lennénk, akkor összefogva megtörhetnénk az átkot. Szerinted innen lehet valahogyan baglyot küldeni?

-         Ezt meg se próbáld! – szólt bele a sötétből Piton. – Azzal csak magadra hívnád a halálfalók figyelmét, akik valószínűleg apád irányítása alatt már eddig is tűvé tették egész Angliát.

-         Nem magát kérdeztem! – szólt nyersen Draco.

-         Perselusnak igaza van! – mondta Valeriana, aki csak utólag vette észre, hogy hogyan nevezte a férfit. -  Veszélybe kerülhetsz, ha hírt adsz magadról.

-         Természetesen név nélkül írnám a leveleket. – vágta rá Draco, aki ugyan észrevette a megszólítást, de túlságosan lekötötte saját problémája, semhogy ezzel foglalkozzon. – Vagy talán mugli-postán kellene feladni…

-         Draco ígérd meg, hogy nem csinálsz semmit! – fogta könyörgőre Valeriana.

-         Miért, te nem szeretnéd, hogy felszabaduljunk az átok alól, és élhessük végre nyugodtan a saját életünket? – fakadt ki Draco nem értve kereszttestvére felesleges aggodalmát.

-         Már hogyne szeretném, de…

-         Na látod! Meg kell próbálni! Kockázat, veszély nélkül nincs győzelem! Azt hiszem ez az egyetlen értelmes dolog, ami apám fejéből pattant ki. Érdemes megfogadni nem?

Valeriana erre nem tudott mit mondani. Hát persze, hogy az ő vágya is az volt, hogy az átkozott köteléktől megszabadulva ne kelljen színjátékot játszva szembeköpnie magát valahányszor halálfalóként kell megjelennie keresztszülei házában, vagy a Nagyúr előtt. Mégis félt bármit is mondani a fiúnak, amit az esetleg bíztatásnak fogna fel. Csak kétségbeesve nézett a háttérben világító sötét szemekbe.

Még akkor is Draco szavai jártak fejében, amikor fejét békésen nyugtatta Perselus meztelen mellkasán, és élvezte ahogy az nyugodtan cirógatja hátát.

-         Mire gondolsz? – kérdezte a férfi.

-         Azon gondolkodom, amit Draco mondott…

-         Valeriana! – állt meg a kellemes simogatás a lány hátán. – Tudod, hogy ez őrültség! Senki sem tudja biztosan, hogy megtörhető-e az átok. Ezek csak találgatások, bizonyíték nincsen rá. Azt viszont már tudjuk, milyen az, ha valaki szembeszegül a Sötét Nagyúrral, hiszen arra van példa bőven. Túl nagy veszéllyel jár, amit a fiú tervez. Le kell beszélned róla!

-         Te nem tudod, milyen úgy megkapni a Sötét Jegyet, - emelte meg fejét Valeriana a férfi szemeibe fúrva az övét - hogy szíved és tested is tiltakozik ellene, hogy az, amiben hinned kell, amit szolgálnod kell, az tőled annyira idegen, hogy még a gondolata is undorral fog el…

-         Miért? Gondolod, hogy engem élvezettel tölt el,  amikor meg kell jelennem előtte valahányszor hív,  - ült fel Perselus idegesen, a lányt magától eltolva. – és úgy kell tennem, mintha öröm lenne számomra információkat kiszolgáltatni azokról, akiket társaimnak nevezhetek?

Valeriana számára csak most vált világossá, hogy a férfi szerepe valószínűleg hasonló, mint az övé, és eszébe jutott  egy mondtat, amit korábban hallott, de akkor nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.

-         Régóta csinálod? – kezdte óvatosan, mert nem akarta a férfit jobban felbosszantani. – Mármint, a kémkedést. Régóta csinálod?

-         Kémkedés… - ismételte Perselus gúnyosan. – Milyen undorító szó… Igen. Elég rég. Tulajdonképpen kezdetek óta, de aztán mikor rájöttem, hogy hova is tartozom, már másképpen zajlottak ezek a kémkedések… De miért kérdezed?

-         Amikor először jártam a Nagyúrnál, azt mondta, eddigi informátora már nem megbízható… azt sejti, hogy elárulja, és… ha rajtakapja az áruláson, akkor… - Valeriana hangja elcsuklott miközben a férfi rezzenéstelen arcát fürkészte – Ugye te vagy az? Rád gondol ugye?

-         Régóta gyanakszik rám. – mondta Perselus nyugodtan, és belenézett az aggódó könnyektől csillogó kék szempárba. – Persze akadnak is jó páran, akik meg is tesznek mindent, hogy gyanakvásának alapot adjanak. De nem fogom megadni neki az örömet, hogy bármit is rám tudjon bizonyítani.

-         Perselus, én… - nyelt egyet Valeriana igyekezve a torkában egyre növekvő gombóctól megszabadulni, és kezét a férfi arcára tette. – Nem akarom, hogy bajod essen… Én azt nem élném túl…

Az utolsó szót már könnyek mosták el. Perselus szorosan magához ölelte a reszkető testet, és a lány haját simogatva próbálta csitítgatni.

-         Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. – suttogta.

Valeriana igyekezett hinni a férfi szavainak, és bármennyire tisztában volt erejével, mégis féltette.

Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz, csak feküdtek egymást átölelve.

-         Miért lettél halálfaló? – tette föl aztán Valeriana a kérdést, ami már nagyon régóta foglalkoztatta.

Perselus senkinek nem beszélt volna erről, de most gondolkodás nélkül hozzákezdett a hosszú mesébe, feltárva titkát a szeretett nőnek, teljes bizalmát ezzel is bizonyítva.

-         A szüleim nagyon jó módú családból valók, s természetesen mindketten aranyvérűek. Apám sohasem foglalkozott a világ dolgaival, így velünk sem. Anyám megszenvedte ezt a házasságot, s bár különb élethez volt hozzászokva, sohasem panaszkodott. Apám rengeteget ivott, és lassan eltivornyázta a család teljes vagyonát. Én már nem is emlékszem a házra, amiben születtem, csak arra a koszos lyukra, amiben fel kellett nőnöm. Anyám néha titokban elővette a régi fényképeket és megmutatta nekem, hogy hogyan is éltünk azelőtt. Ezzel nem panaszkodni akart, csak egyszerűen szerette volna, ha tudom honnan is származom. Hányszor kapott apámtól, ha rajtakapott minket!

Aztán az iskola megváltás volt számomra, hiszen így elmenekülhettem a nyomorból, és apám gyűlölete és ittas dühöngései elől. Persze a Roxfortban sem volt könnyű dolgom, mert nehezen tudtam beilleszkedni a társaim közé. Szegényes külsőm, és visszahúzódottságom miatt sokan gúnyoltak, gyakran csúfot űztek belőlem. Én pedig kényszeresen igyekeztem mindenkinél jobb lenni. Egy idő után már csak a tanulással foglalkoztam. Bizonyítani akartam mindenkinek, de azt hiszem legfőképpen apámnak.

Barátaim sohasem voltak. Talán ezért is fogadtam el könnyen néhány felsőbbéves diák pártfogását. Büszke voltam, hogy nálam idősebbek vesznek körül, és egy napon azon vettem észre magam, hogy titkos gyűléseken sötét varázslatokat tanulok, mégpedig nem kis sikerrel. Jó voltam! Nagyon jó, és ezt még az idősebbek is elismerték.

Közben a Nagyúr hatalma egyre nagyobb lett, és én egy jobb jövő reményében halálfaló lettem. Mivel kiváló eredményekkel végeztem el az iskolát, megadatott, hogy továbbtanuljak, majd nagyon fiatalon tanárként visszatérjek korábbi iskolámba. Ez remek lehetőség volt arra, hogy információkat szolgáltassak a Nagyúr számára, aki cserébe vagyont és dicsőséget ígért. Reméltem, hogy anyámat így végre kiszabadíthatom nyomorúságos életéből…

Perselus elhallgatott. Túlságosan felzaklatták az emlékek, amelyeket évek óta nagyon mélyre elásott magában, és azt remélte, sohasem kell újraélnie őket. Valeriana megrendülten hallgatta a férfi szívet szorongató történetét, és kíváncsian várta a folytatást.

-         És? Mi történt aztán? – kérdezte a messzeségbe révedő fekete szemekbe nézve.

-         Hogy mi történt? – viszonozta a lány pillantását. – Rájöttem, hogy semmi sem az, aminek látszik. Lassan némi vagyonra tettem szert, amit apám valahonnan megtudott és állandóan pénzért kuncsorgott. Ahogy egyre fontosabb küldetéseket kellett teljesítenem rájöttem, hogy ez a harc nem az én harcom. A Nagyúr, akinek erejét természetesen nem vitatom, hiszen az felmérhetetlen, a saját hatalmának beteljesítésére használt fel mindannyiunkat. Hűségem és odaadásom lassan megvetéssé és félelemmé változott. De még mindig kitartottam, hiszen már nem kellet sok, hogy anyámnak megélhetést biztosíthassak hátralevő életében. Ekkor apám gyávaságból, és némi pénz reményében a Nagyúr szolgálatába állt. Persze ő egyből átlátott rajta. Apám pedig addigra annyira elitta az eszét, hogy bármit pénzzé tett volna, na és persze rongy életét is túlságosan féltette. Így végső kétségbeesésében feláldozta anyámat, aki ugyan sohasem lépett fel a Nagyúr ellen, de mellette sem, sőt apámat is megpróbálta visszatartani. – elhallgatott. A következőket már nagyon nehezen tudta szavakba ölteni. – Apámat leitatták, majd néhány halálfaló arra kényszerítette, hogy hűsége bizonyítékaként ölje meg anyámat…

A hosszú történet véget ért. Valeriana könnyes arcát a férfiéhoz szorította. A fájdalom, mely a másikból áradt, átjárta az ő lelkét is. A napok múlása során egyre jobban érezte, ahogy birtokába kerül a férfi, de tudta, hogy legféltettebb titkának feltárásával most már teljesen átadta magát neki. Már rég megfeledkezett a medálról, a telepatomágiáról, egyszerűen csak birtokolni akarta őt és szerelmét.

Másnap délelőtt megérkezett Philippe a csodálatos hét végét jelezve, ami mindannyiuk hangulatát kissé borongóssá tette. Valeriana ugyan boldog volt, hogy végre hosszabban beszélgethetett régi barátjával, de valahányszor szerelme elkámpicsorodott arcára nézett, az ő jó kedve is alábbhagyott. Amit pedig sikerült eltitkolni Draco elől, azt a jó barát bizony észrevette, s ennek a vacsora utáni séta közben hangot is adott.

-         Mi van köztetek? – intett Philippe kezével a ház felé haladó Draco és Perselus párosa irányába.

-         Mi lenne? – felelte rezzenéstelenül Valeriana, remélve, hogy barátja nem arra gondol, amire ő. – Draco a kereszttestvérem és egyben a tanítványom. Ráadásul sohasem kezdenék nálam jóval fiatalabbal!

-         És jóval idősebbel?

Valeriana elpirulva fordította fejét a csendben fodrozódó tenger felé.

-         Szóval, mi van köztetek? – kérdezte újból Philippe, akinek túlságosan ismerős volt a lány mozdulata.

-         Mondtam már: semmi! -  nézett Valeriana barátjára, aki a lány arcán jól látta a sötétben is, hogy beigazolódott sejtése.

-         Én nem Dracora gondoltam! – mosolygott a férfi, amitől Valeriana még jobban zavarba jött.

-         Perselus Piton a kollegám – magyarázkodott Valeriana, és most már biztosan tudta, hogy Philippe bizony pontosan arra gondolt, amire ő.

-         Ő is tanár?

-         Igen.

-         Mit is tanítasz te pontosan?

-         Hát… Kémiát. – vágta rá bizonytalanul Valeriana, és lesütötte a szemét, mert rendkívül restellte, hogy legjobb barátjának hazudni kényszerül.

-         Nem is tudtam, hogy diplomás kémiatanár vagy!

-         Mert sohasem mondtam.

-         És ő? Ő mit tanít? – bökött ujjával a ház felé.

-         Ő? – kérdezett vissza Valeriana. Most mi az ördögöt találjon ki? – Testnevelést. – mondta ki, ami legelőször eszébe jutott.

-         Testnevelést? – nevetett fel hangosan Philippe. – Ezzel az alkattal?

-         Perselus nagyon jó tanár! – állt ki a szeretett férfi védelmére Valeriana.

-         Hú de véded! – nevetett tovább Philippe.

-         Hagyj már! – mondta sértődötten Valeriana, és kilépve igyekezett maga mögött hagyni barátját.

-         Várj Valéri! – szólt utána a férfi, és meghosszítva lépéseit máris beérte a lányt. Megfogta két vállát, úgy fordította maga felé. – Nem akartalak megbántani, de zavar, hogy nem vagy őszinte hozzám. Fél évvel ezelőtt úgy eltűntél, hogy nem hagytál semmi hírt hátra, aztán most megjelensz egy furcsa, kellemetlen figurával, meg egy fiúval, aki már ne haragudj meg érte, de egyáltalán nem tűnik betegnek. Nem kérdeztem semmit, mert miattad persze szívesen elvállalom a fiú őrzését, és azt is elfogadom, hogy viszonyod van egy férfival, aki nekem egyáltalán nem szimpatikus, ráadásul szerintem öreg is hozzád, de nagyon zavar, hogy képes lennél a szemembe hazudni.

-         Én nem akarok neked hazudni – nézett fel a férfira szégyenkezve Valeriana.

-         Olyan sokat változtál! – engedte el Philippe a lány vállait.

-         Sok minden történt nyár óta… - mondta csendben Valeriana. – És bármennyire nehezemre is esik, nem mondhatok el neked mindent… Sajnálom… Szeretném, ha megértenéd… - a férfi csendben maradt. – De Perselust illetően igazad van.

-         De mit eszel rajta? – fakadt ki Philippe, és örült, hogy legalább erről őszintén beszélgethetnek. – Úgy értem, hogy ez egy mogorva megkeseredett ember, aki mellesleg lehet, hogy az apád is lehetne!

-         Azért annyira nem öreg… - védekezett Valeriana, akit eddig a férfi kora érdekelt a legkevésbé. – Nehéz élete volt, és ez meg is látszik rajta, de nagyon jó ember.

-         Mit érzel iránta?

-         Mellette biztonságban érzem magam.

-         De szereted? – kérdezett most már a lényegre Philippe.

-         Én még sohasem voltam igazán szerelmes, de ha a szerelem azt jelenti, hogy megőrülök, ha nem lehetek mellette, ha együtt vagyunk, akkor pedig megáll az idő, és úgy érzem a fellegekben járok, akkor igen; szeretem.

-         Pfű, ez úgy hangzott, mintha egy romantikus regényből olvastad volna! – rázta meg magát Philippe. – A kémia tanárnő, és a titokzatos testnevelő szerelme!

-         Á, javíthatatlan vagy! – ütött játékosan Valeriana a férfi mellkasára mosolyogva, majd elindult a ház irányába.

-         Szóval szereted! – követte Philippe a lányt. – És ő is szeret téged? Mert azt láttam te hogy nézel rá, de ő…

-         Szeret engem! – vágta rá Valeriana, bár tudta, hogy ebben nem lehet biztos, de ebben a hitben telt el az egész hét, így már ő is kezdte elhinni a férfi érzelmeinek valósságát.

-         Hát jó! Akkor kívánom, hogy találd meg a boldogságot mellette!

-         Már megtaláltam! – mondta mosolyogva Valeriana, s hogy ezeket a szavakat végre hangosan is kimondhatta önbizalmát jelentősen megnövelte.

A boldogság, amit Valeriana eddig érzett, most szinte megkétszereződött attól, hogy beszélhetett róla. Várta, hogy a házba felérve végre benyithasson a szobába, és a férfi szemeiben megláthassa a szerelmet, karjaiba simulva pedig érezhesse annak vágyát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés